Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)
1968-01-07 / 6. szám, vasárnap
Reflektorfényben NÉGYSZEMKÖZT DARVAS IVÁNNÁL IV* S m j jpiMDt fľ^ llillläBlt^ gg II ' 1 y ' 111 Színpadról lejövet, verejtékes homlokkal pillantom meg először a budapesti Vígszínház kiváló művészét: Darvas Ivánt. Thurzó Gábor: Az ördög ügyvédje című színműve utolsó perceiben ott várakozom öltözője előtt. A portástól kapott műsorfüzetet lapozgatom. A szereposztást keresem. Sóóki püspök —• Darvas Iván. „Figyeljen, ez ő!" mondja pártfogóm, aztán sietve visszamegy őrhelyére. A közeli ajtón ét a színpadról épp egy kemény, ércesen lázongó férfihang hallatszik. Mintha az elhangzó szavak mindegyike külön-külön agresszív hangsúlyt követelne és csak néhány élesen pergő, vibráló, katonásan feszes hang szőné őket egy-egy mondatfonalba. Rövidesen vastaps csattan a nézőtéren, kétszer aláhullik a függöny és egy magas, bíborpalástos férfi toppan elém. Galambősz parókája alatt ráncosra festett homlok és fáradt-mély, széles szarkalábakkal gyűrűzött szem. Felém szegezi mutatóujját. — Darvas vagyok! Rám vár? öt perc s a társalgóban vagyok. Eleinte nehezen kérdezek, hiszen egy-két véletlenül a kezembe került képeslap írta közhelyen kívül, életének csupán néhány mozzanatát Ismerem, munkamódszeréről és fényes alakításai belső indíttatásairól pedig alig tudok valamit is. Segít: — Reflektorfényben állok — mondja. — Az érdeklődés reflektorfényében. Jóleső, de rendkívül fárasztó feladat. Ügyszólván nincs nap, hogy ne játszanék Itt a Vígben, vagy az őrültet a Pestiben. Ugyancsak szinte naponta reggeltől késő délutánig kamera előtt állok. S akkor még Jönnek a próbák, no meg a szövegtanulás! — Gyors, pontos szövegtanulő hírében áll... — Csak részigazság ezl Az ember gyorsan megtanulja, amit szeret, csak azzal kínlódik, ami ellenszenves. Gogol remekbeszabott egyszemélyesét például egy hónap alatt vittük színre. Eletem legkülönlegesebb, legjobban szeretett, egyben legnehezebb szerepét... Óriási szerep. Bennem nem csupán Popriscslnnak, az öngyötrő és tehetetlenné törpült segédfogalmazónak kell maradéktalanul életre kelnie, hanem egy egész társadalomnak. Általam legyen élethű Tyeplov gárdatiszt, a Kegyelmes úr, az osztályvezető, a bájos Szofi és a többiek, őket is ott kell éreznie a nézőnek a színpadon. S mindezt Poprlscsln, azaz én érzékeltetem! Hatalmas lehetőség! Már lobog, őszinte szenvedéllyel szól midenről, ami a színházzal és a szerepeivel kapcsolatos. — Nem tudok partnerok nélkül Játszani. Lámpalázam van. De ez a Gogol-darab, ez más! Itt Popriscslnen kívül legalább öt-hat más élő figura is szerepel. Hogy nem jönnek ki a színpadra? Lényegtelen! A jelenlétük a döntő. S azt nekem kell megteremteni..; Ügy beszél, mintha önmagával folytatna párbeszédet. — A színház jelenti számomra az egyetlen érvényesülési életformát. Valahogy úgy érzem, hogy csak a színfalak között, a színpadon vagyok igazán a magam embere. Itt képtelen vagyok magatartást hazudni, vagy rokonszenválarcot ölteni. Nem érdemes, de szerencsés véletlen ... Estéről estére az eredeti, tudat alatt irányított tulajdonságaimat érvényesítem. És éppen ellenkezőleg, számomra a köznapi élet a színházi játék: a társadalmi kötelezettségek, az autóvezetés, a kirakatnézés, bevásárlás, vagy ezernyi egyéb apróság. Ilyenkor minden mozdulatomat mesterkéltnek érzem. Nem számolom, hányadik cigarettáját oltja el — heves mozdulattal — a hamutartóban, s csaknem egyetlen kortyintással issza ki a kávéját. Tagadhatatlan: csupa-ideg ember. A színház, a színpadszavak pedig reflénszerűen térnek vissza tömören fogalmazott mondataiban. Egyszer nyíltan, másszor burkoltan, de ott bújkál bennük a színház szeretetének lobogó fáklyája. Rosszul fogalmaztam: nem puszta hivatásrajongás, vagy színházszeretet láncolja őt ez utóbbihoz. A színház számára nélkülözhetetlen életelem, a fizika nyelvén — gyújtópont! A világot jelentő deszkákon oldódik fel benne minden belső feszültség és emberi vagy kifejezési ösztön. Közbevetve: Gömör vidéki, pontosabban bélyi születésű, néhány évig Prágában is járt iskolába. 1943-ban, 18 évesen beiratkozott a Színművészeti Főiskolára, de tanárai tehetségtelennek tartották s pár hét múlva eltanácsolták. Amikor ezt meséli, szelíd mosoly játszik a szája szögletében s akaratlanul is József Attila és Horger-tanár nevezetes esete jut az ember eszébe... Negyvennégyben újra beiratkozott, ekkor meg a háború szakította félbe megkezdett tanulmányait. Katonaruhába bújtatták, de rövidesen katonaszökevény lesz. Fél évig a győzedelmes szovjet hadak tolmácsa volt. 1946-ban megalakult a Művész Színház és ő rögtön főszerepet kapott. Két évvel később a Madách Színházba került, ahol nyolc évig működött. Töprengve mondja: — Nyomasztó, dermedt légkörben játszottunk. Semmitmondó darabokat, rosszabbnál rosszabb előadások Jelentették a repertoár zömét. Bevallom: néha már összeszorított fogakkal mentem ki a színre ... De átvészelte ezt az Időszakot is! ötvenhét májusában ellenben törés áll be a pályáján. Ismét töprengő vonások ülik az arcát: — Nyakas természet vagyok! Mind a negyvenes évek elején, amikor puskát nyomtak a kezembe; mind most, a hatvanas évek alsó határán éreztem: nem maradok parlagon, rövidesen színpadon leszek. És mindkétszer igazam lettl Sikerültl Egy színész számára a lehető legnagyobb büntetés, ha nem játszhat, hiszen alapvető életszükséglete hiányzik — az önkifejezés lehetősége. Persze, több éves szünet után az újrakezdés roppant nehéz. Én is hósszú hónapokig a bizonytalanság lápos talaján botorkáltam. Olyan ez, mint egy zongoraműIvész vegyes közérzetei, ha gyakorlás nélkül kell hangversenyeznie. Ojabb cigarettára gyújt. Apró időközökben fújja maga elé a füstöt, s közben a korszerű színészi munkáról beszél. — Egy-egy figura Jellemének, cselekedeteinek megrajzolása nem csupán tehetség kérdése. Sőt! — Rengeteg kínlódás és önkutatás eredménye — Ismeri el. — Tisztán az alkotás öröméből csak olyan Istenek építhetnek mint Tolsztoj, vagy Goethe. A lelkiismeretes színész ellenben önmagából merít minden szerepe formálásakor, mert ami nincs meg önnönmagában, azt aligha tudja elhitetni másról, a közönség előtt. A színészetben van valami utánozhatatlan kinyilatkoztatás. Axiómaszerű igazság nálunk: mindig az egész embert kell ábrázolni. Ezért érdekel az emberben mindig annak egyéni arcéle. Az, hogy mennyiben és miképpen különbözik társától. Tudat alatt a nap minden órájában benyomásokat gyűjtök ember* társaimról, melyeket azonnal rendszerezek. Ojabb feketekávét kér, s azt ls egy kortyintásra kiissza. — Egy-egy jó szerző erényei mindig hatnak rám. Az olyan darabot, ami mondanivalójával elevenbe vág, vagy mélyre ás, azonnal befogadom. _ Hogý ne maradjak átlag-szürke, tudnom kell mit akar mondani az író, mit hangsú* lyoz ebből a rendező, mi lesz együttes törekvésük