Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-07 / 337. szám, csütörtök

Célunk o belterjes gazdálkodós Tizenöt év eredményei a Béke EFSZ-ben Szövetkezetünk tagsága a közelmúltban ünnepelte az EFSZ megalakulásának 15. évfordulóját. Jó alkalom volt ez arra ls, hogy elemezzük az eltelt Időszak gazdálkodását. 1952 őszén 540 hektáron kezdett gazdálkodni az albári szövetkezet. Ugyanabban az évben alakult a szomszédos madi EFSZ is 553 hektáron. Albáron 14 pár ló, 5 pár ökör, valamint 50 tehén és növendékállat képezte a szövetkezet vagyonát, illetve ennyit adtak a tagok a közösbe. Mádon 16 pár 16,5 pár ökör és kétszáz szarvasmarha volt a szövetkezet állatállománya. Sem az egyik, sem a másik szövetkezet nem rendelkezett közös istállókkal, így a tagok istállóiban helyezték el az állományt. Az első esztendőkről igen kevés a kimutatás. Igaz, az a néhány adat is elárulja, hogy nem valami fényesen ment a gazdálkodás. Albáron kevés volt a munkaerő, s az a kevés is napról napra fogyott. Mádon volt ugyan dolgozó elég, annyi is, hogy belterjessé fejlesszék a nagyüzemi gazdálkodást. Hogy ez évekig mégsem következett be, annak okát ma már nemcsak felesleges, hanem hiba ls lenne egyes személyekben keresni. Csak az érdekesség kedvéért teszem fel a kérdést: akadna-e ember a szövetkezetünkben, vagy akár az egész dunaszerdahelyi járásban, aki ma hajlandó lenne az állatokat olyan fizetésért gondozni, mint mondjuk 1953-ban. Az utóbbi években megközelítőleg két és félszer annyit keresnek az állatgondozók, mint 10—12 évvel ezelőtt. Látszólag a fizetés javult. A valóságban a bérezés módszere változott meg s ezzel párhuzamosan növekedett a termelés. Akkor a gondozott állatok száma szerint kapták a gondozók a munkaegységet, most a tejhozam, a tojástermelés, illetve az elért súlygyarapodás a fizetés alapja. Akkor 2—3 liter tejet fejtek naponta egy-egy tehéntől, most 8,1 liter az átlagos napi tejhozam Ugye milyen egyszerű az ökonómia a gyakorlatban, ha az anyagi érdekeltségre épül. A valóságban természetesen nem ment olyan egyszerűen, mint ahogyan a számokból elképzelhető. A változás lényegében a két szövetkezet egyesítésekor, 1960-ban kezdődött. Természetesen növekedett mindjárt ugrásszerűen a termelés. Búza Árpa Kukorica Cukorrépa Lucerna így alakult a növénytermesztés. Ez azt hozta magával, hogy míg 1958-ban 1780 mázsa búzát, illetve 1300 mázsa árpát adtak el, addig 1967-ben 3308 mázsa búzát és 2000 mázsa árAz első években még a valóban nagyüzemi gazdálkodás alapjait kellett megteremteni. Közben szakemberek kezébe került az egyesített szövetkezet irányítása, lényegesen megváltozott a munkaszervezés, az ökonómiai követelményeknek megfelelően módosult a nyilvántartás. Az eredmények nem maradtak el. Az említetteken kívül ebben annak volt a legnagyobb szerepe, hogy lényegesen megjavult a tagság munkaerkölcse. De lássuk az eredményeket, először a növénytermesztésben, az említett években elért hektárhozamokat. 1958 1960 1965 1967 25,65 18,5 36,4 42,45 mázsa 24,35 33 30,3 34 mázsa 24,92 35 40,35 30 mázsa 223 374 397 389 mázsa 48 45 64 85 mázsa pát. Az eladás ilyen arányú emelkedése mellett azt hihetnénk, hogy ennek az állattenyésztés látta kárát. Nézzük az eladást. Tej (lit.) Tojás (drb) Marhahús Sertéshús Baromfihús 1958 387 500 87 900 376 540 39 1980 1965 1967 A felsorolt adatokból nem nehéz kitalálni, hogy megközelítőleg a jövedelem is így alakult. 