Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-03 / 333. szám, vasárnap

A

ligha találkoztunk volna gyorsabban, ha előre megbeszéljük a találkát. A szovjet útépítők csoportjáról már Delhiben hallottunk. Röviddel a diplomáciai kapcsolatok felvétele után Nepál útépítéshez kért segítséget a Szovjetuniótól. Az ország nyugatkeleti irányban több mint nyolcszáz kilométer hosszú, körülbelül annyi, mint Csehszlovákia, viszont egyetlen összekötő útvonala sincs, amelyet akár öszvérek járhatnának. A hegyekben elképzelhetetlen az útépítés, sok ezer híd és több száz alagút létesítését tenné szükségessé, milliárdokba kerülne. A Matiabharat hegység lábánál terülnek el a híres terajék, hordalékos termőföldek, amelyekben sok trópusi növény, főként rizs megterem. A katmandui völgybe azonban ebből semmi sem jut. Amit nem fogyasztanak el helyben, olcsón Indiába szállítják. Ha elkészül a nyugatkeleti országút, további elágazásokat építhetnek ki északra, s fokozatosan rákapcsolhatják az ország legtávolabbi szegleteit is, amelyek évszázadokon át el voltak zárva a külvilágtól és önmaguktól is. „A geológusokat és az útépítőket nehezen találják meg" — mondogatták Delhiben. „Azok állandóan kinn vannak a terepen ..." RIZS ÉSZAKON Reggeli táborhelyünktől harminc kilométeren át egyetlen járművel sem találkoztunk. Egy ideig azzal szórakoztunk, hogy lépést tartottunk a baloldalt pöfögő kisvonattal, integettünk a mozdonyvezetőnek, az utasok meg nekünk, de aztán amikor emelkedni kezdett az út, elhagytuk a vonatot. Csodák csodája, hirtelen egy terepjáró és három személyautó bukkant fel. Nem is akármilyenek! Két Volga, egy Moszkvics és egy GAZ. Fékezünkl Az autók körül kisebb csoport, ruem hasonlítanak a nepáliakra. Egyikük körülnézett és megszólalt: „Kakife-nyibugy amerikanci, szmotrt, kuda onyi jedut!" „A jeszli nye amerikanci?" — szólalunk meg kimászva a 805-ösből. Szívélyes fogadtatás, csodálkozás, ölelkezés, fényképezés, kérdezgetés, hivogatás. „A múlt héten olvastuk jordániai riportjukat. Azt gondoltuk, valahol a közép-keleti kőolajkutak környékén lesznek. No és egyszerre Nepálban teremnek. Hát ez a technikai" Az útépítők szorgalmas emberek. „Tudjuk, hogy kevés az idejük, hogy előbb Katmanduba akarnak menni. Akkor talán dióhéjban elmondom, ami önöket érdekelheti". — vette át a szót Nyikolaj Nagajevszkij, a csoport vezetője. „Ez itt a helyettesem, Anatolij Picsugyin, amaz meg Borisz Strotov fúrómester. PardonI Előbb szeretnék bemutatni egy hölgyet. Ne bújkáljon hátul, Rajsza Dmitrijevnal Látja, ő a mi megmentőnk, nélküle hoppon maradnánk. Tolmács, egyébként a moszkvai Puskin Képzőművészeti Múzeum munkatársa, jel is jegyezheti: Surinova. Rajsza Dmitrijevna. A többieket majd akkor mutatom be, ha kijönnek hozzánk a táborba ..." Tavaly októbertől vannak itt. Negyvenen jöttek. Tengernyi a munka, de érdekes. „Közülünk a legtöbben először járnak a trópusokon, orrszarvút vagy tigrist azelőtt csak állatkertben láttunk. Igaz, itt sem találkozunk velük mindennap, de ha az embernek egy kis szerencséje... illetve balszerencséje van, akkor néha utunkba kerül ilyen négylábú zsivány és ledönti a teodolitot. Eddig Simrától keletre nagyjából elvégeztük a geológiai kutatást, az egész szakasz egyelőre 400 kilométeres lesz ... Építeni nem ml jogunk, mi csak a geológiai elemzésre, a terv és a költségvetés elkészítésére kötöttünk szerződést .. „Hogyan fogadják magukat az itteniek?" Egymásra