Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-21 / 321. szám, kedd

MORVAY GYULA* : Utohó találkozás Levél öreg regrutáknak 0 Új világ üdvözlése a „Napos Oldalon" C mlékezhettek rá, kedves L- öreg regruíák, hogy az „aranyos és száztornyú" Prágába menet, jobbkéz felöl kell lenézni a két öreg laktanyára. Meg lehet őket Ismerni: az elsőben sokkal több volt az Istálló, több volt a vakarni, kefélni való ló, a másikban minden testhez szabottabb volt. Középütt volt a mosoda; kéménye most is az égnek meredezik, és éppen majdnem miatta — lebontják a két laktanyát. Éppen ezért utolsó volt velük a találkozásom, melyet nevetekben is megtettem. A vonat akkor a Wilson-pályaudvarra jutott be; most Főpályaudvar a neve. Ide zörögtek az újkerekű, újsaroglyájú katonakocsik; azokba hányták cókmókunkat. Nem vesztek el a kosarak, ládák, batyuk: mindet az első huszárezred első eszkadronájának udvarára vitték az öregkatonák. A hidászoktól is ott voltak a kocsik, de mégsem keveredtünk össze, hiszen egy magyar hidász-öregkatona kiabálta: „Vozatajcok, ide!" Emlékezhettek: éppen október 24-én volt ez. Ilyen napsütéses volt az Idő, mint most ezen a mai napon, amikor megnéztem az öreg laktanyát. Az allomással végeztünk is, előbb még eszetekbe hozom, hogy az első eszkadrona — másképpen század — nem egyszer itt sorakozott fel, miután a piros nadrágos, kék zubbonyos alacsony magyar huszárok jó két napig „rajbolták" a lovakat, kenték, fényesítették a szíjakat és csizmászárakat, mivel az elS'"

1 század „egysége" fogadta a P-ágába érkező külföldi követet. Valamilyen arab vagy török fötf akkor a száztornyú Prágába, felsorakoztunk az állomás előtt, autóba szállt a ferenejóska kabátba öltözött ember, majd felállt a kocsiban, s levette cilinderét. Elővette cédulácskáját, feltette a szemüvegét, a századra nézett, és fel is ágaskodott az autóban, úgy mondta: „Fojáci! Nasz-esz-daar!", vagyis: „Vojacl nazdar!", amire az első eszkadrona azt kurjantotta, hogy „Éljen!", ami egy kis zűrzavart okozott, mivel az öreg Fiséra alezredes, aki azon a gyönyörű barna, nagycsontú lovon ült, később odahánykolódott Velicskin hadnagy úrhoz, és csendben megkérdezte: „Mi volt ez, hadnagy úr? Ezek a katonák még azt sem tudják, hogy „nazdar-t" kellett volna kiáltaniuk?" — Velicskin Alexander — vagyis Sándor hadnagy úr azonban elmosolytntotta magát, és kedvesen azt mondta: „Sajnálom, de nemsokára minden magyar „nazdar"-t jog majd kiáltani". A z állomás elöl nekünk jobbkéz felöl, a vendégnek balkézfelől, egyenesen a Václavkára mentünk, ahová most, ezekben a napokban, kedves öreg regruták, nem is lehet elvergődni; a járda, az úttest, fel van szaggatva. Nagy építkezések vannak ott; most egészen a Zlatá husá-ig gyalog kell jönni, de még ott sem lehet villamosra szállni, hanem jobbra kelll fordulni, be a Spálená utcába, ahol felszállunk az 5-ös villamosra; az visz ki Karlinba, amely most Prága nyolcadik negyede. A Lőportoronynál — a Prasná Brána-nál — kicsit balra csavarul a kocsi, aztán jobbra veszt az irányt, és végig megy a Sokolska körúton, a Sas-körúton, és egyenesen megy, utcákat metsz. A női kalauzok és jegyosztók nem tudják megmondani, hol van a — régi — huszárlaktanya. „Huszárlaktanya, huszárlaktanya?" — és megáll a kezük, gondolkoznak, fejüket csóválják, odaszólnak az utasokhoz, de azok közül se tudják sokan. Végre egy idősebb ember azt mondja: „Szálljon le az „Invaligyákon", menjen oldalt — nekimegy a laktanyának. A nagy gyakorlótér kedves öreg regruták — nincs. Helyén nyolcemeletes házak vannak, mégpedig úgy állnak, hogy egyik ház árnyéka nem esik a másikra. Csupa beton, üveg, alumínium. Erkély nincs. A lakásokban föggönyök hullámzónak az ablakokon. A házszám a ház elé épített falon van; ez a fal egyben a kerítés: eddig ez, addig az a ház. Övoda van a gyakorlótér elején. Még nincs ls nyolc óra, de a kicsinyek már a laktanya felé. totyognak; mindegyik az előtte menő kabátját, ruháját fogja, hogy el ne veszítsék egymást. Az óvó néni fiatal, széplábú nő, ruganyosan kíséri a kicsiket. Amint megyünk, balkéz felől még megvan a régi sportpálya. Kerítése is a régi: megfeketedett. Idő kérdése, és helyén ilyen nyolcemeletes házak állnak majd, melyeknek ablakai vakítóan verik vissza a napfényt. A gyakorlótér túlsó vége, vagyis a laktanyák előtti része, ahol a huszároknak akadályt építettek: árkot, vizes árkot, gerendaugrat ót, rózseakadályt, most aszfaltos út. Clöször az első század laktanyájába mentem, öreg regruták. Innen kezdem mondandómat. Most az a neve „U Slunce", a napnál, a Napos Oldalon, holott a nyolcemeletes házak sem, meg a kimondhatatlan nevű Hrd-lo-r-zse-zi domb sem enged ide sok napot. A mosoda előtt kell elmenni; ablakjai most ls sötétek, irodák vannak az emeleten, mint akkor. Kéménye füstös — jórészt emiatt bontják le az öreg laktanyákat, mivel a sok modern ház lakói nyelik a füstöt. Meg amúgy is öregek azok a laktanyák. Hiába, öregek, kár rájuk a „felújítási" költség, a sok ezer korona. A kerítés, a kapu — a régi. A kapuba állított őrbódé azonban sehol sincs. Elsődjében ezt sajnáltam, ámbár tudnivaló, hogy a viharos történelemnek mi az, felrúgni, összehasogatni, megégetni, a szemétdombra hajítani egy őrbódét? Semmi. Mégis sajnáltam a bódét, hiszen öröm volt benne állnt. Minden pindurinka hely telidesteli volt firkálva, írva nevekkel, sorokkal. Belül már sehová sem lehetett odaírni egy lánynevet, egy emléksort. Aztán kívülről firáltuk tele a sötétzöldre festett bódét. Aztán késsel faragtunk tiszta helyet, ahová a kedves nevét írtuk, de évek óta írták a katonák a neveket, a sorokat, a bódé azonban nem nagyobbodott. Nincs, katona barátaim, nincs meg az öreg bódé, amelyen mindenféle jelírások voltak; ahol idegen katonák neveit, vágyakozását, szerelmeinek neveit olvashattuk. A cseh katonák felírták, hogy: „Za pár jdeme domű, do vojny sto hromú, v civilu je ii' Morvay Gyula a csehszlovákiai magyar írók első nemzedékének egyik legjellegzetesebb alakja. Tardoskedden született — 1905. október 2-án. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte. Egy ideig a rimaszombati polgári iskolában tanított. A sarlós mozgalom lelkes híve volt. A negyvenes évek elejétől kezdve Magyarországon tanárkodik — jelenleg Nagykanizsán él. Alkotásainak zöme, verses kötetek és regények egyaránt, Csehszlovákiában jelentek meg. Élményanyagát, témáit a hazai tájak nyújtották. Legjobb regényei: Emberek a majorban — 1948 — cseh fordításban is megjelent. Prágához kedves, katonakori emlékek fűzik. Ez éven megfordult fővárosunkban, s az egykori és mai élményeinek ötvözetét nyújtja olvasóinknak lapunknak küldött érdekes riportjában, amelyet folytatásokban közlünk. vot vesely", ami azt jelentette, hogy „Pár nap múlva haza, ménkő a katonaságba, illetve a háborúba, civilben vidám az élet". Ez nem volt biztos, ez a vidám civil élet, dehát így mondta a népdal. A szlovák katonák közül valaki felírta: „TeCie voda z. javora, z javora; mojej milej do dvora, do dvora. Teöie voda, aj potok,aj potok; mojej milef pod oblok, pod oblok". „Hull az eső jávorfáról, kedvesemnek ablakáról; hullik, mint a patak, kedvesem ablaka alatt" — fordította le egy magyar katona. A magyar katonák ts írtak a bódé deszkájára; miért ne írtak volna? A katona idejéből minden kitelik. „En halok meg, mert megöl a szerelem; a faluban a legszebb lányt szeretem". Ez érthető volt. A nóta eleje azonban hiányozott; de minek is írta volna, hogy „Halálmadár szállt a házunk falára, valaki meghal Innét nemsokára ..."? A halálmadár pedig a „csuvikk" volt, de a gömöri magyarok vitatkoztak: Nem „csuvikk", hanem csak egy „k'-val, hogy csuvik. Sőt — kuvikk, de még inkább kuvik". Az ukránok is népdalt firkantottak fel. Amint állt a bódé, amint a nagy gyakorlótér felé nézünk, bent balról, a laktanya jala felé volt a felírás: „Cserez ricsenku, cserez bolóto, podai ml rúcsku, podaj i drúhu ...". „Patakocskán, folyócskán át, kis kezed add át, add kacsódat, add a másikat ...", valaki „értelmiségi" közbeszúrta, hogy főbb lenne így fordítani: „... add kacsódat, add is a másikat". Minden örtálló katona hélybenhagyta a betoldást. Legyen. Igen, megvan még az abI lak — a bódé mellett—, ahol annak idején az ügyeletes altiszti szoba volt. Ahol az egyik hajnalon a kedves, tisztaarcú Lactna szakaszvezető agyonlőtte magát. Arca az asztalra nyaklott. Emlékezhettek a másik laktanya épületére. És emlékeztek rá, hogy mögötte, bokrok, kis fák között, sötét helyen, állt egy kis „hospoda", afféle kiskocsma, ahol zsoldfizetés után söröztünk, ahol az a volt cári udvarhölgy tette elénk a sós halat és a sört, amely korántsem volt ptlzeni, hanem csak olyan — kilences, kilencfokos. És annak a hospodának a falán volt egy postaláda, azt az átok postaládát hónapokig nem nyitotta ki a levélkiszedő, hiszen zárja berozsdásodott, de mikor egy rövidnyelvű fejszével szétverték — akkor döbbentek meg a katonák, postások, a géhás ember, aki sovány volt, mint a templom egere, a mosoda tisztviselői, akiknek fekete klott könyökvédőjük volt. „Borzasztó, borzasztói Itt van szegény Lacina szakaszvezető minden levele. Egytől egyig. Ezért lőtte magát főbe. Nem kapott választ Annától, akit Andulkának ts nevezett. A vén hospoda már nincs meg. a levélszekrénynek pedig régesrégen nyoma sincs, főbb is, legalább nem emlékezteti az embert, meg titeket sem, öreg regruták, Lacina szakaszvezető tragédiájára. Salakporos volt az udvar. Amikor begyalogoltunk, büfögött a por a lábunk alatt. A magyar öreg katonák hencegve mutogatták, hogy tudnak csehül s egyre ezt hallottuk: „szamou