1960-ban még csak 3 802 000 korona volt az egyesített szövetkezet bevétele, az idén már 10 000 000 korona fölött tartunk. A bérekre a tagoknak akkor 892 000 korona jutott, az idén ennek több mint a háromszorosát, 2 728 000 koronát fizethetünk ki a ledolgozott munkaegységekre. Így ünnepeltünk. Jó hangulatban. Jogosan ismertük el 408 133 513 080 885 000 74 308 437 370 310 000 507 789 2 098 814 1100 1360 45 185 507 egymásnak, hogy jól dolgoztunk az utóbbi években. A magam részéről nem is akarok többet hozzátenni, csak annyit, hogy ezután se legyen rajtunk úrrá az elbizakodottság, a kényelmesség. Termelési eredményeink ugyan jók, a legjobb úton haladunk a belterjesség felé. De még csak haladunk. Ahogy tagságunkat ismerem, az eddig elérteknél többre is képesek vagyunk. SZLÄDEK LÁSZLÓ, a Béke EFSZ elnöke 1967. XII. 5. GYÓGYSZEREK ÉS ÓVATOSSÁG Megnyugvással vesszük tudomásul, milyen sok kitűnő, újfajta gyógyszerrel rendelkezünk már, amelyek lehetővé teszik azoknak a súlyos betegeknek a gyógykezelését is, akiknek betegágya előtt orvosaink nem egy esetben tanácstalanul tárták szét a karjukat: — Sajnos, nem segíthetünk. Szinte hihetetlen, hogy még 10—15 évvel ezelőtt is gyakran ez volt a helyzet. Szerencsére az orvostudományban az utóbbi esztendőkben sok minden megváltozott. Hazánkban csakúgy, mint külföldön. Vegyiparunk újabb és újabb szintetikus anyagokkal kísérletezik, amelyekről végső fokon a gyógyszereket ellenőrző és felülvizsgáló szakemberek hivatottak kimondani az utolsó szót. A feltétel, hogy a gyógyszerek valóban gyógyítsanak és az egészségre nézve ártalmatlanok legyenek. Ha e két követelménynek megfelelnek, előállításuknak és forgalomba hozataluknak nincs többé akadálya. Csakhogy hosszú az idáig vezető út, mert az új gyógyszerek kipróbálása és hatásuk ellenőrzése korántsem oly egyszerű, amint azt elképzeljük. Felelősségteljes munka ez, amely nemcsak nálunk, de világviszonylatban ts nagy problémát Jelent. A legtöbb gyógyszer ugyanis gyógyhatása. mellett olyan tulajdonságokkal is rendelkezik, melyek károsan befolyásolhatják a szervezetet. DR. flRl ELlS, az orvostudományok kandidátusa, a prágai Gyógyszertani Intézet értékes tapasztalatairól tájékoztat. Elmondja, hogy az új gyógyszereket forgalomba hozataluk után is még sokáig ellenőrzik. Nem mindenkinek a szervezetére vannak ugyanis egyforma hatással. Az ls előfordul, hogy az egyik szervnek, pl. a szívnek szükséges gyógyszer a másik szervnek, pl. a gyomornak nem tesz jót. Ezért fontos a gyógyszerek többszöri kipróbálása, ami rendkívül lelkiismeretes és körültekintő munkát igényel. — Az új gyógyszert először a gondosan, kiválasztott, az emberéhez hasonló szervezetű kísérleti állatokon próbáljuk ki — folytatja az orvos, majd hozzáteszi: — Am az így szerzett tapasztalatok sem teljesen megbízhatók, mert a kísérleti állatok gyakran másképpen reagálnak a szerre, mint az ember. Ezért szükségesek a további kísérletek, amelyek során az új szert néhány egyénen próbálják ki. Egészségi állapotuk állandó figyelemmel kísérése természetesen hoszszabb időt vesz igénybe. Csak ezután és persze a kedvezőtlen kísérő jelenségek elmaradása esetén figyelhető meg az új gyógyszer hatása több eevénen, sőt betegen ls. Minden esetben az orvos feladata, hogy eldöntse, valóban szüksége van-e a betegnek valamely gyógyszerre vagy sem. Orvosi körökben ugyanis gyakran felmerül a kérdés: felér-e valamely gyógyszer szedésével járó kockázat a várt hatással? A válasz nem mindig egyöntetű, sőt a fájdalomcsillapítók esetében rendszerint tagadó, mert a cél idejekorán kigyógyítani a bajt és nem rövid időre megszüntetni a visszatérő fájdalmakat. — Sajnos, nagyon megszoktuk a gyógyszereket — sóhajt fel dr. Elis. — A legtöbben nehezen viselik el, ha az orvos megtagadja tőlük a kért orvosságot. Megsértődnek _és nem akarják megérteni, hogy semmiképpen sem előnyös számukra, ha nyakra-főre piiulákkal