Új Szó, 1968. január (21. évfolyam, 1-30. szám)

1968-01-19 / 18. szám, péntek

SEBESI ERNŰ (1893—1944) a polgári Csehszlovákia egyik legsokoldalúbb magyar írója volt, versekel, novellákat, drámákat frt és műfordítóként is tevékenykedett. Legfigyelemre méltóbb alkotásai a dráma műfajában születtek (Félemberek, Karambol, Haláljáték stb.) Drámái közül néhány a szlovákiai magyar színtársulatok előadásában szíara is került, llaláijáték című darabját a budapesti Nemzeti Színház neves igazgatója Hevesi Sándor is elfogadta, de a budapesti bemutatóra politikai okok miatt nem kerijlt sor. Verskötetei (A csönd karján, öklös fohász, Számadás stb.) formailag igényes és fejlett szociális érzékű költöt prezentálnak. Novelláiban a szociális érzékenység nagyfokú pszichológiai érdeklődéssel párosai; pszichológiai hozzáértését orvosi képzettsége és praxisa is elősegítette. A Megrúgott emberek című novelláskötet (Kassa 1929) néhány írása azt mutatja, hogy Sebesi drámaírói és novelláiról tevékenysége között erős kölcsönhatás nyilvánult meg. Sebesi Ernő utolsó évei üldöztetésben teltek el. A húszas évektől Eperjesen működő író 1941 ben a deportálás elől Budapestre menekült. Utolsó könyve Magyar Pantheon címmel itt jelent meg 19 43-ban. Egy évvel később a németek elfogták és koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan többé nem tért vissza. (T. L.) I

gazán nem csoda, ha éppen az orvos volt a legnagyobb zavarban. Már az ezredes is figyelmeztette a különös esetre, mely nagyon is izgatta az egész tisztikart. Az orvos rendkívül komolyan hallgatta az ezredes beható érdeklődését. — Meg fogom vizsgálni, ezredes úr, — mondta az orvos, — de már most látom, hogy szimulál a gazember. — Gondolja, főorvos úr? — fölényeskedett az ezredús és azzal ott is hagyta. Vége volt az ebédnek. Az orvos nem mutatkozott a vacsoránál. Bezárkózott fedezékébe és a magával hozott könyvekben lapo^gatott. Most kopogtattak az ajtón és két szanitéc jött be, előttük Hektor János. A szimuláns, ahogy az orvos gondolta. Meg se hallgatta a lejelentkezést, kiküldte a két szanitécet. Egyedül maradt a szimulánssal. — Mondja el a baját, — kezdte a főorvos a vizsgálatot. Hektor János iá se nézett a főorvosra és monoton hangon kezdett hadarni: — Az úgy volt, kérem szépen, főorvos úr, hogy mikor inár az iskolában... tetszik tudni, negyvenen voltunk és mindig későn jöttünk, mert a város végén volt az iskola ... — Milyen iskola? — szakította félbe az orvos. — Hát a gimnázium, de csak három osztály. Tetszik tudni, főorvos úr, nekem csak azért nincsen pertliin, tetszik tudni, mert ősz volt akkor és még leheteti fotbalozni és későn mentünk haza a gyakorló térről, de mert messzi volt a várostól, hát többen voltunk, hogy ne féljünk, tetszik tudni főorvos úr, a dolog egyszerű és most már értem az egészet, vagy negyvenen voltunk és nem féltünk senkitől, akárki jött velünk szemben, mert lármáztunk, volt aki fütyült, mert azt mái olvastam valahol később, hogy sötétben, ha az ember fél, hát fütyülni kell, hogy ne féljen, mint a kisgyerek ... Ez Manderli volt, kis okos fiú, zsidó gyerek, tiszta jeles, csak tornából volt vele baj. Én tornából jeles voltam, nagy halált csináltam egyszer a főigazgató előtt, megfogta a kezemet és megsimogatta az arcomat, a főigazgató úr egy pap volt. kis ember, arany szemüveggel, latinul beszélt, nem értettem, amice, amice azt mondta, emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy írják ezt: amice, tével vagy cével, mert tetszik tudni a latinnal ügy voltam, abból nem tudtam volna megcsinálni a nagyhalált.. háromnegyedre álltam, de tornából jeles, bizisten ... ha mondom. — Megállt. — Nem erről van szó Hektor, — közeledett feléje az orvos. — Rögtön ott leszek, én tudniillik már akkor utáltam azt a Manderlit, én nem fütyültem, én nem vagyok gyáva, én nem voltam olyan inci-finci legény, én tornából Jeles voltam és én például úgy ordítottam