Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-12 / 11. szám, péntek

M

ikor nagyapa meghalt, apám olyasmit mondott, ami bizonyára akaratlanul tolult a nyelvére, mert szaval olyan önkéntelenül csúsztak ki a száján, hogy ha csak egy pillanatig is gondolkozott volna a dolgon, nem mond Ilyet: „Szentisten, most elveszítjük Líddytl" Liddy a szakácsnőnk volt. Egyik legjobb szakácsnőnk életünkben, és hét esztendeje, amióta nagymama meghalt, nem vált meg tőlünk; az előző szakácsnő akkor elment, és most, hogy ismét haláleset történt a családban, elmegy ez is, bár sajnálattal, mert szeret minket. De ez volt a szokás a négereknél: mihelyt valaki meghalt a családban, ahol dolgoztak, elmentek, nem babonaságból, hanem valamilyen rítusnak engedelmeskedve, szabadságuk rítusának: nem a munkától való felszabadulás jogát jelentette számukra, hanem azt, hogy szabadon felcserélhették munkájukat egy másikkal; a családban történt haláleset ürügyet szolgáltatott a távozásra, mert a halál eléggé nagy dolog ahhoz, hogy megindokolja egy olyan fontos jog gyakorlását, mint a szabadság. De még nem ment el: Arthur, a férjé és az ő távozásának méltónak kell lennie nagypapa méltóságához, korához s a családunkban és a városban viselt rangjához, ami megszabja majd temetésének méltóságát is; nem is szólva arról, hogy Arthur személyzetünk tagjaként pályája delére emelkedett, mintha a szolgálatunkban töltött hét esztendő során csak erre a pillanatra, erre az órára, erre a napra várt volna: frissen borotvált arccal, aznap reggel megnyírt fejjel, makulátlan fei hér ingben, apám nyakkendőjével és saját mellényében ült (már nem állt: ült) egy széken az ékszerész hátsó szobájában, miközben maga az ékszerész, Mr. Wedlow, szép folyóírásával megírta egy Ív pergamenre a hivatalos bizonylatot nagyapa haláláról, és kitűzte a temetés időpontját; mindezek végeztével a pergamenlapot, melyet fekete szalagcsokrok és hervadhatatlan művirágok erősítenek az ezüsttálcához, Arthur házról házra viszi (de nem a cseléd- vagy konyhabejárón, hanem a főbejáraton); előbb becsönget, majd odatartja a tálcát az ajtónyitó elé, nem holmi inasként, aki hivatalos értesítést kézbesít, hanem mint családunk tagja, aki lelkiismeretesen elvégzi a rá háruló szertartást, hiszen már az egész város tudott nagypapa haláláról. Szertartás volt ez tehát, és Arthur a pillanat ura volt, sőt az egész helyzet ura, mert nem egyszerűen csak az inasunk volt, inkább a Halál küldötte, aki így szól városunkhoz: „Egy percre, halandó: gondolj Rám". Ezután Arthurnak egész nap nem lesz egy szabad pillanata, mert — immár kocsisköpenyében ős fején a hódprém sapkával, melyet Liddy előtti szakácsnő férje testált rá, aki maga is az előző szakácsnő férjétől örökölte — a kabrioiettel a vonatokat várja, melyekkel családunk tagjai és rokonaink érkeznek. És a város most megkezdte a hivatalos, rövid és szertartásos, jóformán szótlan látogatásokat, amelyeken legfeljebb pusmogást és mormogást lehet hallani. Mert a rítus úgy kívánta, hogy anya és apa magában szenvedje el a gyász első fájdalmát, és csupán egymásban keressen vigaszt. Így hát a legközelebbi családtagoknak kell fogadniuk a látogatókat: anyám memphisi nővérének és férjének, mert Alice néninek, apai nagybátyám, Charles feleségének Charley bácsit kell vigasztalnia, — legalább azzal, hogy odafent marad. Eközben a szomszédasszonyok bevonulnak a konyhaajtón (a főbejárat ideje lejárt: most a konyha és a cselédbejáró van soronJ, kopogtatás nélkül nyomukban a szakácsnőjük vagy az istállőfiú cipeli a mindenfajta ételt, amit számunkra és a rokonok áradata számára készítettek, valamint a vacsorához, melyet éjfélkor fogyasztanak el a férfiak, a barátok, akikkel apám vadászgatott és pókerezett, s akik aztán egész éjjel virrasztanak nagyapa koporsójánál, mikor a temetkezési vállalkozó behozza és elhelyezi. E

