Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-30 / 358. szám, szombat

H S

ZILVESZTER ESTÉJEN, újévkor, farsang jöttével a variették, a televízió tarka mfisora és a nyilvános esztrádműsorok keretén belül fellépnek a bűvészek, varázslók és más csodatevők. Ki ne Ismerné őket? Nyolc ébresztőórát és egy élő nyulat bűvészkednek elő egy ájuldozó néző aranyóráját, majd újra egésszé varázsolják. Kakasokat és embereket altatnak el, vagy egész egyszerűen eltüntetik őket, hegyes karddal döfködik át a ládát, melybe belebújtatták csinos partnernőjüket. Kitalálják a nézők legtitkosabb gondolatait. Bámulatra méltóan pompás dolgokat visznek véghez, szemed-szád eláll, ha nézed mutatványaikat. Na és, kérdezhetné valaki, azért bűvészek, hogy bűvészkedjenek .. .1 Az ellenvetés jogos, valóban, a vérbeli bűvész feladata, hogy csodálatos ós megfejthetetlen mutatványokat vigyen véghez, de azért mégis ... Nagy dolgok ezek mindenképpen. Persze, az ilyen bűvészember általános népszerűségnek és megbecsülésnek örvend. Coilini, Toscani és a többi olyan nevek, melyek kis falvakban és nagy városokban egyaránt népszerűek, s melyeket elismeréssel ejtenek ki az emberek. Az elismerés és tisztelet titokzatos tudományuknak, kézügyességüknek és misztikus képességeiknek szól. S ha varázspálcájukat felemelik és suhintanak vele, a nézők idege megfeszül, és a teremben mély csend honol, melyet földöntúlinak, vagy halottinak is mondanak. Véleményem szerint a bűvészetek terén — akárcsak az élet egyéb területein is — nem vagyunk elég méltányosak, széles körű népszerűséget és nagy közönséget biztosítsunk a hivatásos bűvészeknek, de a műkedvelő, az alkalomcsinálta varázslókra és csodatevőkre annál kevesebb figyelmet fordítunk. Pedig ezek az egyszerű és igénytelen emberek Itt élnek közöttünk, talán naponta találkozunk velük és mégsem értékeljük kellően csodálatra méltó tetteiket, melyek sokszor a hivatásos bűvészek tudományát is túlszárnyalják. Altalános csodálatot kelt például, amikor egy közepes bűvész a fekete cilinderbe helyez valami állatot — rendszerint galambot, vagy nyulat — és rásuhint a varázspálcájával... csiribí... csiribá ... s a nyúl eltűnik. Az emberek álmélkodnak és tapsolnak, ünneplik a művészt, ellenben, amikor Hipp Péter szövetkezeti zoológus szőrén-szálán eltűntetett kilenc üszőborjút és harminc tyükpt, a kutya sem tapsolt neki. Pedig ő még azt sem mondta, hogy csiribí-csiribá, s az állatok, eltűntek, mint a kámfor. Tettét nem csodálta meg senki. Hopp Pál szövetkezeti elnök nyolc mázsa lucernamagot tüntetett el fél óra alatt, s ha meggondoljuk, hogy ez tizenhat félmázsás zsákot jelent, teljesítménye előtt feltétle^nül kalapot kell emelnünk, annál is inkább, mert a következő menetben, a lucernamag helyébe egy piros kétszázötvenes Jawa motorkerékpárt varázsolt elő a semmiből. A

Z EMBEREK MÉG MA IS lelkesen beszéltek egy, a két világháború között élt, nagy bűvészről, aki hajmeresztő és lélekbemarkoló módon eltűntetett a színpadról egy harminc emberből álló csoportot. Igen, ott álldogáltak az emberek a színpadon, nevettek, vagy mogorván bámultak, s akkor a Mester intett egyet és a csoport eltűnt. Bizony, még ma is emlékeznek az emberek erre a grandiózus mutatványra, ellenben a kutya sem csodálkozik Habarcs Mikulás palléron, aki egy tizenkét emeletes toronyépületet tűntetett el, szinte nyomtalanul. Azért csak majdnem nyomtalanul, mert utólag kiderült, hogy Habarcs nem tüntette el teljesen az épület anyagát, csak átcsoportosította erdők szélére, falvak alvégére fe felvégére, ahol háromnégyszobás családi házak formájában újra összeállt S az már csak természetes, hogy említett pallér a saját részére is odavarázsolt egy ötszobás családi vítyillót a pozsonyi villanegyedbe; az épület anyagát a kártyamutatványokhoz hasonlóan varázsolta elő egy vidéki városka szakszervezeti házának oldalából olyképpen, hogy varázspálcájával megkopogtatta a ház oldalát, s erre — akár a kártyacsomóból — a művelődési házból kiemelkedett egy kisterem, egy öltöDUBA GYULA: ző, egy WC és két raktárhelység és a Hegyiparkba, az említett