Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-31 / 359. szám, vasárnap

ZIKMUND+HANZELKA hi istennő unatkozik Katmandu legrégibb negye­dében egy ősi palota áll, ame­lyet a nepáliak Kath Mandir­nak, Fatemplomnak neveznek. Szanszkrit neve Kasthamanda­pa, azaz Faház. Építését 1596­ban fejezték be. Azt tartják ró­la, hogy egyetlen óriási fa anyagából ácsolták össze. Et­től a kath fától származtatják a nepáli főváros mai nevét. Valaha Kantipurnak, a Ragyo­gás Városának, a Fénysugár Városának nevezték. Mindenütt tetőzetes pago­dák, egyik tetőzet a másikra épült, egyre magasabbra, hogy esernyőként oltalmazza a benn rejlő istenségeket. Sajátos is­tenek: fekvő bikák, nevető oroszlánok, garuda-madarak kígyókból font nyakörvvel, hat- és nyolckezes hindu iste­nek, istenesített elefántok, melyeknek kőormányát évszá­zadokon át annyiszor érintette zarándokok keze, hogy tükör­simára csiszolódtak, félelmet és rettegést keltő, dülledt sze­mű istenek, emberi koponyák­ból alkotott koronával és kí­gyókból készült karperecek­kel, függőkkel ékesített iste­nek. Tizenötféle sár A legtöbb kincs a Hanuman Djoka téren a koronázási palo­tánál hever. Itt a domináns Hanuman, a majomisten szob­ra, a világ egyik legcsodálato­sabb szoboralkotása. Kőtalap­zaton fodros bíbor esernyő alatt áll a nyakánál összehú­zott "vörös hálóingbe öltözött isten. Fejebúbjátől az álláig korall rózsafüzér lóg rajta, vé­resnek tűnő arca egészen el­torzult, felpuffadt, se szem, sem orr, csak tátongó szájnyí­lás Fiatal kísérőm, Dzsagdis Man Sinh látta, hogy zavarban vagyunk. „Őszintén szólva, ne­kem sem tetszik — mondta. — Tstentudja milyen színnel má­zolták, évszázadokon át, aztán itt az eredmény. Kérdik, miért vörös? A hindu hit szerint a vörös a legtitokzatosabb szín. Itt pedig minden titokzatos." Mahendra Vir Vikram Sah Déva, az újonnan megkoroná­zott király 1956. május 2-án maréknyi pénzt szórt Hanu­man arcába és esernyőjére, utána egyik kamarása egy há­romméteres létrát tartott, hogy őfelsége a királynővel együtt felkapaszkodhassék a legerő­sebb elefánt (amerikai újság­írók megállapítása szerint 45 éves volt) hátára erősített ezüstös karosszékébe. A sok ezer főnyi tömeg között 35 filmoperatőr serénykedett, s a király beleegyezésével minden várakozást túlszárnyalva sike­rült megörökíteniük az „évszá­zad koronázását". Színpompás tömeg. Mivel a nepáli királyok uralkodóháza a Radzsputoktól, a ksatriják harcias kasztjától származtat­ja magát, a király a koroná­záskor köteles megerősíteni a brahmánok fölérendeltségét és elismerni kiváltságaikat. A trón előtt lábaik elé kell bo­rulnia. Ezután mind a négy kaszt képviselői az egek áldá­sát kérik a királyra. E nyilvános szertartás előtt a brahmán papok egy külön­helyiségben megfürdették a ki­rályt és 15 féle sarat kentek testére azoknak a tulajdonsá­goknak jelképeként, amelyek­kel egy jó uralkodónak ren­delkeznie kell. A bonyolult szertartások be­fejezése után a kamarás to­vábbi 26 elefánthoz támasztot­ta a létrát, hogy felmászhas­sanak a nevezetes vendégek — hercegek, tábornokok és dip­lomaták. Utána a tér kiürült, a tömeg ellepte az utcákat. A forgalmat — Nepál törté­nelmében először — hordozha­tó amerikai walkie-talkie rá­dióadók segítségével katonák irányították. A templomok te­tőin csak a nők maradhattak mint a nézősereg egy része, mert egyetlen nepáli sem le­het magasabb az uralkodónál. Megkérdezzük a fiúkat... Dzsagdis Man Sinh három könyvkereskedést ajánlott, amikor a mai Nepállal foglal­kozó