Új Szó, 1968. február (21. évfolyam, 31-59. szám)

1968-02-11 / 41. szám, vasárnap

N

emrégiben arról beszélgettünk, hogy megindult az egészséges folyamat, amelyet ápolnunk, s egyre előbbre kell vinnünk. Ezt a folyamatot a falu fiatalodásának neveztük. Azt mondtuk, hogy a fiatalok többsége már nem fordít hátat a falunak, sőt többnyire azok is visszatér nek, akik annak idején másutt, más munkaszakaszon próbáltak szerencsét. Ezt a visszaáramlást annak tulajdonítottuk, hogy a szövetkezetekben általános jelenséggé vált a gazdasági megerősödés, változott és állandóan változik a mezőgazdasági munka • •• jellege, a munkahelyek kulturáltsága, és maga a falu is — kisebb-nagyobb mértékben — ma már lehetőséget nyújt az eddigieknél kulturáltabb életfeltételekhez. Ma már távolról sem állja meg a helyét az az állítás, hogy az ifjúság elvágyik a faluról. Ez az életszemlélet már nem általánosítható. A CSISZ szlovákiai Központi Bizottsága véleménykutatást végzett a fiatalok körében. Az eredmény az előbbi állításunkat igazolja. A megkérdezettek többsége egyáltalán nem idegenkedik a mezőgazdaságtól, a falusi élettől. Csupán néhány kérdés megoldását sürgetik, ami tényleg indokolt. Ezeket a kérdéseket általában öt fő csoportra oszthatnánk. Első helyen szerepel mindjárt az anyagi lehetőség, az, hogy a fiatalok a mezőgazdaságban is megtalálhassák a számításukat. Ez a kérdés a szövetkezetek gazdasági fejlődésével fokozatosan megoldódik. Marad tehát a második kérdés: a munkaidő. Ez ma még gond. Különö sen az állattenyésztésben. Egyik és talán legfőbb oka ez annak, hogy éppen ezen a munkaszakaszon még mindig ritkaságszámba megy a fiatal. Ügy gondolom azonban, hogy a technika fejlődése ezen a téren is változtat. Ma már nem egy szövetkezetet foglalkoztat az a gondolat, hogy az állattenyésztésben megpróbálkoznak a két műszakkal. Helyenként ilyen vonatkozásban már szereztek is bizonyos tapasztalatokat, sajnos, nem eléggé népszerűsítették őket. j^jegoldásra váró kérdés' ' ként szerepel az állandó foglalkoztatottság, a mezőgazdasági munka idényjellegének fokozatos megszüntetése. Ismerjük el, hogy ezen a téren még nagyon sok a tennivaló. Nem arról van szó, hogy a szövetkezetek többségében ne foglalkoznának ezzel a gondolattal. Erről szó sincs. Jómagam ls számtalan esetben tapasztaltam a szövetkezeti tagok téli foglalkoztatását szorgalmazó törekvéseket. Többnyire nem is a szövetkezetek vezetőin múlott a végleges megoldás. Az ilyen irányi törekvések — véleiné nyem szerint — oktalanul többnyire zátonyra futottak. Az illetékes állami szervek többnyire félvállról kezelték a dolgot, rosszabbik esetben valami gyanúsat láttak a kezdeményezés mögött. Egyéb érv híján azzal tettek pontot — a maga nemében hasznos és kívánatos kezdeményezésre, hogy a szövetkezet termeljen húst meg kenyeret, és kész. Jól mondták? Alapjában igen. A mezőgazdaság fő feladata az, amit mondtak. Csupán ezzel azonban soha, vagy legalábbis egyelőre nem lehet megoldani az idényjellegűség kérdését. Marad hát az úgynevezett melléktermelési ág, ahol foglalkoztatni lehetne a szövetkezeti tagokat akkor ls, amikor szünetel a határi munka. Ez nincs és nem is lehet ellentétben a társadalmi érdekekkel. Ha viszont ezt elismerjük, a gondolati igenléstől mielőbb lássunk el a cselekedetig. Általános érvényű követelményként szerepelt az, hogy a mezőgazdasági üzemek vezetői legyenek megértők, a fiatalokban az utánpótlást, a jövő szövetkezeti tagokat lássák. Vajon indokolt-e ennek a