Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-22 / 322. szám, szerda

MORVAY GYULA*! Utolfó találkozás A z udvart most kemény betonnal öntötték le. Autókat mosnak a közepén, gumicsövek kígyóznak a régi istállók előtt. Minden istállóban — autó áll. A szénapadlás ts megvan, most valamilyen raktár. A vaslétra is megi/an; a szemben levő istálló vaslétráján ment jel az egyik kiskatona, aki puskájával a szénapadláson agyonlőtte magát. Nem, nem halt meg. Megtöltötte puskáját. Madzagot kötött a ravaszra. A madzag másik végét a szöghöz erősítette, fent, a cső legvégén. A csövet álla alá szorította. Majd csizmájával belelépett a madzag hurokjába. A golyó szétvetette az arcát. Doktor Levit főorvos — rendszerint szakrázott, de aztán csodákat müveit — most is káromkodott, hogy szakraherrgott, vojácsku... majd én rendbe teszlek, az szent, de utána raportra váglak, és mész a „baszi"-ba. A „basza" — nem más, mint börtön. Még áll az a földszintes kis épület, de most lakások vannak benne. De hiszen ültünk mi abban ts. A kiskatona tehát a hátulsó feléből két orcát kapott, ezüst csövet dugtak a szájába gége helyett, szemét visszarakták, orrát pedig doktor Levit a combjából faragta. Majd fület eszkábált rá. „Naa, nézd meg magad, vojácskuI De máskor amiatt a taknyos Marzsenka miatt ilyet ne csinálj, mert raportra váglak! Nnna! Egy lányért öngyilkosnak lenni? Blbost! Hülyeség!". Az Istállókból réges-régen eltűntek, kipusztultak a lovak. A kis, szelíd Alos — már nem áll a márványból faragott etetője előtt. Először a peredi Barczl Péter, majd a tardoskeddi Morvay Gyula lovagolta. Öröm volt kefélni, lovagolni, mivel szelíd jószág volt, nem rúgott, nem úgy mint Fúria vagy Musztáng, vagy mondjuk Remonda. Ezek bestiák voltak: lehányták a huszárokat, horkoltak, és rohantak, mint a vadak. Rúgtak és haraptak. Visszaszorítottak, és habos nyálat fújtak. Igen, mivel az öregkatonák szalmát égettek az orruk előtt, a tardoskeddi kis Blrkus pedig a csutakos cirokseprővel fenyegette Posibal kapitány lovát, hiszen emlékeztek rá. Aminek aztán az lett a következménye, hogy a kapitányt is levetette magáról az a hatalmas bestia, amelynek a kis Birkus volt a lovásza. Igen ám, de Posibal kapitány olyan lovasiskolát tartott, hogy a katonák, az altisztek, sőt — megmondhatfuk — még tisztek ts, a fűrészporban hevertek, miközben a vad remondák a lovaglóiskolában prüszköltek. Posibal meg néha nevetett ezen. No aztán a kis Birkus megmutatta neki a magyarok istenét: az az elefántnagyságú ló lehajította magáról Posibalt, aki ott szedte öszsze magát a fürészporban. Kedvese pedig éppen ott állt az iskola ajtajában. Látta, amint a bestia húzza a kapitány csizmáját a kengyelvasban, és rohan az istálló felé, miközben nagyokat szellent. Még fel is tartotta farkát, úgy szellentett: kényelmesen, nyafkán. A z istállókban tehát — mindenhol gépek: autók, szerszámok, híradós kellékek, technika, modern felszerelés, mivel 1967-et írunk, kedves öreg regruták. Es hol van már a piros nadrág, a kék zubbony? Hol van a török, vagy az arab követ, akit a Václavákon végig kísértünk, de a végén nem fobbra, hanem balra fordultunk, a Nemzeti SíÜnház felé, fel a Hradzsinba. Már a Vencel-szobor mögött kicsit fészkelődött a nyeregben Vellcskin hadnagy, aki szerette a magyar katonákat. Rendesen a körút baloldalán lovagoltak a huszárok. A mozi előtt — abban a házban, az első emeleten lakott Velicskin hadnagy úr kedvese — hátrafordult, felemelte kardját, és hátrakiáltott: „Magyarok, ének!" másképpen: „Magyarzsl, spívatl". Minden magyar nótát szeretett a hadnagy, de legjobban kettőt: „Két út van előttem, melyiken indújjak, kettőjaa szeretőm, melyiket válasszak ..." így szólt ez népiesen a katonák szájából, a másik pedig „Már megmondtam, de már megmondtam a szeretőm anyjának; bécsi szappant, de bécsi szappant, hozasson a lányának". — Kinyíltak az ablakok. A hadnagy kedvese a párkányra könyökölt, mosolygott, integetett: a járókelők közül két ember vitatkozott. Egyik: „Ezek németek". „Hogyhogy németek?" „Azt dalolják, hogy „jaa ..." Ügy szólt a dal, hogy „kettő jaa a szeretőm ...". Több gulyást, több knédlit kaptak a magyar huszárok. Zikmund őrmester ott állt a kondér mellett, Zikmundot küldte oda Velicskin: az őrmester is kedvelte a magyar katonákat. A bejárat is úgy van, mint régen. Kicstt balra volt az iroda — most is az. A folyosón sorakoztunk raportra. Most festékes vödrök, szekrények állnak ott: tatarozzák a laktanyát. Utoljára, mivel nemsokára lebontják. Balra volt a konyha: most tanterem van a helyén. A legutolsó legénységi szobában ma technikai készülékek vannak, fobbra voltak az altiszti szobák: műhelyek sorakoznak a helyükön. Az emeleten szemben volt Fiséra alezredes irodája. Onnan lépkedett le: lakkcsizmában, finom japán szövetű zubbonyban, fehér kesztyűben, amikor azt a lóvizitet tartotta, amikor a lovak szőrére kiültek a tetvek, hogy a barna lovak is szürkék lettek. No, akkor ültünk a börtönben. Három éljél, három nap. Sok mindent megtárgyaltunk a börtönben — hiszen tudjátok. Samu Lajos, az a fekete kópé, gömöri katona nézegette a börtöncella falát: ott is csupa felírás. Sehol egy picurka hely. Mondja, hogy a bódéban sok mindent nem értett. „Például?" — kérdezte Szalóky Bandi (Endre). „Felírták, hogy „... esszetaj hémar ...". „Mi az isten lehet ez?" „Fene se tudja. Talán románul, vagy lengyelül, vagy latinul van, ki tudja?" — mondta Dömény Károly. „Görögül van. Azt jelenti, hogy ... eljön a nap ... mármint a leszerelés napja. Ámbár az Iliászból valók ezek a szavak, hogy eljön a nap, amikor Trója falai leomlanak", mondta tardoskeddi Morvay Gyula, akt görögöt is tanult. „Mifene" — mondták többen. „De hát miért írta fel ez a regruta görögül? Csehszlovákiában nem étnek görögök". Latinul ts felírtak sorokat, pedig régi rómaiak sem élnek erre" — mondták többen. — A hatalmas, 100 kilós Erben őrmester kisöpört bennünket a börtönből, és kisöpörtette velünk a börtönt. Barcsi Péter karját, combját nyomogatta: Gylviska levetette őt a napokban, amikor annál a kimondhatatlan nevű dombnál lovagoltak — Hdrlorzsezynél. Gyakorlatféle volt: „biztosított menet", csakhogy a katonák mind, mind aludtak a nyeregben. Az okos lovak úgy vitték őket a faluba. Gyiviskát Musztáng megharapta, Gyivska nagyot ugrott, Barczi Péter pedig leesett, ennyi volt az egész. A z emeleten irodák és lakások vannak. Abban a szobában, ahol aludtunk, ahol Ruzsicska szakaszvezető Dömény Karcsira kiáltott, hogy „Tisztítsd ki!", most iroda van. Az ablakon nem lehet már a Vltaváig látni; a gyakorlótéren azóta nem fű, hanem magas házak nőttek ki a földből. Nem, nem látni a napnyugtát, sem a remegő fények nem érnek el a laktanyáig. Az akkor még vékonyka nyárfák mostanra vastag törzsű, magasba szaladt fákká erősödtek. Súgnak, leveleik remegnek, élesen cseregnek a szélben. Mindenről szó esett a börtönben. Mennyi, hányféle leánynév, holott mindegyik kislány szép volt, mivel szerető és kedves, menyasszony és anya volt. Ha ugyan megvárja ezeket a tegnapi regrutákat, felét nem csavarja el egy otthoni legény. Maria, Marija, Anna, Andulka, Alzsbeta, Erzsike, Mariska, Vilma, fúlia, Juliska, Manci, Gizi, Piroska, Ágnes és Ági, Zsuzska, Borbála és Boriska, Marjori, Hana, Vera — ilyen neveket vágtak késsel mélyen az őrbódé deszkáiba; mélyen, örök időkre szólóan. Minden szerelmes levelet