Új Szó, 1967. december (20. évfolyam, 331-359. szám)

1967-12-02 / 332. szám, szombat

r A felkelő napkorong még álmosan hunyorog, amikor útra kelek. A kellemes reggeli hűsben aka­rom megtenni a nyolcvan kilométeres utat Nairobitól a Naivasha-tóig. A vad­rezervátum sokkal közelebb van, de előbb-utóbb a nagyvadakra is ráun az ember Kenyában. Naivasha inkább mil­liónyi madaráról híres. És ha megunja a hétvégi kiránduló a szárnyasokat, még mindig elszórakoztatják a tó sekély ví­zében hancúrozó esetlen vízilovak. Igy biztatgatom magam, miközben újra meg újra elgyönyörködöm az út váltakozó szépségében. Ez Kenya legszebb vidé­ke. Az út nagy része a Rift Valley men­tén fut. A több ezer kilométeres völgy olyan, mintha az ősidőkben egy óriás szántóvető unalmában végigszántott vol­na Afrikán MENNYIT ÉR EGY MASAI PAJZS? Fokozatosan ereszkedünk lefelé. Nai­, robi magasan a tengerszint felett fek­szik. Ritka a levegője és afrikai vi­szonylatban meglehetősen hűvös. Olyan, mint nálunk május közepén. Ahogyan lejt az út, úgy melegszik fel a vidék. Az út mentén haragoszöld lombú fák, kukoricaföldek, békésen legelésző csor­dák. Élelmes gyerekek zöldségfélét, nép­művészeti készítményeket, gyékényeket, gondosan kikészített birkabőröket és frissen festett masai pajzsokat árusíta­nak. A turisták elkényeztették őket. Áraik magasak és ott csapják be az embert, ahol és amikor csak tehetik. Szemreb­benés nélkül kérnek egy színes gyé­kényszakajtóért húsz shillinget. Ugyanezt Nairobiban hétért vesztegetik. De nem sértődnek meg, ha a kért ár egynegye­dét kínálja az ember. - Mennyi ez a masai pajzs? - önnek Bwana (Uram) megszámi­tom negyven shillingért. - Tizet mondtál? - Megvetően pil­lant rám. - Hová gondol! Nekem is többe van. Nevetek. - Akkor add el annak, aki többet ad érte. Közönséges kecskebőr. Nem bivalybőrből van, mint az igazi masai pajzs. L- Igaza van, Bwana. De a turisták­nak kecskebőrből is megfelel. Nem har­• II IW »WWiiJII IHIM—Mimil— —I colni akarnak vele, hanem a falra akasztják. Erre a célra a kecske is megfelel. ANGOL FARMOK Az út sok ezer holdas állattenyésztő gazdaság között halad. Európai telepe­sek jól felszerelt, gondosan körülkerí­tett gazdaságai. Kövér, jól tejelő álla­tokkal. Innen kapja Nairobi és egész Kelet-Afrika az ízletes vajat, sajtot és tejet. Innen szállítják a kenyai szalon­nát, amelynek ára az utóbbi hónapok­ban lényegesen emelkedett. A telepesek enyhén szólva visszaélnek a helyzettel. Vagy megfizetitek a magasabb árat, vagy nem esztek szalonnát. Punktum. Megfizetik. De közben gyakran emle­getik az angol farmerek felmenőági rokonait. Ez nem zavarja a Kenyában élő negyvenezer angol farmert. A ke­nyai föld jól fizet. S ami a jövőt illeti, ki tudja, meddig maradhatnak Kenyá­ban? A NAIVASHA-TÓ CSODALATOS VILAGA Minden átmenet nélkül feltűnik bal­oldalt a Naivasha-tó. A reggeli nap­fényben fürdő víz kék színű térítőjén kisebb-nagyobb fehér pöttyök. Színes szőttes. Közelebb érve látom, hogy a kis pöttyök madarak, a nagyok pedig vitorlások. A kenyai kormány most vet­te tervbe a tó környékének kiépítését. Igyekeznek jó üzleti érzékkel bíró ma­gántőltgfCÜfcgt érdekeltté tenni az