Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-23 / 353. szám, szombat

* A Beregszászon 1897-ben született Tamás Mihály a két világháború közötti prózairodalmunk legjelesebb képviselői közé tartozik. Első __ m könyve (Novelláskönyv már 1923-ban megjelent, s azt további figyelÍMMIMUt/llállAllih lemre méltó kötetek (hat regény és egy novelláskötet) követték. 4in fjl Ijaff/flfffjíj J ff fr A szlovákiai magyar irodalom kitűnő magyarországi isrríeróje és ! ÍUinffllllUili/Ullill pártfogója, a lévai származású Féja Géza ezt írja Tamásról: „A szépjínfl I * prózaírók közül Tamás Mihály magasodott ki, s a kisregényben muI \ JJ J tatkozott legerősebbnek. Mirákulum című kötete máig kedves olvas* ' » mányom. Irodalmunk eddig finom idilli vagy romantikus párával vonta be a felvidéki kisvárost. Tamás Mihály éles reflektorfénybe helyezte és megmutatta korszakos romlásának a jeleit. Kortársaim között Tamás Mihályban láttam a nagy orosz realisták tanítványát. Nehéz útra lépett, ám éppen azért szerettem." Tamás második novellagyűjteményével (Sziklán cserje, 1937) kapcsolatban Fábry Zoltán adott az íróról frappáns jellemképet: „Tamás Mihály mindig valóságot nézett, de az erotikái fülledtség piros színe vérbő lüktetéssel pulzált át mindent, szürkeségre itt alig volt szemünk, érzékünk. Mostani könyvét átolvasva első megállapításunk igy hangzik: a Tamásnovella megszürkült Ez a megállapítás ez esetben nem gáncs, de - értékmegállapítás. Tamás közelebb került az élethez, magához ölelte a szürkeséget: az élet kis senki-semmi valóságait... Pillanatfelvételeket ad ét megrendülten hozzászól a dolgokhoz. A pillanatfelvétel tökéletessége az író mesterségbeli tudását dicséri, a szemérmetes hozzászólás az emberséghang jelenlétét bizonyítja". Tamás a csehszlovákiai magyar irodalmi élet tevékeny résztvevői közé tartozott, s az egyik legszínvonalasabb irodalmi folyóiratunknak, a Tátrának (1937-38) főszerkesztője volt. 1940-től 1948-ig Budapesten, 1948 után pedig Londonban, majd Ausztráliában élt és útépítő mérnökként dolgozott. Ausztráliában halt meg 1967. szeptemberében. T. L ételéé V

ilágos nappal volt még, amikor elindultak, de nehéz este lett már, amikor elérték a daróci határt. Hosszú sorban a falu szélén lángok lobogtak, búzaszalma lángján perzselték az este szúrt disznókat, szinte minden udvarban egyet-egyet, fekete árnyak mozdultak a sárga fény körül. Most már hamar elérték a falut ls, az első házat a falu szélén. Az első sarkon jobbra fordult Jarku. A fia kicsit tovább haladt előre. — Erre gyere, te ... Biztos helyre ment Jarku, a falu sötétjében is megtalálta az útját. Volt hét, hogy négyszer is, ötször is megjárta, ismerhette hát Jól. A fia most jött vele először, az még eltévedhetett volna. Jarku szeme pajzánul villant. — Ráadásnak? Az öreg felmordult. — Nyavalyának... Jarku zavartan nézett az asszonyok felé. — No jó, hát csak tréfáltam. Ezt is kifizette, azzal elköszöntek. A falu végén, az urasági kastély mellett vitt el az útjuk. A kastélynak nagy volt a kertje és a ker| ladtak, még lehetett, de mingyárt az akácos úton le kellett térniök a földekre. Lágy volt még a föld, különösen ott, ahol friss őszi szántáson haladtak, mélyre süppedt a csizmájuk, munka volt kihúzni és előre lendíteni a lábakat, de kellett, mert hamar lesz éjfél és éjfélkor különösen szigorú az őrizet a határon. Jarku nagy nyugalommal haladt, ő megszokta már, tie Józsi igen nyugtalankodott a háta megett. — Jajj, apám ... Jarku megállt, suttogóra vette a hangját. — Mi lelt? — Jaj, ott a vadkörtefánál mozdult valami. Odanézett Jarku, ahová a fia mutatott, öreg vadkörte gömbölyű koronája sötétlett