szebou". Többet nem. Éppen lengyel katona állt a bódéban, ő is neveket irkált a deszkára, és eltűnődve olvasta a tavalyi román katonák egyikének írását. „Ungye more"? — hogy hová megyek, ha leszerelek, kérdezed? „La padure", az erdőbe, írta oda. „Erdőmunkás vagyok", de többen ls kijavították a betűit, mivel „favágó" volt „drzsevorubacs". És így mindjárt más — gondolták a bódéban állók, akik ráértek ilyesmire, kitellett az időből. (Folytatjuk.) Aranyműves kiállítás Bratislavában A bratislavai és a kosicei aranykincs az Óvárosházán A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának alkalmából Bratislava lakosai újabb kiállítási helyiséget kaptak a bratislavai Övárosháza épületében. A terem ünnepélyes megnyitása alkalmából érdekes kiállítást rendeztek benne „Aranyműves alkotások" címen. A kiállítás két részből áll: az első rész a bratislavai aranykincs aranyműves alkotásait mutatja be, amelyet a közönség ezúttal első ízben tekinthet meg. Ennek a résznek értékes mütörténeti tárgyait a Szent Márton dóm plébánia-hivatala adta kölcsön, Sajnos, többnyire mindmáig nem sikerült megállapítani alkotóik nevét. A bratislavai dóm említett aranykincsében monstranciák, feszületek, kelyhek, ereklyetartók, cibóriumok, gyertyatartók s egyéb tárgyak vannak — mind a XV.—XIX. századból. A kiállított tárgyak a bratislavai templomokban, valamint a bratislavai Városi Múzeumban voltak. Az utóbbi intézmény rendezte ezt a maga nemében első bratislavai kiállítást. A kiállításon dr. Eudmlla Hromadová, a kiállítás szervezője és rendezője, a Műemlékekről való gondoskodás és a természetvédelem szlovákiai intézetének tudományos dolgozója az alábbi legérdekesebb tárgyakra hívta fel figyelmünket: — A legértékesebb aranyműves alkotásoknak ezen a kiállításon — a koäicei aranykincsen kívül a volt Orsolyatemplom barokk szentségtartóját, a Szent Márton-dóm gót stílusú szentségtartóját, továbbá J. Ruprecht mester kelyhét, a volt ferencesek templomából és O. Müller aranyműves mester cibóriumát tekinthetjük. A bratislavai kiállítás második része a koäicei aranykincs, amely három részből áll: több mint 2900 különféle aranyérXVI. században készült kehely, a bratislavai aranykincs egyik legértékesebb darabja. méből, három aranyéremből, továbbá egy 214 centiméter hoszszú aranyláncból. A kincs összsúlya 10 913 gramm. Mint Ismeretes, az aranykincset 1935-ben fedezték fel a mai kerületi nemzeti bizottság épülete alapjainak ásása közben. A koäicei aranykincs egyébként a prágai Nemzeti Múzeumban van elhelyezve, s oda kerül vissza a bratislavai kiállítás befejezése után is. Koäice után most Szlovákia fővárosa lakosainak nyílik alkalmuk arra, hogy megtekintsék ezeket a gyönyörű tárgyakat, amelyek Európa legértékesebb aranyműves alkotásai közé tartoznak. A bratislavai Ővárosházán rendezett kiállítás naponta 10— 17 óra között van nyitva és december 17-ig tart. Irt/ Lyuk as pénz A pénzt az emberek megkeresik, kiadják, elveszítik, sőt egyesek lopják ls. Az évszázad rablásának, az Angliában négy esztendővel ezelőtt lejátszódott vonatrablásnak merész terve úgy született meg a gengszterbanda vezérének, Reynoldsnak agyában, hogy egy bankhivatalnok, aki a forgalomból