ügyben. SzáHl5«Jj<(jP' madárfigyelő és halászati közponc|42 l£Íl<«qiak létesíteni. Ennek a k első körvonalai lakozni. Az íra&l sá torta) ló sátrat és nagysza máris ke: farmerek épül. A i Amikor a tópartra érek, már a leg­több kiránduló a vizén van. Ki-ki te­hetsége, azaz pénze szerint. Kisebb vagy nagyobb csónakokon indul el, -hogy három-négy óra alatt megismer­kedjék Naivasha gazdag állatvilágá­val. Csónakozás közben mindenki gon­dosan ügyel, nehogy beleessen a víz­be. Az emberek joggal félnek az afri­kai tavak közös átkától, a mindenütt jelenlevő és fertőző bilharziától. Ettől a Naivasha-tó vize se mentes. S éppen ez az, ami pesszimistává teszi az embert, amikor olyan tervekről hall, hogy nemzetközi turistaparadicsommá akarják változtatni Naivasha környékét. A TURISTÁK ÉS AZ AFRIKAIAK Elnézem a tóparton üldögélő afrikai­akat, akiknek az a szerepük, hogy az ide látogató európai víkendezőket csó­nakóztassák. Ök itthon vannak. Szá­momra minden pillanat új meglepetést tartogat. Minden felröppenő madár, gém, kócsag, vadliba vagy szárcsa iz­galmas újdonság. Az ő szemükben ez megszokott és talán már meg is unt mindennapi jelenség. Sokkal inkább érdekli őket, hogy mennyi borravalót ad ez a kissé kövér, piros inges, kék nadrá­gos, cowboykalapos amerikai. A távolból kiszáradt fák csontváz­szerű ágai integetnek felém. Tele csivi­telő, lustálkodó madarakkal. Ök leg­alább annyira unják a látogatókat, mint a csónakosmesterséget még ki nem tanult afrikaiak. A közeli nádas­ban a reggeli csöndet vadlibák gágo­gása töri meg. Egy távoli sziget felé húznak. A parton angol klub, szálloda és ven­déglő. Előtte unalmas tekintetű miste­rek és lédik szürcsölik az ebéd előtti toros vagyAfitcílás TSSónakot bérelhet] Bebarangqfnatji a NailNjsha-tó végeláty hatatlanVizét, p felkeresWi a tó mcf­daraktólTvízilSroktól és kígyótól hen zsegő szigeteit, — ha elegendő bátorsá­ga van hozzá. whiskyt vi sebb an régóta nem csak a régi idézni. Azt a ingói bwana sha-tó virágos Hiszen hő^w holnap jnint^Upnak' "mint víkende: V\ szalonban egy idő­iseredetten csépeli a :ongorát. Mintha akarná fel­még az It a Nai­:soda vi­emberfia, lemcsak bárfiúk.^^pnem legjelenhemtek saját tavuk, a vadregényes Naivasha partján ... HUT» 11—« «MM G uayaquilben korán bekö­szönt a reggel. A napsu­garak alig csókdossák a fák tetejét, a városlakók már tal­pon vannak. Serényen munká­hoz látnak, hogy kihasználják a reggeli hűvösséget. Az utcán éjszakázó vándorárusok kirak­ják portékájukat a járdán. A Guayas folyó partját különféle külföldi italcímkék, színes kel­mék, ingek, zoknik egyvelege tarkítja. Még csak hat óra, de már be­népesedik a Simon Bolivar tér. Marea Nemcsak az elviselhetetlen nappali hőség kényszeríti a guayaquilieket reggeli sietségre. Még egy körülmény szabályozza a város életritmusát. Ez a „m a­rea", ahogy itt a dagályt ne­vezik. Ilyenkor a Csendes-óceán sós vize behatol a folyók med­rébe és felfelé tör. Ilyenkor a Guayas folyónak még a mel­lékfolyói ls egy Időre hajózha­tókká válnak. Reggelente szal­makalapos, gyolcsinges falu­siakkal megrakott motorosha­jók indulnak el Guayaquil part­jaitól, s az árral szemben úsz­va a legtávolabbi faluig is