Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-29 / 357. szám, péntek

Montreali kóstoló Régen bezárultak már a montreali világkiállítás — az EXPO67 kapui. A csehszlovák pavilon sincs már a régi helyén. Kiküldött dolgozóink is egymásután érkeznek haza. A napokban érkezett meg M. Hfíbek a montreali éttermeink vezetője, a prágai Aleron Interhotel igazgatója, aki az alábbiakban vázolja a hét hónap során szerzett benyomásait és vendéglátóiparunk átütő sikerét. Az első pillanattól kezdve arra törekedtünk, hogy helyt álljunk a nemzetközi éttermek vetélkedőjében — mondja. Örömmel állíthatom, hogy ez teljes mértékben sikerült, és ételkülönlegességeink nem hoztak szégyent hazánkra. A külföldlek valamennyien — az eltelt kétszáz nap alatt kb. 600 000 embert láttunk vendégül — a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak rólunk. • A három étterem közül az egyik szlovákiai volt? — Igen. A bratislavai étterem népszerűségét nemcsak a meghitten berendezett helyiségeknek, hanem a kitűnő, eredeti konyhájának is köszönhette. Néhány nap leforgása alatt a szlovák kalibával együtt olyan hírnévre tett szert, hogy bejárata előtt százával álltaik sorban az ínyencek, bebocsátásra várva. A nyárson sült zslványpecsenyének, a libamájnak és a savanyúkáposztával körített kacsának egyszeriben hihetetlenül sok tisztelője akadt. De a zsírban sült lepény, a lokáa, sőt a juhtúrós „sztrapacská" iránt sem volt kisebb az érdeklődés. Ha a gyomor örömeihez hozzászámítjuk a kitűnő cigányzenét ls — nem csodálkozhatunk az elsőrendű étterem rendkívüli forgalmán. A Farkas-cigányzenekar tagjai ugyancsak kitettek magukért Montrealban. Olyan hangulatot teremtettek esténként, hogy senkinek sem volt kedve hazamenni. Ezért a zárórát kénytelenek voltunk eltörölni. A szlovákiai étterem és a kaliba is rendszerint reggelig volt nyitva. • Es a többi étterem milyen volt? — Még két éttermünk volt: Zámecká és a népiesebb StaropraSská étterem. Az előbbi az általános vélemény szerint az egész kiállításon párját ritkította. Látványosságszámba menő berendezése, a választékosan előkészített ételek és nem utolsósorban a példás kiszolgálás vonzotta a külföldieket. Az exkluzivitás természetesen az árakon is visszatükröződött, hiszen egy-egy teríték átlagosan 15 dollárba került. • Ha már az anyagiakról Funland-i kormánynak adtunk át mindent, részünkre előnyös feltételek mellet. Ezzel legalább 150 000 dollárt megtakarítottunk. Ennyibe került volna ugyanis a gépi berendezések hazaszállítása. A Kalibát azonban nem szedtük szét. Montrealban marad továbbra is. Amint mondják, népszerűségére való tekintettel a jövő évadban ismét megnyitják. • Hogyan összegezné benyomásait? Örülünk, hogy jó munkát végezhettünk. Vendéglátóiparunk dolgozói politikai és erkölcsi szempontból ls letették a vizsa prágai Alcronban van szó, milyen forgalmat bonyolítottak le? — Csupán az éttermek bevétele — a Kaliba és a Snackbáron kívül — két és fél millió dollár volt. Öriási összeg ez, ha tekintetbe vesszük, hogy mindössze 420 ülőhely állt rendelkezésünkre. Ugyanakkor — noha a kanadai éttermek ülőhelyeinek száma a kiállításon meghaladta az 1350-et — bevételük mégis kevesebb volt a miénknél. A bevételekhez számíthatjuk még azt a 