felolvastunk és felolvastattunk, tudtuk, láttuk, ismertük; kinek, kicsoda a szeretője? Másnap eltűnődtünk a lányokon; elővettük a kis zsebnaptárt: áthúztunk egy napot. „Za pár dnt jdeme domu ..." Pár nap, és hazamegyünk. Ez a legutolsó, boldog nap — éppen egy esztendő múlva lesz. Addig a „biztosított meneteken" kívül iskolát is kaptunk, Velicskin hadnagy kedvesen, okosan magyarázza a „terént", de a magyarok nem értették a beszédjét, ámbár a hatodik-hetedik hónapban minden magyar katona beszélt már csehül. Annál is inkább, mivel a legeslegelső napon meg kellett tanulni a cseh nyelv legeslegnehezebb szavát a „vypláchnouti", „kiöblíteni" szót. Ebéd után a csajkát el kellett mosni. (Folytatjuk) Csehszlovákiában egyre többen gyűjtenek különféle jelvényeket, amelyek igy nagyon keresettek. Mivel hovatovább több jelvényt kell gyártani, egymás után keletkeznek az ezzel foglalkozó kis üzemek, melyeknek sorában megállja már a sarat a Liptovsky Hrádek-i VNB Kovoznak üzeme is. Képünkön jolana Korviniová a Kovoznak dolgozója lakkal von be jelvényeket. (Bakonyi felv.) Orvosi tanácsadó HOGYAN ÁLLÍTSUK MEG A CSUKLÁST P. O. g-i olvasónk a csuk lásról ír levelében. „Családunkban vannak, akiknél a csuklás ritkán fordul elő, pl. friss kenyér néhány falatja után, vagy az étkezéstől teljesen függetlenül is. Öcsém akkor csuklik, de mindig és rendszeresen, ha erős paprikát eszik és erről a csuklás ellenére sem tud lemondani. Beteg édesapánknál azonban úgy látszik minden nagyobb izgalom és még ki tudja mily okok váltanak ki csuklást, amit aiig lehet csillapítani. Mj ennek az oka és hogyan állítható meg?" Ha-egy-kettőt csuklik valaki, azt mondják: „Emlegetnek ... Vajon kicsoda?" A csuklás a szervezet idegreflexe, amelyet különféle tényezők válthatnak ki. Van, aki a test hirtelen lehűlésének hatására, pl. hideg zuhany vagy jégbenhütött ital hatására csuklik, ugyancsak csuklást válthat ki a túl forró étel fogyasztása is. Egészséges embernél a diétás hibáknak nevezhető túlkapások ls csuklást kiváltó okok. Ide sorolhatjuk tehát az erősen fűszerezett ételeket. A táplálkozás és a gyomorbélrendszer működés által kiváltott okok miatt csukló ember egy, legfeljebb néhány csuklás után már abba tudja hagyni ezt a kellemetlen légzési gyakorlatot. Van a csuklásnak nehezebben elállítható neme, amelyet nem diétás hibák, hanem belső, szervi tényezők váltanak ki. Beteges vagy idősebb embereknél sűrűbben előforduló és huzamosabb ideig tartó csuklásra figyelmeztetni kell az orvost, aki megkísérelheti a szervi eredetű csuklás gyógykezelését. Bizonyos esetekben a csuklás a betegség kialakulásának helyzetére utal. Huszonnégy óránál tovább tartó csuklás a beteg számára veszélyt jelent és kórházban kell kezelni. Látjuk tehát, hogy a csuklás bizonyos fajtáit helyes életmóddal és táplálkozással bizonyos mértékig meg is előzhetjük. Az étkezés nyomán támadt csuklást természetesen reflexszerű védekezésnek tarthatjuk, ha túlfűszeres étel jutott a gyomorba vagy nagyobb mennyiségű eledel nyomja s feszíti azt. Ez a fajta csuklás nem beteges, nem kell megállítani, előbb vagy utóbb eláll magától is. A népszerű csukláselállító módszerek, mint pl. a lélegzet elállítása, a nyelv kihúzása vagy a vízivás, másutt az üresen nyelés ugyanúgy, mint az orvosi gyógykezelés eredményessége, a csuklás valódi okától függ. Dr. SZÁNTÓ GYÖRGY A

