Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-16 / 346. szám, szombat

* Jurij Tinyanov: Gribojedov h azaerkezik A KÖVET HALÁLA CÍMO REGÉNYÉNEK BEFEJEZŐ RÉSZE I u r

Ij N y I k o 1 a j e v I c s Tinyanov (1894— 1943) irodaiomtudäs és regényíró, az egykori vitycbszki guberniában született. A fiatal Tinyanovot, aki az érettségi után a pétervári egyetemre iratkozott be, az Irodalomelmélet, a stilisztika és a nyelvészet különböző problémái érdekelték a ezért lett Viktor Sklovszkijnak, a nagynevű formalista irodalomtudősnak a diákja, majd munkatársa ét barátja. V. Sklovszkij, J. Tinyanov, Oszip Brik, Borisz Eichenbaum, Viktor Vinogradov, valamint Roman jakobszon és mások, voltak az élcsapata annak az orosz és szovjet formalista Irodalmi Iskolának, amely a húszas években világhírűvé tette a szovjet-orosz Irodalomtudományt, a amelyet aztán a kultusz idején a Szovjetunióban hosszú időre indexre tettek. Es (urij Tinyanov ebben a csoportban nem játszott alárendelt szerepet. V. Sklovszkij az „Így éltünk" című könyvében a kővetkezőképpen emlékezik meg rőla: „Mint irodalomtörténész nagy munkásságot fejtett ki. Amit ő nem írt meg a maga szakterületén, azt utána nem írta meg senki seml" Hogy |. Tinyanov az irodalomtudomány művelése mellett mégis szépprózával is foglalkozott, arról Sklovszkij így ír: ,,a fiatal irodalomtudóst az irodalmi tevékenység útjára az a vágya vitte, hogy tökéletesen érzékletes képet fessen egy Íróról", ES mivel már kis gimnazista kora óta nagyon szerette Puskint, KQchelbeckert, az elfelejtett költőt és forradalmárt és vonzotta őt a titokzatos Gribojedov, az egyetemen speciális tanulmányai tárgyául a dekabrista korszakot választotta, ami a forradalom után nem volt túl bálé* téma, mert nemcsak a szélsőségesen baloldali R a p p hívei, de még a futuristák is elvetették Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Puskint, mint „a műit szemétjét". Első regénye a „Köchla" volt, amely a már említett dekabrista forradalmárköltőrőt, Puskin barátjáról, Kttchenbeckerröl szólt, s amellyel Tinyanov a legjobb szovjet történelmi regények egyikét alkotta meg. A siker némileg felbátorította Tinyanovot, aki nekilátott Gribojedov élettörténetének a megírásához. „A követ halála" című művében már a kortárs szemével figyeli a hőst, a társadalmat és az egész kort, s nagyszerűen, klasszikusan rajzolta meg Alekszandr Gribojedovnak, az „Esz bajjal Jár" szerzőjének alakját. A követ halála egy a korával s önmagával is meghasonlott ember sorsát mutatja be. Gribojedov nem elvtelen tűrtető, de ismeri saját értékét és látja maga előtt a perccmberkék dárldóját. Látja, hogy tehetetlen törpék, korrupt idegenek irányítják az országot, amelyet naggyá szeretne tenni úgynevezett Kaukázusi tervével. Közben részt vesz a dekabristák összeesküvésében és csak a csodával határos módon kerfili el a bitót, megírja az Esz bajjal Jár című drámáját, amelyet a cári cenzúra betilt. Állandó pénzhiányban szenved és kínszenvedés Pétervárott ax élete. De amikor kinevezik Perzsiában követnek, tudja, hogy cz a halálos ítélete, tudja, hogy meghalni megy Perzsiába ... J. Tinyanov már a könyv első fejezetében érzékelteti a kor tragikumát, a véletlen folytán életben maradt dekabristák belső világát, akik tudják, hogy életük felesleges: „Áldott volt, akit a húszas években lelőttek mint egy kutyát.. ." Mert hősként, és mártírként halt meg s nem a cár szolgálatában mint akár Gribojedov, aki tudja „azért küldik őt el (Perzsiába! B. I.J, hogy ott szétmarcangolják (147 old.) „Igen, már a könyv elején, akárcsak a görög tragédiában érezzük a katasztrófa előrevetett árnyékát, és Gribojedovot, az orosz követet, valóban szétmarcangolják a fanatikus muzulmánok (igaz, részben a brit kémszolgálat iatrikáinak következtében) és tetemét örtöklogaton küldik vissza Oroszországba, ahol a fura halottaskocsival Puskin találkozik . .. BARSI IMRE É