10 000 dollárt is, amit az angol és francia nyelven kiadott brosúrákkal kerestünk. Mondanom sem kell, hogy az ételkülönlegességeink receptjeit tartalmazó brosúrákat azonnal szétkapkodták... • Milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük? — A kanadaiak a nyersanyag rendszeres utánpótlását — tekintettel a rendkívüli fogyasztásra — csak nehezen tudták biztosítani. Vendégeink azonban a hazulról szállított élelmiszereken kívül azért így is 35 ezer kilogramm kanadai marha-, 15 000 kilogramm sertés-, 20 000 kilogramm borjúhúst és 32 000 kilogramm szárnyast fogyasztottak el, nem is beszélve a 11 000 kilogramm füstölt áruról, a 13 000 kilogramm vajról, vagy a 2000 kilogramm kávéról és az óriási mennyiségű italról... Egyébként azt is elmondhatom, hogy Montrealban árusított ínyencfalatokat továbbra is készítjük és azok a prágai Alcronban bármikor megízlelhetők. • Mi lett az éttermek sorsa? — A felszámolást kővetően, amely nagyon elhúzódott, áz Oj gát, ezért is volt annyi törzsvendégünk. Kifogástalan viselkedésük feltétlenül hozzájárult a hazánk iránt tanúsított rokonszenv és érdeklődés fokozásához. És ha ezt elértük, azt hiszem, nem lehet okunk panaSZr

a' KARDOS MARTA Az energetikai dolgozók Kriiovany nyugat-szlovákiai községben még ez év végéig üzembe helyezik a 200 MVA tfpusú áramátalakítót. (CTK — PetráS felvétele) A történetet, melyet most röviden le szeretnék írni, egy régi ismerősömtől és jóbarátomtól hallottam, mikor nemrég összetalálkoztunk egy Prága felé robogó gyorsvonaton. Pista barátomról köztudomású, hogy jónevű újságíró, bár még nincs túl a harmincon. Mindenki vidám embernek ismerte őt, sőt az sem volt titok, hogy egy szőke angyalnak csapta a szelet. így hát kicsit elcsodálkoztam, hogy barátom lógó orral fogad. Amikor lehangoltsága felől érdeklődtem, legyintett, de aztán mégis elmondta a bánatát. — Tudod, öregem — kezdte szomorúan —, nemrég egy másik laphoz kerültem, ahol több volt a dolgom, de többet Is kerestem. Rám bízták a „Problémamegoldás" című rovat vezetését. Feladatom volt, hogy a szerkesztőségbe érkező levelekre megfelelő választ adjak és megoldjam az olvasók problémáit. Sok volt a munka és kevés a szabad idő. Ennek, persze, az én Évám nem nagyon örült, de az igazat megvallva én sem. — Egy nyárutói napon már hat óra felé járt az idő, és én még mindig az asztal mellett ültem és bajlódmindig elkésik, állandóan ingerült és Ideges, nem tud szórakoztatni. Nemrég megismerkedtem egy elegáns, fess fiatalemberrel, aki kitűnő sportoló, és nagyon jól megértjük egymást. Ogy érzem, szeretem őt, de azt a másikat ls szetfAtul jáni' új&ágíiá tam a levélhalmazzal. Már éppen az utolsó levelet tartottam a kezemben — amelyre még válaszolni akartam a szombati számban — és akkor eszembe jutott, hogy hat órakor találkám van. Milyen zűr lesz, ha megint elkések, gondoltam és gyorsan átfutottam a levelet. Hogy megértsd a helyzetet, elmondom a levél tartalmát. „Pár hónapja udvarol nekem egy férji, aki hivatalánál fogva nagyon elfoglalt ember és így szórakozásra sosincs ideje. A találkákról retem. Elhagyjam-e az elsőt és legyek boldog a sportolóval, vagy tűrjem el az első állandó késését és idegességét? Kérem, írja meg, mit tenne Ön az én