Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-14 / 44. szám, szerda

így szokott U

gy szállt fel a vonatra, mintha egyenesen a pokolba lépne. Nem az utazástól félt — mindig szerette a hoszszú utazósokat —, s egyébként is most csak negyven-ötven perces útról van szó. Az a ba], hogy hazafelé viszi a vonat. Haza. S neki otthon majd át kell lépni a küszöböt, szembenézni a feleségével, s pontos, kertelés nélküli válaszokat kell adni a kérdéseire. És az lesz a borzasztó, az elviselhetetlen. Fejet kell előtte hajtani és beismerni, hogy mindig mindenben neki volt igaza, hogy tettének minden következményényéért neki kell felelnie, egyedül és kizárólag csak ő a felelős, ő, Kovács István, a sziktói alapiskola volt Igazgatója. Minden ellene esküdött. De ez már — sajnos lenni. Pedig egész életét a kemény, megfeszített munka jellemezte. Lelkét, szívét adta az iskoláért, a kultúráért. Ezerkilencszázötven óta egyetlen egy órát sem hagyott ki, lázasan is tanított, irányította az iskola munkáját, betegen ls megtartotta az éjfélekbe nyúló téli estéken, sokszor fűtetlen, nyírkos helyiségben a próbákat a műkedvelő színjátszókkal. Hóban, sárban gyalogolva, jobb esetben kerékpáron járta a környező falvakat, hogy előadásaival egy kis meleget és értelmet vigyen az embereknek. Annak idején a háború tépte ki a gimnázium negyedik osztályából. Szülei mindenüket rááldozták, hogy tanulhasson, hogy több lehessen, mint ők. Különb, emberibb életet akartak biztosítani a számára, de a forrongó világ szele erősebb volt az akaratuknál és szándékuknál, elseperte a terveiket és az álmaikat. M

égis tanító lehetett. Esti iskolába járt, leérettségizett, tanítói képesítést szerzett. Akkoriban, meg még később is fogadkozott, hogy magasabb képesítést szerez. A rengeteg munka azonban hínárként fogva tartotta, mindig visszahúzta. Folytonosan akadt sokkal előbbre való és fontosabb feladat, amit el kellett végezni, mert halaszthatatlan volt. Közben nőtt a fia meg a kislánya. És felesége féltette mindannyiuk jövőjét. — Pista, Pista — mondotta —, neked minden más előbbre való! Nem törődsz a gyerekeid nevelésével, nem törődsz magaddal sem. Szétszóródsz, szétosztódsz, mint a kenyér. Mindenkinek jut belőled egy morzsa, csak a családodnak nem. Várj csak, egyszer még mindez megbosszúlhatja magát! Akkor aztán kihez fordulsz segítségért? Kihez? Senkihez. Elfordulnak majd tőled az emberek. Fütyülnek rád, s még a szemedbe is nevetnek. — Ugyan, anyuci, te mindig sötét szemüvegen át nézted és nézed a világot! Nem eszik a kását olyan forrón, mint ahogy főzik! — Nem? De mások megetethetik veled, s akkor megégetheti a szádat! Vigyázz, Pista, nagyon vigyázz! Vigyázz! Nem tudott vigyázni. A lánya csak bukdácsolt a gimnáziumban. Rajta mérhető le a divathóbort minden új hulláma. Olykor a mai kor fiataljainak „életérzése" is ki-kibukik belőle. Természetesen nem az atomháborútól való félelem érzete, mégcsak nem is az emberiség békevágya. Nem. Hanem egészen más. Az italozás, a cigizés, a szexualitás... A tanulás? Az életre való felkészülés csak amolyan ötödrangú kérdés. Ki törődik a holnappal? Majd csak lesz valahogy! Minden ellene esküdött. Mi lett a fiából? Másodéves gépészmérnök hallgató volt. Volt! Tavasszal belekeveredett valami csúnya ügybe: embert öltek, raboltak, s a banda tagjaként ő is benne volt a „buliban". Három és fél évet kapott. Vége az egész jövőjének, életének. Elsötétül a napfény, keserű lesz a kenyér. Fojtogató csomó ül a torkában, ha arra gondol, hogy ő volt fia lába alatt a lépcsőfok, amelyen a börtönbe lépett ... S az talán még keserűbb — pedig egyébként örvendetes tény —, hogy ugyanakkor ő volt azok számára is a lépcső, akik az emberségén a vállára lépve jutottak fel, egyre feljebb, s ma már orvosok, mérnökök, tanítók, becsületes dolgozók, családanyák... A

