Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-05 / 4. szám, péntek

Irén van a négy ház, amely a település ékessége. Vehetik T

kérkedésnek is, hogy négy házból közügyet csinál az arra haladó újságíró. Nem akarok kérkedni, hiszen csak annyi a közöm a négy házhoz, hogy megcsodáltam. Tulajdonképpen semmi az a négy ház. Semmi bizony, ha nem egy Garam menti településen, még csak nem is falun látja az ember. Mondom, semmi, ha mindennapi dolog volna az ilyen látnivaló. Az utas Garamkálnáról indul Zsellz felé, versenyt a Garammal. Majd egy rosszacska bekötő útra tér balra, ez az út Tőre ütőere. Országos méretben hajszálér talán. De alig húsz évvel ezelőtt ez a bekötő út erős verőér volt. Itt lüktetett elsőnek a szándék a szövetkezeti mozgalom idején. A ma húszéves fiatalok vagy a tizenöt éves srácok mit sem tudnak talán erről, hiszen azóta már a Vénuszt ostromolja a tudomány. Hirtelen megdöbbent az idő múlása. Mi az a húsz év? A történelem időgépén egy másodperc töredéke. De annak, aki éli e történelmet, szinte a fél élet. Furinda Rudolfnak mindenképpen az. Az élete első szakasza küzdelem azért, hogy a második szakasz küzdelmeit bírja erővel. A mi nemzedékünk jól ismeri a tőrei Furinda Rudolf és a település küzdelmeit. Jogos büszkeséggel mondhatják a tőrei kommunisták, hogy az ország első szövetkezete az övék volt. De nem is erről, hanem a négy házról kell elmondanom csodál kozó véleményemet. Azt is csupán azért, mert oly sokat beszélünk a falu és a város életstílusának kiegyenlítéséről, hogy a sok beszéd és írás közben elfeledkezünk a gyakorlati kivitelezésről. A falu marad falu, a város meg város, bár az sem olyan, hogy ötven esztendő múlva annak nevezhetjük majd. Az utas tehát befordul a tőrei bekötő útra, és egyelőre csak annak örül, hogy találkozik egy emberrel, akit már jó ideje nem látott, de akit becsül és mindig örömmel találkozik vele. Az autó megáll, az utas kiszáll, illetve kilép a kavicscsal megszórt járdára. Az utas csak akkor néz nagyot: egy sor emeletes ház Tőrén! — Ez is bámulatra méltó? — mondhatná akárki. Nem az, ha nem Tőrén látom. Vannak nagy faluk. Gazdag szövetkezetek. Épülnek egész utcasorok erős vaskerítéssel, vaskapukkal, ez igaz. Ez annyira természetes, hogy jóformán nem ls beszélünk, nem is írunk róla. Az egész fejlődésben csak az nem természetes, hogy ez az építkezési forma nem az építők kényelmét szolgálja, hanem fordítva, az építők lesznek szolgái a hosszúra nyúlt utcáknak, vaskerítéseknek, vaskapuknak: annak a rosszul magyarázott hagyománynak, hogy az én házam az én váram. Bár az emberi küzdés nagy példái ezek az építkezések, mégis előrelátóbb az a küzdelem, hogy Tőrén a szövetkezeti lakásépítési formát választották. Furinda elvtársat Tőrén igen egyszerű, gyakorlati művelet közben zavartuk meg. Alkonyodott, amikor egy szakajtó kukoricával lépett ki az egyik emeletes házból. Városi lakás és szakajtó, s benne kukorica. Nincs ebben semmi ellentmondás Tőrén. Talán csak én lepődöm meg. Furinda Rudolf természetes biztonsággal ad magyarázatot a ki nem mondott kérdésre. — Azt hiszed, könnyű, volt elhitetni az emberekkel, hogy szövetkezeti lakást építsünk? Nem volt könnyű. Olyan is akadt, aki bolondnak tartott bennünket, mármint a pártszervezetet, a nemzeti bizottságot és a szövetkezet vezetőségét. Még a gondolat is nevetséges volt sokak számára, hogy Tőrén emeletes, szövetkezeti lakásokat építsünk. Elképzelhetetlen falun aprójószág nélkül, kert nélkül, és ez természetes ls. De mi kertet is, és