néztek. „Ha a nepáliakra gondol, nem lehetünk elégedettebbek. Tudják, kezdetben kissé féltünk. Nem ismernek minket, nem szokták meg az idegeneket, az európaiakat, esetleg politikai nézeteltéréseink lehetnek. Fölöslegesen aggódtunk. Szívélyesek, nyíltak, szerények, látják, hogy dolgozunk, s megértik, hogy nem sétálni jöttünk. De hogy őszinték legyünk, rosszabbul jövünk ki az indiaiakkal. Nem szívesen látnak itt minket. Nem érdekük, hogy országút vezessen Nepálon keresztül. Segítettek országutat építeni Katmanduig, de az már nem tetszik nekik, hogy az országút északra, a kínai határ felé, Tibetbe ís folytatódjék. Tudják, hogy közlekedési szempontból Nepál Indiától függ, csak Indián keresztül juthat el ide az ember. Mihelyt azonban belföldi összeköttetése lesz Nepálnak, kevésbé fog függni Indiától. A rizst nem az indiai határvidékre, hanem az északi területre fogják szállítani. Nem is tudják elképzelni, mennyi időt vesztegettünk azzal, hogy térképek kölcsönzéséről tárgyaltunk az indiaiakkal. Kiváló térképeik vannak még az angolok idejéből, de csak akkor adták kölcsön, amikor már feltérképeztük a vidéket." A DZSUNGEL A szubtrópusi határ menti síkság, amely annyira elüt Nepál jellegzetes földjétől, érdekes történelmi múltra tekint vissza. Dzsang Bahadur Ranának, az örökös miniszterelnökök dinasztiája alapítójának legidősebb lánya kapta hozományul, amikor papája akaratából 1857. június 25-én politikai házasságra lépett Prithri Vir Víkram Sah nepáli trónörökössel. A papa ugyanis röviddel előtte élt azzal a jogával, amellyel a nyakát féltő Radzsandra Vir Vikram Sah király ruházta fel, s az indiai szipolylázadás idején, amikor a britek sorsa Indiában csak egy hajszálon függött, nagylelkű segítséget nyújtott Lord Canning indiai alkirálynak: hatezer válogatott gurkha katonát bocsátott rendelkezésére. A lázadást sikerült felszámolni és megmenteni Indiát a brit koronának. Lord Canning méltányolta a segítséget. Pár ezer négyzetmérföld területet lekanyarított Indiából és nászajándékul odaadta Dzsang kisasszonynak és a trónörökösnek. Éppen ezek a legtermékenyebb nepáli terajék. A himalájai folyók hordalékai, melyek ott rakódnak le, ahol a folyók síkságra érnek s horderejűk gyengül. Valójában az ember olyan vidéken jár, ahol a természet lépten-nyomon bebizonyítja óriási alkotó és romboló erejét, meg az ember kicsiségét. Amlekhgandzsin túl már az őserdő kezdődik. A fák és borkok között rengeteg termeszboly. Egyes termeszépltmények elérik az egy métert, de baloldalt a folyó fölött, 30, 40, sőt 50 méter magas termeszépítményeket ls láttunk. Ez azonban niem a termeszhangyák, hanem a hullámcsapások műve volt. Visszatérőben letelepedtünk e varázslatos vidéken. Ez volt egyik legtitokzatosabb éjjeli táborozásunk. Az őserdő egy pillanatig sem csendesedett el. Zengett a dzsungel: madárhangok, jajgatás, vonítás, recsegés, dörmögés, hurrogás, vijjogás. Kocsijaink nyitott tetői fölött fák susogtak, boltozatukon át-átragyogtak a csillagok, tavaszias-őszies levelek szállingóztak az ágakról. Varázslatos éjszaka. Reggel sokáig figyeltük a paradicsommadaraikra emlékeztető madarakat, s eszünkbe jutott utolsó találkozásunk Max Svabinsktjval. Mit nem adott volna ilyen nepáli hajnalhasadásért és gyönyörű, szinte földöntúli légies teremtményekért, mint amilyeneket Stanko Vráz küldözgetett neki útjairól. Itt röpdöstek az ötvenméteres termeszépítmények között — inkább