célja. Köznapi hasonlattal élve, lényegében csak egy hangszer va* gyok. A siker attól függ, ki vesz a kéz^ be. A zeneművet a színdarab, a zenészt a rendező helyettesíti, de végső soroft mégis a hangszer, vagyis én játszom — a színész ... A hangszóró halkan az esti előadái közelgő kezdését' jelzi. Hirtelen feláll-. — Be kell még fejeznem a maszkírozást — mondja és egy gyors kézfogás után visszasiet az öltözőjébe. MIKLÓSI PÉTEÉ a t órakor már felriadt — minden hajnalon felriad, nem ébred; megrémíti, hogy elmúlt az éjszaka. Álma figyelmezteti; ilyenkor zavaros képek gyötrik az álmok rohama éri (állítólag másodpercek tizedrészei alartt) — majd valami rettenetes kép: gyilkosság, nyúzott kutya (igen, ez is kísérli) — aztán felriad. Csend. Vagyis távoli zajok, de ez még a csend. Az esti cigarettafüst kesernyés szaga a szobában — per-' sze Itt a hamutartó az ágy mellett a szőnyegen. Az ablak még sötét, tél van. Nem kell megnézni az órát, érzi, hogy öt óra. A kályha kihűlt, noha még őriznek némi meleget a szobafalak, de az ágynemű külső fele hűvös (vagy nyirkos?). Lehet, hogy nyirkos a lakás, átfázik a ház a hideg éjszakában. Még két perc... még egy perc... Ki kell mászni az ágyból. Visszatartja a tehetetlenség. Nem a lustaság. Ha napja kedvezőnek mutatkozik (oly ritkán) akkor felpattan, ledobja magáról a dunnát, és fütyörészve készülődik. De ma —mint legtöbbször —, hiába tesz gyors számvetést, semmi ]ú nem ígérkezik. A felesége még alszik — mozdulatlan gyűrődés, eggyékeveredve az ágyneművel. Majd mindjárt felébred ő ls. Illetve: felriad. — Jaj, elkéstem! — ez az első szava, mert perceket lopott el a napból, s e percek behozhatatlanok. Készíteni kell a gyereket az iskolába, reggelit csinálni, készülődni — rohanni. Rohanni. Negyven perc múlva következik ez a rohanás, hat előtt tlz perccel. A széken a ruhái. Cigarettát kotor elő a kabátzsebéből, kénytelen rágyújtani, hogy megmozduljon a szervezete. A nyelve béna, az ujjai bénák. Meg kell igazítani a haját, nagy csomókba gabalyodott, fáj a hajtöve, ahogy helyretépázza a tincseket. Ájult álomban aludta át az ejt. SZAKONYI KÁROLY: Milyen nap van ma? Gyermekük megjelenik a szobaajtóban. Kócos, pizsamája félrecsúszott a derekán. Mezítláb áll, ásít. De a hangja friss. 0 bárhogy erőlködik, nem emlékszik rá, vajon gyerekkorában friss volt-e a hangja ébredés után. Nem emlékszik. — Nem késem el? — kérdi a kislány. — Rengeteg Időd van. — Hány óra? — Nézd meg. Igazán Ismerhetnéd már az órát. Tanultátok, nem? A gyermek nem válaszol. Közelebb megy a vekkerhez. Nézi. Sokáig nézi. — Negyed hat — mondja. A gyermekhez kedvesebben kellene szólni. Ez pedagógia. Hogyan tanulja meg *a finomságokat, ha az apja így rámordul? A nevelés: példaadás, semmi más. Ezt egy költő mondta egyszer, akit ismert. Bizonyára igaza van. — Ne bántsd anyádat! Az asszony dünnyögve fordul a másik oldalára. Azt hiszi szegény, hogy még alhat. — De a cipőm — mondja a kislány, — Felvehetem hócsizma nélkül? — Majd mindjárt fenn lesz, megmondja... (néha van ereje viccelni is: — Ébresztő! Reggeli tornára sorakozó! ... Tesznek is egy-két tornamozdulatot, s nevetnek. De ez ritkán adódik.) A felesége is felriad. Hát persze. Talán azt sem tudja, hogy reggel van-e vagy este? Jönnekmennek a lakásban. Hang nélkül. Nekiütődnek egymásnak. Kikerülik egymást. Várnak a fürdőszobára, a vécére. Dörömbölnek. Ég a gáz: kávészag. Kint lassan dereng az ég. Lámpák