bele a szürke égbe. — Nincsen ott semmi, gyere ... Már látszadozott a Weisz Sóli szeszgyára, a pléhkáménye belekiáltott a város messzi fényébe, ha azon túl lesznek, nincs semmi baj, ott már emberek ls laknak s ha más nem, hát bedobja a zsákot • szeszgyár kerítésén és ha jönnek a fináncok és kérdik, hogy mit keres itt éjnek éjszakáján, hát megmondja, hogy a sógort volt látogatni, a szeszgyári gépészt. Szerencse még, hogy csakugyan sógora, a felesége után, igaz, hogy másfél esztendeje nem beszélnek egymással, még a malacok miatt, amit felibe adott ki neki hizlalóba, de a sógor azért biztosan nem tagadná meg őt a vallatásnál. Nem olyan alávaló egészen. Józsi a karácsonyfát szorongatta jobbkezében, balkezével a zsák száját fogta. Kicsi volt a fa, alig arasznyival több, mint a Józsi, de fa volt, ága volt, karácsonyfa és ők majd holnap este felállítják az öcskössel az első szoba asztalára, az anyjuk diót is vesz rá, inog gyertyát is, meg talán még cukrot ls. Jó lesz ez, karácsony lesz, az iskolában ruhát is osztogatnak, Samu bácsi néki is fog juttatni, azt is TAMA'S Józsi gyerek az apja után lépett, nagyokat lépett, nem az ő lábára szabott csizmája hangosakat cuppant a hóval vegyes téli sárban. — Nagyon siet, édesapám. — Hát hogyne sietnék, hiszen vissza is kell még menni. Józsi gyerek a hatodik elemibe járt, vékony legényke volt, de megszokta már a bajt az apja mellett, könnyű kis karjain szikár izmok feszültek és a szemében az apja gondját osztó öregség ült. A két búzászsák átalvetve lógott a válláról, egyik az apjának, a másik, a kisebbik neki. Ebbe rakják majd a holmit, amit megvesznek és majd jobb áron eladnak, ha már áthozták a határon, ideátra. Bent az udvarban, ahová betértek, hamvadó szalmaparázs senyvedt a térség közepén. A tornác felől öreg hang szólt. — Na itt vagytok? Jarku kezében zseblámpa fénye villant és agy pillanatra belecsapott az öregember arcába. — Látom, magok ls elkészültek. — Mi el. Pengőt hoztál, vagy koronát? — Ahogy mondta. Pengőt. — Akkor jó, mert én többet nam akarok hajlódul a koronátokkal. — Tudom. Mondta, azért hoztam. Nálunk egyr»megy, kapni akárméket. Együtt mentek be a házba, bent a világos konyhában széjel a nagy asztalon, félbontva, mosottan, rendbeszedve hevert a disznó, külön a két fele, egyformára hasítva. A belső részek oldalt egy nagy teknőben, ezek most nem számítanak, ezekkel nem érdemes bajlódni, nehezek és nincsen áruk. Az öregaszszony még a hájat fejtegette egy tálba, a menye segített neki. Jarku körülnézett. — Jani merre van? Az öregasszony felelt. — A fiam? Az odaát. Kell így ünnep előtt. Igy van ez, egyik innét odaát, a másik onnét ids, fgy boldogul a szegény. — Mék fele kell, Józsi? Jarku ránézett a két féldisznóra, méregette, vizsgálta melyikre hasítódott szebben a karmonádli. Az öreg meg csak nevetett a bajusza alatt. — Mindig panaszkodol, hogy Pekál elviszi előled a szebbiket... most te jöttél előbb, választhatsz kedvedre. Jarku megbökte az egyik féldisznót. — Eztet mérjük le, Sándor bácsi. Mázsa állt a házban, tizedes mérleg, azon mérték le a féldisznó súlyát. Nem ls sok, csak ötvenkőt kiló, gondolta Jarku, legutóbb ötvennyolc és húsz deka volt, amit vitt, de meg is izzadt bele, amíg a városba ért. A hájat már lefejtette az öregasszony, szépen, fehéren, lágyan ült meg a tálban. Jarku ráintett. — Elvinném eztet is. — Vigyed. — A fiút ls hoztam, hogy többet vihessek. Kell ünnep előtt a pénz. Az öreg a fiúra nézett. — Elbírja? Józsi kihúzta magát. — Még többet is. — Jól van akkor. A számadás körül nem volt semmi baj, mindennek tudta mindenki az árát. Jarku leszámolta az asztalra a pengőket, azután