álomnak tűnt, mint valóságnak. Inkább hófehér minifellegek, mint madarak. Menynyei lények smaragd Bejjel felborzolt bóbitával, hosszú, lengő farktollazattal úsztak a légtengerben. A lejtő bokrai között nyilván találkát adtak egymásnak. Ott hintázott néhány pár, fehér görbéket rajzolva a zöld háttérre ... JÓ TANÁCS EGY BELÉPŐJEGYÉRT Hitaurban, 57 kilométerre a határtól, vége az őserdőnek. Előbb persze át kell vergődnünk egy pitoreszk alagúton, valóságos egérlyukon, amelyet valaha Csandra Samser Rara miniszterelnök kormányzása idején vájattak lóés öszvérfogatok számára. Ráadásul ez az odu még kétszer meg is törik. Éppen hogy csak befértünk: öt centiméter hiányzott a falakhoz; elég kissé elfordítani a kormányt, s oda a visszapillantó tükör, vagy lehorzsólódik az autó oldala. Vagy hajtsunk rá egy kőre, a csomagtartó mindjárt a mennyezetbe ütközik. Minden húsz méteren bemélyedéseket vájtak az alagútban gyalogos vándorok számára. Kész egyiptomi szarkofágok. Világméretben páratlan tájképek bontakoznak ki minden tíz kilométeren. Hogy csak néhányat említsünk: a Kordillerák fennsíkjáról La Páznál a trópusi Yungasba elágazó út, talán a perui TicHóból Limába vezető országút egy része, a Solola körüli guatemalai hegyek, az afrikai Massawából Asmarába vezető országút, Banihalon túl is kasmíri táj — mindez meghatványozva fellelhető itt. Filmrendezők, akik egzotikus tárgyú filmnek természetes hátteret kerestek, esetleg színhelyet akartok kiválasztani „A félelem bére" újabb változatának forgatására, vagy valamilyen lélegzetelállítóan romantikus országot kerestek, ne vesztegessétek az időt más világtájakon. Ide gyertek! Propagálásáért nem akarunk jutalékot — majd beérjük egy belépőjeggyel a bemutatóra, hogy egy ugrásra visszatérjünk a világnak ezekbe a várazslatos zugaiba, s élvezzük azt, amire nem volt időnk. Ne hagyjátok magatokat lebeszélni john C. Caldwelltöl, turistakalauzok tapasztalt, rutinos szerzőjétől. /„Az országút kanyarog és tekereg — the road is twisting and tortuous — én pedig azt ajánlom, hogy érjék be azzal, amit a repülőgépből látnak..."/. Az, aki repülőgépen érkezett Katmanduba, hogy gyorsan bejárja pagodáit, aztán sebtiben megint felszálljon, nem is sejti, mennyi szépségtől fosztották meg. Hanzelka + Zskmund A nászajándék 8. Botrány ... Borkov reggel arra ébredt, hogy valaki oldalba lökte. Szörnyen elcsodálkozott, amikor az ágyban maga mellett találta Josephine-1. Behunyt szemmel feküdt. Borkov el sem tudta képzelni, mi történhetett, amikor kopogtattak. Felpattant Josephine mellől és kikiáltott: — Ki az? — A rendőrség, nyissa ki. Josephine felült, s magára húzta a takarót. — Engem keresnek. — Gyorsan a fürdöszobábal — parancsolta Borkov. A kopogtatás megismétlődött. — Egy percnyi türelmetI Rögtön felöltözöm. Borkov ajtót nyitott. Ketten léptek be. — Bocsánatot kérünk. A rendőrség egy veszélyes bűnözőt keres. Ha megengedi, körülnézünk a szobájában, — mondta az egyik rendőrtiszt, és benyitott a fürdőszobába. Josephine-nel együtt jött vissza. — Kénytelenek leszünk elintézni bizonyos formalitásokat — mondta a rendőrtiszt Borkovnak. — Valami félreértés történt, kérem kössenek össze a nagykövetséggel, — jelentete ki Borkov. — Először néhány kérdést, Borkov úr. Hol volt az éjszaka? Borkov megnevezte a vendéglőt. — Ön e hölgy társaságában volt? — Igen ... azaz egy asztalnál ültünk. — Mikor hozta öt fel? — Egyáltalán nem hoztam fel. Magam sem