el­jutnak. A legnagyobb kaland­kedvelök ls megirigyelhetnék ezt az egzotikus utazást. Az apály beálltával persze Ismét hajózhatatlanokká válnak a kis folyók. Eltűnnek az utasok, vesztegelnek a hajók, s az újabb dagályig minden elcsen­desül. A várostól a Guayas folyón tett 40 kilométernyi út után el­jutunk a Csendes-óceánba. Guayaquil büszke rá, hogy az egykori Indián tengerjárók ép­pen az ecuadori partoktól In­dultak tutajokon több ezer kilo­méteres utakra a Csendes­óceán középső részébe és n po­linéziai szigetvilágba. Guayaquil A város élete szorosan össze­függ a folyóval és az óceán­nal. Erre vándorol a „zöld arany" — hatalmas banánköte­gek, borostyán-ananász, kávé és kakaó. Guayaquiltől, nyolc kilo­méterre új tengeri kikötő léte­sült — Innen szállítják a tró­pusok gyümölcseit óriási hűtő­hajók New Yorkba és más észak-amerikai városokba. A United Fruit Company ameri­kai monopólium évente sok mil­lió dollár hasznot zsebel be, s önkényesen diktálja a termé­nyek árát. Ecuador valutaszük­ségletének hatvan százalékát banánkivitellel szerzi be. ...A hagyomány szerint a Guayas folyó mentén fekvő föl­dek valaha Guayas Indián feje­delem tulajdonában voltak. A fejedelem nagyon sze­rette feleségét, Quilt, s amikor megjelentek a spanyol hódítók, minden aranyát odaadta Francis­co Oreliane kapitánynak, csak hagyja őket békén. A hódítók nem érték be ezzel, a fejedelem és a fe­jedelemnő szabadságát követelték, s a büszke fő­nemest pár inkább az ön­kéntes halált választotta, mint a rabságot. Nevük örökre összeforrt a város nevében. A spanyolok tovább hó­dítottak. Megmászták az Andok gerincét, Eldorá­dót, a mesebeli kincsek országát keresték. Felfe­dezték az Amazonast, az óriásfolyamot, s azóta az ecuadorlak nemzedékről nemzedékre büszkén ál­lítják, hogy országuk az Amazonas országa. Ezt még a külföldiek vízumaiba is belepecsételik. Hasonló nézeten vannak a peruiak Is, s a vi­szályt gyakori fegyveres ösz­szecsapásokkal próbálták ,ren­dezni" , amit Washington a ma­ga önző céljaira használt ki. A város központjában áll Si­mon Bolivar és San Martin sza­badsághősök Impozáns szobra. A spanyol királynő hadain ara­tott győzelem után — közel másfél évszázada — Itt talál­kozott a két hadvezér. Amikor a spanyolok elfoglalták Ecua­dort, a bennszülött indiánok körében szállóige lett: „Nálunk nappal szállt le az éjszaka". Az éjszaka sötétségét a szabad­sághősöknek sem sikerült szét­oszlatniuk. Az észak-amerikai monopóliumok uralma Ecuador­ban is változatlanul Bennma­radt. Guayaquilban még szembetű­hőbbek a társadalmi különbsé­gek. Az egyik fő utcán, az Ok­tóber 9. utcán vasbeton- és acél szerkezetű emeletes házak, önműködően nyíló ajtókkal bankházak, fényűző áruházak, éttermek. Az utcákon külföldi luxuskocsik. Néhány lépéssel tovább azonban az igazi Guaya­quil tárul elénk — piszkos, agyagfalú földszintes házak. A városiak zöme itt lakik. Egy­szer az utcát róva egy szurtos kisgyerek pénzt kért tőlünk. Azt mondta, tankönyvre . s. Guayaquilben elmondták, hogy sok gyerek egyenesen kikoldul­ja a tankönyvre valót. Nem vé­letlen, hogy a lakosság 47 szá­zaléka írástudatlan. Guayaquil arról ls nevezetes, hogy itt összpontosul a