a maga zsákjába gyömöszölte be a féldisznót. Józsi meg a magáéba a hájat. Kicsi csomója volt a hájnak, jarku kezébe vette a zsákot, megemelte, azután a disznó négy levágott lábára nézett, ami még ott hevert az asztal szélén, merthogy az nem volt benne az üzletben. — Azt ls odatehetjük, Sándor bácsi, legalább kocsonyát főzhet belőle a feleségem. Nekünk is jusson eccer valami. — Teheted. tele sok fenyővel. Sok naggyal és elhullott magról kélt néhány kicsinnyel. Látta ezt Józsi, mert közben — bajukra — feljött a hold is, szerencsére csak újhold, de a vékony karéj ls szórt valamelyes fényt. — Apám ... — Na? — Álljon meg. Jarku a zsák terhe alatt lassan fordult meg. — Minek? De akkor Józsi már letette a magas zsákját az árok partjára, száraz helyre, hogy tiszta maradjon és ő maga meg felugrott az uraság kerítésére. Felugrott, belül leugrott és eltűnt a fenyőfák között. Bent zsebkés nylszegése hallatszott, azután gyenge reccsenés és Józsi lihegve dobott át egy kis fenyőt a kerítésen. Éppen a zsákja mellett esett a földre. Kint szólalt meg csak, amikor • zsák újra a hátán volt, a fenyő meg a kezében. KOSLK — Apám erre nem gondolt vóna ... — Nem. — Na látja. Kint a határban egy darabot még a nagy úton haa fa alá teszi, Jó ember Samu bácsi, tavaly még cukrot is osztott. Ahogy lépett a fával, néha az arcába simult a lombja, az orrához ért a jó fenyőillat. Éles fütty villant bele a csöndbe, Józsinak jó gondolatokba zsibbadt füle riadtan kapta el a hangot és ijedt gyermeksikoltással riadt az apja felé. — Szaladjunk, apám! Nem Is várta az apja szavát, megmarkolta a fát erősen és bukdácsolva kezdett futni a messzi városi fény égnek szálló tömege felé. jarku utána kiáltott. — Ne szaladj te, mert megiünek!... Józsi nem hallotta az apja szavát, csak szaladt • teher alatt és kicsi mellében riadtan vert a kiest szív. Annyit hallott még, hogy oldalról is kiáltottak feléje, de ő csak szaladt előre. Hátra ls nézett és megnyugodva látta, hogy az apja is szalad utána. Álnok fagyökér meredt látatlan a földből, Józsi se láthatta és abban a szent pll_ lanatban zuhant el a földön, amikor a lövés eldördült. A zsák messzira lendült tőle, de a fenyőt estében is híven fogta. — Jajj, apám, segítség! Egyszerre ért oda Jarku hátulról és a két finánc oldalról. Zseblámpa villant az egyik finánc kezében, a másik meg Izgatott kézzel kapott Józsi után. A lámpa fénye a Józsi arcán terült el és a két finánc egymásra nézett. — Gyermek ... — Az... A lámpa fénye újra villant és a Józsi két barna szeméből bő gyermekkönnyek indultak el, megtáncolt rajtuk a villanyfény. Már felült a földön, nem mert még felállni, csak ült, de jobbkezében állt a kis fenyőfa, szinte úgy látszott, mintha gyöngeségében arra támaszkodnék. — Van baj, fiú? A finánc kérdezte ezt. — Ni... nincs ... jajj... na bántsanak! A lámpa fénye újra villant, kicsit oldalt, éppen a kis fenyőre. A fenyő is kicsi volt, vézna és sovány, mint a gyermek és úgy tetszett így, egymás mellett, mintha testvérek lennének, a gyermek és a fenyő. £s a fenyő gyenge ágain egyszerre gyertyák fénye gyulladt, csengők csilingeltek, aranydiók himbálóztak és olyan édes csodálatos világosság lepte el az ágait és olyan édes csodálatos gyermekboldogság lett a Józsi arca és a szeméből is eltűnt az „ apja gondja, hogy a finánc sietve zárta el a zseblámpa fényét. Ogy gondolta tán, hogy minek Ide más fény is, embertől való, JÓZSEF RAJZA amikor ez világolt itt, ez, a fa ágain. Nem szóltak egy szót sem többet, úgy tértek el az útból. Csak a fiatalabb, aki lőtt, az simogatta meg titokban a puskája csövét. Azért, merthogy ez egyszer nem talált. 1967. XII. 23. 10