Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-28 / 27. szám, vasárnap

A katmandúl templomokról és istenekről már szóltunk. Nemcsak a Hanuiman tér kör­nyékén, hanem az egész vá­rosban, az egész völgyben — Patanban, Bhadgáomban, Kirti­purban, Bódhnátban, Pasupatl­náthban is találkozhatunk ve­lük. Négyszögletes, hatszögle­tes, köralaprajzú templomok. Egy-, két- és ötszintüek. Köböl vagy fából épültek. Elhagya­tottak és már a környező üres­ség folytán is magasztosak. S nyomban mellettük olyan templomocskák, amelyek egye­nesen a Biblia-bell kufárok ki­űzéséért kiáltanak. Árnyékuk­ban nagyban folyik a kereske­dés, a templomok előtt olykor bolhacirkuszt is rendeznek; kö­röskörül üres sörösfiaskók, be­főttes, kakaó- vagy narancs­szörpdobozok, szardíniás-ska­tulyák, mindenféle üveg, tégely és kiégett villanykörte. Hindu­ista, buddhista, lámaista és olyan templomok, amelyekben a fentebb említett vallások ezer­éves békés együttélése annyira megkeveredett, hogy az ember végképp nem tudja, melyik fe­lekezet temploma ... A meditá­ló Buddha Káli istennő lába előtt fekszik, a lámaista ima­malmok közvetlen szomszédsá­gában Ganés elefántisten és a gyorsszárnyú Garuda isten Memento mori Egy valami úgyszólván vala­mennyi nepáli templomra jel­legzetes: az erotikus tematiká­jú faragványok. Távolról sin­csenek elrejtve, ott állnpk min­denki szeme előtt, a falból kiemelkedő díszes tartóoszlo­pokon. Nyilvánvaló, hogy elhe­lyezésük is szándékos. Tekints fel az égre és megpillantod, mi a világ lényegének lényege at­tól a pillanattól fogva, hogy megjelent rajta az ember: a hit a földöntúli erőkben és a nemzés elemi ösztöne, a nem­zetség fenntartásának vágya. Az istenek ábrázolatai jóval szembetűnőbbek, a támasztó pillérek négyötödéig ls felér­nek. Az oszlopok alsó részén — holmi kamara-miniatűrként, a felmérhetetlen és természetfö­lötti szellem pótlékaként — azon pillanat konkrét, realisz­tikus, sőt gyakran naturaliszti­kus ábrázolása, amely az élet stafétája továbbadásának moz­zanatát mutatja be, a szerelmes ölelkezés pillanata. S minden előítélet nélkül. Szégyen nél­kül. Olykor egyenesen szarkasz­tikus karikatúrában. A legszembetűnőbbek ezek a faragványok Pasupatinatban, mivel azon helyek közvetlen szomszédságában állnak, ame­lyek az említett staféta utolsó állomását, a halált jelentik. Pasupatinat a hindu világ egyik legszentebb helye, ám a buddhisták is tisztelik. Katman­du keleti peremvárosában fek­szik, a Bagmati partján, a Cau­risankar domb tövében. Esz­tendőnként egyszer, februárban itt tartják meg a Sivaratri — Siva éjszakája ünnepséget. Ilyenkor sok ezer zarándok gyűlik össze nemcsak Nepálból, hanem India minden, részéből. Hosszú és fáradságos utat tesz­nek meg, hogy megmeríthes­sék testüket a szent folyóban s körültekinthessenek ghátjai­ról. A folyóparton egy aranyte­tejű templom áll, benne a szent bika; Nepál egyetlen olyan .szentélye, amelybe hitetlen nem teheti be a lábát. Odalenn a folyót lépcsők és kőpadok szegélyezik — az em­ber utolsó állomásának he­lyei. Épp az erdőcske szélén áll­tunk, alattunk ott csillogtak a sok-sok bizarr szentély tetői, a part felett pedig ott ragyogott a tiltott szentély aranyzsindely­zete. Fala tövében majmok paj­zánkodtak, fejest ugráltak a vízbe, úszkáltak, a völgy fölött béke és nyugalom honolt. S eb­ben a pillanatban édeskés szag csapott orrunkba, a folyó mel­lett szennyes kék füst szállt az ég felé. Lementünk a folyóihoz. öt vagy hat ember guggolt egy kőpad körül, halkan be­szélgettek valamiről, egyikük­másikuk olykor mintha eltré­fálkozott volna, a többi elmo­solyodott, aztán egyikük felállt, rőzsenyalábot rakott a megbol­dogult alá, eligazgatta a zsarát­nokot, majd ismét leguggolt. Az elhunyton már nem lehetett felismerni, vajon férfi volt-e, vagy nő. Feje hátracsuklott, ke­ze