Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-30 / 358. szám, szombat

megoszlanak a vélemények Fe­kete-Afrikában. Az Afrikai Egy­ségszervezet határozatban fog­lalt állást Gowon tábornok köz­ponti kormánya mellett és a biafrai szakadárok ellen. Ugyan­akkor némi nehezteléssel álla­pította meg, hogy az afrikai ve­zetők békéltető kísérletei nem találtak kellő visszhangra La­gosban. A háború időközben folytatódik, s az áldozatok szá­ma a legszerényebb becslések szerint is több tízezerre rúg. Sok afrikai megfigyelő szerint a nigériai kérdés megoldása csak békés tárgyalásokkal érhe­tő el. Igen jelentős eseményként értékelik Afrika-szerte azt a fej­lődést, amelyen Tanzánia ment át az elmúlt év folyamán. Afri­ka haladó erői bíznak Nyerere eltökéltségében és mindenek­előtt abban, hogy a kontinens népei soha nem vesztik el hitü­ket a szocializmus életrevaló­ságában. Pozitív fejleményként ítélik meg Afrikában a három kelet­afrikai ország, Kenya, Tanzánia és Uganda által megalakított közös piac beindulását. Erre is olyan időszakban került sor, amikor a pesszimisták minden­fajta afrikai közösség felbomlá­sát jósolták. Amennyiben Afri­ka más részei is követik a ke­let-afrikai példát, 1968 új fel­lendülést hoztak Fekete-Afrika sok vihart átélt politikai és tár­sadalmi életében. ÉLIÁS BÉLA r^ DAR ES SALAftM-l LEVELI TÍ A szokásos év végi mér­leg nem sok örömöt okozhat az Egyesült Államok kormányának. Baj van a pénzügyi mérleggel, bár a költségvetési év csak júni­usban ér véget, máris úgy be­csülik, hogy — a jelenlegi ten­denciát figyelembe véve — a költségvetés deficitje megha­ladhatja a harmincmilliárd dollárt. Ami különösen érzé­kenyen érinti Washingtont: továbbra sem csökkent a dol­lár kiáramlása, sőt a font ster­ling devalválása és egyéb prob­lémák következtében ismét több milliárddal csökkent az aranytartalék. Nemcsak a bo­rúlátó közgazdász, hanem ma­ga Johnson elnök ls arról be­szél, hogy ez súlyos fenyege­tést jelent az Egyesült Álla­moknak, és az immár több éven át tartó gazdasági fel­lendülést fenyegeti. A gazdasági mérlegnél- is sötétebb képet mutat azonban a politikai mérleg. Ennek ser­penyőjét Amerikában s külföl­dön egyaránt egyetlen súlyos teher nyomja le, ugyanaz, amely a gazdasági mérleget: a vietnami háború. Különösebb megfigyelőkészség nem kell ahhoz, hogy bárki felmérhesse a háború hatását a mai Ame­rikában: a kormány vietnami politikája, a háború folytatá­sa mélyreható válságot okoz, amelynek hatása az egész or­szágra kiterjed. Ez a válság súlyos megosz­lást okoz a hatalmon levő De­mokrata Párton belül, s az­zal fenyegeti Johnson elnököt, hogy jövőre, az elnökválasztás évében saját pártjának jelen­tős része elfordul tőle. 1912 óta először fordult elő, hogy a hivatalban levő s újraválasz­tásra számító elnököt saját pártjának egy prominens kép­viselője akarja megfosztani et­től a lehetőségtől. Eugene McCarthy minnesotai szená­tor, aki egyetlen programpont­tal, a vietnami háború befeje­zésével állt elő, szinte pilla­natok alatt népes tábort szer­zett magának, s ezrével csat­lakoznak hozzá a Demokrata Párt változást váró tagjai. Or­szágszerte újabb és újabb cso­portosulások jönnek létre, „aggódó" és „szakadár" de­mokraták fordulnak el John­sontól, s keresnek maguknak olyan jelöltet, aki háború he­lyett békét ígér. MEGMOZDUL AZ ÉRTELMISÉG Ha a Demokrata Párton be­lül is mélyül a szakadék, még mélyebbnek tűnik azon kívül. Az őszi vietnami hét s azt kö­vetően a szinte véget nem érő tüntetések, megmozdulások, a háború folytatása és velejárói: az egyre szaporodó katonai behívások