kocsiban baba sír figyelemre méltó hangerővel. Csak úgy visszhangzik tőle az ébredező lakónegyed. A baba mellett a síráshoz hasonló intenzitással egy bevásárló szatyorban üres üvegek csörömpölnek. Helyszín: Bratislava, a rózsavölgyi lakótelep. Időpont: 1967. novemberének egyik sűrű ködös reggele, félhat és félnyolc között. Kipp-kopp, kipp-kopp, szaporázza előttem lépteit a fiatalasszony. A sápadt neonvilágításban is tisztán kivehető: a szitáló köd vastagon megülte a kocsi műanyagfedelét. Megkozkáztatom, hogy az ismeretlen aszszony majd bizonyára aszfaltbetyárnak néz. Igy szólok hozzá: — Mikor volt ön utoljára színházban? Ogy néz rám, mint egy közveszélyes őrültre, amin én nem is csodálkozom, hiszen a hajnali ködben a világítás alaknak, hangnak, vonásoknak — mindennek — más dimenziót kölcsönöz. Idegesen megrándul a válla. Csak úgy félszemmel felém tekint, és tovább szaporázza lépteit. Az is lehet, hogy kallódó hajnali részegnek tart. Bocsánatkérően dadogok valamit. Az asszony egy pillanatra megtorpan, a kocsi fölé hajol, a pufók képű baba alatt megigazítja a párnát, felülteti. A sírás megszűnik. A kocsi megindul. Az üvegek újra összependülnek. — ... hát moziban? A babakocsi megint megtorpan. A fiatalasszony végigmér. Wondja, magának ez a perverzitása? Hogy hajnalonként gyerekkocsis, munkába rohanó, magános nőket molesztál? Semmi okosabb nem jut az eszembe, hát újságíró igazolványom felé kotorászok. Magyarázkodni próbálok. Egy, még a fiatalasszonyénál is sebesebben rohanó gyerekkocsi száguld el mellettünk. A kicsi a kocsi peremén íil, a még kisebb a kocsi mélyén fekszik. A trolibusz megállóhoz érkeztünk. A fiatalasszony kocsija előtt már ott várakozik egy másik gyerekkocsi. Valaki leugrik a járműről, felsegíti az előttünk érkezett anyát és a kisbabát. Hajnali töprengés a népesedésről — Segíthetek? — Felesleges — szól a fiatalasszony. Az előírások értelmében a trolibusz egyszerre csak egy kocsit vihet. Enyhültebb tekintettel néz rám az aszszony. — Valóban újságíró? — Valóban... És maga... hol dolgozik? — A Slovnaftban. A kisfiamat az üzemi napközibe viszem. És este, munka és bevásárlás után, majd hazahozom. Közben gyülekeznek az utasok és újabb babakocsis fiatalasszony érkezett. Valaki pontosan tájékoztatja a várakozókat, az előző tizennyolcas hány perccel ezelőtt ment el. —• Lánykoromban is le-leszólított néha valaki: „Kislány, nem lenne kedve színházba jönni velem?" Vagy így szóltak hozzám: „Van egy felesleges mozijegyem ..." Hanem hajnali háromnegyed hatkor még a legboldogabb lánykoromban se hívtak színházba, moziba. Ne sértődjék meg, de azt hittem, őrültei van dolgom... Nyilván lánykorára gondol, és megszépül az előbb még álmos arc. — Tudja, már nem is emlékszem rá, mikor voltam utoljára színházban. Pedig de szerettem a színházat... I — Napirendje? — ötkor kelek. Vagy már félötkor. Reggeli főzés, öltözés, öltöztetés, rohanás a megállóhoz. A férjem a város másik végén dolgozik, sokszor el se búcsúzom tőle. — Foglalkozása? — Laboránsnő vagyok, havi kilencszázötvenért. — A munka után? — Háromtól négyig—félötig bevásárlás. Közben — ilyenkor télen — besötétedik. Ojra rohanás a napközibe a gyerekért. És megint végigcsinálom, amit reggel hat előtt egyszer már végigcsináltam. Otthon: vacsorafőzés. A férjemnek sincs mindig jókedve. Nekem sincs ... Vacsora után pelenkamosás, takarítás következik. És este tíz óra tájban belezuhanok az ágyba. A várakozók közül valaki nagyot káromkodik. „Tizenkét perce már, hogy elment ezen a tizennyolcas." A káromkodás mintha csak segített volna, a kanyarnál lassan befordul a trolibusz. Közös erővel belepréselődnek az emberek. És közös erővel a kocsit is a busz gvomrába préseljük. A trolibusz ajtaja az orrom előtt nagy szusszanással becsukódik. Közben már csaknem ki is pitymallott. A közeli újságárús bódéban megveszem a reggeli lapot, hogy elolvassam benne a tudós szociológus cikkét, amelynek témája: miért csökkent hazánkban a sokgyermekes családok száma. TÓTH MIHÁLY 1967. XI. 22.