s így folyik ez egész nap, miközben egyre érkeznek a koszorúk és kévék; aztán, aki csak óhajtja, átvonulhat a szalonba, hogy lássa nagyapát fehér selyemkeretben, gallérján három csillaggal díszített szürke egyenruhájában, szintén frissen borotvált, éppen csak kissé megpirosított arccal. Es így megy ez egész nap, mindaddig, amíg ebéd után Liddy azt mondja Maggie-nek és a többi gyereknek: „Most pedig, gyerekek, menjetek kl játszani a rétre, amíg csak nem hívlak. És most fogadjatok szót Maggie-nek." Nem nekem. Én nemcsak a legnagyobb gyerek voltam, de fiú is, a harmadik nemzedék legidősebb képviselője nagyapa, apa utána; amikor apámra kerül a sor, én mondom majd kl, mielőtt még időm volna meggondolni: Szentisten, most elveszítjük Júliát vagy Florence-t, vagy ahogy az akkori szakácsnőnket hívják. Ott kellett lennem nekem is, ünneplőben, gyászkarszalaggal, mindnyájunknak, anya, apa és Charley bácsi kivételével (Allce néni azért mégiscsak ott volt, elnézték neki, mert rendkívül értett a dolgok megszervezéséhez, valahányszor alkalma nyílott rá; Rodney bácsi úgyszintén, noha ő az apám öccse volt) a hátsó helységben, melyet nagyapa a dolgozószobájának nevezett, ahová behozták a rendszerint az ebédlő tálalóján díszelgő whiskyt ls, a temetési szertartás iránt érzett tiszteletből; igen még Rodney bácsi is ott volt, — ő, a tüzes agglegény, aki selyeminget viselt és borotválkozás után illatos arcvizet használt, aki nagymama és még teménytelen más nő kedvence volt — a Saint-Louls-t nagykereskedő utazója, aki rövid látogatásai alkalmával egy leheletet, egy Itlatot, szinte valami ragyogást hozott városunkba ebből a számunkra Idegen metropolisból: a szállodai küldöncöktől, zenés kávéházaktól és bárkotyvalékoktól pezsgő városi világból, ő, akit legtávolibb emlékemben, amelyet megőriztem, ott látok a tálaló előtt állni, kezében a whiskysüveggel — csakhogy Alice néni keze is ott volt ám, és mindnyájan hallottuk dühös suttogását: „Ezt már nem, csak nem fogsz ideállni ilyen fertelmes büdösen!" Mire Rodney bácsi: „Jól van, no. Keress nekem egy marék szegfűszeget a konyhában." Ilyen módon a szegfűszeg szaga, mely szétválaszthatatlanul elkeveredett a whiskyével és a levágott virágokévái, szintén szerepet kapott nagyapa végső távozásában; még hátramaradtunk a dolgozószobában, miközben a nők elözönlötték a szalont, ahol a koporsó feküdt, a férfiak kint várakoztak a gyepen, ünnepélyes csendben, amíg meg nem szólalt a zene, akkor levették a kalapjukat, még egyre állva, s fedetlen fejüket kissé meghajtották a kora délutáni meleg napsütésben. Aztán az ének, a himnusz, mely semmit sem jelentett már számomra: nemcsak gyászhimnuszt, de még csak emlékeztetést sem a valóságra, hogy nagyapa meghalt, és soha többé nem látom. Mert sohasem nyerheti vissza előttem hajdani jelentését — a rettegést, nem a haláltól, hanem a nem-halottaktól. \ Wíllfam Faulkner: lmm Éppen négyéves voltam akkor: Maggié, a kishúgom még alig tudott járni, mindketten ott voltunk a nagyobb gyerekek között, félig megbújva az udvar egyik zúgának sűrűjében, ami engem illet, azt sem tudtam, miért, amíg elvonult a tollbokrétá3 fekete gyászkocsi — az első, amelyet életemben láttam —, a sok fekete kabriolet és fekete kocsi, nehézkes lassúsággal vonulva végig a hirtelen elnéptelenedett utcán, hogy egyszerre úgy rémlett, egyetlen gyászkocsi lett az egész város. „Micsoda? — gondolom. — Egy holttest? Mi az a holttest?" És megmondták. Láttam már holttetemeket: madarakat, békákat, kiskutyákat, melyeket Simon elődje (Sarah volt a felesége) vászonzsákba kötve a víztartályba fojtott, mert azt mondta, hogy apám szép szetter-szukája megtévedt, aztán láttam, hogy ő meg Sarah formátlan véres kötelekké vertek kígyókat, amelyekről ma már tudom, hogy ártalmatlanok. De azt, hogy ilyen méltatlanság emberekkel is megessék, úgy véltem, Isten nem engedné meg, nem bocsátaná meg. Még a gyászkocsi utasai sem lehettek