kivont bankjegyek megsemmisítésének osztályán dolgozott, s kísértésbe esve eltulajdonított egy húszfontos bankjegyet és ezért börtönbe került, együtt ült Reynolds-szal s elárulta neki, hogy a forgalomból kivont bankjegyeket őrizet nélkül, közönséges postazsákokban, vonattal szállítják a londoni központba. Tegyük fel, hogy valamilyen rablóbanda hazánkban akarná alkalmazni a londoni rablók receptjét. Sikerülhetne ez neki? Hogyan történik voltaképpen a forgalomból kivont bankjegyek megsemmisítése? Az esetleges rablóknak zsákmányukban aligha telne örömük. Az Állami Bank prágai központjába ugyanis a forgalomból kivont pénz már lyukasan érkezik. Az Állami Bank bratislavai fiókjában van egy kis helyiség, az úgynevezett számláló-helyiség. Tízegynéhány nő ül benne, akik előtt hosszú asztalokon bankjegyhalmok hevernek. Annyi pénz, amennyinek láttán a közönséges halandó elámulna. A nők azonban már megszokták a töméntelen pénz látását. — Úgy vesszük kezünkbe a banjegyeket, mint ha papirosdarab vagy akár tégla volna, — jegyzi meg Jozef Vrba, a pénztár dolgozója, s kezében emelget egy téglányi bankjegyköteget. A csomagban százkoronásokból ezer darab — százezer korona van. Naponta a helyiségben körülbelül háromszor ennyit — mintegy háromszázezer koronát vonnak ki a forgalomból, tehát havonta körülbelül nyolcmillió koronát. A forgalomból a túlságosan elhasznált, vagy megrongált bankjegyeket vonják kl. Jóllehet a bankjegypapír rendkívül jó minőségű, mégiscsak papír, nem tarthat örökké, ám a bankjegyek „életét" elsősorban a polgárok hanyagsága rövidíti meg. Sokszor egészen újonnan kiadott bankjegyek is összegyűrve, tépetten, összefirkálva kerülnek vissza bankba. A bankjegyeket a számlálóhelyiségben osztályozzák. A jó állapotban levők visszakerülnek a forgalomba, az elhasználtakat és a megrongáltakat viszont ugyancsak pontosan megszámlálva százával csomagokba kötik, úgy várnak sorsukra. Hamarosan sor kerül rájuk. A helyiség sarkában egy gép áll. Az egyik nő fogja a bankjegykötegeket, a gép szájába dugja, egyet ránt a fogantyún, s nyomban egy körülbelül centiméternyi átmérőjű lyuk tátong a kötegen. így lyukasztják ki sorra a forgalomból kivont bankjegyek kötegeit. így tehát a lyukas bankjegyek küldeményei teljes biztonságban érkeznek Prágába. Ott újra pontosan megszámlálják a pénzt, majd a zúzőba kerül. Az, ami az imént még 5 millió korona értéket jelentett, alig egy óra alatt alaktalan kásává változik. Évente mintegy hetven tonna bankjegy jut erre a sorsra ... Ami nem sokat ér, arról azt szoktuk mondani, hogy nem ér egy lyukas garast sem. Ám a lyukas bankjegyek bizony drágák, helyettük ugyanis új bankjegyeket kell nyomni, ami nem olcsó mulatság. Mennél több bankjegyet teszünk tönre, annál több újra van szükségünk, így aztán a „lyukas pénz" sokba kerül. Mindannyiunknak. IVA MARESOVÄ Felhasználni a munkát, 0 mezőgazdaságot, az ipart, a természet gazdagságát, a technikát, az emberi ismereteket, az embernek a természet feletti hatalmát, felhasználni mindezt a dolgozók javára, hogy mindenkinek jómódot és kulturált életet biztosítsunk, ezt a tanulságot adja a szovjet forradalom az emberiségnek. Theodor Dreiser, 1937 1987.