Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)
1968-01-05 / 4. szám, péntek
Fölílönf m tők „Ezerkllencszáznegyvenöt szeptembere, Bodrogközben tíz hónapja véget ért a háború. Béke van ... Örséget állítottak a Magyarország felé vezető utakra .. . Helyreállt a rend ..." Helyreállt a rend, és ettől a pillanattól kezdve a regény, Illetve ötven százalékos korrekcióval: a regény fele az én ifjúságom és az én diákkorom regénye is lehetne. Nem kell tennem semmi mást, csak a Bodrogköz helyébe a Mátyusföldet írom, a tíz hónapot hat hónapra rövidítem, hogy az előzményeket is történelmileg hitelessé tegyem, (a mi tájainkra négy hónappal később érkezett a felszabadító szovjet hadsereg), s ezen túl már csak emlékeznem kell. Ha tollbamondanám, vagy leírnám, amit megéltem, ugyanaz a történet vagy nagyon hasonló történet kerekednék ki belőle, mint Dobos László tolla alól. Átszökdösöm a határon, hogy tanulhassak; nem keveredtem ugyan csempészbandába, de alkalomadtán magam ls csempészkedem. Nem atavisztikus, lappangó hajlamok kerekedtek felül bennem, de korrigálnom keli valamiképp, amit a történelem elrontott, s úgy korrigálom, hogy visszatérek a szinte történelem előtti állapotba: cserélek — öt kilogramm cukrot és kerékpárra való gumiabroncsot néhány méter kartonra, a kartont szalonnára, kenyérre és bakancsra, fölös szalonnámat tankönyvre és egy kötet Rlmbaudversre. Magyarországon a pengőnek akkoriban alig volt több értéke a szemétnél és polyvánál. Szerencsére, minden szervezet kitermeli magában a saját fiziológiai létét biztosító reakciókat. A társadalom visszaszorult kezdeti fokára és cserekereskedelemmel védekezett az éhhalál és az Infláció ellen. Odaát — a határon túl — és a határon innen másféle feneségek ellen védekezik a tiltott szeszfőzéssel, duhajkodó részegséggel, megkésett lázadó hajlamokkal, istenhez menekülő alázattal, s ugyanezek a védekező reakciók támasztják és toborozzák egyik napról a másikra a szerteágazó, ide-oda vonuló csempészek bandáit. Ezért meghitt ismerőseim Dobos regényének szeszfőző, iszákos parasztjai. Ismerem a vakmerő csempészt, Pallait is, és vízbefúlt társát, a világ legszegényebb emberét: Tomorit; mintha én is ott dideregtem volna azon az éjszakán a határt elzáró folyó partján, mikor a sötét víz elnyelte és tovasodorta szegény tetemét, s még ma is acsarkodva számon kérem az életét a vakmerő Pallaitól, az egész világtól, mindenkitől, aki a veszélyes, görbe utakra kényszerítette. Én vagyok az a diákgyerek, akit megmotoznak a sivár őrszobán, akit kémkedéssel gyanúsítanak, majd szennyes és zsúfolt zárkába gyömöszölnek, holott nem volt más bűne, csak tudásra szomjazott, s aki határon innen és határon túl ls, egyformán hontalan. A szegény, halott kis diáklány, Berei Erzsi az én szerelmem, az én emlékem, az én halottam, és Szofer Lébit egy döcögő parasztszekéren én mentem a halálba a Tohuvabohu kaotikus kietlenségén át. Igy vagyok magyar, protestáns, zsidó és katolikus, paraszt, munkás és diák, éretlen ifjú, és évszázadok óta, ezer év óta érlelődő Matuzsálem korú bölcs. Ismerem azt a pilótát is, aki „isten szaros szekerén" röpköd, azon az egyfedelű kis mezőgazdasági gépen, s műtrágyával szórja be a síkság végeláthatatlan szőnyegét. Ismerem furcsa, fonák sorsát, a Gallal lány Iránt feltámadt emésztő szerelmét, amibe szükségszerűen belebukott. Ezt a kreatúrát nem Dobos I regényéből ismerem, hanem a valóságból. Föltörekvő szegény J 8 emberek fia, húszéves, aki tőlem és a regény hősének sorsá5 tói is eltérően, akadálytalanul érvényesülhetett. Miért ne Imr ponált volna neki a „bekerült" irnok, egykori végrehajtó lánya. És miért ne imponált volna a DOBOS LÁSZLÓ REGÉNYE Gallai lánynak a megfigyelöállomás katonájának udvarlása. Hiszen mind a ketten egyformák, mind a ketten „bekerültek", akár az egykori végrehajtó. A Gallai lány Jáchymovban rájön, hogy férjét nem kitüntetésből helyezték a bányába, hanem anyja „istenes lázadozása" miatt. A bekerült család ambícióit és hagyományait követi, mikor összeszűri a levet Hans Müllerrel, az ittrekedt német mérnökkel. A Gallai lány szereimét, lázadozásait és második szerelmét így is lehet értelmezni, a