baromfiudvart is szabtunk a lakásokhoz. Miből? A régi libalegeiöböl... És mutatja a kertet, közvetlenül a házsor előtt, és a kertek végében, jó távol a lakásoktól a baromfiudvart. — Városi életforma földműves keretek között. Valóban az. Kárál a tyúk, gágog a liba, hápog a kacsa, röfög a disznó, és a kakasok sem hiányoznak: de mindez nem a konyhaajtó előtt, hanem jó távol még a háztól ls. És a ház? Az építkezés nagy szervezője, Furinda Rudolf már hív is befelé a lépcsőházba, hogy nézzem a gyorsan megszokott tisztasági rendszabályokat. A lépcsőházban ott sorakoznak a négy család cipői, illetve papucsai, hogy még a lépcsőházat sem maszatolja össze a tőrei sár. — De van ennél lényegesebb dolog is —'mondja a házigazda. — Kezdetben, az első ház építése idején az volt a legnagyobb ellenérv, hogy a falusi ember, főként az asszonyféle nem él meg békességben egy folyosón. Es képzeld el, halld a csodát, nincs veszekedés, de még egy rossz szó sem, pedig már a negyedik házat is felépítettük... A negyedik házhoz kiszabott kerthelyen ott látjuk a négy családot gazt irtani, szemetet,, ócska vasdarabokat gereblyézni, hogy tavaszszal már ott is zöldüljön a kert. Ennyit tudtam meg és láttam negyedóra alatt Tőrén, de a hallott és látott dolgok egész gondolatsort indítottak el bennem. Hirtelen azokkal kezdtem gondolkodni, akik a négyemeletes házban laknak, és ugyanúgy járnak szántani, vetni, aratni, kapálni, mint azok, akik nagy, erős vaskapuk mögé húzódnak. Mivé formálódik az egyik, mivé a másik? Mit igényel az élettől az egyik, mit a másik? Elképzelhető mindkét életstílus. Az egyik, az emeletes házban lakók gondja afelé fordul, hogy munka után kényelmüket, nyugalmukat, s talán szellemi igényüket mivel elégíthetnék ki jobban. A másik, a nagy vaskapuk mögött élők gondja nehezebb. Sokan a nagy ház „alagsorában" meghúzódva arra gondolnak, hogy jó volna felmenni a földszintre vagy netán a manzárd szobába, ha nem volna hideg, és nem vinnék fel a piszkot. No meg arra is gondolnak, hogy jó volna befűteni a fürdőszobába, de az is „fönt" van. .át így van ez sok helyen. Tőrén meg úgy, hogy már mindenki ott szeretne lakni, ahol a négyemeletes ház van. % | És a húszéves szövetkezetet építő tőreiek talán egyszer .ft sl mindnyájan úgy laknak majd, ahogy a négy ház lakói. Az sem volna meglepő, ha a huszadik évfordulón, tavasszal vagy majd ősszel úgy határoznának, hogy mindannyian úgy szeretnének lakni. Sokan máris azt szeretnék. És a jó gazdálkodáson kívül Furinda Rudolfnak, a helyi pártszervezet elnökének: úgy ls mondhatnám, hogy a falu mindenesének is ez volna a legnagyobb öröme. Akkor valóban elmondhatná, hogy most már megpihenünk egy kicsit. De még akkor sincs pihenés azok számára, akik elkötelezték magukat a haladás ügyének szolgálatára. Nincs pihenés, mint ahogy Furinda Rudolf számára sem lehet — az ő megfogalmazásában — addig, amíg az emberi gondolkodás is nem idomul teljesen az adott lehetőségekhez, az pedig nem idomul soha, mert mire mindent megért és felfog, illetve úgy véli, hogy mindent megértett, a fejlődés már messze előtte szalad, és minden kezdődik elölről. De ez már egy újabb nemzedék gondja. Egy a feladatunk, hogy jó példánk ne vesszen kárba. Ezzel a tanáccsal Indulok tovább; Néhány év múlva talán mind a négy háznak párja lesz Tőrén, s ha erre visz utam, már nem csodálkozom, de természetesnek találom majd a megváltozott emberi viszonyok anyagi jelképét. GYURCSO ISTVÁN — Hej, ha lőhetnék egyet! — Nem akarok én lőni, csak legalább