irodalmat kerestük. A Dzsudda Sadak utcában a Ku­luman Sakija és a Mercantile Corporation és az egyik mel­lékutcában a Ratna Pustak Bhander könyvkereskedést. Mercantile Corporation lehet­ne a neve mind a háromnak. Különféle cikkekkel keresked­nek. Vannak itt két-három rú­piás brosúrák, amelyeket több­nyire patnai, varanasi és delhi magánszemélyek pár száz pél­dányszámban adtak ki. Kézi­szedés. Az európai reneszánsz korára emlékeztet. Egy, túl­nyomó, többségében írni-olvas­ni nem tudó nép körében a kultúra fokozatos terjesztésé­nek légkörét árasztja. A bro­súrák címe is ennek felel meg. Hinduizmus Nepálban. Nepál kulturális története. Nepál és a világ. A király mint polgár. A monarchia küldetéséről. Kultúra és monarchia. Különösen az utóbbi kötötte le figyelmünket. Mindjárt a cím után egy elégedett fiúcska képe. Nyakán kettős lánc, homlokán háromágú szigony jelképe, alatta felírás: A világ legtökéletesebb és eszményi királya. Utána Prithvi Narajan Sah Dévának, a Nemzet Egye­sítőjének képe következik, amint keresztbe tett lábbal, pallossal a kezében párnán ül. A nepáli alkotmányos monar­chia alapítóját, Őfelsége Trib­huvan Vir Vikram Sah Dévát viszont már hivalkodó egyen­ruhában ábrázolják. Egy másik oldalán az Egyesség Jelképe, Őfelsége Mahendra Mahendra Vir Vikram Sah Déva áll toll­forgós fejfödővel, mellette a felesége. Aztán az Everest mo­solygó oroszlánja, Virendra Vir Vikram Sah Déva, kardra támaszkodó trónörökös követ­kezik. Végül a szerző, a bal hónaljában könyvet tartó Mur­lidhar Bhuttarai képe. „Sok keresztény, mohame­dán és buddhista királyság van a világon, de csak egy hindu­ez pedig Nepál" — írja az ava­tott szerző. „Ezért Mahendra király legyen a világ összes uralkodóit összetartó gyüleke­zet feje, mint ahogyan az an­gol királynő a Brit Nemzetkö­zösség feje. Az Amerikai Egye­sült Államoknak is szüksége van királyra. Ott a rabszolga­ság megszüntetése nagy vér­ontással járt. Nem úgy mint Nepálban, amely királyság. Mi­vel Amerikának nem volt ural­kodóháza, egy elnök kezébe helyezte a teljes végrehajtó ha­talmat. Oj elnök választása minden négy évben rengeteg pénzbe kerül. Ezért jobb, ha egy király van akár 70 évre, mint új elnök minden négy év­ben. Mint ahogy a test lélek nélkül elsorvad, ugyanúgy a nép is elpusztul uralkodó nél­kül ..." Nepálnak azonban van egy valóságos Elő Istennője is. Ku­mari Devi — Szűz Istennő a neve. Évente csak egyszer mu­tatkozik a nyilvánosság előtt. Óriási történelmi kocsiban, hordozható pagodában viszik, amelyet Hanuman palotájával szemben őriznek. Kevés hely van Nepálban, ahová nem engednek idegene­ket. A királyi palota, a pasu­patinathi hindu templom, ka­tonai objektumok, a nyugati elővárosban Bhimsen tornya, amely valaha fontos állami döntések kihirdetésére szol­gált — csak különleges enge­déllyel tekinthetők meg. Az Élő Istennő palotája azonban nem tartozik a tiltott helyek közé, viszont itt nem szabad­fényképezni. Természetesen látni akartuk az Élő Istennőt, és Dzsagdis Man Sinh megértéssel volt irántunk. „Csakhogy nem tu­dom, látható-e éppen ma" — fejezte ki kételyeit. „De jöjje­nek, megkérdezzük a fiúkat a Koronázási téren." Az istennő lakhelye egy ősi emeletes palota. A kapu mö­gött négyzetes udvartérség oszlopos könyöklővel, az erké­lyen három gazdag díszítésű, faragott, patinás ablak. A kö­zépsőben csupasz villanykörte égett. A sötét udvaron gyere­kek játszadoztak. Amikor ész­revettek minket, elcsendesed­tek és bátortalanul néztek ránk. Dzsagdis