regénytől eltérően, érzelmesség és romantika nélkül. A fülszöveg szerint a szerző arra döbbent rá ... „hogy akár a hatalom gyermekeként, akár a kitaszítottak, az alkotmány sáncain kívül helyezettek olda Iáról indul el valaki emberségIgénnyel, a visszaütő történe lem a múlt átkával vert kor, a törvényesített embertelenség egyformán a földönfutók sorsára kárhoztatja — az út a reménytelenség sivár homokjába vész, vagy tragédiába fullad: a hős a pisztoly csövét halántékához téve várja, mikor (önnek érte." Eredendő bizalmatlanságot táplálok minden fülszöveg Iránt, s a Földönfutókhoz írt szöveg igazolja ezt a bizalmatlanságot. Bár lehetséges, hogy a szerző szándéka ez volt, de ez a szándék a műben nem va lósult meg, vagy nagyon következetlenül valósult meg, mert ez a regény nem azzal ér véget, hogy a hős halántékához szorítja a pisztolyt. A regény vége tulajdonképpen az elején van. Az első személyben beszé lő két hős egyike, az „íróféle" hármasban elindul, hogy egy hetet a folyóparton töltsön. Keresi a béke és a megnyugvás pillanatalt, s egy Ilyen kóborlás alkalmával ismerkedik meg a másik Én-hőssel, a pilótával. A folyóban fürdő gyerekek egyi ke fejesugrás után nem bukkan fel a víz színére, a pilóta menti meg a fuldokló sérült fiúcskát... így figyel fel rá a mi kiránduló írófélénk, s aztán — kimegy a Baklák-tanyára, hogy megismerkedjen vele. Ettől a pillanattól kezdve eltűnik a regényből a két jóbarát, az „akkurátusan gondolkodó" Bencsík és Seres, akinek „szenvedélye a jókedv és a mosolygás". Marad a két Én-hős. Találkozásuk pillanatában már rég lezajlott tulajdonképpeni regényük. Az író túl 'van ifjúsága küzdelmein, a negyvenötös—negyvennyolcas évek elnyomorító szenvedésein, a pilóta ls túlélte az elhibázott pisztolylövést, amellyel annak idején véget akart vetni csalódásaiból fakadó szenvedésének. Most „Isten szaros >zekerén", a kis mezőgazdasági gépen nyargalász, ez a kivénült pilóták utolsó menedéke, s ez természetes ls, hiszen öngyilkossági kísérlete miatt, komoly gépet nem bízhattak rá. Az író nyári kóborlásaiban, tábortűz mellett keresi a megnyugvás pillanatait. Micsoda tehát ez az illuzórikus mozdulat, amellyel nem a tulajdonképpeni cselekmény, hanem a szöveg végén, a másik Én-hős halántékához emeli a pisztolyt? Nyilvánvaló, hogy a regény keretregénynek indult. A keret másik felének elmaradása az első pillantásra a sutaság és befejezetlenség benyomását kelti. Van ls benne sutaság, de ezen túl a felvetett kérdések megoldatlanságát, megoldhatatlanságát és az állásfoglalás megkésettségét jelzi, a keret első része pedig a kényszerű kompromisszumot is, mert elkésve foglaltunk állást, az élet meghaladt bennünket, és mi magunk is elmulasztottuk az erre alkalmas, kedvező pillanatot, ennek ellenére valamiképpen élni kell, tehát meg kell nyugodni, bele kell nyugodni a tényekbe. A pilóta a 35. oldalon így reagál az író vigasztalására: — Maga ls furcsa ember, alig ismer az életemből egy keskeny szeletet, és máris cáfol, ellentmond, vigasztal. Funkcionáriusok betegsége, helyreigazítják önmagukat... aztán mintha mi sem tőrtént volna, gyalogolnak tovább... Nos, az a gesztus a felemelt pisztollyal, az is egy ilyen helyreigazítás, a társadalmi és fiziológiai lét Illuzórikus korrekciója az Irodalom és* Illuzórikus erkölcs síkján. Ez csak úgy lehetséges, hogy a két hős az utolsó fejezetben összefolyik, azonosul ebben az öngyilkos nihilista gesztusban. Nincs továub, mert nem lehet tovább. Az élet túlhaladt a regényén, s a keretnek szükségszerűen el kell maradnia, mert az elmaradt zarórészben az önmagot helyreigazító funkcionárius gyalogol, s egy pilóta nyargalász az „isten szaros szekerén". Ez pe dig se befejezésnek, se feiol dásnak nem valami megnyugta tó. nem is felemelő. A regényben egy egész társadalmat érintő tragédiát jelenít meg a szerző, melyben van krízis és katasztrófa, de szereplői számára nincs megtisztulás. A regény így ahogy van, kérdést provokál, miért és mi lyen alapon azonosuljak ezzel az öngyilkossággal kacérkodó kreatúrával? Csak azért, mert egyformán reménytelenné pofozott bennünket az élet? A körülmények nagyon eltérőek. Te barátom a hullámtaréjon