a tűzbe lógott, lábafejét még alig érték a lángok. Torkunk elszorult. Túlságosan közvetlen és váratlan volt ez a látvány, Indiában sosem kerültünk eny­nyire közel ilyesmihez. Másfél óra alatt mindennek vége volt. A férfiak felálltak, a folyóba seperték, ami a ham­vasztó padon maradt — ha­mut, parázsló csontokat... Az­tán elmentek. Közvetlenül a hamvasztó ghá­tok mellett néhány, oszlopokon álló építményt láthatunk. Földszintjükön az egyik kis kamra a másik mellett, mind­egyikükben csak egy egyszerű pallatágy. Itt helyezik el azokat a betegeket, akik felgyógyulá­sára mér nincs remény. S mindjárt az említett kam­rák tőszomszédságában egy templom áll, benne olyan ábrá­zolatok, amelyek bizarrságával talán csak a Hanuman palotá­jának udvarán álló templom kelhet versenyre. Közösülő pá­rok, hármas és négyes csopor­tok. Ojabb közösülés, amelynek során a nő gyermekét szoptat­ja. Ismét más — itt a párocs­ka felett egy férfi áll — ke­izében bot. Tán a hűtlenkedést akarja megtorolni, vagy türel­metlenül várja, hogy magának is része legyen a kéjben? Egy lány dézsa fölé hajol, haját mossa benne, közben szerel­mese boldogítja. Különféle helyzetek, amelyek leírása so­rán a szakszerű szexuológiai leírások szerzői is a latin vagy francia nyelvhez folyamodnak. A vitális vágy, a féktelen bach­chanáliák jelenetei, nyomban mellettük a naiv és nevetséges szerelmi játékok képe. Bajú­szos férfiak, széles, érzéki aj­kú nők — s felettük ott táncol a csontváz merevedett hím­vesszővel ... Memento mori. Szeress em­ber, élvezd kl a kéj minden pillanatát, tartsd állandóan eszedben, hogy milyen rövid az élet. Végéig csak néhány lépés — azokig a kőpadokig amott. Mikor visszaültünk a kocsiba, váratlanul megszólalt Dzsagdis Man Szinh: — A halál huszonhét — har­minc rúpiába kerül. Ennyi az egy elhunyt elégetéséhez szük­séges fa ára. Nyilván eszébe jutott a kér­dés, amelyet reggel tettünk fel neki, hogy mennyibe került az az ezernyolcszáz szobás palota. A HALÁL ITT 27 RÚPIÁBA KERÜL (A szerzők felvétele) A csúcson, de nem o legmagasabb ponton Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Nepál kétszer nyílt meg az idegenek előtt. A premierről Trlbhuvan király gondoskodott, amikor megtörte a ránák hatal­mát, követője pedig az új-zé­landi Hillary volt. Ezerkilenc­százötvenhárom május 29., ami­kor ez a magas, karcsú auck­landi méhész Serpa Tenzinggel együtt elérte a Mount Everest csúcsát, még nagyobb mérték­ben a világ érdeklődésének köz­pontjába vonta Nepált, mint az a két és fél évvel azelőtti reg­gel, amikor a király és a koro­naherceg vadászkirándulását az ftidiai nagykövetség udvarán fejezte be. Nagy fontossága volt egyéb­ként még egy harmadik ténye­zőnek is, jóllehet. Nepálon kí­vül esett. A Mount Everest meghódítására tett valamennyi kísérlet ugyanis eddig az észa­ki oldalról történt. 1951-ben a kínai hadsereg megszállta Tibe­tet és elzárta a határt. Ugyan­ekkor azonban az Everest vá­ratlanul dél felől nyílt meg. Megkezdődött a versenyfutás. Az angolokon kívül, akik már a húszas évek óta gyűjtötték a tapasztalatokat, s így két­ségtelen előnyre tettek szert, sorompóba álltak a svájciak, osztrákok, olaszok, új-zélandi­ak, amerikaiak, japánok és franciák ls. A Himalája nyolcezer méte­res csúcsai ellen Indított táma­dásokat kétségtelenül megköny­nyítette az alapos felkészülés. Egyes külföldiek ma gúnyosan emlegetik a Himalája kiárusí­tását. A csúcsok megmászására szóló engedélyért ugyanis a ne­páli kormány illetéket szedett, mégpedig a magasság szerint megállapított tarifának meg­felelően. Ezenkívül az expedí­ció vezetőjének kötelezvényt kellett aláírnia, hogy tolmács­ként és összekötőként egy ne­páli lakost alkalmaz, akit tel­jesen felszerel, élelmez és havi kétszáz rúpiával díjaz. Mind­ezen túl arra is kötelezi magát, hogy tartózkodni