halottak; valami álomszerű állapot lehetett csak: ugyanazok az ellenséges erők és gonosz hatalmak játszhattak így az emberekkel, amelyek arra ösztökélték Saraht és férjét, hogy ártalmatlan kígyókat addig verjenek, amíg csak véres pép marad belőlük, vagy kutyakölyköket vízbe fojtsanak — valamilyen megmagyarázhatatlan, baljós tréfa folytán tehetetlenül elmerültek mind ebben az önkívületben, mialatt jól ledöngölték fölöttük a földet, s ott hagyták őket lihegni és rúgkapálni és ordítani a végtelen, örökös, elviselhetetlen sötétségben. Ezért akkor éjszaka valósággal hisztériás roham fogott el, Sarah lábába csimpaszkodtam és csak ziháltam: „Nem akarok meghalni! Nem akarok! Soha!" D e ez már mind a múlté. Tizennégy éves voltam immár, s az ének a nőkre tartozott, akárcsak a lelkész beszéde, amely utána következett; aztán mentek csak be a férfiak — a nyolc koporsővivő, apám vadász- és pókercimborái és üzletbarátai, meg a három tiszteletbeli koporsóvivő, aki már túlságosan öreg volt a cipeléshez: három ugyancsak szürke egyenruhás aggastyán, de másodosztályú szürkében (kettejük a régi ezred tagja volt, amikor a Bee hadosztály visszavonult az előnyomuló McDowell elől, hogy Jackšonnél ismét öszszeszedje magát Henry House-szal szemben.) Vállukon a koporsóval kivonultak, a nők kissé félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak nekünk, de ránk sem pillantottak; odakint a verőfényes udvaron a férfiak ugyanúgy rá se pillantottak az elvonuló koporsóra, akárcsak miránk, fedetlen fejüket kissd meghajtották vagy éppen kissé elfordították, mint akik elábrándoztak vagy a legcsekélyebb figyelemre sem méltatják a jelenetet; döngésszerű, tompa zaj rezzentett föl, amikor a műkedvelő koporsóvivők végül betolták a koporsót a gyászkocsiba; aztán valami ünnepélyes sietséggel jöttek-mentek a kocsi és a szalon között, hogy kihordják a sok virágot; aztán, most már fürgén, szinte rohanva, mintha máris búcsút mondanának nemcsak a temetésnek, de magának a halálnak is, kifordultak a sarokra, hogy beüljenek a batárba, mely a kis utcák során kiviszi őket a temetőbe, ahol már várnak majd ránk; déli embernek, még ha netalán idegen is városunkban, látva ezt a feketébe öltözött ós frissen borotvált férfiakkal zsúfolt járművet, amint szerda délután háromkor végigrobog egy görbe kis utcán, eszébe sem Jutna megkérdezni, mi történt. Igen, gyászmenet: a halottaskocsi, utána' a kabrioletünk, apával, anyával és velem, aztán a fivérek és nővérek a feleségükkel és férjükkel, aztán az első, második- és harmadunokatestvérek, a nagyapával való rokonságuk arányában mind messzebb a gyászkocsltól; mindezek végigkocogtak a néptelen utcán, átvágtak a téren, amely most olyan üres volt, mint vasárnap; éreztem, dagadok a sznobságtól és a gőgtől arra a gondolatra, hogy nagyapa ilyen fontos személyiség volt a városban. Aztán végighaladtunk a temetőhöz vivő üres úton, ahol jóformán minden méterre gyerekek álldogáltak a korlátok mellett, és azzal a rettegéssel és izgalommal bámészkodtak, amelyre én is emlékeztem, visszagondolva a magam hajdani rettegésére és sajnálkozására, amikor szerettem volna a Temető utcában lakni, hogy láthassam őket, valamennyiüket. És most már láthattuk őket, hatalmasan ôs fehéren, márványtalapzatukon a futórózsa és lonc alatt roskadozó fal fölé magasodva, amint kirajzolódtak a fák, a magnóliák, cédrusok és szilek között, üres szemükkel örökkön Kelet felé tekintve — nem jelképek: a könyörüiet angyalai vagy bárányok vagy pásztorok, hanem emberi hasonmások, olyanok, mint életükben voltak, csak éppen márványba faragva, örökéletűek, elérhetetlenek, hősi termetükkel magasan poraik fölé emelkedve kemény, hajthatatlan, dús, de szigorú baptista-metodista protestantizmusunk kiirthatatlan hagyománya szerint; drága olasz művészek vésték kőbe őket, és nagy költséggel keltek át a tengeren, hogy gyarapítsák a győzhetetlen strázsák