tömik magukat. SOKAN a régi, bevált gyógyszerek helyett új, még kl nem próbált orvosságokat követelnek, vagy a hazai gyógyszerek helyett indokolatlanul nagyobb bizalommal viseltetnek a külföldiek iránt. Mentségükre szóljon, hogy az elfogultság nemcsak az amúgyis túlérzékeny betegek „kiváltsága", hanem — mondjuk meg őszintén — sokszor az orvosoké is. Már pedig az orvos ezt semmiképpen sem engedheti meg magának. Különösen itt nem, a Gyógyszertani Intézetben. Még szerencse, hogy bizonyos módszerrel a tudományos dolgozók ls próbára tehetők és ezzel megakadályozható részrehajlásuk az új hazai és külföldi gyógyszerek megítélésénél. A kitűnően bevált módszert „vak vezet világtalant" próbának nevezik, és nevét onnan kapta, hogy képletesen két „világtalanról" van szó: az egyik az orvos, a másik a páciense. Két, külsőre és ízre nézve leisen egyforma gyógyszerrel kísérleteznek, melyeknek összetétele különböző. Az egyik a régi, esetleg a hazai, a másik a külföldi, vagy a továbbfejlesztett új, állítólag hatásosabb anyagokat tartalmazó orvosság. Sem az orvos, sem a betegei nem tudják, ki melyik gyógyszert szedi. Ezt bizonyos idő elteltével az eredménynek, vagyis a betegek egészségi állapotának kell kimutatnia. Búcsúzóul megkérdezzük Elis doktort, milyen intézmény foglalkozik nálunk a gyógyszerek ellenőrzésével? — Az új gyógyszereket gyártásukat megelőzően, illetve behozataluk előtt külön bizottság ellenőrzi — hangzik a válasz. Ennek a bizottságnak a véleményezésétől függ a gyógyszerek további sorsa. A bizottságnak nagy segítségére van az Egészségügyi Világszervezet, amelynek erre a célra létesített központja jegyzéket vezet a nem kívánatos vagy kedvezőtlen hatású gyógyszerekről. A szervezet tagállamai — Csehszlovákia is közéjük tartozik — kötelezték magukat, hogy minden rendellenssségről haladéktalanul értesítik a központot. A gyógyszerek ellenőrzése tehát hazánkban teljesen megbízható. Ennek köszönhetjük a külföldi, pl. a francia, a svájci és más országok cégeinek bizalmát is, amelyek új gyógyszereik ellenőrzését és kipróbálását gyakran bízzák a mi szakembereinkre. LEGYÜNK TEHÁT mi is bizalommal gyógyszereink iránt, de rue vigyük túlzásba ezt a bizalmat és feleslelegesen, orvosi előírás és különösebb ok nélkül ne tömjük magunkat orvosságokkal. KARDOS MARTA GYERMEKEK A MAGAS-TÁTRÁBAN Hasko felvétele Nem Sosztakovicsban volta hiba... A Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének vasárnapi befriutatója után, amelyre a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója megünneplésének keretében került sor, önkéntelenül is eszembe jutott a régi szállóige igazsága, hogy a kevesebb több lett volna. A bemutatón Dmitrij Sosztakovicsnak, a szimfonikus zene világhírű szovjet nagymesterének három szerzeményét, a Táncszvittet, a Leány és a huligán-t, valamint a Leningrádi szimfóniát hallhatta és láthatta a közönség Marilena Tóthová és A. Halász balettre alkalmazott színpadi kompozíciójában. Ügy tűnik, hogy a Sosztakovicshoz betársult két szerző, akik közül Marilena Tóthová egyben az előadás koreográfusa és rendezője, amikor ezt a zsánerben oly különböző és egymástól értékben is eltérő három zeneművet egy bokrétába kötötte, mindenáron igazolni kívánta a műsorfüzet előszavának szerzőjét, aki Sosztakovlcs zenéjét „minden bizonnyal" fenntartással fogadja és aki még 1967-ben sem tudja, hogy a nagy zeneszerző külső és nem belső kényszer hatására látott neki az úgynevezett könnyű zene (operett és más) műveléséhez. Elsőnek a Táncszvit került bemutatásra. Itt az „aplikátorok" Sosztakovics könnyed és fülbemászó, de semmi esetre sem sekélyes zenéjére egy igen igénytelen és sajnos