jnek évadján embereket küldtek az orosz követség résekkel tátongó épületéhez. Kezükben mécses és ásó. Vezetőjük Hoszrov khán, a sah eunuchja. Az orosz kormány a vazir mohtar holttestének kiadatását követelte. Hoszrov khán megparancsolta, hogy ássanak árkot. Csakhamar oszladozó, fekete testek és testrészek kerültek elő. Ezeket feldobták az árok szélére, ott feküdtek, egymás mellett és egyformán, mint hogyha ugyanaz a gyár ugyanolyan méretre készítette volna valamennyit. Csupán némelyiknek a karja hiányzott, némelyiknek a lába, és voltak teljesen névtelen, felismerhetetlen darabok. Hoszrov khán tudta, hogyan fogjon hozzá, önmagára nem számított: túlságosan keveset látta ő a vazir mohtart ahhoz, hogy felismerhesse. Ezért magával vitt néhány ismerős örmény kalmárt, akik azt állították, hogy felismerik a vazir mohtart, merthogy gyakran látták Tifliszben. Amikor ezt mondták, egy középtermetű, sárgás arcú, kékre beretvált embert láttak maguk előtt, kicsücsörített muzsikusajkat, az orrán pápaszemet. Amikor azonban Hoszrov khán és a kalmárok a névtelen darabok fölé hajoltak, amikor a mécsei megvilágította a darabok színét és állapotát, akkor megtántorodtak, és már tudták, hogy semmit sem fognak felismerni. Hoszrov khán nem tudta, mitévő legyen. Megparancsolta, hogy ássanak tovább, menjenek keresztül az utcán, és ássák fel az útszéli árkot is. A darabok szaporodtak. Végre az útszéli árokból előkerült egy különös kar. Amikor a mécsest föléje emelték, fénye egy ragyogó pontba ütközött. Hoszrov khán megnézte, és egy brlliánsgyürfit látott. Megparancsolta, hogy rakják félre a kart. — Avetisz Kuzinjan — szólt az egyik öreg kalmárnak —, most légy szíves állapítsd meg, hogy melyik a vazir mohtar. Az öreg kalmár még egyszer megragadta a mécsest, és megint körüljárta a holttesteket. Együtt ment vele a többi kalmár. — Lehetetlen ráismerni — mondta végül az egyik, és mind megálltak. — Mit tegyünk hát? — kérdezte Hoszrov khán, és nagyon elsápadt. Avetisz Kuzinjan még mindig körbejárt a mécsessel és nézett, nézett. Majd Hoszrov khánhoz lépett. Öreg tifliszi kalmár volt, tudta, mi az az áru és hogyan kell eladni. — Téged bízott meg a sah, hogy keresd meg Grlbojédot? — kérdezte az eunuchtól örményül. Ekkor hangzott el első ízben ez a név: Grlbojéd. — Tehát — folytatta az öreg Avetisz Kuzinjan — nem az emberről van szó, hanem a névről. Hoszrov khán még nem értette. — Nem mindegy-e vajon — kérdezte ekkor az öreg —, nem mindegy-e vajon, hogy ki fog feküdni itt és ki amott? Amott az ő neve fog feküdni, tehát te válaszd ki Itt azt, ami a leginkább megfelel ennek. Ez a félkarú — és az ujjával mutatott valamerre, —, ez maradt meg a legépebbnek, ezt verték össze a legkevésbé. Hajszínét megállapítani nem lehet. Vidd el ezt, tedd hozzája a gyűrűs kart, és megkapod Gribojédot. Elvitték a félkarút, hozzátették a kart. Megkapták Gribojédot. Gribojédot egyszerű deszkaládába fektették. Elvitték az örmény templomba, ott elsiratták, és ott feküdt egy hétig. Majd fogadtak egy tahtrevánt, két zsákot megtömtek szalmával, s a ládát e két zsák közé rakták, mivelhogy sem lovat, sem szamarat, de még ökröt sem szabad kizárólag egy halott elé fognL S a tahtreván elindult. Az öreg Avetisz Kuzinjan és még néhány örmény vezette. Már másvalaki volt a vazir mohtar. Szlmonylcs gróf. Egy öreg, vaksi nyugalmazott tábornokot előrángattak a nyugállományból, és kinevezték vazir mohtarnak. Voltak, akik éjszaka Gribojédovról álmodtak: Nyina olyannak álmodta, mint amikor ott ült mellette az Ahverdovház kisablakánál. A