fog minden olyan cselekedettől, amellyel sérthetné a helybeli lakosság vallásos, társadalmi vagy erköl­csi érzelmeit. Mikor Charles Evans expedí­ciója 1955-ben a világ harma­dik legmagasabb hegyének, a Kanchendzöngának leküzdésé­re készült, a sikkimi kormány tiltakozott, mivel a hegy éppen Nepál és a hercegség határán fekszik, és a helybeli lakosság az istenek székhelyének tartja. Ha az expedíció tagjai felhág­nának a csúcsra, megszentség­telenítenék. Végre olyan megállapodás jött létre, amelynek nem akad párja a hegymászás történeté­ben: amennyiben az expedíció­nak sikerül eljutnia a csúcs közelébe, nem hág fel legmaga­sabb pontjára. Mikor George Band és Joe Brown 1956 május 25-én elérték a hegy csúcsát, nem tették meg az utolsó mé­teréket. Egy nappal később Norman Hardie és Tony Stre­ather megismételték társaik tel­jesítményét, s állítólag egy tel­jes óra hosszat álltak közvet­lenül a csúcs alatt. Babos László fordítása PRÁGAI LEVÉL' Újfent az egyenruhás nékrfl ... avagy „Báj a közlekedésben", ahogy a Večerní Praha esti lap írta, illetőleg — a magam női véleménye szerint — megint valami a férfiak számára. Mert a férfiak kedvéért min­dig tesznek valamit, s voltaképpen minden a férfiak kedvéért történik. S hogy ezzel mennyire vissza tudnak élni, azt most egy konkrét esettel bizonyítom be. Január elején a prágai utcákon, a legforgalmasabb útkeresz­teződések közelében egyenruhás nők jelentek meg. Nem vas­utasok, vagy villamoskalauzok, légikisasszonyok, sem pedig katonalányok, akikkel itt-ott még találkozunk hadseregünk­ben, hanem a közbiztonsági szervek újdonsült tagjai őrmesteri rangban. A nyelvészek hajba kaptak azon, vajon az említett zöld egyenruhás nőket „őrmesternőnek" vagy „őrmesternének" kell-a szólítani, ha az ugyanolyan rangú férfi őrmester. A motoroso­kat, akik hibásan haladnak át az útkereszteződésen, húsz ko­rona bírsággal sújtják, így tehát az őrmesternő, azaz őrmester elvtársnő voltaképpen a bírságok kirovásának mestere. Ez az egész ügy kellemetlenebb oldala, amely az egyenruhás nők megjelenéséből a férfiakat érinti, egyébként azonban csak előnyöket jelent számukra. Mert az a tíz őrmester, akivel a prágai közbiztonsági testület létszáma gyarapodott, csupa fia­tal lány, egy sem idősebb 25 évesnél. Nagyon szépek és bájo­sak jól szabott egyenruhájukban, kacéran a fejük búbjára il­letsztett sapkájukkal. Érettségizett lányok, akik anyanyelvükön kívül még két világnyelven beszélnek. Egyik sincs ugyan közü­lük ízléstelenül kifestve, ám valamennyien festik magukat. Egyszóval — korunk modern lányai. Némi érzelgősséggel emlékszem vissza a forgalomirányító szovjet katonalányra, aki 1945 májusában kiállt a Vencel tér kereszteződésére és szuverénen lengette zászlócskáit, így te­remtve rendet Prága hirtelenül újjáéledt közlekedésében. Csiz­mában állt ott, arca izzadt és poros volt, sapkáját azonban ugyanolyan kacéran illesztette a fejére, mint a mi új őrmeste­reink. Ö sem tagadta meg nemét. S éppen ezt tudják kihasználni a férfiak, ahogy ígéretemhez híven mindjárt el is mondom. Szerkesztőségünk fényképésze nyomban az elvtársnők szolgálattételének első napjaiban ösz­szeütközésbe került egyikükkel. A Vodička utcán állította le a kocsiját, jóllehet a parkolás ott tilos. — Csuda helyes kislány volt! — mérte fel fényképészünk az őrmestert tüstént tipikus férfimértékkel. — S mindjárt azon kezdte, hogy adjak neki húsz koronát. Én csak néztem, néztem, gyönyörködve figyeltem. Szép volt, nagyon szép. Sötét kis frufruja volt, majdnem a szeméig ért. Egyre csak azt hajto­gatta — vezető úr, vezető úr ... Én meg mondom neki: Szólít­son csak Manónak, aki csak szívelhet Manókának szólít. A lány­ka elpirult, de azért elővette bírságblokkját, én meg azonnyom­ban a fényképezőgépet és lekaptam. Szándékosan nem fizettem