énekórán, hogy a tanár úr azt mondta, te ne ugass, te kutya,... hogy is hínak? — kérdezte a tanár úr. — Hektor, mondtam neki. Hektor? kérdezte és nevetett. Kövér ember volt a tanár, a hasa is nevetett és a fiúk röhögtek. Én arról nem tehetek. Az apáin Hektor Péter kádármester, én ís Hektor voltam, az egy véletlen — Üljön le, Hektor — biztatta az orvos. — Az mindegy kérem, én nem vagyok fáradt, én csak egy kutya vagyok ... én nem vágyok fáradt, én négykézen járok, ma reggel a horchposztról ls a sárban úgy másztam, a frájter úr röhögött, hát bánom is én. Tessék azt kérem belátni. Hát bánom is én — kimerülten leült. Az orvos ott állt előtte. Szigorúan megszólalt: — Ez az éppen, hogy mint valami kutya. Szimulálni, igen? Azt hiszed, te büdös, hogy ezt lehet? Engem becsapnil Mit gondolsz? Marhák vagyunk mi? Parasztok?! Hektor János felállt. — Már látom, főorvos úr, nem tetszik megérteni, én nem szimulálok, én nem gondolok arra. Az úgy SEBESI ERNŐ: Hektor János jött kérem, hogy Meldehundführert kerestek a századnál, tetszik, tudni, hát jelentkeztem. Miért ne? De nem úgy kérem, ahogy a kommandón gondolják. Mert mit csinálhat egy kutya a horchposzton? Elárulja a stellungot, ha ugat. No nem igaz? Én nem vagyok bolond, én egy Meldehund vagyok... mert én mindig négykézláb kúsztam, hogy ls mondjam csak? Mi egy csúnya, piszkos utcában lakunk, mindig esett és sár volt és egyszer leestem, így a kezemmel, zsupsz, és ezt látták az emberek és röhögtek, engem mindig bántanak, az az énektanár úr is, ahogy mondtam, hát tehetek én róla, hogy olyan erős hangom volt, az apám is benne volt a kórusban, mikor temettek, én is énekeltem volna a temetésen, amikor az énektanár úr meghalt, de már akkor be voltara rukkolva... főorvos úr, én nem tudom, mit akarnak tőlem... én végzem a szolgálatot, én piszkosan, éhesen jöttem vissza a posztról, és enni kezdtem piszkos kézzel a kenyeret, úgyis olyan piszkos volt, fekete, és közbe sárga kukorica, én tudom, csak nem szólok semmit, mert fegyelem van . .. igen tudom én azt. Én nem vagyok bolond .. — Ne beszéljen annyit! — förmedt rá az orvos. — Én? Én nem is beszélek, mert én egy szelíd Meldehund vagyok, este megint kimegyek és nem is ugatok én, csak rögtön kiszagolom az állást, ma behozunk egy pár muszkát, a Krisztusát nekik, úgy szeretnék egy olyan gömbölyű kis ezüstöt, mert tetszik tudni, a babám, ha hazamegyek szabadságra, hát tetszik tudni, az ember hiú egy kicsit. De hát miért ne legyen kis ezüstöm, ha Itt vagyok? — Főorvos úr, én vagyok a legjobb Meldehund, kiképzés nélkül is... mert én lelkiismeretes vagyok. Már az iskolában is én mindig elül mentem éjjel, ha csavarogtunk és ha valaki jött, hát megugattam, azért van az egész. De csak viccből, ezt komolyan mondom. Az orvos sötéten nézett rá. — Hektor, maga le fog menni a divízióhoz. — Én nem vagyok beteg, főorvos úr, csak egy kis oldalszúrás, no de ml az? semmi, de azért ki lehet bírni. — Agynyoinása sincs? Tud aludni? — peregtek gyorsan az orvos kérdései. — Én sose alszom, mert én folyton szagolom a patkányokat, annyi van a dekkungban és a fiúk nagyon szeretnek, tegnap egyet agyonvágtam, én nem megyek a divízióhoz. — Rögtön leküldöm magát a hadosztálybírósághoz. Majd adok én magának. Szimulálni. Disznó, kutya... főbelőnek. — Az orvos nézte Hektor pupilláit. A legény állta az orvos tekintetét. — Megértette? — kérdezte az orvos és megrázta. Hektor János most vinnyogni kezdett. Szája körül bárgyú nevetés bujkált. És szalutálni kezdett. Többször egymásután. A két szanitéc bejött. Az orvos egy szolgálati jegyet állított kl. Az egyik szanitéc szóbeli utasítást is kapott. — Azonnal indulni. A divíziónál átadni. A szanitécek leszaiutáltak. Hektor János négykézláb ereszkedett és úgy kellett kierőszakolni az ajtón. Az orvos egyedül maradt. Izgatottan járt-kelt a fedezékben. — Az ezredes elé kell mennem, jelenteni a dolgot — gondolta Ráütött az asztalra dühösen. — Eh, szimuláns. Közönséges aljas szimulálás az egész. M