s a tiltakozás egy­re durvább elfojtása ellen ar­ról tanúskodnak, hogy az Egyesült Államokban mind többen és többen fordulnak szembe a kormány háborús politikájával. Lázonganak az A fokozódó elégedetlenség éve egyetemi fiatalok — s ezt a lázadást még azzal sem tudják elfojtani a hatóságok, hogy a leghangosabBan tiltakozókat soron kívül katonai szolgálat­ra kötelezik, vagy bírósági el­járást indítanak ellenük. Meg­mozdult az értelmiség jórésze: az egyetemi hallgatókkal nem egyszer tanáraik is ott voltak a tüntetéseken, s nem múlik el hét, hogy újabb és újabb ezrek ne csatlakoznának a kü­lönböző értelmiségi bizottsá­gokhoz, amelyek a háború vé­gét követelik. Súlyos válságba jutott a há­ború miatt a kormány polgár­jogi politikája. Johnson, aki Kennedy elnök meggyilkolása után úgy lépett a politikai po­rondra, mint Kennedy politi­kájának a folytatója, először megnyerte a négerek támoga­tását. De ennek az évnek mér­legén Newark és Detroit van — az amerikai városok utcáin cirkáló tankok és a lángban álló házak. Az amerikai nége­rek vezetője, dr. Martin Luther King megállapítása szerint mind kevesebb és kevesebb es­hetőség van arra, hogy a né­gerek erőszakmentes eszkö­zökkel folytassák harcukat, s várható, hogy a jövőben még több gettólázadásra, még több fegyveres harcra kerül sor. King nyíltan utalt arra, hogy véleménye szerint ezért a hábo­rús politika felelős: a beígért dollármilliókat, amelyekből új, emberhez méltó lakások­nak kellett volna épülniük, ágyúkra és vadászbombázókra fordítják; az új munkaalkal­mak megteremtése helyett a katonai behívások száma sza­porodik s az iskolákra szánt pénzből esetleg repülőtereket építenek Vietnamban. „KILÁTÁSTALAN HELYZET" „Az Egyesült Államok elnö­ke kilátástalan helyzetbe ju­tott. Johnson egyetlen szavát sem hiszik már el." Ezt a meg­állapítást Walter Lippmann, a híres amerikai publicista tet­te s hozzáfűzte, ha Johnsont jövőre újraválasztanák, „az or­szág rendkívül veszélyes hely­zetbe kerülne". Lippmann sza­vai is azt igazolják, hogy a Johnson-kormány súlyos erköl­csi válságba jutott — amit olyan jelek mutatnak, mint az elnök egyik legközelebbi mun­katársának ismert Robert McNamarának vágy az ame­rikai ENSZ-képviselőnek, Ar­thur Goldbergnek a távozása. Az amerikai sajtó nyílt titok­ként kezeli, hogy e távozások hátterében a jelenlegi politika folytatása elleni „óvatos til­takozás" áll, mégpedig olyan emberek részéről, akik koráb­ban nemcsak végrehajtói, ha­nem prominens képviselői is, sőt részben szülői voltak en­nek a politikának s csak most kezdenek ráébredni, hova ve­zet az út, amelyen Johnsonnal együtt haladtak. S végül válságban, mégpe­dig súlyos válságban van en­nek a politikának sarkköve, a vietnami háború is. Az elmúlt évben Johnson elnök már fél­millió amerikai katonát kül­dött több mint tízezer kilo­méterre az Egyesült Álla­moktól a vietnami dzsunge­lekbe, több bombát dobatott le a Vietnami Demokratikus Köztársaságra, mint amennyit az amerikai légierő a második világháború éveiben Európára szórt le. Havonta csaknem 3 milliárd dollárt költött erre a háborúra, mégsem tud egyet­len számottevő katonai ered­ményt felmutatni, mégsem számíthat arra, hogy megtör­heti a vietnami nép ellenállá­sát, akár Északon, akár D1S­len. Még az amerikai expe­díciós haderő főparancsnoka, az USA dél-vietnami helytar­tója, William Westmoreland tábornok ls legfeljebb azzal tudja bíztatni a nyugtalanko­dókat, hogy „új szakasz" kez­dődik a vietnami háborúban s ebben a szakaszban „az Egyesült Államok el fogja érni katonai céljait". De Westmo­reland sem mer katonai