vonat megmozdult és elindult. Körülötte zsibongtak, fiatalok kisebb csoportja kacarászott. A kocsi túlsó végében táskarádió muzsikált idegborzoló recsegéssel. Ma délelőttre behívatták a járási iskolaügyre. Kínos hivataloskodással fogadta az osztályfőnök, a volt „barát". Lovicsek Eélcf: — Azt hiszem, tudja az elvtárs (Tudja!), hogy miről van szó...? — Fogalmam sincs. — Tény, hogy az elvtárs nem szerezte meg a képesítést a hat-kilencre, igaz? Bár többször figyelmeztettük és nyomatékosan a tudtára adtuk, hogy csak akkor maradhat meg igazgatónak, ha papír lesz a kezében ... Elismerjük, kérem, hogy járási viszonylatban iskolája az elsők közé tartozik, sőt! Mindenképpen dicsérendő, hogy úttörőként vezették be a szaktantermi oktatást... Sajnos, hiába, minden azon a darabka papíron múlik ... Ismerje el, nem a mi hibánk, hogy nem szerezte meg! ... S nekünk ragaszkodnunk kell a rendeletekhez. Mert kérdem én: ki vállalhat felelősséget!? Mindig számított erre a pillanatra, de sosem hitte volna, hogy ennyire fog fájni, s ennyire felborzolja. -— Igen? Ki vállalja a felelősséget!? — ismételte a szavakat Kovács István. — Hát az én családomért ki vállalta, a gyerekeim jövőjéért kl vállalta, amikor én éjt nappallá téve dolgoztam az iskoláért? Kinek keserű a szájában az étel, ha arra gondol, hogy fia a börtönben ül, s a lánya legjobb úton halad a züllés felé?... Rendelet, papír?... Van nekem jónéhány tanítóm, akinek diplomája van, mert valahogy meg szerezték, de mint tanítók vajmi keveset érnek. Tanítgatnak, játsszák a nagyot, kispolgári életet élnek, de előttük le a kalappal, mert diplomájuk van! ... Lecsillapodva folytatta. — Rendben van, kérem, tudomásul veszem a leváltásomat, s csak az a kérésem, hogy azonnal hehelyezzenek át egy másik iskolába, mert beosztottként nem tudnék tovább dolgozni ott. Remélem ez érthető, s talán minden nehézség nélkül és felelősség-vállalás nélkül teljesíthető. — Igen, hogyne, természetesen! — mondta az osztályvezető erőltetett mosollyal, némi megkönnyebbüléssel az arcán. — Ezek szerint végeztünk is ... Elővette a cigarettatárcáját, s megkínálta Kovácsot, de most már egészen más hangon. — Tessék, parancsolj! ... Es most beszélj: hogy vagy, hogy élsz, öreg fiú, kedves barátom!? — Nagyszerűen, pajtásl ... Ha szebben és jobban élnék, talán bele ls halnék! — mondta Kovács, és kézfogás nélkül gyorsan eltávozott. lakatolva futott a vonat. Kovács István lélektelenül, magába roskadva, valami sötét, fenyegető félelemmel a szívében ült a sarokban. Rögtön hazaér. Szinte látja, ahogy a felesége kérdő s egyben vádló tekintetével találkozik. S talán igaza lesz, ha rá szakítja az eget, ha a régi vá dakat újakkal tetézi. Dehát mit tehet, mit csináljon? Akassza fel magát? Mikor leszállt a vonatról és elment a resti előtt, egy pillanatra felébredt benne a vágy: bemegy és holtrészegre issza le magát. Mégsem tette. Mit nyer vele? Semmi értelme. Otthon leült az asztalhoz és várta, hogy elszabaduljon a pokol. A felesége szótlanul fogadta. Mégis úgy érezte, hogy meleg és biztató a tekintete. És Kovács István kérdezés nélkül is beszélt. Elmondta miért hivatták. Nem nézett az asszonyára. Mintha a szőnyeghez beszélt volna csendes szóval, de sötét tekintettel és fájdalmas remegéssel a hangjában. Mikor elhallgatott, felesége lassan odament hozzá, anyáskodva mellére vonta a fejét, biztatón beletúrt dús, őszülő hajába, és ennyit mondott. — Majd csak lesz valahogy, Pista... Kibírtunk mi már sokkal többet is, nehezebbet is ... Hozom az ebédet... •V.V.V.V.V.V.V.V.V.