helyemben." — Ennyi volt a levél s én a Szöszke jeligés levélre kapkodva odakanyarítottam a választ: „Hagyja el és legyen boldog". Aztán lecsaptam az egészet és rohantam a találkára, de így is elkéstem. Sajnost — Közben elérkezett a vasárnap. Elfelejtettem mindent, ami eddig elfoglalt és elhatároztam, hogy ma végre megkérem a kezét. Mindent előre elterveztem és boldog mosollyal arcomon siettem a találkára. Eletemben először voltam pontos, de ő ... ő nem volt sehol. Valami közbejött, gondoltam, talán majd jelkeres a lakásomon. Hazamentem és vártam, de nem jött. Vacsorához készülődtem, amikor csengettek. Boldogan rohantam ajtót nyitni. A küszöbön azonban egy tízéves forma fiú állott, kezében egy levéllel. — Egy néni küldi — mondta, átnyújtotta a levelet és eltűnt. Feltéptem a borítékot. Egysoros kivágott újságüzenet és egy pár soros levél hullott ki onnan. Azonnal ráismertem a levélre. Annak a levélnek a másolata volt, melyet olyan felületesen és gyorsan intéztem el, azon a délután. — Azóta nem láttám öt — folytatta könnyes szemmel —, azt sem tudom, hol él. KÁDEK GABOR 28. Utazás meglepetéssel Remény feje alá tett kézzel feküdt, amikor Pavel belépett a cellába. Remény talpra ugrott, leült az ágy szélére. Már hozzászokott Pavel mindennapi látogatásához, s most ls nagyon örült. Pavel megígérte, hogy hoz egy érdekes könyvet, de csak egy kis csomag volt a kezében. — El kellett halasztani — mondta Pavel látva Remény csalódott arckifejezését. — Kisebb utazás vár ránk. — Hová? — figyelt fel Remény. — Leningrádba megyünk. Hozd rendbe magad, és borotválkozz meg. Itt van az én készülékem, — mondta Pavel, és letette a csomagot az asztalra. — Hogyhogy ilyen hirtelen? — Éppen ideje, hogy kissé kiszellőztessük magunkat. — Pavel leült Remény mellé az ágy szélére. — Meg az

1 tán őszintén szólva unom már az örökös agitálást. Te nem? — En nem — válaszolta komolyan Remény. Pavel gyors pillantást vetett rá, aztán más hangnemben folytatta. — Felnőttek vagyunk. Ostoba tökfilkó volnék, ha azt hinném, nem érted szerepemet. Azt akarom, hogy bizonyos dolgokról, meg általában az életről gyökeresen megváltozzanak nézeteid. Erted? Remény némán bólintott. — Hát akkor most azt akarom, hogy saját szemeddel láss egyet s mást. ... Remélem becsülöd nyíltságomat? — Már régen. — Akkor borotválkozz meg. A „Vörös Nyíllal" utaztak Leningrádba. Kétszemélyes fülkében helyezkedtek el, Pavel az alsó fekvőhelyen. Mindkettőjüket kerülgette az álom. Pavelnak már-már elnehezedtek volna a szempillái, amikor Remény halkan megszólalt. — Miért éppen Leningrádba megyünk? — Szép város. — Tudom, hogy szép. Apám mesélt róla. Sokszor le is rajzolta utcáit. En ott születtem. — Ö 'neked Pétervárt rajzolta, nem Leningrádot. — Talán annyira átépítették? — Nem. A központ megmaradt úgy, ahogy volt. Nem az építkezés a lényeg. — Hisz erősen bombázták ... — Lőtték is. De ezt is kiheverte. — Apám olvasta a lapokban, hogy a háború idején különleges burkolattal látták el az Admiralitás tornyát, nehogy kárt tegyenek benne a repeszdarabok. — Igen, a szobrokat ts beburkolták, csak magukat nem kímélték. — Te Leningrádban voltál akkor? — Nem, akkor még az asztal alatt fátszadoztam. De a háború után minden évben egyszer elmegyek