kérdésnek a felvetése? Szerintem igen. Gyakori eset, hogy — különösen a vezető beosztású szövetkezeti tagok — bizalmatlanul fogadják a fiatalokat. Sokszor anélkül, hogy meghallgatnák érveléseiket, egyszerűen letorkolják őket: lám csak, te akarsz minket oktatni? Hogy mi ennek az oka? Sokféle lehet. A szövetkezet vezetői többnyire szívesen járnak a már kitaposott úton. Viszolyognak az újtól, minden olyantői, ami még nem „fix", ami bizonyos kockázattal jár. Elég gyakori jelenség a pozíció-féltés is. Ezek olyan akadályok, amelyeket nem lehet áttörni egyik napról a másikra. Hogy Ilyen vonatkozásban is jó úton járunk, azt már ma is számtalan példa igazolja. Akadnak szövetkezeti elnökök, vezetők, akik maguk szorgalmazzák, hogy a közös vezetésben a rátermett, szakképzett fiatalok is helyet kapjanak. Ö

tödik ilyen általános kívánalom a kulturális lehetőségek megteremtése. Hogy manapság mennyire központi kérdéssé vált ez a falun, arra sok mindenből következtethetünk. Csak egy példát említek. „Mit tenne ön" című rovatunkban többek között megkérdeztük az olvasótól azt is, hogy mit tenne, ha ő lenne a szövetkezet elnöke. A válaszok kétharmadában szerepelt a kultúrház építése, a szövetkezeti klubok és könyvtárak létesítése. A fiatalodó falu tehát várja, igényli a kultúrát. A szövetkezetek vezetőitől elvárják, hogy a szövetkezet ne csak az anyagiak, hanem a kulturális lehetőségek forrása ls legyen. Az előbbi feladatokkal már a legtöbb szövetkezetben sikerrel megbirkóztak, annál kevésbé az utóbbival. Előfordulnak esetek, hogy a meglevő kulturális létesítményeket sem használják ki kellően. Nincs aki irányítsa, szervezze a kulturális életet, nincs aki törődjön a fiatalokkal. Ha ilyen esetet szóvá tesz az ember, többnyire Iparkodnak a felelősséget a tanítókra hárí tani. És ez nem véletlen. Számtalan esetben érvelnek így: A múltban egy-két tanító volt a faluban, és volt kulturális élet, színdarab, énekkar. Most meg tíz-tizenöt tanító van a faluban, és nincs, aki összefogja a fiatalokat. Legtöbb esetben helytálló a bírálat, viszont nem árt, ha néhány dolgot nem tévesztünk szem elől. Régen általában, hogy volt a tanítókkal? Többnyire egy életre kerültek a faluba. Gyökeret eresztettek, falubelivé váltak. Tanítói lakást kaptak. Ma viszont a tanítók többsége bejáró. Idejük sincs az iskolán kívüli tevékeny ségre. És még valamit, ma már nem lehet mindent a tanítóktól várni. A múltban az értelmiséget falun többnyire a tanító, pap, esetleg a postamester képviselte. Ma viszont már vannak más iskolázott emberek ls a faluban, akik tehetnének valamit a kulturális élet előmozdítása érdekében. Azt hiszem, nem ártana ezen is elgondolkozni. Nem hinném el, hogy ezekre az emberekre ne lehetne számítani. Értelmes dolognak ígérkezett az is, hogy egyes szövetkezetek saját költségükre úgynevezett kultúrfelelőst állítottak a szövetkezeti kultúrházak, illetve klubok élére. A leggyakoribb hiba azonban ezeknek az embereknek a megválasztásánál történik. A szövetkezet vezetősége így gondolkozott: X. Y. igen jó állatgondozó volt. Most, hogy kiöregedett, megérdemelne valamivel könnyebb munkát. Jó szándékkal megteszik kultúrfelelősnek! Nem nehéz kitalálni mi a következménye ... C zek olyan kérdések, ~ amelyek nem közömbösek számunkra. Többé-kevésbé azt is tudjuk, hol szorít a csizma. Nehezebb azonban megtalálni azt az embert, aki segíteni tudna a bajon. Ilyen ember nincs is. Itt csakis a közös munka, az egyöntetű célratörekvés hozhat átütő