győ­zelmet jósolni, inkább „hosszú háborúra" igyekszik felkészí­teni a közvéleményt. A REAKCIÓ IS SZERVEZKEDIK A kormányzat politikájával szembeni ellenállás persze nemcsak az egyik oldalon nö­vekedik: mind hangosabban fordulnak Johnsonnal szembe az ultrareakciós, szélsősége­sen háborús párti elemek is. George Wallace már régen túllépett Alabamán: nyíltan szervezi új pártját és arról szónokol, hogy Amerikának „új és határozott" vezetésre van szüksége. A hollywoodi színészből lett kaliforniai kor­mányzó és fiők-Goldwater, Ro­nald Reagan azt követeli, hogy a háború folytatását bízzák teljesen a tábornokokra. Ez a követelés nem is látszik telje­sen esztelennek, hiszen maga Goldwater is megállapította: Johnson azon az úton jár, ame­lyet 1964-ban ő ajánlott Ame­rikának ... Az elégedetlenség korszaká­nak nevezte nemrég a New York Times egyik ismert mun­katársa, Max Frankel a jelen­legi korszakot az Egyesült Ál­lamokban. Frankel két hétig járta az országot, hogy tapasz­talatokat gyűjtsön, s mintegy cikke összefoglalásául ezt a véleményt idézi egy beszélge­tő partnerétől: „Legutóbb én is, mint sokan mások, John­sonra szavaztam, de aligha fo­gok még egyszer így cseleked­ni. így vagy úgy, az emberek­nek éppen elegük van fohn­sonból." Az elnökválasztásig persze még csaknem egy év van hát­ra, s addig sok minden történ­het: Lyndon B. Johnson ta­pasztalt és agresszív politikus, aki kitűnően ért a politikai manőverekhez s ha szükséges, a nyomáshoz is. De sem a ma­nőverek, sem a nyomás nem látszanak most elegendőnek a válság megszüntetésére. <mm I S CSABA ^WASHINGTONI LEVELE jggS újesztendőtől. Akárkivel pró­báltam beszélgetni a jövőről, minden partnerem csak lemon­dóan legyintett vagy akasztófa­humorral tréfálkozni, kezdett. „Olyan ez az ország, uram, mint egy hajdan híres szépasszony, már csak emlékeiből él" — mondta utánozhatatlan „cock­ney" tájszólásával a sarki új­ságárusom, Jones úr. Már elkoptatottan és banáli­san hangzik, ha az újságíró fel­sorolja, milyen élelmiszerek árai emelkednek a devalváció miatt és egyébként is mennyire drá­gul a villany, a gáz, a posta, mennyivel nehezítették meg a részletvásárlásokat, hogyan emelkedik a munkanélküliek száma. Tudom, hogy unalmas, de ezek az élet tényei „the facts of life", ahogy az angol mondja. Az ország még mindig nagyon gazdag, az évszázadok alatt felhalmozott kincsek, a nép tehetsége, a munkások szaktudása továbbra is megma­rad a mérleg aktív oldalán. De ha derülátó jóslatot akar az ol­vasó Anglia jövőjéről, akkor még néhány évig várnia kell. Egyelőre csupán annyi pozi­tívumot tudok hírül adni, hogy az alkoholszonda bevezetése óta jelentősen csökkent az ország­utakon elvérző szerencsétlenek száma. Ez van, mással nem ör­vendeztethetem meg a nyájas olvasót. Boldog újévet kívánok! SUGÁR ANDRAS LONDONI LEVELE A kis szigetországból nézve a nagy kontinenst általában túl­értékelik a maguk álláspont­ját és elferdítik a távlatot. Ez a konk­rét igazság. Latin-Amerika még soha­sem állt olyan válaszúton, mint 1967­ben, s ez kevés ember egyéni sorsá­ban tükröződött vissza úgy, mint 1967­ben éppen Ernesto Che Guevara és Ré­gis Debray egyéni sorsában. Mindketten érezték azt, amit a la­tin-amerikai kommunista pártok vilá­gosan látnak: a fejlődés folytán for­radalom előtti helyzetbe került a föld­rész, kidomborodnak a kiéleződött forradalmi helyzet elemei — ahogyan ezt Rodney Arismendi, az Uruguayi Kommunista Párt főtitkára ecsetelte. Guevara és Debray lánglelkű szónok­lataival, erős akaratával, hős példa­mutatásával teljesen forradalmivá akarta tenni a