Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)
1967-12-23 / 353. szám, szombat
M l a karácsony? Fenyőfa. Tűlevelű, gyertyás, cukros, aranyhajas karácsonyfa. A íényő német karácsonyi adalék... Oh Tannenbaum ..., ami a Goebbelsek idejében egyszerű kisajátítást Jelentett. 1937-ben a sziovenszkói Kulturverband hetilapjában minden kendőzés nélkül olvasták a fejünkre a kirekesztést: „a karácsonyt csak a hamisítatlan germánvérü népek érthetik meg". Erre válaszképp a Magyar Napban nagyszerényen megjegyeztem: „Magyar parasztok végtelen hótakaró alól felcsillanó karácsonya: tanyai házak ilyenkor messzevilágítő pislákolása, betlehemesek kántálása, gyerektorkok magyar népéneke, jászolfaragók áhítatjátéka, szlovák ködmönök, halinás legények, pásztorok és pásztorutődok fenyőszagú éjféli vonulása: ez mind nem karácsony. A karácsony: német. Pont. Ez napiparancs: a mindenre kiterjedő okkupálás kinyilatkoztatása. De a gyerek internacionális! nevet és ártatlan, napiparancs nem fog rajta. A karácsonyi a tátottszemfl ősjő, a belőlünk egyre Jobban kivesző gyerekemberség". Fábry Zoltán: Szegények kincse A karácsony nem a fenyőfa, nem a németektől átvett szimbólum. A karácsony univerzális és Germánjánál többet sugároz, a karácsony meszszebb van, délen van, és neve, szimbóluma: Betlehem. A karácsony a nagy korforduló csodával felérő eredete. Nem volt ennél melegebb történés: a világ egy gyerek körül forog, egy szegényes hirtelen kerekedett bölcső körül, mely állati jászol és semmi más. Anyja csodát tart a kezében: e gyerekkel a tisztaság és a tisztulás kora jött el. A világ mosolyogni próbál egy gyerekre: ennyi a karácsony. A világ visszarévül a gyerekkezdethez, a betlehemi istállóhoz, a csendes éjhez, a szamárhoz és ökörhöz, szalmához és szénához, juhokhoz és pásztorokhoz, angyali szózattal megszentelt szegénységhez. Ha valaki elfelejtette volna, annak jusson eszébe: ennek a gyermekimádatos legendának alanyi és tárgyi tétele: a szegénység. A középkori Legenda Aurea megkapó egyszerűséggel, de lényegközvetítően Igy kezdi el a betlehemi történetet: „Szegénységben szülte Mária gyermekét vasárnapra forduló szombat éjfelén és a drága gyermeket kevéske szalmára a Jászolba fektette ... az ökör és szamár azonban — úgy mondják — nem mertek e szénából falni"; Betlehem a szegénység ügye és első nagy győzelme: legendás napkeleti királyok a trónról lelépve, a nép, a szegénység nincstelenségéhez, az állati fekhelyhez, a jászolhoz járultak alázattal világmegváltást köszönteni. A legmagasabb fokon állók hódolatához, pásztorok ás állatok, a kreaturális lét legalacsonyabb szintjén állók bólintották az igent: ez a megváltás mindenkiél És ezt a Betlehemet, ezt a statisztálást, a nép, a szegénység sohse felejtette el: magához váltotta, mondanivalója lett, Igéje, éneke, költészete és művészete. Betlehem a nép ügye. Színjátéka — a betlehemezés — a szegénység tudatos, adekvát kinyilatkoztatása. A betlehemesek évszázadokon át adták tovább egymásnak a betlehemi jászolos Jézuskát, a szegénység kivilágított, egyszerű, de felülmúlhatatlan templomát. József Attiláig terjed a sor, aki maga is úgy szeretett volna kántáló pásztormódra leheveredni a betlehemhez: „jézus, kinek szállása sárga trka, heverő papírbarmok közt Örül s a tűz fényinél a Jámborok mintha ugrándoznának a Jászol körül." Boldog kántáló, kócszakállas ugrálásl De József Attila valóságot néz és lát — nem tud gyerek lenni, a mesét szét kell tépni: „Ve ez nem igaz. Zsellér szalmát hajszol az úri szél és gőzltk a magyar s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkát nyakal." Eszünkbe jut Andreas Gryphius, aki a harmincéves háború Idején, mindenek ellenére, viszszarévül Betlehemhez: Igen, valamikor volt „stille Nacht", angyalok és pásztorok, de most vas, vér és könny van körülötte, láng, pusztulás és gyűlölet. Ki csodálkozik, ha minden vágya és álma az elpusztíthatatlan gyerekemberséghez, Betlehemhez száll: „0, Béke fejedelme nevess ránk pelenkáidbóll" Ez a pelenkás, mindenkihez közelálló ős mindenkire mosolygó Jézus lesz a tárgya a legismertebb és legmaradandóbb népi játékoknak, a betlehemezésnek. Nem véletlen, hogy e kántálásra Assziszi Szt. Ferenc fial tanították a népeket, a kolduló rendek, Jézus szegénységbekövetésének szerzetesei. Magyar földre a 13. században hozták be a betlehemezést a ferencesek, kiknek első regulája Így szól: „Minden testvér igyekezzen Urunk Jézus életét és szegénységét követni, örüljenek, ha pórok és megvetettek társaságában lehetnek, szegények és betegek közt, gyengékkel, kitaszítottakkal, és útszéli koldusokkal". Assziszi Szt. Ferenc Krisztus követése a szegénység szolidáris vállalása volt Csak itt, ebben az isteni gyermeket ajándékozó környezetben élhet eredeti tisztaságában a betlehemi Jézus. A betlehemes játékok ezt az eredendőségat konzerválják máig érőn: szegények kincsét, mindenki kincsét, • szegénység iegeredőbb kinyilatkoztatását. Az egyháznak karácsony sohse volt a minden mást felejtő ünnep. A húsvét és a pünkösd volt a fontos, a feltámadás és a mennybemenetelt a végleges transzcendencia, a nem e világról és világra való. A művészet az újkorig százszázalékosan egyházi művészet. Főtárgya: Jézus élete, halála és feltámadása. De az istállós, Jászolos Betlehem, ez a megindító szegénységbe-születés: a legritkábban ábrázolt téma. Mondjatok hirtelen egy betlehemi képet, mely oly közismert volna, mint az úrvacsora, a passió, a keresztrefeszítés vagy feltámadás világhírű képei. A Legenda Aurea Betlehemjének alig van művészi kifejezése. A szegénység nem öltözhet nehéz templomi brokátba, színei nem élénkek, aranyozni sem lehet, a karácsonyi öröm tehát átköltözik a színek és arányos formák birodalmába: palotákba, templomokba. Mária díszes, gótikus ágyon fekszik, az ágy mellett aranybili, Altdorfer a karácsony színhelyét egy dómba helyezi át, a betlehemi rekvizitumokból csupán az angyalok kara maradt meg, egyedül Bertram mester képén látható egy sarokba szorulva, a nagy aranyos udvari keretben egy kulcsot nyakaló pásztor. A feudális világ magának sajátította ki a szegénység Jézusát, a szegénység kereteinek és statisztáinak tehát el kellett tűnniök. Aki a szegénységet nem látja és nem Ismeri, aki a népet csak mint jövedelmi tárgyat kezeli, azt megzavarja a jézusi születés hiteles történelmi kerete. A barokk művészet, mely a legmesszebb állt a néptől, betlehemes ábrázolásra, világrengető gyerekegyszerűségre már nem is volt képes. Betlehem így lett hamupipőke. De ami kirekedt az irányított, beidegzett, hivatásos és hivatott művészetből, azt a nép, mint a maga legsajátosabb kincsét magához ölelte és állandó ismétléssel igenelte az istállóban marhák közt és kőlcsönszalmán született Jézuskát. A nép, a szegénység ki volt rekesztve, kijátszva mindenből, de a legnagyobb, a legédesebb az övé volt és az övé maradt: a betlehemi gyerek. Nincs az a költő, nincs az a művész, aki nagyobb melegséggel és hitelességgel tudná magához ölelni a betlehemi gyereket, mint ezek a pásztorokat kántáló betlehemesek. Hárman vannak. A számadó juhász mondja: „Oh, édes Kisjézus, bizony semmim sincsen, egész nyájamból ezt az egy birkát mentettem meg, de ezt néked odaadom