Leningrádba. — Vannak rokonaid? Pavelnak kiment az álom a szeméből. Kitakaródzott, és cigarettát kért Reménytől. Rágyújtott, mellére tette a hamutartót és tovább mesélt. — Apám tizenhétben tengerész volt a Balti Flottánál. Pulkovónál halt meg, amikor negyvennégyben áttörték á blokádot. — Hivatásos katona volt? — Nem. A háború előtt hidakat épített. Aztán az ezredparancsnok politikai helyetteseként harcolt, valaha ezt komisszárnak mondták. Remény sokáig hallgatott, aztán bátortalanul megkérdezte: — Állítottál neki sirkövet? — Közös síremlékük vannélkülem alították. — Tiszt — közös sírban? — csodálkozott Remény. — Az elesetteknek nincs rangjuk. Ha minden elesettet külön temettek volna el, nem lett volna elég föld. No de aludjunk. Kora reggel Pityerben leszünk ... A vonatkísérő háromnegyed nyolckor ébresztette őket. Éppen akkor kelt fel a téli nap. Gyorsan rendbe hozták magukat. A pályaudvar borbélyüzletében megborotválkoztak, aztán a csikorgó hidegben kiléptek a térre. A Nyevszkij proszpekt az Admiralitás épületéig úgy ragyogott, mintha valamilyen ünnepre készültek volna. — Mi jut eszedbe? — kérdezte Pavel Remény figyelő, ugyanakkor szórakozott arcába nézve. — Versek ... versek jutnak eszembe, csak már nem emlékszem rájuk — mondta Remény elgondolkozva. — jól van, — mondta Pavel, és megveregette Remény vállát. — Most pedig gyere, reggelizzünk meg. Megreggeliztek, aztán szállodai szoba után néztek. Remény olyan helyre akart menni, ahol nincsenek külföldiek. A Rosszijában foglaltak voltak a szobák, de Pavel súgott valamit a főportás fülébe, s az ötödik emeleten kaptak egy nagyszerű szobát. Gyorsan rendbehozták magukat, aztán elmentek városnézésre. Bejárták az Ermitázst, sétáltak a Néva partján. Este voltak balettelőadáson, szóval élvezték a létet. Remény egész idő alatt szótlan volt, élmények erős hatása alatt állott, csak este, lefekvés után sóhajtott fel: — Első számú ellenség ... — Miről beszélsz? — kérdezte Pavel. — Ott, ahonnan jöttem, erre azt mondják, „első számú ellenség". — Találó kifejezés — mosolyodott el Pavel. Másnap ismét városnézésre indultak. Remény úgy gondolta, tervük a hátralevő két napra szól, de Pavel figyelmeztette, hogy mindent aznap kell megtekinteniük, mert másnap más dolguk lesz. Remény nem akart kérdezősködni. Jártak I. Péter házában, aztán a PéterPál erőd kazamatáiban, majd a Szmolníjban, a kazáni székesegyházban, ahol sokáig időztek Kutuzov sírjánál, a Piszkarjov temetőben, ahol levett sapkával mentek végig. Itt feküdt Pavel apja is... A Szent Izsák székesegyház tornyába már nem tudtak felmászni, zárva volt a templom. Az Asztorijában vacsoráztak, aztán fáradtan hazamentek. Pavelnak még dolga akadt az irodában, s mire húsz perc múlva visszatért, Remény már az igazak álmát aludta. Remény reggel felébredve nem találta Pavelt a szobában. Helyette egy cédula volt az asztalon: „Kilencre itt leszek. Remény megborotválkozott, felöltözött, lement újságokért, és visszament szobájába. Elmélyedt az olvasásba. Kopogtatásra riadt fel. Pavel nem szokott kopogni. Talán valaki eltévesztette a számot? — Tessék, lépjen be — szólt, amikor a kopogtatás megismétlődött. Remény az ajtóhoz lépett. Marija állt a küszöbön. Következik: 29. VISZONTLÁTÁS