1 WWW PRA'NDL SÁNDOR FELVÉTELE Még rágondolni is borzalom. .V/.V.VAV/AV.V.VAVAV.V.V.V.V.V.V.V.V.V.V." visszhang.. .JS^HiEEM visszhan AZ ÉRVEK ÉS NEM A FUNKCIÓK TEKINTÉLYÉVEL Többször ismételt régi igazság, hogy a közönség Ízlése, felkészültsége, műveltsége szerint differenciálódik és a művészet, a kultúra termékei ennek megfelelően mindig bizonyos, kisebb vagy nagyobb körhöz szólnak. A gyakorlatban mégis előfordul, hogy egyesek a gazdagon rétegeződő kulturális alkotó munka helyett illuzórikus módon olyan műveket követelnek, amelyek közérthetőek mindenki számára. Miloš Fiala a RUDÉ PRAVO február 4-i számában megjelent cikkében határozottan szembeszáll ezzel a nézettel. Hangsúlyozza, hogy kultúránk és művészetünk fejlesztésében az egyedül helyes koncepció „életteret" biztosítani az alkotó munkának. Természetesen két véglet ellen továbbra is küzdeni kell. Egyrészt az álkultúra, a fércművek, a művészeti selejt, a gicčs, másrészt az olyan müvek ellen, amelyek eszmei vonatkozásban kétségbevonhatatlanul idegen ideológiát pártolnak. A cikkíró nem kevésbé fontosnak tartja azt is, hogy a néző, az olvasó, a hallgató, vagyis a közönség is toleránsabban kezelje a kultúrát, a művészetet. Vannak ugyanis egyének, akik arra a radikális álláspontra helyezkednek, hogy csak az 6 ízlésük a mérvadó s ami azon túl esik, azt könyörtelenül irtani kell, vagy legalábbis nem szabad szóhoz engedni. Persze egy pillanatra sem feledkezhetünk meg róla, hogy mi a szocialista művészet felvirágzására törekszünk. Ez pedig nem jelentheti azt, hogy minden művet, nézetet és szempontot egyenrangúnak tartunk. Viszont ezen a szakaszon is biztosítanunk kell az eltérő művészi felfogások, nézetek szabad, demokratikus versengését. M. Fiala szerint nagyon veszélyes jelenség volt a közelmúltban a művészettel szembeni bizalmatlanság élesztgetése. Ez a törekvés tulajdonképpen egyet jelentett a közönség tömegeinek a lebecsülésével is, miatha az embereket védeni kellene valamilyen problematikus alkotásokkal szemben és mintha egy-egy ilyen vitatható mű megrendíthetné a szocializmus alapjait. A CSKP legutóbbi központi bizottsági ülései után a kultúra és a művészet viszonylatában is tudatosítanunk kell — szögezi le a cikkíró, — hogy egyes emberek helytelenül értelmezve az osztálymagatartást, gyakran nem jártak el a lenini normákkal összhangban. „Azért mondom ezt, mert egyes megnyilvánulások alapján az embernek olyan benyomása támadhatott, mintha nem azok volnának a szocializmus megrögzött ellenségei, akik ezt a rendszert a szó szoros értelmében el akarnák seperni a föld színéről, s mintha problémáink okait elsősorban nem saját gyenge pontjainkban kellene keresnünk, hanem valamelyik kulturális folyóiratban, valamilyen művészi alkotásban" — írja M. Fiala. Ezt követően elítéli azt a módszert is, amely vitás esetekben az egyes művekre ráhúzta az ellenséges diverzió vizes lepedőjét. Természetesen a körültekintő magatartás követelménye nem jelenti azt, hogy most már helytelen lenne akár szenvedélyesen is kritizálni ezt vagy azt az alkotást. A szocialista demokráciának alapja tulajdonképpen a nézetek szabad harca. Csakhogy itt már az érvek döntenek és nem az adminisztratív beavatkozás. Célunk ugyanis a művészi értékek szabad versengése, s ennek során semmi sem lehet tabu, ami társadalmunk humánus célkitűzéseinek megfelel. A vitákban pedig nem a funkcióból adódó tekintély a döntő mérce, hanem a meggyőző érvelés. AZ ÍRÓSZÖVETSÉG ÚJ ELNÖKÉNEK NYILATKOZATA Közöltük már a hírt, hogy a Csehszlovák írószövetség Központi Bizottsága legutóbbi ülésén