eredményeket. SZARKA ISTVÁN Új gazdaságirányítási rend Nagyarorsiágon 1968. január elsejével a gazdaságirányítás új rendszere került bevezetésre Magyarországon. A gazdaságirányítás módszereinek megváltoztatása mindenekelőtt azt célozta, hogy meggyorsuljon a népgazdaság fejlődése, megteremtődjenek az alapok az életszínvonal nagyobb ütemű javítására. A gyakorlat tapasztalatai s a reformot előkészítő széles körű vizsgálatok egyaránt azt bizonyították, hogy e cél elérése a tervgazdaság korábbi körülményei között kialakított, túlzottan centrális modelljét egy, a piaci kapcsolatokra jobban építő, a gazdálkodó egységek nagyobb önállóságát biztosító modelljével kell felváltani. A korábbi modell nálunk is, miként a legtöbb szocialista országban, szinte egy vállalatnak tekintette az egész népgazdaságot, s ebből következően azt feltételezte, hogy a gazdálkodás részfolyamatait is felülről központilag elő lehet írni. A magyar közgazdászok a reform előkészítése során lezajlott vitákban úgy értékelték, hogy a tervgazdaságnak ez a modellje, ha alkalmasnak is bizonyult arra, hogy a korábban iparilag fejletlen Magyarországot viszogylag gyorsan iparosítsa, a mai megváltozott viszonyok között már fékezi gazdaságunk fejlődését. Nemcsak arról van szó, hogy a sokoldalú, minőségileg magasabbrendűvé vált gazdasági kapcsolatokat többé nem lehet részletekbe menően központilag szabályozni, hanem arról is,- hogy e viszonyok között a növekedési ütem szükséges gyorsításának feltételeit is elsősorban a termelés színhelyén, a vállalatoknál lehet megteremteni ós kiaknázni. A népgazdaság irányításának most bevezetett új rendszerét mindenekelőtt az különbözteti meg a korábbitól, hogy a tervutasítások helyébe közgazdasági módszerek lépnek, tágabb teret biztosítva az árukapcsolatoknak, s ezzel összefüggő közgazdasági kategóriáknak, a piacnak, a hitelnek, a jövedelmezőségnek stb. Tervgazdálkodás és piac A központi tervezésnek természetesen továbbra is nagy szerepe lesz. A reform azonban élesen megkülönbözteti a gazdasági cselekvés makroökonómiai szintjét, amely a gazdasági összfolyamatok szabályozásának területe, és a gazdasági cselekvés mikroökonómiai szintjét, mely a vállalati gazdálkodás szférája. Ennek megfelelően a népgazdasági tervekben továbbra is központilag döntik el a gazdaságfejlesztés fő céljait, arányait, s megfelelő eszközök kombinációjával az eddiginél hatékonyabban biztosítjuk ezek megvalósulását. Másfelől tág teret biztosítunk a piaci mechanizmus működésének, vagyis a keresletnek ós a kínálatnak meghatározott területen, az árakban is érvényesülő hatásának, tehát az eladók és vevők közötti valóságos árukapcsolatoknak. A tervekben meghatározott célokra épül a közgazdasági szabályozás — tehát például a hitelpolitika, az adózás, a vállalati jövedelmek felhasználásának szabályozása stb. A piac tehát nem valamiféle magára hagyott, szabadverseny piac, hanem olyan, amelynek működési feltételeit és szabályait a népgazdasági tervben összehangolt központi döntések határozzák meg. Ilyen körülmények között ez a piac ügy szabályoz, hogy ő maga is központilag szabályozva van. Ugyanakkor decentralizált döntések, a piaci folyamatok vissza is hatnak a népgazdasági tervre: formálják azt és ellenőrzik annak helyességét. Természetesen ez a szabályozott szocialista piac csak akkor működhet céljainak megfelelően, ha olyan árrendszer képezi alapját, amelyben az árak alakuláséban kifejezésre jutnak a termékek termelésének költségei, a piac értékítéletei