értem, hogyan kerülhetett ide. Ismétlem, félreértés az egész, s kérem, kössenek össze a nagykövetséggel. — Hagyja a dajkameséket! Ki igazolhatja, hogy maga egyedül tért vtssza a szobájába? Ami ezek után következett, egy rossz detektívdarab befejezésére emlékeztet. Nyílt az ajtó, és Philippe, a maitre d'hőtel állt a küszöbön. — En, Jelügyelő úr. — Ki maga? — Philippe vagyok, á maitre d'hőtel. Kérem győződfék meg... A főpincér felmutatott valamilyen bizonyítékot. — Monsieur Vlagyimir az én barátom, kérem higgyenek magyarázatának. Ami pedig a hölgyet illeti... — Kötelesek vagyunk jegyzőkönyvet felvenni, — vágott közbe a rendőrtiszt. — No és mit számít az, hogyan és hol csípték el ezt a botránykeltő nőt? — hangzott Philippe ellenvetése. A főpincér valamilyen papírdarabokat, nyilván pénzt csúsztatott a rendőrtiszt zsebébe. — No jól van, — mondta békülékenyebben a felügyelő. — Bocsánat a zavarásért, — mondta Borkovnak, majd rászólt Josephine-re: — Kérem, kövessen. Amikor a rendőrök és Josephine elhagyták a szobát, Philippe szemrehányóan megjegyezte: — Hogyan lehetett ilyen elövigyázatlan. Hisz még a vacsoráját sem tudta kifizetni, nekem kellett feljönnöm magához. — Bocsásson meg Philippe ... Végtelenül hálás vagyok magának ... Mintha álomban történt volna ... Nem tudom felfogni... Mennyivel tartozom? Philippe megmondta az összeget. — Hozza magát rendbe. Van egy közmondás: Minden fó, ha a vége jó. Ismeri? — Philippe mosolygott. — Igen, igen ... — válaszolta szórakozottan Borkov. Philippe batorít.'.tta, hogy ne lógassa az orrát, aztán eltűnt. .... Borkov reggel kilenckor felkereste az „öregeket". Együtt reggeliztek a szálloda melletti kávéházban. Az öregek múzeumlátogatásra készültek. Borkov elmondta nekik, hogy a szobájában lesz, mert telefonhívást vár Moszkvából. Megállapodtak, hogy délután háromkor ebédnél találkoznak. A szobában Borkov sportruhába öltözött át, és olvasásba merült. Közben elszenderült. Váratlanul csengett a telefon. Nem vette fel mindjárt a kagylót. Másfél percenként ismétlődött a csengetés. — Halló! — Itt Philippe — hallatszott a kagylóban. — Vlagyimirral beszélek? — Igen, Philippe. Vártam, hogy felhív. Valamit elvesztettem. — Ne nyugtalankodjék, minden nálam van. Borkov megkönnyebbülten felsóhajva megkérdezte: — Mikor láthatom? — Felmehetek magához a szállodába. — Nem, nem, inkább valahol más helyen. — Hát akkor tudja mit, a szállodából menjen jobbra a sarokig, ott ismét forduljon . jobbra, s meglát egy mozit. A pénztár bejáratánál fogom várni. Mondjuk egy óra múlva. Jó lesz így? — Igen, nagyon jó. Borkov felöltözött, egy üveg különleges moszkvai vodkát meg két tízdekás ikrakonzervet csúsztatott irattáskájába. Aztán meggondolta magát, és papírba csomagolta a vodkát is meg az ikrát is. A mozi bejáratánál megpillantotta Fhilippe-et, amint éppen átkelt az utcán. — Máris átadjam? — kérdezte Philippe. — Igen, de valahogy csendben. — Járjunk egyet. Betértek egy mellékutcába, amely kivezetett az egyik fő útvonalra. — Egy kis ajándékot hoztam magának, — mondta Borkov a csomagba mutatva. — Ugyan ... — Kérem, ne utasítsa vissza. Oroszországi, hazai ízek... — No /ól van, nem bánom, ismerettségünk kedvéért —, bólintott Philippe. — Adja ide a csomagot s vigye az igazolványát. A csomag Philippe kezébe vándorolt, Borkov pedig átvette elvesztett szolgálati igazolványát. 1967. XII. 3. Következik: 9. A 18. SZAMÜ MAGNE- ZL TOFONSZALAGROL ^