kifejezéstelen balettjelénetét produkáltak, amely egy stúdióban játszódik le, és a koreográfus meg a táncosok munkáját akarta bemutatni. Édeskés, sőt helyenként szirupos volt ez a jelenet, mintegy Alt ».Wien cukrászda légköre, amelyben a miniszoknyás — szemre igen tetszetős kar — a leegyszerűsített balettábécét jelenítette meg. A bemutató előadás második számát a Leány és a huligán című balett jelenet képezte, amelyben az eredeti Majakovszkij téma és Sosztakovlcs muzsikája, valamint M. Tóthová és E. Halász balett-ötletei eléggé szerencsésen egészítették ki egymást, minek következtében a jelenet az est legjobbjának, legszínvonalasabb és legegységesebb műsorszámának bizonyult. A fiatal tanítónő szerepét a nagyon tehetséges Florentina Lojeková táncolja bájjal és hibátlan tánctechnikával. A fiúban (Ján Halama alakítja meggyőzően, igaz erősen aktualizálva), megszólal jobbik énje, a galeritől azonban nem tud megszabadulni, és amikor a nagy konfliktus után elhatározza magát, hogy szakít Rőthajú bandájával, már késő ... Az élet peremére szorult fiatalok, az állati ösztönükkel élő fiúk és lányok már magában véve tragikus jelenségei egy kornak, de a szebb és a jobb vágyát magában felismerő fiatal teremtés bukása még tragikusabb élmény, amelynek bekövetkeztét Sosztakovics viharos zenéje előre éreztette. Kár, hogy a nagyszerű zene hatását a koreográfus fáradozását és az egyéni teljesítmények meggyőző erejét, lerontják a kar túl színes, amerikai musicalba való kosztümjei, melyek zavart keltenek, úgyhogy egyes pillanatokban nem tudjuk klasszikus balettet látunk, vagy pedig népszerű, de művészileg alacsonyabbrendű showot. < Míg zeneileg a bemutató csúcspontját minden kétséget kizárólag a Leningrádi szimfónia alkotta, melyben a zeneszerző a hős városnak emelt „ércnél maradandóbb emléket", a Tóthová—Halász kettős színpadi kompozíciója már kevésbé volt sikeres és minden pozitívuma ellenére, főleg a végén vegyes érzéseket váltott ki a nézőből. A bratislavai balettegyüttes, amelyből ezúttal toronymagasságban emelkedett ki táncával és színészí teljesítményével Truda Boudová, ez az érett balettművésznő, nem volt képes arra (de úgy vélem hogy Közép-Európában egyetlen egy balettegyüttes sem lenne képes), hogy érzékeltesse azt a hősiességet és elszántságot, azokat a megpróbáltatásokat és szenvedéseket, amelyeket három esztendőn át az embertelen ellenség gyilkos acélgyűrűjében Leningrád népe átélt. Ám igazságtalan lean ék, ha nem említeném s neim dicsérném meg a koreográfus bátor tettét, hogy egy klasszikus balettelőadásba egy modern balét groteszk elemeit vitte bele merészen és még hozzá igen szerencsés kézzel. E bátor tettnek mit sem von le az értékéből az a tény, hogy a kiváló maszkírozásban fellépő és az ellenséget megjelenítő táncosok jelenete Kurt Joos Zöld asztal című, 1932-ben Párizsban aranyérmet nyert antimilitarista modern (vagyis nem spictáncos) balettjét idézi. A hitleri tábornokokat jelképező táncosok tánca lényegében a vasárnapi premieren is Danse Macabre, azaz Haláltánc volt és a Leningrádi szimfónia egész balett változata teljes egészében pacifista megnyilatkozás volt, akárcsak annak idején Joos baletje. És csak sajnálni lehet, hogy a tehetséges Tóth—Halász kettős bátor elképzelései nem mindig átgondoltak, gyakran elhamarkodottak és felületesek, amit viszont nagy részben tapasztalatlanságuk számlájára kell írnunk. Úgy vélem, hogy a Nemzeti Színház balettegyüttesének nagy hasznára válna, ha koreográfusai és szólótáncosai hébe-hóba tapasztalatszerzésre Moszkvába, vagy Londonba mennének, és ha néhanapján szovjet, vagy angol koreográfus vendégszerepelne i> álunk. KARSI IMRE