villanegyedbe költözött. Pontosan úgy, mint a hivatásos bűvészeknél, amikor az eltűnt piroskirály a Mester parancsára valamelyik néző belsőzsebéből bújik elő. Közismert szám például az eltüntetett jegygyűrű rejtelme, melyet zsebkendő sarkába kötnek, ráfújnak és volt, nincs. Jegygyűrű! Csekélység. Apró tárgy s a mutatvány végén rendszerint előkerül valakinek a fehérneműjéből, a bűvész füle mögül, vagy a partnernője melltartójából. Milyen nevetséges és piszlicsáré dolog ez ahhoz képest, hogy az egyik gépgyárunk udvaráról eltűnt egy ötventonnás horizontális fúrógép. S a bűvész, aki eltűntette, az ismeretlenség homályában maradt. Önök bizonyára jártak már képtárban és láttak egyes régi képek mellett ilyen feliratot: „Ismeretien XVII. századbeli mester művel" A horizontális fúrógép esetéhez hasonló varázslatok is bizonyára így vonulnak majd be a bűvészetek fejlődósének történetébe: „Ismeretlen XX. századbeli mester müve!" Soroljam még az eseteket? Csókos Rómeó raktáros briliáns ékszerekké és női ruhatárrá változtatott három mázsa disznózsírt, két vagon melaszt, öt vagon olajpogácsát ós kétmillió fehér Inggombot; Ismeretlen mester eltüntetett a B.-i CSAD központi garázsából egy Skoda autóbuszt (mutatványa nem volt tökéletes, mert az autóbuszt később megtalálták egy szakadékban). A teljes Igazság kedvéért meg kell Jegyeznünk, hogy a hivatásos bűvészek nemcsak eltüntetnek dolgokat, de elő is varázsolnak a semmiből. S valljuk be, ez még nehezebb mutatvány, mert mindig könnyebb eltüntetni azt, ami van, mint előteremteni, ami nincs. Törvényszerű következmény, hogy az üres papírhengerekből előhúzott színes kendők, kockák, vagy terebélyes papírvirágok bármikor bámulatba ejtik a nézőket De, kérdem én... miért nem ámulunk el Kenő Theobold anyagbeszerző, az egyszerű ötgyermekes családapa tudományán? Egy-egy nagyszerű húzása után miért nem sikoltunk fel a gyönyörűségtől? Üzemének, mondjuk szivattyúkra van szüksége. És buborékmérő indikátorra. Meg automatikus légycsapókra. A beszerzési osztály szétkiildl az ország minden tájára a megrendeléseket" „Szivattyúkat kérünk, buborékmérőt kérünk, automatikus légycsapót kérünkl Szükségünk van rá a szocializmus építéséhez!" S megjönnek a feleletek: „Nincs szivattyú, nincs buborékmérő, automatikus légycsapó sincs. Építsétek nélkülük a szocializmust!" Ilyen feleletek ls jönnek: „1970-ben lesz buborékmérő indikátor. 1980-ban lesz automatikus légycsapó." Nem addig van az, mondja erre Kenó Theobold anyagbeszerző. Begyújtja az üzem megkopott Tátra 603-as kocsiját, a hátsó ülést és a csomagtartót megrakja különféle dolgokkal; egy hordó óborral, egy kettéhasított sertéssel, egy demizson tüzes szilvapárlattal, hamuba sült pogácsával és megpucolt hízólibákkal. És elindul a hegyek felé, a távoli országrészek felé. S amikor egy hét múlva visszaérkezik, jelenti: van szivattyú, van buborékmérő, van automatikus légycsapó. Minden van. Ha egy megbízotti főelőadó, vagy egy miniszter indul a légycsapó után, nem talál, és üres kézzel tér haza. Kenő Theobold talál. Óceánjáró gőzöst, vagy kimustrált tankot is szerez, ha kell ... Vagy Nagykoponya I. főkönyvelő művészete! Vállalata kisebb bankettet akar rendezni; elkészült az ötszázadik dióőrölő. Bankettot. Hogyan? Nincs rá keret. Minden kimerítve. Alig lézeng a vállalat. S akkor Nagykoponya I. szobájába vonul, bezárkózik és számolni kezd. összeadja a vállalat egész évi forgalmát, kivonja belőle a múlt évi ráfizetést, hozzáadja az alkalmazottak összéletkorát és Prága távolságát Budapesttől, és megszorozza Gina Lolobrigitta mellbőségével. Logarlócet csattogtat, a villamos kalkulátor úgy búg, mint egy kombájn. Kész. Bankettköltségek ötven személy részére: fejenként kétszáz korona és egy aranyozott diódaráló emlékül. A minisztériumi vendégeknek gyémánt csavarokkal. A különféle fejszámolók és csodagyerekek képességei közismertek, megmondják például, hogy milyen nap volt mondjuk 1259. november 19-én, de el kell Ismernünk, hogy tudományuk messze eltörpül a Nagykoponya I. teljesítménye mellett. H