emelkedtél, míg emelkedhettél. Zuhanásod még megtetézte az én nyomorúságomat, még a nyomorúságod se lehet az enyém. Kivel, mivel azonosuljak hát? Megint a valósághoz kell visszatérnem. Abba a mátyusföldi faluba, ahonnan elindultam, s ahol életemet meghatározó két élményben volt részem. Az első gyermekkorom élménye, a kommunisták nagy tornóci tüntetése, a Mátyusföld és a Csallóköz hatalmas antifasiszta összefogása. A másik élmény az 1946-os első választások. A magyarokat kitiltó választási törvény kihirdetése után egy mocsonaki szlovák kommunista, Psota Ján, a köztársaság Idején a somorjal já rási pártszervezet titkára, felállt a dobogóra, és a döbbent, mély csendbe beleharsant a hangja: — A my si veru svojich maďarských súdruhov, s ktorými sme dvadsaf rokov bok po boku bojovali, nedáme! (S ml bizony nem hagyjuk cserben magyar elvtársainkat, akikkel húsz éven át vállvetve harcoltunk.) Psota Ján szlovák volt, és kommunista volt. Negyvenhat nyara óta tudom, kivel és miféle emberekkel kell azonosulnom, s hiába állítják egyesek, hogy történelmietlen és Indokolatlan erkölcsi posztulátum a fenti követelmény. Nem történelmietlen. Fölöttébb időszerű volt, és nem utólagos. Tény volt. Valóság! Történelem! És számomra Psota Ján állásfoglalása a helyes, nem azoké, akik tudományos és tudománytalan érvekkel cáfolják ezt az állásfoglalást. így nem csoda, hogy értelmetlennek tartom az Én-hős kételyekből fakadó kérdését: — ... lesz-e erő, amely fellázad majd az oktalan emberalázás ellen? Lesz. Volt. Van. Csak nem vettük észre, vagy nem akartuk észrevenni: az internacionalizmus, a hamisítatlan és torzítatlan kommunista pártosság az az erő. Pedig Dobos László oly közel járt az Igazsághoz, hiszen látta a bodrogközi kommunisták eleven, vérző sebeit. Már önmagában csalódásuk is lázadás és erő volt. Az öngyilkosjelöltek reménytelensége nem elegendő alap a szolidaritásra. így hát az Én-forma Dobos i alkalmazása nagyon alkalmas elsődleges élmények közvetítésére, de kevésbé alkalmas az objektív érvényű művészi általánosításra. Megbocsátható, hiszen ez Dobos László sorrendben második regénye. Csak a második. Egy egész élet áll előtte, hogy teljes értékű tetté érlelje művészetét. BABI TIBOR URA VERES JÁNOS: O m u o a 67 féli rege lm, a falu közt vidáman járok, rám integetnek a kopasz akácok. Ereszek szélén csókák mozognak, istállók mélyén csikók vihognak. Madarak kelnek, a nád belereszket, kék-arany szárnnyal körüllebegnek. Kémények füstje: liliom kelyhe, ég felé nyílik, mint szűz lányok lelke. Ugrál a borjú, s amikor meglát, kezemhez nyomja hajnalszin orrát. Trágyás a csülke, kígyós a farka, ékkő a szeme, szőrbe foglalva. Kutya gurul a fagyos udvarra, örömét szilajon égre vakkantja. Madzagos ajtó tárul magától, ujjongok, mint aki örvényből lábol. Ismert kenyérszag, homály becézget, úgy várt a ház, mint a pipacs a méhet. Fehér homlokú kemence mellett eladó lányok énekelnek. Megszoptatott kisded anyai ölben, ülök már köztük, nyelem a könnyem. Intelmet szúrnak ujjuk hegyére: sose feküdjek a boglya tövébe. Mint szélben a búza, dőlök feléjük, selyem a varkocsuk. hó a kötényük. Tenyérnyi ablakon este kopogtat, vattabajszából mesék bugyognak. Rézarcú apó a nótát eloltja, pimpószin harang a pipája bojtja, mint dió a burkából, hullva az ágrál, boszorkány, tündér bomlik szavából. Szoknyába esnek a rózsaorcák, körénk kerekül Kásaország. Kender ezüstlik - hisztek-e csodát? Cuzsaly mozog csak, az idő megállt. Orsó esik a szoba földjére, akár a labda, pattanok érte. Csók a jutalmam, ráadás is jön, parázs nézéstől serceg a bőröm. Kamrából kiperdül a Luca széke, üveg röppen az asztal közepére. Tüzesebb az ital piros lángnál, kinevet a bókoló virágszál. lön egy perkálszoknyás öreg angyal, mákos tengerivel megvigasztal. Pergőt ráznak odakint a kertben, hattyúkecses mámor úszkál bennem. Pávaléptű leányt kérek táncra, bokámra száll kilenc sólyom szárnya. Töklámpás a nyíló ajtórésben, hozzám tapad párom félelmében. Fél kezemmel a magasba nyúlok, jó maréknyi meteort lehúzok, teljes legyen a víg éj csodája: belekötöm dísznek a hajába. (A kcíelmúltban megjelent Fehér szarvas című kötetéből).