megválasztotta új vezetőségét és Eduard Goldstücker egyetemi tanár, a kiváló Kaffka-Ismerő személyében új elnökét is. E. Goldstücker ezt követően nyilatkozatot adott a sajtóirodánk tudósítójának, amelyet a többi között közölt a PRAVDA is február 1-i számában. Az írószövetség új elnöke elsősorban azt nyugtázza, hogy a szövetség jóval a IV. kongresszus után végre megalapíthatta irányító szervét. Ebben az írószövetség helyzete normalizálásának biztató jelét látja. „Fő feladatunk lesz — folytatja nyilatkozatát E. Goldstücker — minden vonatkozásban tovább vinni ezt a normalizációt. Más szóval választ kell adni azokra a kérdőjelekre, amelyek az írószövetség IV. kongresszusa után felmerültek. Ide tartozik szövetségünk folyóiratának megjelentetése, az írók és a Központi Kiadói igazgatóság közti viszony olyan rendezése, amely az elmúlt időszak gyakorlatától eltérően összhangban állna a sajtótörvény szellemével és betűjével". Tudvalevő, hogy az írószövetség a kongresszust követően, adminisztratív beavatkozás következtében elveszítette Literárny noviny című hetilapját (ezt a lapot a Kulturális és Tájékoztatásügyi Minisztérium vette át és 6. száma már új fejléccel jelent meg: Kulturní noviny.) Az elöljáróban említett hírből olvasóink tudják, hogy a Csehszlovák írószövetség nemsokára új lapot indíthat. A valószínűleg március elseje körül első ízben megjelenő hetilap címe a Literárni listy lesz. Az írószövetség elnöke a lap koncepciójával kapcsolatban megemlítette, hogy természetesen főleg az irodalom kérdéseivel fog foglalkozni. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy nem zárkózik és nem is zárkózhat el életünk más kérdéseitől sem. Végső soron, amint azt már például Bertold Brecht ls leszögezte, a művészet elképzelhetetlen a politika nélkül. Részünkről csak annyit fűzünk hozzá ehhez a nyilatkozathoz, hogy újabb tanújele szellemi életünk demokratizálódásának. Ezek az intézkedések egy újabb lépést jelentenek azon az úton, amelyet pártunk Központi Bizottságának decemberi és januári ülése nyitott meg. DISSZONÁNS HANG AZ ALWEGRÖL Ogy hisszük nem kell részletesen ismertetnünk azt az akciót, amelynek célja egy korszerű vasút, az úgynevezett Alweg felépítése a Magas-Tátrában, mégpedig lehetőleg 1970-ig. A már majdnem tömegpszichózist kiváltó kezdeményezést a Smena ifjúsági napilap indította el és ezzel kapcsolatban nyílt és nyilvános állásfoglalásra kényszerült az Illetékes minisztérium is. Érdekes, hogy akad olyan hang is, amely ezt a gyűjtéssel, sőt ml több, főiskolai tüntetéssel párosuló „haditettel" kapcsolatban nem titkolja kételyeit. Rudolf Olšinskp a KULTURNÝ 21VOT 5. számában nagyon meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy ezt a lépést nem előzte meg a körülmények, a lehetőségek megfontolt latolgatása. Csak egyetérthetünk vele, hogy sok olyan rendezetlen kérdésünk van, amely ettől fontosabb, például a dunai erőmű felépítése, üzemeink korszerűsítése, a cigánykérdés megoldása és tegyük hozzá: a lakáskérdés, a gyermekotthonok építése stb. JÓ ÉS IGAZ REMÉNY A NÉPSZABADSÁG január 30-i számában a fenti szavakkal jellemzi Dobos László Földönfutók című könyvét, amely „a közelmúlt egyik legizgalmasabb irodalmi élménye." Az Sz. A. jelzésű recenzió részletesen foglalkozik a regény cselekményével és elejétől végig pozitív hangnemben méltatja az írói érényeket, elsősorban a reális ábrázolásmódot, az őszinteséget és a bátorságot, „a csehszlovákiai és magyarországi sovinizmus, nacionalizmus kendőzetlen megmutatását és elítélését", ami ezt az „erőteljes" regényt jellemzi. /9• l-l