s a társadalmi preferenciák. Ezért volt szükség arra, hogy az új gazdasági mechanizmusra való áttéréssel egyidőben termelői ós fogyasztói árreformot is végrehajtsunk. A fogyasztói árak színvonala január elsejével mintegy 1 százalékkal csökkent, de számolunk azzal, hogy az év folyamán a tavalyihoz képest mintegy 1—2 százalókkal nő az árszínvonal. A piaci szabályozó mechanizmust természetesen nem szabad idealizálni. Utólagosan ingadozásokkal, tehát bizonyos veszteséggel szabályoz. A verseny tehát akkor indokolt, ha az általa okozott társadalmi többletköltségnél többre értékelhetők a belőle származó különböző előnyök. Ilyen előny mindenekelőtt az, hogy véget vet annak a helyezetnek, hogy a vállalatok a vevőiktől elszigetelve gyakran nem törődtek a piac követelményeivel, közömbössé váltak a vevők Iránt. A fogyasztók védelmében A gazdasági verseny kiszélesedésével kapcsolatban gyakran felvetődik nálunk ls a kérdés, hogy a vállalati önállóság növekedése nem veszélyeztetl-e a fogyasztók érdekeit. Az ilyen aggodalmak mögött gyakran a korábbi rossz tapasztalatok rejlenek. Olyan viszonyok kőzött — és korábban egy sor területen ez volt a jellemző, és részben ez a jellemző ma is —, amikor a piacon a kereslet felülmúlta a kínálatot, a termelők nemegyszer visszaéltek a számukra kedvező helyzettel. S így az ezernyi megkötöttség hatósági árszabályozás ellenére is nem egyszer kellett fellépni a minőségrontás, a burkolt áremelési törekvések ellen. Tekintve, hogy új gazdasági mechanizmusunkban a vállalati tevékenység fő mércéje a nyereség tömegének alakulása, és ennek növeléséhez számottevő anyagi érdekek fűződnek, nem teljesen alaptalan a feltételezés, hogy lesznek majd vállalatok, amelyek a munka gazdaságosságának fokozása helyett a fogyasztókkal, vagy az állammal szemben fennálló kötelezettségeik rovására próbálnak majd nagyobb nyereséghez jutni. Ami az állammal szemben fennálló kötelezettségeket Illeti, mindenekelőtt a hatékony pénzügyi, illetve adóellenőrzés és a minisztériumi irányítás kell, hogy elejét vegye a nemkívánatos törekvéseknek. A vállalatok egymás közötti, valamint a vállalatok és a lakosság közötti kapcsolatokban pedig elsősorban a közgazdasági eszközökkel, de adminisztratív eszközökkel (utasítással, vagy törvények megsértése esetén bírósági úton) is kell fellépni az Ilyenfajta próbálkozásokkal szemben. Mindenesetre az új mechanizmus olyan Irányban hat, hogy a vevők versenye helyébe az eladók versenye lépjen, mindinkább a kínálat múlja felül a keresletet, s ahol ez Így van, ott nyilvánvaló, hogy a termelők igyekeznek majd a fogyasztók kedvében járni, A szocialista állami vállalatok gazdasági tevékenységének fő iránytűje és mércéje tehát a nyereség hosszú távú alakulása lesz. A párt Központi Bizottságának a gazdasági mechanizmus reformjáról szóló határozata azonban nem véletlenül hangsúlyozza: „A szocialista termelés társadalmi célja természetesen nem a nyereség, hanem a társadalmi szükségletek minél jobb kielégítése." Ennek megfelelően a vállalatoktól nemcsak azt várjuk el, hogy minél nagyobb nyereségre törekedjenek, hanem azt is, hogy eközben optimálisan kielégítsék a profiljukba vágó igényeket. Az új mechanizmus olyan körülményeket teremt, amelynek közepette e kettős cél általában összhangban van egymással. A vállalat akkor érhet el hoszszabb távon nagyobb hasznot, ha optimálisan kielégíti a piac igényeit. A népgazdasági tervnek alávetett, ennek szerves részeként kialakított piaci mechanizmus, „gazdasági