megpillanthatnám, azzal is megelégednék. Hányszor vadásztam már errefelé, de mintha mindig a föld nyelte volna el őket — mondja a másik. Ilyen és ehhez hasonló kívánsága volt talán valamennyi vadásznak, aki a napokban a zselízl erdőség vadászterületén találkozott. Ez fácánban és nyúlban egyaránt gazdag vadászterület. Elégedetten távoztak innen a hazai vadászok, az olaszországi vendégek és a Tátrai Nemzeti Parkból érkezett kollégák is, mivel ott apróvad nem akad. A zselízl erdőség vadászterülete az egyetlen, amelyben a királyfácán tenyészik. Azaz pontosabban nem tenyészik, hanem király módjára uralkodik, mert őkelme és királyi tyúkjai más vadat nem tűrnek meg maguk mellett. Csakugyan jellemző nevet visel. Igaz ugyan, hogy nem hord sem királyi koronát, sem hermelin palástot, ám annál büszkébb lehet gyönyörű színezésű farkára, amely eléri a két méter hosszúságot is. Ilyen trófeával dicsekedni, ez igazán csak a vadászok jámbor óhaja, mivel a királyfácán va dászatát egyelőre nem engedélyezték. így aztán csak gyönyörködhettek a vadászok a felreppenő királyfácán szépségében; még szebb volt, mint máskor, mert tollazatán visszaverődött a decemberi nap sugara. — Királyfácán! — kiáltott fel az egyik vadász. Az első lövések csattanására egyszerre kettő is felreppent. Egyenesen a puskacsövek elé, mintha csak tisztában lettek volna azzal, hogy a sörét semmiképpen sem tehet bennük kárt. Elsurrantak a vadászok előtt, és a közeli sarjerdőben szálltak le. A zsákmány aztán csak fácánkakas és nyúl volt. A fácántyúkoknak is megkegyelmeztek. Legfeljebb ha véletlenül került puskavégre — állítólag kitűnő levest lehet belőle készíteni —, de erről inkább hallgassunk. — Vigyázz, vigyázz! Kakasok repülnek! — hangzott fel egyre gyakrabban a hajtók kiáltása, amelyet csak a botoknak a fákon ütött zaja és fütyölés szakított meg. S ezzel el is kezdődött a vadászat. A földön meglapultak a nyulak, majd felugráltak a fácánok, felröppentek, a levegőbe, lövések dörrentek, a levegőben toll szálíongott, a havat vér festette vörösre... Az első zsákmány nem volt valami különös. A vadászok egyiderék zsákmány kínálko: Ismer akadályt. Nekivágtunk. Előttünk fehér lepedő terült el, s ( vágott az arcunkba. — Hogy Itt nyulak lei Ki van zárva! Ilyen hói mind megbújt az erdői mondották kétkedve i amikor óriási „U" alaki szálltunk!... Azt látni volna. Itt egy, amott is, több. Már tízesével szág

1 fel és alá a nyulak. Me ke-másika alkalmasint csalódott is volt. Csak a vendéglátók — M á r t o s y mérnök, az erdővidék vezetője és B u š n i a k elvtárs, a lévai erdőgazdaság Igazgatója mosolygott a bajsza alatt. Tovább mentünk, újabb szakaszra. Hóban gázoltunk, csillogó, igazi hóban, olyanban, amilyenről a városlakó ember nem is álmodhat. Itt-ott őzek is feltűntek, mert tudták, hogy nem fenyegeti őket veszély. Az etetőkhöz vonultak, amelyek teli voltak illatos szénával. Mártosy mérnök jól Ismeri vadászterületét. Most már tudom, miért mosolygott. — Nem merem magukat kikergetni a földekre — mondotta — de ha igazán nyúlra támadt kedvük, neki kell vágnunk a szélnek is. Meg kell ugyanis mondanom, hogy mlg az erdőségben úgyszólván szélcsend volt, a szabad terepen annál élesebben fütyölt a szél, és jókora hótorlaszokat emelt. Ha a vadászember tudja, hogy keresve. A lövések egy r dörrentek. Az eredmény volt. A legjava azonban a végére maradt. A fácános. A fácánost nemcsak vadászok ismerik, az id Ismerték már az olaszor dászok is, akik gazdag z< nyal megrakodva, boldc tek haza. Bušniak