Man Sinh sú­gott valamit az egyik fiú fülé­be. A tiú valamilyen hangot adott ki, egyszer, kétszer, har­madszor már nem kellett, mert a középső ablakban egy kerek­arcú szép lány jelent meg aranyszegélyű vörös kendő­ben. Vörös szalag tartotta kontyát, hindu tilak volt a homlokán. Festékkel megvas­tagított és meghosszabbított szemöldöke halántékán ke­resztül a hajáig húzódott. Unottan nézett ránk. Nyom­ban három további lány jelent meg az erkélyen. „Az Elő Istennőt és nővéreit látja" — súgta Dzsagdis „Brahmán családból származ­nak. Kumari Devi az idén volt 14 éves, tehát egész élete há­zifogságban telik el. Évente csak egyszer, augusztusban hajt végig a városon és fogad­ja a tömegek hódolatát. Még a király is eljön, hogy lerója hó­dolatát. Aztán megint egy év­re bezárulnak ezek az abla­kok." „Iskolába sem jár?" „Hová gondol? Mind a négy lányt magántanító oktatja. El­végre egy istennő nem járhat iskolába." S,Akkor bizonyára nem iri­gyeli." „Azt nem. Különben egy is­tennőnek nincs szüksége isko­lára. Soha senki semmit sem kérdez tőle." A nővérek az erkélyablakok­ban a prágai óv* o-i torony­<D XI) j> IM •M <o N U <o N W £ < a ' a ÜT Q) n. a K. c A o N fi C tu óramű apostolfiguráihoz ha­sonlítottak. Az istennő szem­látomást unatkozott, mégsem akart elmenni az ablaktól. Leg­alább egy pillanatig nézhette az idegen, néma világot. Hir­telen kihajolt, valahová az ud­var felé összpontosította tekin­tetét, összecsücsörítette száját, aztán jól célozva leköpte a fiúk labdáját, amellyel nem­sokkal előtte játszottak. A fiúk röhögni kezdtek, az istennő meg elmosolyodott. 30. Antikvárius aggodalmai — Miért nem óhajt kapcsolatban len­ni Nyikolaj Nyikolajeviccsel? — Vele veszélyes, — mondta meg­győző hangon Borkov. — Először is valutaüzér. Tudom, mert magam is igénybe vettem szolgálatát. Amikor szó volt brüsszeli utazásomról, dollárt ke­restem. Összehoztak Nyikolaj Nyikola­jeviccsel, s 6 gyorsan szerzett nekem kétszáz dollárt... Hirtelen világos lett, ki ő... Most pedig az állambiztonsá­giak meg a gazdasági ellenőrzés em­berei nagyon vadásznak a valutások­ra... Érti, milyen veszély fenyeget? Antikváriusnak a lélegzete is elállt. — Nyikolaj Nyikolajevics önnek dol­lárt adott el?l — Igen. Kétszázat. —• Ö előre tudott az ön brüsszeli küldetéséről? — Igen. Antikvárius levette a szemüvegét, te­nyerével eltakarta a szemét, mintha a csillár fénye bántotta volna. — Ön nem tudott róla? — kérdezte halkan Voiogya. Antikvárius hallgatott, mintha meg­feledkezett volna a másik jelenlété­ről. — Nékem nem tetszenek az ilyen „véletlen" egybeesések — jegyezte meg Borkov. Antikvárius nem reagált rá. Az eset Nyikolaj Nyikolajevics Kazin kétszínű­ségére vallott. Antikvárius kellemetlen helyzetbe került: el kell döntenie, ki­csoda is az a ravasz öreg, és ki az előtte ülő Borkov mérnök. Valahol megfeneklett a dolog. Véletlenek egy­beesése vagy szándékosság okozta-e — egyelőre nem lehet tudni. Lehet, hogy Koka hallgatásával magasabbra akarta szabni árát. Rémes kilátás: vagy Ka­zin, vagy Borkov — kettőjük közül va­lamelyik — gondosan kidolgozott terv szerint cselekszik. — Kérdezhetek? — Borkov hangja nem zökkentette ki Antikváriust tűnő­déséből. Gépiesen válaszolt a kérdé­sekre. — Igen, tessék. — Szeretném tudni, kicsoda ön... — Egy nagykövetség munkatársa ... — Antikvárius hangja most már ko­rántsem volt barátságos. — Van ennek valamilyen jelentősége az ön számá­ra? — Igen. Ebben az esetben ugyan azt kell válaszolnom önnek, mint Nyiko­laj Nyikolajevicsnek. — Még nem tettem semmilyen aján­latot. Rádöbbent, hogy nem jól játszotta szerepét ez előtt a pelyhes állú ifjonc előtt, hangnemet változtatott s ismét nyájas volt. — Egyszerűen ismerkedni jöttem... — Békülékenyen hangzott, de elértve Borkov gúnyos mosolyát, nevetve megjegyezte: — Maga nagyon kényes. — Az olyan diplomata, mint ön, rosszabb a valutaüzérnél — mondta Borkov. — Miért? — Kérdecze meg Penykovszkijt. Antikvárius csóválta a fejét. — ja ez?/ Hát, természetesen ... elő­fordul ... Eszébe jutott, hogy Nyikolaj Nyiko­lajevics a halászaton szintén Peny­kovszkijt emlegette, s most már biz­tosra vette volna, hogy nem véletle­nül. — Szóval ez azt jelenti, hogy Nyi­kolaj Nyikolajevics és én nem vagyunk elég jók magának — szögezte le An­tikvárius. — Jól van. Állhatunk mt egy­mással a legszorosabb kapcsolatban is, és nem kell egymást látnunk. Ez a megoldás megfelel önnek? — Ez volna a legjobb. Antikvárius barna levéltárcát, noteszt és töltőtollat vett elő. — Mivel valamennyire megértjük egymást, térjünk át a dolog üzleti ré­szére. Itt a pénz, egyelőre nem nagy összeg. Ott a toll és a notesz, írja le egy tiszta lapra: „Az előleget fel­vettem". Írja alá. Borkov tétovázott. Nézegette a no­teszt, aztán megkérdezte: — Ez meg minek kell? — A mi biztosítékunk a pénz. Ma­gától is kell valami biztosíték. Írja szépen alá a nevét, úgy, ahogy máskor szokta. Ne változtassa el. Borkov fogta a tollat, és aláírta a nyugtát. Antikvárius megnézte, átvette és tá­vozni készült. — En elmegyek. Még egyszer talál­kozni fog velem vagy Nyikolaj Nyiko­lajeviccsel, hogy megegyezzünk a kap­csolat kérdésében. — Mikor? — kérdezte Borkov. — A közeljövőben — válaszolta An­tikvárius, és felvette bundáját. — Minden jót. Várjon, kikísérem. — Ne, ne ... — Csak az ajtóig ... Antikvárius a friss levegőre érve érezte, hogy valamilyen veszély lesel­kedik rá. Az volt az érzése, autóban ül, tartja a volánt, s hirtelen felfedezi, hogy a kormány felmondta a szolgála­tot, s az autó, amelyet többé nem tud uralni, teljes gyorsasággal vesz­tébe rohan. Megállt egy utcai lámpa alatt, két­kopekest kotorászott elő a zsebéből, és bement a legközelebbi telefonfülké­be. A Nagy Grúz utca sarkáról felhívta Kokát, aki a főnök hangját hallva megdöbbent, s mindjárt sejtette, hogy valami komoly dologról van szó. — Jegyezze elő, kérem, interurbán kívánok beszélni. — Nem hallom, ismételje meg — válaszolta Koka. — Sürgősen beszélni akarok Baku­val. — Tévedés. Ez magánlakás. — Bocsánat. Ismerettségük óta először történt, hogy Antikvárius rendkívüli találkozó­ra hívta Kokát. A megbeszélt jelszó szerint Kokának sürgősen meg kellett jelennie az előre megjelölt helyen. Tíz őra volt, fáradtan le akart dőlni, de engedelmeskedett. Egy őra múlva ott veit a központi távíróhivatalban. A csarnok népes volt, észrevétlenül beszélgethettek. Antikvárius a fogai között sziszeg­te: — Ön már előbb ismerte ezt az ala­kot, mint tőlem hallotta a nevét, és valutát adott el neki. Mire véljem ezt? Koka dadogni kezdett. „Mégis kife­csegte az a csirkefogó" — gondolta magában. Egészen megpuhulva elmond­ta az egész históriát a főnöknek. Koka vallomása kissé megnyugtatta Antikváriust. Koka nem titkolta, hogy kérte Borkovot, hallgasson a dollárról. Antikváriusnak ezek után az volt a vé­leménye Borkovról, hogy minél na­gyobb árat szeretne szabni magának. Elhatározta, hogy a követk"-"" alka­lommal próbára teszi Borko Következik: 31. PANIK 1967. XII. 31.

Next

/
Thumbnails
Contents