környezet", a népgazdaság, s benne a fogyasztók érdekei irányába tereli a vállalatok tevékenységét. Olyan irányban hat, hogy a vállalati érdekek megközelítően összhangba kerüljenek a társadalmi érdekekkel, illetve hogy az egymással a piacon ütköző vállalati érdekek eredője az össztársadalmi érdek legyen. Nyugodt, stabil piaci helyzetet A napokban hozták nyilvánosságra a múlt esztendőről szóló statisztikai jelentést. E jelentés szerint tavaly meggyorsult a magyar népgazdaság fejlődése. Az ipar például 9 százalékkal termel többet, a nemzeti jövedelem 7 százalékkal volt nagyobb, mint a megelőző esztendőben, s a reálbérek 3— 3,5 százalékkal növekedtek. Ezekben az eredményekben már szerepe van annak a jótékony hatásnak, amit a gazdaságirányítás új rendje már előkészítésének idején ls a népgazdaság fejlődésére gyakorolt. A gazdálkodás behatóbb vizsgálata azonban azt ls mutatja, hogy az ütem növekedése önmagában még nem biztosítja a gazdasági élet mindenoldalú egyensúlyát. Anélkül, hogy lebecsülnénk a tavalyi év sikereit, úgy értékeljük, hogy a magyar népgazdaság több, évek óta fennálló aránytalanságán a fejlődési ütem növekedése legfeljebb csak enyhített, de nem küszöbölte ki azokat. így a termelés és a fogyasztás ImportIgénye tavaly is nagyobb volt, mint az exportképesség növekedése. A kivitel — különösen a tőkés országokba Irányuló kivitel — gyorsabb növekedését gátolja az ipari termelés mai szerkezete. Hasonlóképpen a lakosság vásárlóerejének növekedését sem tudta minden tekintetben követni a hazai termelés. E problémák megoldásához tehát nem egyszerűen a fejlődési ütem gyorsítására, hanem a termelési szerkezet átalakítására, a gazdálkodás hatékonyságának jelentős javítására van szükség. Csak így járhat együtt a gazdasági növekedés gyorsabb üteme a népgazdaság egytusúlyának szilárdulásával. Ezt, ilyen gazdasági fejlődést várunk az új gazdasági mechanizmustól, erre ösztönzi a vállalatokat az új Irányítási rend gazdálkodási környezete. S mert a gazdasági munka hatékonyságának fokozását, a belföldi és külföldi szükségletekhez jobban Igazodó termelési szerkezet kialakítását tartjuk a központi kérdésnek, ezért van az, hogy az idei népgazdasági terv a tavaly megvalósultnál valamivel kisebb ütemmel számol, az ipari termelésnek például 6—7 százalékos növekedését írja csak elő az egy keresőre jutó reálbér 1,5—2 százalékos növekedését Irányozza elő. Mindenekelőtt arra törekszünk, hogy nyugodt és stabil legyen mind a fogyasztási cikkek, mind a beruházási javak piaca, biztonságos körülmények között térjünk át az új irányítási, gazdálkodási rendre. A tavalyi esztendő jó alapokat teremt ehhez. A termelői és kereskedelmi készletek állománya, összetétele kedvezőbb, mint egy évvel ezelőtt. A vállalatok saját maguk által készített tervei közelebb kerültek a piac igényeihez, s a kevesebb, új induló beruházás előkészítettsége is jobb, mint a korábbi években. Közvéleményünk nyugodt, bízik a reform sikerében, az emberek javaslataikkal, munkájukkal készek ennek érdekében dolgozni Az indulás kedvező körülményei ellenére tudjuk, hogy az idei esztendő nem lesz könnyű. Oj úton indultunk el, s az előkészítés gondossága ellenére is minden bizonnyal előre nem várt nehézségek is jelentkezhetnek. Az új mechanizmusnak a réginél lényegesen rugalmasabb viszonyai azonban megkönnyítik, hogy túljussunk e nehézségeken, megoldjuk a munka közben felmerülő ellentmondásokat. FÖLDES ISTVÁN, a Népszabadság szerkesztő bizottságának tagja