számát, akik déli erkölcseink szentélyét őrzik, erkölcselnkét, melyek a bankárra és a kereskedőre és az ültetvényesre éppúgy kötelezőek, mint az utolsó napszámosra, aki a szekerét sem mondhatja magáénak, amelyet hajt, s az öszvért sem, amely húzza; erkölcseink szentélyét, melyek azt hirdették, követelték, hogy bármilyen spártai legyen is az élet, a halálban megszűnjön a dollár és a cent értéke; hogy ha nagymama halála napjáig maga vágta is a tűzifát, az nem jelent semmit, azért selyemben és mahagóniban és ezüstben kell a földbe kerülnie, még ha az első kettő szintetikus ls, — nem a halál, nem is a halál pillanatának tiszteletére szolgál ez a szertartás, hanem a méltóságot tiszteli meg: a baleset vagy akár gyilkosság áldozatául esett embert képmása nem halála percében, hanem az átszellemülés tetőfokán örökíti meg, mintha a halálban örökre megtagadna minden emberi fájdalmat és boldogságot. N

agymama úgyszintén: a gyászkocsi végül megállt a sebként tátongó gödörnél, amely várt rá, s ameiy mellett ott várakozott a lelkész és a három szürke egyenruhás hadastyán (értelmetlenül fityegő bronzérmeik nem a vitézséget jelképezték egyszerűen csak egykori frontharcosok szövetségét, mert ebben a háborúban mindkét tábor minden katonája vitézül verekedett, és ilyenformán az egyéni kiválóság egyetlen percséje a gyalogospuskákból kilőtt ólom volt), ez alkalommal karabéllyal, mialatt a koporsóvlvők levették a gyászkocsiról a virágokat, majd a koporsót; nagymama úgyszintén, abroncsszoknyás és sonkaujjű ruhájában, arcával, melyre jól emlékeztünk, kivéve semmiről sem álmodó, üres szemét, miközben lebocsátották a koporsót, s a lelkész talált egy helyet, ahol végre megállhatott, s az első lehulló göröngy nyomán az a mély, békés, kissé gongó hang szállt fel a láthatatlan fából, s a három hadastyán össze-vissza elpufogtatta az üdvlövéseket és elmekegte, mindegyik másképpen, csatakiáltásukat. Nagymama úgyszintén. Visszaemlékeztem erre a napra, hat évvel előbb, az egybegyűlt családra, apámra, anyámra, Maggie-re és magamra a kabrloletben, mert nagyapa a lován ült — a temetőre, a családi sírhelyünkre, nagymama frissen ragyogó képmására, ahogy csak nemrégen csomagolták ki a ládából, s hatalmasan állt a sír fölé magasodó, csillogó talapzatán, a temetkezési vállalkozóra, kezében tartott kalapjával, és a fekete munkásokra, akik jócskán verejtékeztek, miközben igyekeztek úgy felállítani, hogy mi, a család, láthassuk és csodálhassuk. És egy év elteltével, a gyászidő múltán, mialatt Olaszországban megfaragták, és a gyászos tengeri átkelés után nagyapa is ott állt mellette talapzatán, nem mint katona, ami volt és aminek látni szerettem volna, hanem a megdicsőülés régi és változhatatlan hagyománya szerint élete delén, mint jogász, törvényhozó, szónok, ami sohasem volt: császárkabátban, fedetlen fejét hátrahajtva, nyitott faragott könyvvel egyik faragott kezében, míg a másik a szónoklás Időtlen mozdulatával nyúlt előre, s ezúttal csak anyám, Maggle és én ültünk a kabrloletben, mert most apa ülte meg a lovat, amikor kimentünk családi ellenőrzésre és komor csodálatra. E

s évente háromszor-négyszer visszatértem, magam sem tudom miért, egymagamban, hogy elnézzem őket, nemcsak nagyapát és nagymamát, de valamennyiüket, amint a nyár pompás egére rajzolódnak, és az ősz fenséges lángolását és a tél magába roskadását, mielőtt újra kivirágozna a tavasz; azóta bepiszkolódtak, kissó megfeketítette őket az idő, az éghajlat és annyi viszontagság, de még mindig derűsek, kiismerhetetlenek, távoliak, tekintetük üres, nem őrszemeknek látszanak, nem olyanok, mintha roppant, monolitikus súlyukkal és tömegükkel az élőt védenék a halottak ellen, hanem inkább a halottakat az élőkkel szemben; a csupasz és elporlott csontokat óvják, az ártalmatlan ós védtelen port az emberi faj szorongásától és kínjától és embertelenségétől. PÉCHI GYÖRGY fordítása