szegénységemből szívesen, hogy melengessen". Most a vén pásztor következik: „Óh, édes Kisjézus, édes Megváltóm, nekem sincsen többem egyetlenegy megmentett bárányomnál, de ezt neked adom szegénységemből szívesen, hogy rádlöhöljön". S a kisbojtár sírva: „Öh, édes Kisjézuskám, semmim nincsen nékem. Az angyali szóra elindulván, hogy gyöttem, fogtam én gilicét az erdőben tenéked, de mert nagyon jajgatott kellemben a szegény pára, szántam és elengedtem. Most hát adni nem tudok én semmit, csak a tarisznyámban van tegnapról egy falat száraz kenyerem. Azt Neked adnám, ha nem vetsz meg érte. De kisbojtár vagyok s jobbam nincsen". Erre az édes, ölelő, házról házra Járó kántáláshoz csak a népet Igenlő, a szegénységhez fulladásig közelálló, a jézusi környezeti realitást ismerő József Attila mondhatja el a rokonzengésű áment: „Irul pirul Mária, Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át altg látja fézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok . (Megjelent A gondolat igaza című könyvben.) ••••• LIRA — '67 (Miroslav Angar felvitele) L Gály Olga: MÉUEfEN Jól tudom, egyszer számadás lesz. Ott állok majd a mérlegen, s nem lesz, ki értem szót emeljen, csak a szívem s a két kezem. S ha akkor némák maradnának - bár szólni fognak, úgy hiszem sújtson a legsúlyosabb átok, s én megadással viselem. Szeretet nélkül, munka nélkül, vers nélkül és virágok nélkül, férfi és gyermek csókja nélkül, tépetten, bénán, meggyötörve omoljak, hazám, a földedre, főnixként megújuljak tőled, erembe folyjon pezsgő véred. Mint kisded szája anyamellel, úgy forrjak össze végre véled, és hangos szóval valljam néked: Az egy szivem s a két kexem elég nekem I Elég nekem I Harcba vetem, ha kell, ezerszer, fusson versenyt idővel, tervvel. Legyen olaj a gépkeréken, záporesőért esdő réten, madárdal - szerelemre hivő, törvény - bűnt, árulást tiltó. Tudjam mindezt érezni, tenni, forró szavakkal versbe szedni, legyek költő, ember egészen: egy szív, két kéz, de harcra készen. Monoszlóy Dezső: ELiŐ ÍZEKELEM Az emlék még tudja: - copfos volt s pisze, de hát az emléknek nincsen már szive benne megfakul, hej, minden hódolat, ajkán a bók is csak kósza gondolat, s mint herbárium a préselt levelet, ő úgy őrzi meg, hogy „ilyen lehetett", hanem a szavának nincsen már színe, csak ennyi, ily kurtán: - copfos volt s pisze. Ámde bennem mégis, mostan, valahogy a múltnak fáján, mint zöld levél ragyog e két szürke szóba préselt pillanat, és ott ülünk együtt, ott a híd alatt, én tizennégyéves, ő meg tizenegyt és nézzük, ahogy a sok-sok csipkehegy úszik és zajlik, táncol a Dunán, az alkonyt borzolva késő délután. És nőnek egyre, mint a jéghegyek, és száll és szárnyal, nő a képzelet. „No, látod-e, kedves, hogy zajlik, riant" Kékeszöld szemével néz rám Mariann: „Ej hogyan is mondtad? Persze, hogy: rianl" S bár nem érti, bölcsen bólint Mariann, és tovább bámulunk szótlan boldogan, előttünk zajlik, zúg a nagy folyam... S mert nemcsak a rimért „rian" Mariann, hanem mert valóban volt egy Mariann, ezért a szivem most zajlik és rian, és a jég alól is dobog: Mariann. Ozsvald Árpád: TÉLI ÚT Fényesre dermedt csillagok között rezes bundában bóbiskol a Hold. Zúzmarát lehelnek a fák, a tó nádszakálla megremeg a szélben, jégböre alatt borzong a viz is. Kegyetlen téli éji Nyugtató adó békét, szerelmet ne adj te nékem I Hódarát söpör előttem a szél, fagy verte úton koppan a léptem. Úgy megyek most el dúdoló kedvvel, feltűrt gallérral, mint vándorlegény, ki otthagyta részeges mesterét, kis batyuját nagy botra akasztva, hátra se nézve nekivágott, hogy felfedezze a világot