fénye keveredik a hajnali szürkülettel. Szél fú, látni, az utcán papírszemetet kerget a szél. Hideg van. — Vegyél fel meleg harisnyát! — Jő, jó... A kislány hozza az ellenőrzőkönyvét. — Most kell megmutatnod? Majd anyád aláírja. — Majd apád. Neki van tolla. Ilyenkor eszébe jut, hogyan volt régen. Amikor még gyerek volt. Az apja körülményesen, szertartásosan tudta elintézni az ilyesmit. Kérdezte, faggatta, törődött vele. Az ő apja szemüveget tett fel Ilyen esetben s alaposan végigböngészte az ellenőrzőkönyvet. ö is elhatározza mindennap, hogy többet fog törődni a gyermekkel. Majd holnap. Majd délután. Majd, holnap. Majd karácsony után. Majd jövőre. — Pfü! Forró ez a kávé! — Akkor ne Idd meg. Jobb, ha nem szólnak. Majd bentről telefonálnak egymásnak délelőtt. Tíz óra felé már kicsit magához tér az ember. — Már mégy? — Ha elmegy az orrom előtt a busz, kirúgnak ... — Hiszen már én is... Mindegy. Az asszony felvette a kabátját, megcsókolta a gyermeket, neki is nyújtja az arcát. — Vigyázz magadra, szíveim. — Te is... Becsapta az ajtót. A lépcsőházban hallani a cipőkopogását. Másutt ís csapódnak az ajtók. — Siettek haza? — kérdi a kislány. — Hát persze, persze... Mi is lesz ma? Ml ls van ma? Valaki jön, vagy valahová él kell menni? Vagy semmi? Az ördög vigye el, talán ma szer^ da van, nem? Szerda, vagy csütörtök? — Milyen nap van ma? — Péntek — mondja a gyermek. Melege van. Annyira kapkod Ilyenkor, hogy kiveri a víz. Az utcán aztán megcsapja a hideg és kész a nátha. Zsebkendő, tízórai az aktatáskában... Ja a pénz. Egy húszas. — Hát légy jő és vigyázz magadra. v A kislány ott áll a fttrdőszobaaftóban, kis fogkeféjével, a szája odolos. Odamegy az apjához, tartja az arcát. — Siettek haza? — Persze, persze. Zárd be Jól az írj t őt. Talán az asszony még ott van a buszmegállónál? Nem, nincs ott. Néhányan dideregnek. A busz zsúfolt, lökdösni kell egymást. A kalauz kiabál. Egyszer szórni kellene, szépen udvariasan, hogy megszégyenüljön. Milyek jogon kiabál idegenekkel? Háború van, vagy mi a fene, hogý így mer kiabálni?! Ámbár lehet, hogy fáradt, vagy ideges: Vagý nem szeret kalauz lenni. Mindenki valami más szeret- 1 ne lenni, ö nem? ö ls. Előbb kellett volna meggondolni. Halogattuk a döntést, aztán már nem lehetett választani. Az ember azt gondolja, csak legyeŕi valami foglalkozásom, fizetést kapok érte, aztán majd élek. Igen, ez a legviccesebb, amikor az ember azt mondja: — aztán, majd élek! — De hiszen szeretem a gépeket — gondolja. Ott áll a gépe mellett. Hiszen szeretem & fát! — Fogja a megmunkálására váró darabot. A legelsőt ezen a napon. Megnyomja a kifc piros indítógombot, felharsog 1i masina, a tölgyfát ráhelyezi, pattog a szilánk, a forgács kunko"rodik, alakul a forma. Egy faházban kellene élni, az erdőben. Nyavalyás mozik és könyvek! Olyan hangulatosan tudják ábrázolni az életet, az ember kedvet kap, berendezkedne egy fa'házban. Vagy a folyóparton. Evezne egy csónakban. Geológus lenne a hegyekben. Meg ilyesmi. Az ember hagyja magát becsapni, aztán már nem ízlik az Igazi élete. Még egy presszót is úgy tudnak bemutatni, hogy az más, mint a valódi. Megprébáltk már: mozi után beült az egyik eszpresszóba. Kiábrándító volt. Ámbár moziba látott már műhelyt is, gyárat is. A filmeken látott munkásokat is. Megpróbálta megjátszani a film-munkást. Sehogy sem tudta. Olyan érdekes életekről olvashat az ember. Meg a filmeken is minden más. Hogy van ez?