elvtárs, a léi gazdaság igazgatója — gazdasághoz tartozik a : dőség, tehát a fácános i zán büszke lehet. A nyol deig tartó hangyaszorj végzett munka, amellye remtették a mesterséges nyészetet, nem volt (noha sokan bíztak a mégsem hitték, hogy 1 ennyi fácán legyen Itt) hat esztendő munkáján ménye nem volt a lej nem adta meg magát, J lek megvannak, folytat munkát. Együtt kezdtek műköc mérnökkel, az ivánkai kutatóintézet dolgozójá\ A hetedik és nyol megmutatta, hogy fái nem volt hiábavaló. Az idén 4000 — kelt 12 tenyésztő kocsiban fácánt bocsátottak kl területre. Évente egy-e tojó átlag harminchét jik, tehát még egyszi mint a szabad termész vőre már 600 fácántoj törzsállományuk lesz. Abból a célból, hogy vadászterületet királyfé benépesítsék és a jelei 60 darabot kitevő törzs tovább szaporítsák, az ízben három királyfác és kilenc tojót fogtak királyfácánt is a közöl cánhoz hasonlóan kív nyészteni. z udvariasságról írt a minap cikket az egyik napilap doktorált pszichológusa. Az írás — és azt követő olvasóvisszhang — után ítélve az ember akaratlanul is arra a végkövetkeztetésre fut, hogy szószátyárkodva ma már senki se írhatja büntetlenül e szót: udvariasság. Reakcióképpen a cikkre tucatszámmal érkeztek a szerkesztőségekbe a levelek. Ezeket többnyire fiatalok — 16—25 évesek — írták és ez — enyhén szólva — nem megvetendő dolog. Mi történt voltaképpen? A szerző arról írt: mi a teendő, ha fiatal, a még „be nem futott" szakember biztosítani akarfa előrehaladását. Es arról, miként kell viselkednie a főnökkel szemben, ha az bizonyos negatív emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Es arról, miként kell az embernek palástolnia érzelmeit és — véleményét —, hogy azok felszínre hozásával feletteseinket esetleg ne haragítsuk magunkra. Érdekes, hogy a válaszlevelek írói — ez utóbbin felháborodtak. Mi, negyven felé közeledők is voltunk húszévesek és húsz esztendeje ml ls hasonlóképpen reagáltunk az ilyen véleményekre. Van egy barátom, akit magunk között a főiskolai évek alatt csak „véres szájúnak" neveztünk. Elsősorban azért, mert számára nem volt tekintély, aki előtt meghátrált volna. Bírálta a professzorokat, brigádmunka közben élesen kritizálta az EFSZelnököt, ostorozta, akit csak lehetett. Több mint tíz év után újra találkoztam az illetővel. — Hogyan élsz? — kérdeztem tőle. — Megszelídültem — felelt$ lakonikus rövidséggel. Elfogadtam a meghívást. Barátomnál, a a fit középiskolai tanárnál töltöttem néhány mezi napot. Sa — Gyűlésen voltam — mondotta — az gukr egyik napon. — Megszámoltam, hogy két szó óra alatt tizennégy, a fárásról főtt funk- safw clonárius előadásával telfes mértékben Idézi megegyező, azzal százszázalékosan egyet- vágy értő felszólalás hangzott el. sabb Először azt gondoltam, hogy véletlenül „Sor mondotta ezt. Később kiderült, hogy té- szeri vedtem. nuln Vacsora után öten-hatan vendégségbe Té jöttek hozzá. Valamennyien kollégák vol- gépi tak. Es valamennyien kijelentették beszél- földi getés közben, hogy: a járást embernek, az < aki a gyűlésen másfél órás beszédet mon- Es i dott, téves elképzelései vannak a nevelés kell tudományáról. rovi Visszaéltem a vendégfoggal és megkér- Il\ deztem tőlük: barű — Miért nem mondottátok meg a szemé- nem be...? k

éPi — Kérdésemre elsőnek egy Idős pedagó- Di gus válaszolt. a tő — Tudod, kérlek szépen, három gyere- ott kem van ... nosl Mostanában gyakran eszembe fut ez a enyi félmondat: „Háröm gyerekem van ..." Ak- se i kor is eszembe futott, amikor a lapokban eny.