forradalom előtti hely­zetet. Tollat ragadtak. Debray az év ele­jén megírta a Forradalom a forrada­lomban című tanulmányát, Che Gue­vara pedig áprilisban levelet írt a Tricontinental című folyóiratnak. Mindketten úgy látták, hogy a forra­dalom előtti helyzetből a forradalmi­ba vivő út a latin-amerikai hegyek partizánösvényein, a guerilla-harcon keresztül vezet. Debray kész volt pus­kát ragadni, Che Guevara ezt meg is tette. A guerilla nem partizánháború, ha­rtem többnyire diákokból és ki tudja még kikből álló kis csoportok harca. Vidéki háborúskodás, amely nem éri el például az ukrajnai partizánmozga­lom arányait, mert Guevara ezeket túl nagyoknak tartotta. Guevara és Debray a guerilla-háborúban látta Latin-Ame­rika egyedüli forradalmi útját. Tehát kirekesztették a városi tömegeket, a városi pártokat, még a kommunista pártokat is. Ám Chilében, mint ezt Arismendi hangoztatja, a kommunista—szocia­lista politikai koalíció most egyenesen az elnöki hatalom megszerzésére tö­rekszik, s a szenátus elnöke már kom­munista. Latin-Amerika válaszúton Latin-Amerikának 1935-ben csak há­rom milliós városa volt, ma tíz van, s Montevideóban él az uruguayi lakos­ság 46 százaléka, Buenos Aires pedig hétmillió lakosú. A Latin-amerikai Szolidaritási Szervezet, az OLAS do­kumentumai is leszögezik, hogy a kontinensen „a vidék gyors elnépte­lenedése" tapasztalható. Ám e földrészen megtörik a blokád, amely Latin-Amerikát elvágta a szocia­lista országoktól, s az imperializmus félreveri a harangokat amiatt, hogy a szocialista országok behatolnak az imperializmus „háztájára". Venezuelában, Kolumbiában és Gua­temalában a guerilla már évek óta olyan stádiumban van, amelyet Che Guevara általa pontosnak és egyálta­lán nem megvetendőnek tartott kife­jezéssel így jellemezte: „Harapj és menekülj el!" Nincs nagyobb hiba annál, mint ha valaki ujjával harcol a térképen és a zöldasztanál katonáskodik. A latin­amerikai guerilláról sem lehet a zöld­asztalnál dönteni, mert nem az elmé­let, hanem a gyakorlat dönt. Ogy vé­lem, ezért vonult Guevara és Debray a bolíviai őserdőkbe. Che is azt akar­ta, hogy a gyakorlat mondja ki az igazságot a guerilláról. Lehet, talán azt is akarta, hogy ez gyorsan történ­jék. Guevara levelének lelkes olvasói áp­rilisban büszkén úgy sejtették, hogy Guevara egy latin-amerikai partizán­hadsereg élén áll. Októberben meg­gyászolták halálát — abban a cso­portban érte el őt a végzet, amelyet mint megannyi hősiességet elvhűség és az a kockázatos lemondás szült, hogy a gyakorlatban ilyesmiért az em­ber életével fizet, még ha ez olyan becses is, mint Guevaráé volt. Az év elején az olvasók lelkesen figyelték Debray fejtegetéseit, az év végén meg elítélték azt a gyakorlatot, amely Debrayt harminc évre börtönbe Juttatta, noha a latin-amerikai forra­dalom aligha fogja hagyni, hogy Deb­ray rabtartói megérjék büntetése le­töltésének végét. A forradalom személyi helytállást kíván. Ennek példáját számos latin­amerikai országban a partizánok mu­tatják. A nyomorgó és éhező latin-amerikai tömegek forradalmának szüksége van a szabadság és a felvirágzása minta­képére. Szüksége van a gyarapodó szocialista Kubára. A forradalomnak szüksége van él­csapatra, hogy az objektív helyzet út­ján tudományos elmélettel gyakorlati győzelemre vezesse öt. A forradalom­nak Latin-Amerikában is vannak kom­munista pártjai. A latin-amerikai forradalom 1968 küszöbén sok irányban kiléphet a vá­laszúiról, ahol ezek az utak találkoz­nak és kereszteződnek, hogy egy cél felé haladjon. PÁLI GYÖRGY H A V í N N A I LEVE L-E

Next

/
Thumbnails
Contents