ár éjfél körül járt az Idő. A tiszti étkezdében kártyázó csoportok ültek. Az orvos egy sarokban tárgyalt az ezredessel. — Alsó glaubst Uu wíľklich? — Ganz gewiss, ezredes úr, ismerik a bitangot. Nyolc hónapig markírozott, mielőtt kijött. Most a két szanitéc bejött az étkezdébe. — No mi van? — érdeklődött az orvos. — Hát jelentem alássan, — kezdte az egyik — annak a gazembernek — — Annak a zsidónak — szólt közbe a másik. — Nem zsidó, — |avította ki folytatva az első — nincs annak semmi baja, olyan szépen elbeszélgettünk vele. Csak egyszer mégis olyan furcsát vettünk észre. — No mi az? — kíváncsiskodott az orvos. — Hát egyszer csak hátramaradt és egy olyan kis fehér tilalomkőnél megállt és felemelte, úgy valahogy hátraeinelte a ballábát. És vigyorgott hozzá, még a nyála ls folyt neki... Nehéz csönd terpeszkedett közéjük. — Interessant, — szólalt meg az ezredes. — Jawohl, Herr Oberst, sehr interessant, — nevetgélt az orvos kínos zavarában. T

ibesti szívében egy bennszülött idegenvezető megkérdezte, nem okarnám-e véletlenül Anagoor város falait is megnézni, ő odavezetne. Megnéztem a térképet, de Anagoort nem találtam. Még az apró részletekre kiterjedő útikalauzban sem szerepelt. Meg is mondtam neki: — Miféle város az, hogy a térképeken nincs feltüntetve? — Gazdag és erős nagyváros — felelte -, de a térképen nincs feltüntetve, mert kormányunk nem tud róla, vagy úgy tesz, mintha nem tudna. A város a maga útját járja, senkinek nem engedelmeskedik. Senki előtt nem hajlik meg és még a király miniszterei sem tehetik be a lábukat Anagoorba. Semmilyen más várossal nem kereskedik, se a közelben, se a távoli vidékeken. Le van zárva. Évszázadok óta vastog falgyűrűbe zárkózva él. És az, hogy soha senki nem hagyja el a várost, jelenthet-e mást, mint hogy ott bent boldogságban élnek? — A térképek azonban - makacskodtam - nem jeleznek semmiféle Anagoor nevű várost, és ez azt jelenti, hogy ez is az ország számos legendája közé tartozik. Minden valószínűség szerint a sivatagban gyakran előforduló fényviszszaverődési káprázatok szülik ezeket a legendákat: délibáb, semmi más. — Napkelte előtt két órával kell indulnunk - mondta Magaion, a bennszülött vezető, mintha nem is hallotta volna az ellenvetésemet. - A te kocsiddal uram, dél felé megpillanthatjuk Anagoort. Reggel háromkor érted jövök, uram. — Egy olyan városnak, amilyenről te beszélsz, kettős karikával kellene szerepelnie a térképen és csupa nagybetűvel. Én viszont semmiféle utalást nem találod rajta, hogy egy Anagoor nevű város léteznék, és nyilván nem is létezik. Háromra várlak, Magaion. Reggel háromkor, égő fényszórókkal elindultunk hát a sivatagon keresztül, déli irányban. Egyik cigarettát a másik után szívtam, hogy kissé megmelegedjek, aztán egyszer csak baloldalt, a láthatár széjén megcsillant valami, és azonnal elő ís bújt a nap és ostromolni kezdte a pusztaságot, úgyhogy hamarosan minden felhevült és remegni látszott, és tavakat, pocsolyákat láttunk körös-körül, amelyekben éles körvonalakkal tükröződtek a sziklák, de a valóságban bizony egy csöbörnyi víz se volt ott, csak izzó kövek és homok. A kocsi azonban teljes igyekezettel haladt, és tizenegy óra harminchétkor Magaion, aki mellettem ült, hirtelen megszólalt: DINO BUZZATI: - Ott van, urams És valóban megpillantottam a városfalat: kilométereken és kilométereken keresztül húzódott minden törés nélkül a húsz-harminc méter magas, sárgás színű fal. Folytonosságát csak imitt-amott kiemelkedő tornyok szakították meg. Közelebb érve észrevettem, hogy több helyütt, egészen a fal tövében, emberek táboroznak: nyomorúságos kis sátrakban, kicsit nagyobbakban és villaszerű, fellobogózott nagyúri sátrakban Is. - Kik ezek? - kérdeztem a vezetőmtől. - Arra várnak, hogy beléphessenek, és letáboroztak a kapuknál. - Ó, hát kapuk is vannak? - Sok kapu van, kicsi is