ki mindjárt a húsz koronát, hogy próbáljon még meggyőzni. Ojra szép szóval kezdte, aztán megint szigorúbb hangra vál­tott. Mit mondjak — nagyszerű fényképsorozatot készítettem, szívesen átveszi bármelyik képes folyóirat, így aztán én is szívesen megfizettem neki a húsz korona bírságot. Igaz: örö­mest áldoztam volna rá többet is, meghívtam vacsorára, de el­utasított. No, mindegy. Azt hiszem a fényképek legalább ötszáz koronát hoznak a konyhára ... Lám, hogyan vissza tudnak élni mindennel a férfiak? A köz­lekedési kihágásért járó bírságot kereseti forrássá változtat­ják. Ha szép lánnyal beszélgetnek, azt is nyomban kihasznál­ják, a szépség látványa az üzletet juttatja eszükbe. Éppen ezért már előre félek a tavasztól. Nem csupán azért, mert esetleg valamelyik kormánykerék mögött ülő, vagy akár gyalogos, tavaszi vágyak részegítette bohó férfiember egy szép őrmesteren találja felejteni a szemét és megtörténik a baj. (Ezeknek az egyenruhás sfcép lányoknak ugyanis elsősorban az idegeneket kell tájékoztatniuk arról, hogy fővárosunkban hogyan juthatnak el, ahová akarnak, de ennek ellenére ls be fognak avatkozni a közlekedésbe.) Félek tehát a tavasztól, mégpedig elsősorban azért, mert magam is a volán mögé ülök. Az én kedves Francimmal együtt szoktunk járni, annak pedig még csak sejtelme sincs a prágai útkereszteződéseken álló szép lányokról. Nem tudom, mi történik vele, ha egy ilyen csinos lányka jelez majd nekünk zöldet. Hátha ráfeledkezik, nem akar majd mozdulni az útkereszteződésről, s mint már Jónéhányszor, elakasztjuk a forgalmat. Higgyék el nekem, hogy hiába korholom Francit, hiába próbálom jobb belátásra bírni, s ki tudja hányszor kellett már miatta olyan megjegyzéseket lenyelnem, „mi az ördögnek ül az a nőszemély volán mögé", meg hogy „kitudja, tud-e egyáltalán vezetni". Ahogy magunkat, nőket ismerem, kegyetlenek tudunk lenni egymáshoz, így az­tán könnyen megeshetik, hogy az őrmester-kisasszony alapo­san megbírságol. Mert ennek az én Francimnak egyébként is gyengéje az egyenruha, s egyszer már nekiszaladtunk a köz­biztonság egy kocsijának, amely egy rendőrkutyát szállított. Mitévő lesz most, ha megpillantja azt az egyenruhás szép lányt? Nekem pedig sok elintéznivalóm van Prágában! így tehát bizalmatlanul és aggodalommal telve várom a ta­vaszt — főként azért, mert az útkereszteződéseken megjelen­tek az egyenruhás nők. Kedves Francikámat mindenesetre be­küldőm a Fiat kocsik szerviszébe, hogy alaposan vizsgálják át, mert az ember sohasem tudhatja ... Fiatal lovagok Pöttömnyi fiú, hasonló korú kis­lánnyal csúszkál a jégen. Sehogyan sem tetszik nekik a hely, mivel nem elég sima, nem csúszik 161 a cl­pőcske. Ekkor a fiúcska azt javasol­ja, hogy menjenek a befagyott folyó­ra, ott sokkal Job­ban lehet csúszkál­ni. A kislány he­lyesli a dolgot, és elindulnak a folyó felé. Félénken áll­nak meg a befa­gyott folyó mellett és vitatkoznak, kl lépjen előbb a jég­re. Egyikük sem mozdul, látszik rajtuk, hogy ninPs elég bátorságuk. A kisfiú szégyenli ís, meg únja is a tét­lenséget és így szól: — Tied az el­sőbbség, te vagy a lányi • A másik lovagias aktust egy autó­buszmegállónál fi­gyeltem meg. Kis­sé odébb iskolás lányok és fiúk vá­rakoztak. A busz be ls futott, de annyira túl volt zsúfolva, hogy minden reményem szertefoszlott, hogy oda valaki is be tudjon préselődni. A jiúk futva in­dultak a megálló­hoz, míg a lányok csak kényelmesen odasétáltak. Amint az autóbusz ajtaja kinyílt, a fiúk gyor­san felugráltak. Engem ez nagyon bántott, meg is dor­gáltam a fiúkat, hogy Ilyen udva­riatlanok a lányok­kal szemben, de egyikük azonnal megadta a választ: — Azért me­gyünk be a lányok előtt, hogy helyet csináljunk nekikI Hát mondja még valaki, hogy a mai fiatalok nem elég­gé udvariasak?! Anderkň Lászlóné

Next

/
Thumbnails
Contents