schlüsselburgi kazamatában Ifjúkori barátja álmodott róla: Wilhelm Küchelbäcker, aki nem tudott a haláláról. Semmit sem szóltak egymáshoz. Gribojedov jókedvű volt. Katyának hirtelen eszébe jutott Pétervárott, mert megtalálta egy írott üzenetét. Gribojéd a parasztszekéren, két szalmazsák között, lassan és türelmesen utazott Tlflisz felé. Az ökrök pompásan haladtak felfelé a hegyoldalon. A háttérben, a magas parton emelkedett Gergeri váN 3 CA M S ra, kopáran, mint maga a hegy. Elöl egy híd — akárcsak Pán sípja, a gyors folyó meg-megcsillant, Gribojéd a szalmás zsákok közt a hídhoz közeledett. Egy elvilföveges, fekete nemezköpenyeges lovas éppen átjutott a hídon. Gyorsan haladt lefelé a lejtős úton. A tahtreván mellé érve, meg sem állva, odabiccentett a kísérőknek, és gyorsan megkérdezte orosz nyelven: — Honnét? Avetisz Kuzinjan főhajtással üdvözölte, és kedvetlenül válaszolta: — Teheránból. — Mit visznek? — kérdezte amaz, már továbblovagolva, és utastekintettel nézett a zsákokra meg a ládára. — Gribojédot — Avetisz egykedvűen bólintott. Lova gyorsan vitte tovább azt az embert, lefelá a hegyről, majd hirtelen táncolni kezdett, megállt. Az ökrök a farkukat lóbálták, s látszott az elülső zsák meg a hátul ülő két örmény. Puskin levetette a fövegét. Halál nem volt. Csak egy közönséges deszkakoporsó volt, amiről azt hitte, hogy gyümölcsösláda. Az ökrök egyenletesen, lassan távolodtak. Továbbnyargalt, fékezve lovát. Érzékelhető volt a kiégett Grúzia és a friss Arménia határa. Hűvösebb lett. Előtte azok a lila tőgyek — dombok voltak, s az út: egy piszkozati lap üres vonala. Mögötte rekedten zúgott a folyó. „Életét bizonyos felhők beárnyékolták." A sűrűsödő, kerek felhőket meg lehetett érinteni. „Roppant nagy események. Vajon hagyott-e hátr»\ feljegyzéseket?" Eső kezdett szemelni, s a messzeségben a villanások szaggatott vonalban világították meg a zöld tájakat. Megfordult. Az ökrök ott messze, szinte legyek voltak. Sötétedett. A rossz úton a ló elfáradt. „Többet nem tehetett. Gyors és szép halála volt. Megtette a magáét. Ránk hagyta művét: Az ész bajjal jár." T ova meg-inegbotolva poroszkált tovább. — Gebe — szólt Puskin, összehúzta köpenyének szíjait, fövegére ráhúzta csuklyáját. Ömlött az eső... „Gyors és szép ... Bízzuk magunkat a Gondviselésre. A köpenyeg nem ázik át. Ilyen koporsói Egy láda." A homályba burkolozó rétek virágzottak. Termékenységük keleten közmondásos volt. Kőhalmok következtek, mintha szakiák — parasztházak — lettek volna. Tarka rongyokba öltözött nők ültek a kövön, a földbe vájt szakla lapos tetején. Egy fiúcska táncolt az esőben — kezében Játékkard. — Teát — szólt Puskin, leszállt a lóról, és a kőeresz alá húzódott. Sajtot és tejet hoztak neki. Puskin pénzt dobott oda. Az eső ugyanolyan hirtelen, mint ahogy megeredt, el Is állt. Ö továbblovagolt és körülnézett. A fiúcska egy tócsába tipegett; a nők őt követték a tekintetükkel... „A kényelmes élet és a kereszténység hatása megszelídíthetné őket — gondolta —, a szamovár ős az evangélium fontos eszközök lehetnének." És hirtelen eszébe jutott Gribojedov. Gribojedov megérintette finom kezével, és Így szólt: — Én mindent tudok, ön nem Ismeri ezeket ax embereket. A sah meghal, késre mennek. És ránézett. JölelkC volt. Indulatos és jólelkű. Tudta, még ha tévedett is. De hát ha tudta ... akkor miért... Miért utazott oda? Igen, a hatalom... Igen, a sors... a megújhodás... Hideg csapott az arcába. „Nem járunk a végére ... Rendkívüli ember..." 'T'alán Descartes, és nem Irt meg semmit? Vagy Napóleon, és egy század katonája sincs? „Mit visznek?" — ez jutott az eszébe. „Gribojédot." Fordította: RADÚ GYÖRGY 1967. 10