nemze­ti Ipar. Igaz, ezt ls az amerikai társaságok ellenőrzik. fuan, egy helybeli sofőr vé­gigvitt minket a szegénynegye­den, aztán átmentünk a villane­gyedbe, hogy lássuk, mennyire megváltozott a kép. — Ez a „százak" kerülete, — magyarázta. — A száz leggaz­dagabb családé. A guayaquilt milliomosok, a hadügyminisz­ter, az amerikai konzulátus és az United Fruit embereinek vil­lái vannak itt... Indiánok Quitóban rendőrök fogadtak minket, vigyáztak, hogy a tár­sadalmi szervezetek képviselői véletlenül ne érintkezzenek szovjet újságírókkal. Quito 200 ezer lakosú, 57 temploma van, de egyetlen üze­me sincs. Legnagyobb problé­mája az Indiánkérdés. Quitóból a közeli Latacungába vezető út mentén időnként in­dián települések tűnnek fel. Az ország lakosságának több mint a fele indián. Az indián kuny­hóknál nyomorúságosabb hajlékokat el sem tud­nánk képzelni. Az Indiá­nok háromezer méter magasban a tengerszint fölött ablaktalan, szél­től és esőtől feketére mázolt viskókban ten­gődnek, ahol ajtók he­lyén sötét lyukak tá­tonganak. Itt-ott mezte­Í m len gyerekek csetlenek­Htó botlanak, egyes kunyhók ti előtt háziszőttesbe öltö­zött asszonyok álldogál­nak. Ecuadorban több mint kétmillió indián él, ezek­nek a fele még csak bocskort sem tud venni magánark. Négy Indián közül három biztos írás­tudatlan. Latacunga nevezetes­sége az indián vásár, amelyet hetente csak egyszer szombaton tar­tanak. Szerencsénk volt, éppen szombati napon érkeztünk Lata­cungába. A városi téren rendezett vá­sár színpompás látvány. Kézzel szőt ponchók (sálfélék, jelleg­zetes Indián ruházati kellék), tarka gyapjú, agyagedények, bőrdíszművek, faragott dobo­zok. Mellettük gyümölcs és zöldség. Vörös, zöld és sárga öltözetű indiánok portékájuk mellett ül­dögéltek. Fejbólintással jelez­ték, hogy engedik magukat le­fényképezni. Persze rögtön ke­züket nyújtották a „tisztelet­díjért". Arckifejezésük valami­lyen leplezett büszkeségét rej­teget, alakjukban van valami­lyen velük született méltóság­teljes magatartás. Láttuk, hogy szörnyen nyomorognak, ám Az ecuadoriak legfőbb táplálé­ka a banán. mégsem hasonlítottak koldiH sokra. A vendégszerető Maldonaldo szenátor fia, aki vállalkozott kalauzolásunkra, elkomorodott. — Rossz nézni ezeket az em­bereket — mondotta. — Néz­zék, mennyien vannakI Mind írástudatlanok, betegek, nyo­morgók. Ha valaki segíteni ls akar rajtuk, képtelen rá. Kép­telen bármilyen reformra. A he­lyi földbirtokosok szemében rögtön áruló, ellenség lenne. A kormánytól sem remélhetne tá­mogatást. Sok földbirtokos mindössze napi egy vagy fél sucrét fizet indián munkásai­nak. Ezért az indiánok tömegé­vel hagyják ott a falvakat, s özönlenek a városokba. Itt nem­csak a munkanélküliek hadát gyarapítják ... Az indiánok megkísérelték, hogy javítsanak sorsukon. Sok helyen elfoglalták a gazdátlan, pusztuló földeket, de a rendőr­ség és a földbirtokosok véres csatározások után elűzték őket. .,. Quitóba visszatérve fáradt arcú indiánokkal találkoztunk. Zsákokat cipeltek görnyedt há­tukon. Az el nem kelt porté­kát vitték haza a latacungai vásárról... J. GVOZGYEV ÉS N. MOSZTOVEC ECUADORI RIPORTJA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents