Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-25 / 325. szám, szombat

I Sándor Imre (1892—1943/ az emigráns írók közé tartozik. A Tanácsköztársaság bukása után elöször Bécsbe, onnan pedig a húszas évek közepén Csehszlovákiába emigrált. A harmincas évek végéig Kassán élt, s különböző lapoknál dolgozott. 1939ben visszatér Magyarországra, s Budapesten halt meg 1943-ban. Novellákat, regényt és drámákat irt. Első novellái a Nyugat ban jelentek meg. A Tanácsköztársaság Idején írt, s akkor folytatásokban közölt regényét: a lángoló út-at Barta Lajos rövid életű kiadóvállalata az IKVA jelentette meg könyvalakban, 1928-ban. , Legsikeresebb műfaja a dráma volt. Egyik darabját (Szedjétek szét csillagok 1926) a budapesti Belvárosi Színház is bemutatta, de politikai okok'miatt azonnal levették a műsorról. Az esetről és a darabról Fábry Zoltán ezt. írta: „Sándor Imre szlovenszkót író mesejátéka, a Szedjétek szét csillagok bemutatóján rendőri, kritikust és egyéb hivatalos és hivatásos intrikat beavatkozásokra — megbukott. Holott — érték volt. Egyént hang és zamat, felfigyelésre késztető irodalmi és embert érték< Az első Pesten szinrekerült szlovenszkói darab — megbukott, pedig több volt, mint a pesti átlagdráma." Sándor Imre itt közölt novelláját a kassai Kazinczy Társaság 1929-ben kiadott évkönyvéből (Kazinczy Évkönyv 1898—1928) vettük. T. L A

férfi és a lány kiértek az utcára. Körülöttük zsivajgott a koncertről sodródó tömeg. A fiú várt még, míg csöndesebb utcába értek, aztán beléje akart karolni a lányba. A lány gyengéden, de határozottan elhárította, meglepetten, — Már megint! Hát miért nem? - mondta a férfi. A lány kicsit idegesen válaszolt: — Ismerősökkel találkozhatunk ... — No és? Semmi okunk a titkolózásra. Maga olyan, mint a napsütés, Anna. A múltkor egész délután karonfogva sétáltunk, most meg ... — Rájöttem, hogy óvatosnak kell lenni. A férfi gyanakvóan nézett rá, elnyomta a sóhajtást. — Már megint rájött, Anna? A lány kicsit szigorúan: — Tudja jól, hogy még nem telt le o terminus. — A terminus? Kicsit szárazon hangzott a szó, inkább bosszankodás, mint fájdalom érződött belőle. A lány mélyen, őszintén sóhajtott. A sóhaj bizonytalanságból fakadt, a kusza helyzetből kikívánkozó nagy lélegzetvétel volt. - Vas Emil gyári főkönyvelő - két hónappal ezelőtt kérte meg a kezét, rövid, alig néhány hetes ismeretség után. A lány - énektanárnő egyik felsőbb leányiskolában — akkor azt mondta neki: „Kedves barátom, bennem túlságos adag felelősségérzet van, semhogy egy szóval válaszolhatnék a maga ajánlatára. A házasságot én nagyon komoly dolognak tartom, ilyen rövid ismeretség után nem tudom magam könnyen elhatározni. Viszont arra is vigyáznom kell, hogy kellőképpen értékeljem a maga ajánlatát Egyedülálló nő vagyok, akinek a házasság az egyetlen menedéke. Maga jól kereső ember, megbízható, jó férjanyag... Megért ugye? Nehéz helyezetben vagyok ... Arra kérem, várjunk. Ismerjük meg egymást, értsük meg egymás erényeit és hibáit, várjunk még, amíg az én érzéseim elég biztosak lesznek ahhoz, hogy ... egyszóval várjunk.. ." — Meddig? - kérdezte a fiú. — Három hónapig — volt a válasz. Most koncerten voltak, filharmonikus koncerten. Beethoven V. szimfóniáját játszották ... A hatás túlsók volt és túlkevés. A lány érzéseit fölviharozta a zene és ez a viharzós felszállt egyenesen, társtalanul, majdnem azt lehet mondani, gazdátlanul. Zene közben már kinyújtotta a kezét a férfi keze után, de előbb rápillantott és ez a pillantás lehűtött benne mindent: látta, hogy a férfi éppen ásítást fojt el és aztán mérhetetlen uralommal nézegeti a tető freskóit és a páholyok faragott díszeit. A lány életének minden tartalma bele volt sűrítve az ötödik szimfóniába, ami fontos esemény érte szürke életét, az rögtön lejátszódott a zenekarban. Beethoven muzsikájára az érzések felszívódtak és elraktározódtak a Sorsszimfónia ütemeibe. És most életre támadt benne minden, leélt élete, felgyűlt érzései kiömlöttek a zene hullámaiban, már úgy érezte, hogy most a zenében adja oda, felezi meg eddigi életét a férfivel, akivel ezután fogja életét leélni... És a férfi ásított mellettel... A menekülő, visszautasító hangulat benne maradt a koncert után is. Kerülte a beszélgetést. Szigorú, kurta válaszokat adott, úgy érezte, hogy már letelt a hotáridő, letelt a három hónap, eredménytelenül, elveszetten, fölöslegesen. A férfi hiába faggatózott: — Mi történt, Anna? Mondja meg. Ma még hidegebb hozzám, mint az első napokban ... A lány csak azt felelte, többször egymás után: — Ma hagyjuk. Majd holnap. Holnapra kitisztul a fejem. - A kapuban gyorsan elhúzta a kezét a kézcsók után és befutott a házba, anélkül, hogy visszanézett volná a férfire. A lány viselkedése másnap sem változott meg. A férfi eljött hozzá, kicsit későbben, mint rendesen, panaszkodott, hogy mennyi dolga van a hivatalában, túlórázni kell... A lány alig figyelt rá, nem keltett benne részvétet a férfi panasza, a szavak meg sem fogták az érdeklődését. — Bizony, édes Anna — mondta a férfi - ezek a száraz dolgok elszárítják az ember életét. Hivatal minden nap, este nyolcig, kilencig és ez így megy már tizenhét éves korom óta. Hiába is tagadnám - hiszen maga látja jól - sok mindentől megfosztott az élet. Azt hiszem az esett rosszul magának tegnap, hogy nem értek a zenéhez. Dehát, látja, nem volt időm ezekhez a dolgokhoz, én komolyan vettem mindig a mesterségemet, talán kicsit túlkomolyan. Azért is nem jutottam előbbre, mindig a legtöbbet adtam, minden helyzetben megvoltak velem elégedve. Nem tudom magam jól kifejezni, de bennem is van érzés. Az én érzéseim együttmaradtak. Nem foszlottak széjjel a zenében, más művészetben. Az én érzéseim mind a magáé, Anna. Anna ránézett a férfire. A férfi már régen nem beszélt, de ő folytonosan nézte. A férfi szavai csak későbben, lassan szívódtak be az agyába. Mint lassú crescendo emelkedett fel benne most a részvét, lökdösődésében, lelkes, lármás zűr-zavarában utaztak mojdnem egy óra hosszat. Végre ott voltak a számozott helyeken, de ott sem volt nyugtuk. Hosszú deszkapadon ültek, a helyek nem voltak elválasztva. Az izgatott emberek nem respektálták a számozást, lökdösték őket jobbról-balról, keresztülhajoltak fölöttük, átbeszéltek rajtuk, tippeltek, fogadkoztak, ugratták egymást. Öklök, zászlók, kalapok emelkedtek a levegőben. A zsúfolt tribünökön köröskörül hullámzott a tömeg, szabálytalan ide-oda hullámzással, az aránylag halk nyüzsgésből hangos rivalgás zúgott fel egyik vagy másik oldalon, ha valamelyik csapat dressze, vagy a bíró megjelent a pályán. Annának az volt az érzése, hogy a régi Sákdófa legbiztosabb érzése a női léleknek, amelyen keresztül az odaadás kezdődik. Az a gondolata támadt, hogy felelőssége van a férfi életével szemben és ez a felelősség biztos kapocs az egész életre, akkor is, ha nem fűzi más érzés a férfihez. Kinyújtotta a kezét a férfi felé, kis lemondó mosoly húzódott a szája szélén: - Azt hiszem, mégis a felesége leszek, Emil. A férfi boldog volt. A férfias önérzete hamarosan kiheverte a kéthónapos bizonytalanság megalázottságot és a nő is igyekezett alárendelni magát. Elfogadta a férfi praktikus tanácsait, minden kis dologban kikérte véleményét. Nem mondott ellent, azt tette, amit a férfi jónak látott. Közben pedig úgy érezte magát, mint az iskoláslány a tanítójával szemben, akinek szótlanul engedelmeskedik, akitől elfogadja az élet komoly tudományát, de igazi lelkét játékos érzéseit gondosan rejtegeti előle. - Vasárnap délután futballmeccsre megyünk - mondta a férfi nyugodtan, mint aki nem vár ellentmondást. - Ez az egyetlen dolog, amit szeretek. Anna gyenge ellenvetéssel próbálkozott: - Talán menjen egyedül, engem nem érdekel. Nem is értek hozzá. - Dehogy is nem érdekli! Éppen azt akarom, hogy értsen hozzá. A lány elfojtotta a gúnyos kis mosolyt, amely kikívánkozott a szája szélére. - Ha jónak látja .... ... Nagy küzdelmek árán jutottak a pályára. A villamosok zsúfoltak voltak, a főkönyvelő autót akart venni, hogy nagyobb kedvet szerezzen a menyasszonyának, de autót sem lehetett kapni. Nagynehezen fölkapaszkodtak egy villamosra és a tömeg szorongatásában, római arénák élete újult fel. Kicsit értetlenül, megdöbbenve nézett körül a rengeteg emberrel borított tribünökön. Ennyi erdeklődés, ilyen vad, türelmetlen lelkesedés a testi erőért, a testi ügyességért. - Huszadik század... - gondolta magában kis szánakozással. A maga vágyaira, a művészetre gondolt és elszomorodott, de aztán megkeményítette magát. - Biztosan így kell lenni, ha így van, az erő fontosabb, mint az érzés. Erő nélkül nincs érzés. De erő lehet érzés nélkül is. Ez az igazi élet. Az őszinte visszatérés o testhez . . . Semmiféle hangversennyel sem lehet összecsődíteni annyi embert, mint amennyi itt van a nem nagy jelentőségű futballmeccsen. Fülsiketítő üvöltés akasztotta meg a gondolatait. A két csapat megjelent a pályán, a játékosok libasorban futottak végig a két tribün előtt, valamelyik a magasba rúgta a labdát, mire a tribün megosztott erővel zúgta a két csapat nevét. Aztán az egyes játékosok neveit, akik egymásután futottak be a pályára. A játék megindult. Füttyjelek hangzottak, a játékosok ide-oda futkostak, tülekedtek, lökdösődtek a pályán. Egy ember szaladgált körülöttük fekete szvetterben, síppal a szájában, a pólya szélén néhány más ember futkosott zászlóval: néha elhajították a zászlót. - Azok a taccsbírók - mutatta lelkesen Emil. , Magyarázni kezdte a játékot, de a felfel zúgó, dübörgő kiáltozás és lábdobogás, amely úgy hangzott, mint valami villám nélküli vihar, elfojtotta a szavát... Anna nem sokat értett a játékból, pedig a férfi két estén magyarázta a szabályokat, rajzok segítségével. - A fontos az, hogy az ember valamelyik párttal tartson, de azért igyekezzék megőrizni a tárgyilagosságát. Ugy élvezi az ember a legjobban a játékot - magyarázta tovább a férfi, mikor kissé alábbhagyott a lelkesedés. - Maga milyen párti? — kérdezte Anna. - Béefcé párti vagyok - mondta Emil büszkén. A piros-fehér dressz. - Akkor én is - mondta Anna halkan. Kezdte figyelni a játékot. Annyira jutott, hogy csak a vörös-fehér dresszt látta, vette észre, a vörös-fehér dressz játékát, lendületét követte, az ellenfél csak mint akadály, leküzdendő ellenállás, balszerencse volt előtte. Lassanként részletezni tudta a játékot, minduntalan emlékezett valamire, minduntalan kérdezett valamit a partnerétől, aki lelkesen figyelt, de azért jóindulatú udvariassággal válaszolt a kérdésekre. De a lány azért úgy érezte, hogy valami idegen dologba hatol belé, tudatosan, erőszakosan, ami talán későbben, őszintén is érdekelni fogja. Az első gólt szerencsére a vörös-fehérek rúgták. Emil felugrott, vörös, lelket arcca! kiáltozott, a kezével hadonászott: - Bravó Piacsek! Bravó, bravó, bravó! Anna ránézett, most először látta a férfit magafeledt boldog örömben, gyermekes lelkesedésben. Most megint megérezte a maga fölényét, de ez a fölény megnyugtató volt. És most érezte meg először Emilben a férfit, a fiút, a gyermeket. A főkönyvelőből, az élet szürkedolgaival komolyan bibelődő, komolyon küszködő emberből kitört a lelkesedés, a rossz idők által betemetett kalandos kedv, ami utat mutat és magával ragadja a nő egyhelyben gunnyasztó érzéseit. - • - Hej, haj! Hej, haj! Hej, haj! - ezt a háromszoros üdvözlést zúgták a tribünön a béefcé-pártiak, köztük Vas Emil főkönyvelő. Anna most már majdnem mindig csak a férfit nézte, a játékot csak annyira, hogy jobban megérthesse a visszatükröződést a férfi lelkes arcában. - Nézze ezt a gyönyörű lapos labdátl Hogy játszik ez a Wendl kettő! De jött az akadály, az ellenfél megszerezte a labdát, izgalmas játék a vörösfehér kapu előtt, kiegyenlítés. Anna kíváncsian nézett Emilre, akinek orca kissé fájdalmasan elhúzódott, de aztán nyugodtan mondta: - Nem baj. Szép volt. Tempó, fiúkl Tempó! A lány, aki dühkitörést várt, megint elcsodálkozott magában. Hát mégsem csak öntudatlan lobogós. A nekiszabadult lelkesedést fékezni lehet, ha ellenkező oldalra lendül. Megértette, hogy mindez több, mint játék. A lángoló érzés, az öntudat biztosabb szabályozásában, fékezésében: ez a férfi. A játék viharzott tovább, lüktetően, változatosan, izgalmasan. A tribün vele vihaizott, lelkesedett, mérlegelt, ágált, izgult: élt. - Korner! - kiáltotta egyszerre Anna és maga is meglepődött, hogy csúszott ki a száján ez a nemrégen ismert szó. A férfi helyeslően bólintott és elismerésen nézett a lányra. A lány kicsit szégyenkezve, mosolyogva nyújtotta felé a kezét: - Úgy örülök, hogy eljöttem. Megszorította a férfi kezét, az pillanatra hálásan nézett rá - talán észrevette a lány lelkében történő változást, talán nem - aztán újra a pályára nézett, tovább figyelte a játékot. Ügy ültek aztán végig, kéz a kézben. 1967. XI. 25. V. FALILEJEV: Forradalmi sereg (1919)