AT ÍGY, POLGÁRTÁRSAK. Bűvészek és varázslók élnek közöttünk, csak meg kell látni őket. Ez az, felfedezni! Ejnye. Vagy talán az ls a mutatványaik közé tartozik, hogy észrevétlenek maradnak és nem fedezzük fel őket? önmagukat ls eltüntetik? Q Z ILI (/> U to LLI u O£ LU Q_ > o LLI Cseh kisváros, ahogy írva vagyon. Négyszögletes tér, köröskörül korzó, helyenként ívboltozat, középen szökőkút, előkelő városháza, kopott kávéház, háttérben a kastély tornya. Tulajdonképpen a kastély miatt jöttem: Ma nyitják meg a régi kastélyképtárat. A volt lovarda előtti tágas teremben a nyers mész fehérségében és illatában ott voltak valamennyien. Megtapogattuk egymást a galéria igazgatójával, a helyi nemzeti bizottság elnökével, ennek meg annak a titkárával, sőt egy kerületi titkárral is, a létező társadalmi szervezetek élvonalbeli képviselőivel, valamint egy kis úttörőlánnyal. Valamenynyien ünnepélyesek voltak és kiöltözöttek, s a kristálycsillár fényében mindenkinek csillogott a szeme. A második sor szélén ültem le úgy, hogy lássam annak a fiatal hölgynek igéző lábait, aki bal oldalt a falnál ült és természetesen a képtárhoz tartozott. Mellettem a Halotthamvasztás Körének ártalmatlan elnöke foglalt helyet. Végre a zongora mellé a pódiumra lépett a galéria igazgatója, egy negyven felé haladó, vékony dongájú történész és remegve beszélni kezdett. A középkornál kezdte a kastély történetének ismertetését, úgyhogy nyugodtan összról van szó, hanem a szónoklatról. A szónok ugyanis a legutolsó gróf úrról, a kastély volt tulajdonosáról beszélt. Mint olyan Megfordulok és mit látok... egy kezet! S a kéz mögött egy férfit, egy szép fehér hajú öregembert, gyönyörű fejformával. Felállt és beszéllesztl. „Aranyember. Annál szomorúbb a hír, amit kaptam. Szeretett gróf urunk éppen az elmúlt napokban, május tizenegyedikén elhunyt. pontosulhattam a kevésbé sötét jelenre, ott balra a falnál. Elmélkedésemből a Halotthamvasztás Baráti Körének elnöke zavart meg, aki minden bevezetés nélkül ezt súgta: „Ez jó, ezt az itteniek szívesen hallgatják". Lélekben elpirultam, mert a suttogás kissé bűntudatosan és mentegetőzve hangzott, de aztán megértettem, hogy nem az én pillantásaimemberről, aki egyrészt ugyan, másrészt viszont kedves ember volt és hallatlan gondossággal gyűjtötte a műértékeket A hatalmas és hoszszan tartó taps után egy úttörőkislány lépett az emelvényre és valami verset szavalt. A fiatal hölgy a fal mellett még egy kicsit feljebb rakta keresztbe vetett lábát. Egyszer csak izgatottság fogott el, valami történik mögöttem. ni kezdett Csak úgy, a helyéről. Megköszönte a képtár igazgatójának, hogy megemlékezett a gróf úrról. Ö is igazolta, igen nemes lény volt. „Ez a borbélyunk, nyugdíjas", magyarázta a szomszédom, „ő volt a kastély fodrásza". „Igen barátaim, aranyember volt", folytatta az öreg és én lelki szemeimmel láttam, amint a borotvát a gróf úrra iláldásos életének kilencvenkettedik esztendejében. Javaslom, hogy emlékét tiszteljük meg egyperces csenddel." Behunytam a szemem. Vártam a villámot. Vagy a fergeteget. Vagy a jégverést. Csodák csodája még csak nem is mennydörgött. Ahogy felnéztem, a galéria igazgatójának halottsápadt arca bámult rám. Alit mozdulatlanul. Alltunk valamennyien. Az elnökök, igazgatók, titkárok, a kerületi titkár, a küldöttek, mindahányan. Még az a kis úttörőlány is, aki mindehhez zavarában üdvözlésre homlokához szorította jobbját! A Halotthamvasztás Barátai Körének elnöke is állt és a földet nézte. Mind egy szálig álltunk, hogy tiszteletet adjunk szeretett gróf urunk emlékének, aki aranyember volt Egy hosszú percig. A gróf úr mindezt kétségen kívül az örökkévalóságból szemlélte. Végül a fehér hajú aggastyán kimondta — köszönöm! Ezzel az ünnepség véget ért. ..Úgy gondolom", mondta késő este a kopott kávéházban az a fiatal hölgy, aki igazán a képtárhoz tartozott „hogy mindent azért nem kellene betennie az újságba?" Miért ne, elvtársnő" - válaszoltam „hiszen az újságba ahogy Karel Capek mondotta — minden belevaló. S különben is olyan kedves este volt. No, meg végre hozunk valamit a járásból..." Fordította: SKALINA KATALIN 1987. XII.