nagy is, talán száznál is több, de olyan nagy a város kerülete, hogy egyiket a másiktól jelentős távolságok választják el. - ÉS ezeket a kapukat mikor nyitják ki? - A kapukat nem nyitják ki szinte soha. De azt mondják, hogy egyik-másik néha megnyílik. Ma, vagy holnap, vagy három hónap múlva, vagy öt év múlva, nem lehet tudni, éppen ez Anagoor nagy titka. Megérkeztünk. A kapu, amely előtt megálltunk, úgy láttam, tömör vasból készült. Sokan várakoztak itt is. Aszott beduinok, koldusok, lefátyolozott nők, szerzetesek, talpig felfegyverzett katonák, még egy fejedelem is volt ott a maga kis udvartartásával. Időnként valaki egy bottal kopogott a fémesen kongó kapun. - Kopognak — magyarázta a vezető, hogy a anagoorbeliek, ha meghallják a kopogást, kinyissák a kaput. A közhit szerint, ha nem kopognak, soha senki sem fog kaput nyitni. Gyanúm támadt: - De hát olyan biztos, hogy a falon túl valóban van valaki? Nem lehet, hogy a város teljeien kihalt? Magaion mosolygott: - Mindenki, aki először van itt, ilyesmire gondol. Én magam is gyanakodtam egy időben, hogy a falakon belül senki nem él. De bizonyíték van ellenkezőjére. Néha, este, jó látási viszonyok között, észre lehet venni a város füstjeit, amint az ég felé emelkednek, egyenesen, mint megannyi tömjénfüstoszlop. Ez mutatja, hogy emberek élnek bent, és tüzet gyújtanak és főznek. Aztán meg van egy még jelentősebb érv: nemrég az egyik kapu megnyílt - Mikor? - Az időpont, hogy őszinte legyek, nagyon bizonytalan. Van, aki azt mondja, másfél hónapja, mások régebbre teszik az eseményt, két évvel, három évvel ezelőttre, vagy akár néggyel is, van olyan is, aki egyenesen azt állítja, hogy Ahmer-Ehrgun szultán idejében történt. - És mikor uralkodott Ahmer-Ehrgun szultán? - Vagy háromszáz éve... De te nagyon szerencsés vagy, uram... Nézz oda! Még csak dél van, és tüzes a levegő, de ott láthatod a füstöt ,A tarka-barka táboron a nagy hőség ellenére is hirtelen izgalom futott végig. Mindnyájan kibújtak a sátrakból és a falon túlról a mozdulatlan levegőbe emelkedő két vibráló, kanyargó, szürke füstszalagra mutogattak. Egy szót sem értettem a kavargó, izgatott hangokból. Mintha az a két semmi füstszalag a világ legcsodálatosabb dolga volna, és valami hamarosan beköszöntő nagy boldogságot ígérne. Mindezt túlzásnak tartottam a következő okokból: Először is, a füst megjelenése egyáltalán nem jelent nagyobb valószínűséget arra, hogy a kaput ki fogják nyitni, így hát semmi ok a lelkendezésre. Másodszor a füst magában még nem bizonyítja, hogy Anagoorban emberek laknak. Végül is, nem lehet-e szó a perzselő nap okozta véletlen tűzről? Vagy egy még valószínűbb elképzelés: a tüzeket csavargók gyújtották, akik a fal valami titkos hasadékán beosontak, hogy a lakattan, holt várost fosztogassák. Különös - gondoltam -, hogy a füstön kívül semmi más életjelet nem tapasztaltak soha: hangokat, zenét vagy kutyaugatást a falak peremén soha nem mutatkozott egy őrszem vagy egy bámészkodó. Nagyon' különös. - Mondd csak, Magaion - fordultam a vezetőhöz mikor megnyílt az a kapu, amiből beszéltél, hány embernek sikerült bejutnia? - Egyetlen embernek — válaszolta Magaion. - És a többiek? Azokat visszaszorították? - Nem volt ott más. Egy egészen kis kapu volt, amit a zarándokok ritkán keresnek fel. Aznap senki sem várakozott ott. Estefelé jött egy vándor, és kopogtatott. Azt se tudta, hogy ez Anagoor, nem várt a bentiektől semmi különöset, csak éjszakai szállást kért. Semmiről nem tudott semmit, tiszta véletlenségből került oda. Talán éppen ezért nyitottak kaput neki. Én csak huszonnégy éven át várakoztam a fal melletti táborban. A kapu azonban nem nyílt meg. Most pedig viszszatérek a hazámba. Készülődésem láttán a táborlakók a fejüket csóválták. - Ej, ej, barátom, mire ez a nagy sietség? - mondják. - Csak egy picike kis türelem még, az isten szerelmére! Túl sokat követelsz az élettől! Székely Sándor fordítása