Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-14 / 314. szám, kedd

E lőrebocsátom, hogy mű­gyűjtő vagyok. Manapság aligha akad em­ber, aki ne gyűjtene valamit. A gyűjtőszenvedély az ember va­gyonvágyának tudatalatti to­vábbélése. Hogy ezt a vagyon­vágyát mi magyarázza inkább: a létfenntartó ösztön-e, az élő­lény vele született kapzsisága, vagy a valamikori elnyomottak jólét utáni sóvárgása — ki tud­ja. Annyi bizonyos, hogy a vérbeli gyűjtő számára a va­gyont nem a családi ház je­lenti, sem az autő, sem pedig a lakás korszerű berendezése, hanem az a fiókban, a szek­rények mélyén lapuló, esetleg a szobák falain függő, évek hosszú során át összekuporga- _____ tott leltár, ame­lyet tűzvész, ár­víz és egyéb elemi csapások esetén minden mosógépnél, frizsidernél job­ban megsirat. Ám térjünk a tárgyra. Komá­romi kisdiákkoromban gyakran megbámultam a régi Vármegye utca egyik kirakata fölött tró­noló fekete kutyát. Szobor volt, de olyan élethű, hogy gyerekfantáziámal első látásra megragadta. Ott őrködött a zöl­dessárgára meszelt katonakór­házzal szemben, s ha a gyerek­ember elsétált alatta, lopva felpislímtott, mikor vakkant e^yet. Húsz egynéhány év vize folyt le azóta a Dunán. A kajcwcí­kórház helyét park fógValta el, odébb az Európa-szálló alagso­rából tánczene szűrődik ki es­ténkéit a csendbe, s a Vár­ívsgyeháza bejárata mellől a történelem homályába merült a parádés hajdú: az épület ma járási hivatal. Jókai bizony nem győzné nyitogatni azt a cso­dálkozó, jámbor, kék szemét, ha haló porában kedve kere­kednék meglátogatni szülővá­rosát. Vagy tán épp hunyor­gatna ennyi újság láttán? A sáncokon kívül és belül vado­natúj lakónegyedek, de a vá­ros képe is mennyire megvál­tozott! A Vág-hídtól a Duna­hídig szélesítik az utat, s nini, amott a görögkeleti templom fala is kikandikál! Ez pedig nagy szó, hisz ezt a templo­mot nem is olyan rég csak tisztes távolból lehetett felfe­dezni, akkor is csak a tornya tetejét — annyira befészkelte magát az egyik emeletes ház udvarába. Hát a régi Ráckert? Az is hol van már! ... Helyén a gépipari új internátus néz farkasszemet a hajdani KFC­pálya túloldalán emelkedő mo­dern iskolával. Csak a vízto­rony sakkbástyaszerű figurája vigyáz hűségesen a pravoszláv kalmárcsaládok porladó csont­jaira, de már az sem úgy, mint valamikor: mintha kisebb, je­lentéktelenebb volna. Az egykori, zegzugos utcájú Komárom korszerű ipari góccá fejlődik. C sakhogy én másról akar­tam írni. Igen, a fekete kutya... Nos, ez a szoborba öntött ál­lat lelki szemeim előtt lassan szimbólummá magasztosult — Jókai szülővárosának, Az aranyember és gyerekkorom Komároménak szimbólumává. Ahogy egyre jobban változtak az utcák, a házak, ahogy egy­re inkább rohant az élet, a ki­rakat fölött őrködő kuvasz a maga konok mozdulatlanságá­val mintha csak a nagy Elmú­lásnak hányt volna fittyet: — Rohanjatok csak, rombol­jatok, építsetek: én maradok! Az állhatatosság akkor se kutya, ha kutyánál észleljük. Szimpátiám a fekete cégér Iránt nőttön-nőtt. Amikor a vá­rosrendező géniusz keze már szinte súrolta a szimbólum lak­ta házat, elhatároztam, hogy megmentem a kutyát az enyé­szettől: fölkutatom a ház tulaj­donosát, s némi anyagi eszme­csere után beiktatom a kukso­ló ebet kép- és szoborgyüjtemé­nyem tételei közé. Már az idei Jókai-napok al­kalmával el akartam indulni, hogy elhatározásomat valóra váltsam, de valami mindig köz­bejött. A kutyát azért többször is megnéztem: ott ült a helyén, a kirakat fölött, az utcát bá­mulva. Októberben ismét Komárom­ban jártam. S hogy végre ke­rült rá időm, nekivágtam, hogy lebonyolítsam az üzletet. De jaj! •—' az Európával szemben minden maradék szál hajam az égnek állt (húszegynéhány év óta a hajamat ls alaposan meg­tépázta az idő): az utca meg­van, a házakat még nem bon­tották le, ám a fekete kutya sehol! Oda a szimbólum! Oda a gyerekkorom! Oda a régi Ko­márom! Megraboltak! Kétségbeesetten vertem a fe­jem a falba: — Ö, én tökkelütött! Hogy nem tudtam idejekorán jönni! Persze megelőztek: a sort le­bontják, s az élelmes tulaj a hajdani cégért eladta ócska­vasnak. A kis hal ls hal. Eszé­be se jutott, hogy vannak még érző emberek is a világon! A fekete kutya Hogy a vas néha százszorta, ezerszerte többet jelent a vas nál! Hogy ő is jobban járhatott volna, ha nem kap az első kí­nálkozó alkalmon! E gyszeribe idegenül érez­tem magam gyerekkorom álomvárosában. Mennyire nem illek én bele ebbe a világba! Hol találni manapság Iljen ra­jongót, ilyen álomlovagot, mint én? f'Aűpom az utolsó remény foszlányt: hátha még nem ad­ták el az ócskásnak, hátha még itt áll valahol az udvar­ban! Benyitok az egyik kapu­aljba; egy idős férfi térít ész­re, nem ez az a ház, hanem a másik. Futok a szomszédba. Az udvar leghátsó lakásában va laki motoz. Bekopogok. Töm­zsi, őszhajú asszony nyit aj­tót. — Igen, én vagyok „a fe­ketekutyás nő", a mienk volt a ház. Magát is a szobor ér­dekli? Levették, mert a ház elejét renoválni fogják, s kép­zelje, a kőműves a fekete ku­tyát rögtön el is vitte haza, hogy jó lesz a kertjébe. De már akkor 'én inkább a déd­unokáimnak adom emlékbe, azok úgy szeretik. Tudja, Pős­tyénben laknak, s ha ellátogat­tak hozzám, mindig úgy meg­csodálták ... El is mentem érte ahhoz a kőműveshez, s tiz ko­ronámba került a hazaszállítá­sa. Fenemód nehéz. Vasból le­het, én azt mondom. Meg akar­ja nézni? A múltkor is meg állít valaki az utcán, valami fiatalember innen a színházból, hogy ő megveszi. De hát gye­rekem, a kutya nem eladó Merthogy műemlék, mint a Jó­kai emléktáblája; ennek is kint kell maradnia. Hisz ha nem kellene, én is odaadnám a déd­unokáimnak: hogy legutóbb itt voltak, úgy eljátszottak vele. De hát a város rátette a kezét. Már voltak megnézni a mú­zeumból, meg a járási hivatal­ból, hogy hol a fekete kutya. Tudja, az üzlet ott elől most a Mototechnáé, s az nem bán­ta volna, ha a kutya lent ma­rad, de a járás kiadta a pa­rancsot, hogy a kutyát vissza kell tenni... Gyűjtőszenvedélyem egypár percig még tartja magát: al­kudozni próbálok. Ám mihelyt látom, hogy reménytelen az eset, lassan megnyugszom. A kutya itt ült, amikor én még a világon se voltam — a várost illeti hát meg, nem engem. C ahogy elbúcsúzom, ahogy ^ kilépek a kapun, s felte­kintek a kirakat fölött ásító két lyukra, valami diadalmas öröm, valami ujjongó, mámo­ros érzés vesz rajtam erőt. Ro­hanni szeretnék, belekiáltani a friss, őszesti csöndbe: — Nem vagyok egyedüli MIKÚTS I. RÓBERT A galántai Vfiela mézfeldoigo­zó-iizemben már befejezték a méz felvásárlását. Az idei sze­zon — a gazdag hordás miatt — azonban eltart decemberig is. Igyekeznek minél több mé­zet felvásárolni, hogy a hazai szükségleten kívül a külföldi megrendeléseknek is eleget te­gyenek. Felvételűnkön a töltő­részleg, ahol félliteres üvegek­be kerül az aranysárga méz. Teljesítik adott szavukat A bratislavai Doprastav út­és hídépítő vállalat dolgozói, akiket a minap az a megtisz­teltetés ért, hogy ők építhetik fel a Bratislavát és Ligetfalut összekötő új Duna-hidat (az építkezés költségei meghalad­ják a 300 ihillió koronát), az elmúlt napokban értékelték az NOSZF 50. évfordulója alkal­mából tett felajánlásaikat. A felajánlások megvalósításában közel 3000 munkás és 600 mű­szaki-gazdasági dolgozó vett részt, és ezekben főképp afz építkezések határidejének le­rövidítését, a minőség javítá­sát és a gazdaságosság fokozá­sát tűzték kl célul. A Doprastav dolgozói felaján­lásaikból 297-et maradéktala­nul teljesítettek, és a többi 20 — mivel ezek valóra váltá­sa később esedékes, — teljesí­tése is igen jó ütemben halad. Szeptember végéig a vállalat az állami tervekben előírt 17 épít­kezés helyett 21-et adott át (ebből 16-ot határidő előtt) a beruházóknak. A 21 építkezés­ből 16 kitűnő, a többi pedig jó minőségű volt. Pénzben kife­jezve a híd- és útépítők az év elejétől kezdve terven felül mintegy 16 millió korona érté­kű munkát végeztek el. (kj) A nyitroi járás fiatal újítóinak sikere Az idén már harmadszor értékel­ték az ifjú újítók versenyét. A nyugat-szlováklal kerületben és szlovákiai méretben Is az első helyre a nyitral járás került, amely országos viszonylatban a harmadik helyen végzett. A verseny harmadik évében a nyitral Járásban 141 újítási javas­latot adtak be a fiatalok, amelyek nek megvalósítása 4 234 056 koro­na értéket Jelentett népgazdasá­gunk számára. Az üzemi CSISZ-szervezetek ver­senyében az aranyosmarótl CALEX fiataljai lettek országos viszony­latban az elsők, akik 123 újítást nyújtottak be. Várnay Tibor, Nyitra Jarmilfca és a pénzes fickó Hárman állnak a fővárosi büntetőtanács előtt: két fia­talember és egv lány. Sudár ter­metű, ártatlan tekintetű, sző­ke szépség ez a 17 éves Jarmil­ka. Alsó karján tetovált férfi fej éktelenkedik, a másikon ke­reszt és egy nyíllal áflőtt szív. Körülötte nagybetűk._ Szemreb­benés nélkül jelenti ki: — P. K., az első szeretőm mo­nogramja. Tizenhárom éves voltam akkor ... AZ ISKOLÁBAN UNATKOZTAM. VeJe és a barátaival murisabb folt... — Majd így folytatja: — J. L. a második szeretőm. A többire már nem emlékszem ... — Hány szeretője volt? — Nem számoltam őket... — Mióta iszik? — Kuőeráék tanítottak meg a korhelykedésre. Amikor egy al­kalommal mulatozás közben igazoltattak bennünket, Kuce­rának eljárt a szája: bevallotta viszonyunkat. Be is dutyizták miattam, liliomtiprásért... Közömbösen beszél, látszik rajta, hogy nem képes felfog­ni szavai horderejét. Amióta az eszét tudja, Jar­mila mindig irtózott az ottho­ni Jelenetektől, a szinte minden éjszaka megismétlődő, lidérc­nyomásként a lelkére nehezedő perpatvaroktól. Borgőzösen, dü­löngélve hazajáró édesapja ilyenkor tört-zúzott. Vérben forgó szemmel nekirontott fele­ségének és vadul ütötte-verte, ahol csak érte. A szerencsét­len asszony pedig csak sikolto­zott ... A két gyereknek látszólag nem esett bántódása. Ferda szinte fel sem vette, úgy meg­szokta. A két évvel fiatalabb farmilka ilyenkor RESZKETVE BÜJT A DUNYHA ALA és addig sírdogált, míg el nem nyomta az álom. Nem csoda, hogy menekült a szülői ház nyomasztó légköréből. Eleinte csak néhány órára, később éj­szakára sem ment haza. Az is­kolában hiába várták. Nem használt a szép szó. A durcás kislány csak a vállát vonogat­ta és hallgatott. Titkos útjai pe­dig egyre gyakrabban megis­métlődtek. Cselekedni kellett. Nem ma­radt más hátra, a még iskolakö­teles, nehezen kezelhető Jarmil­kát az egyik ifjúsági nevelőott­honban helyezték el. Itt sem becsülte meg magát. Túlságo­san megszokta a „szabadságot". Amikor csak tehette, kereket oldott az intézetből. A nevelői fellélegeztek, amikor végre be­töltötte tizenötödik évét. Ha­zaengedték. Jarmilkának Is nagy kő esett le a szívéről. Újra élvezhette sokáig nélkülözött szabadságát. Ogy tűnt, boldogan éli világát. Ám ez csak a látszat volt. Kü­lönben miért akarta eldobni magától az életét? Először al­tatóporokat vett be, később felvágta ereit. Az öngyilkossá­gi kísérlet nem sikerült. — Megbomlott ez a lény, vagy mi van vele? — vizsgálgatták a kórházban az orvosok és hogy szakszerű választ kapja­nak, beutalták a gyermekpszi­chiátriára. Néhány hét után megállapí­tották: Jarmila elmeállapota rendben van. Noha lomha gon­dolkodású, műveletlen, észbeli képességei alacsony fokúak; ahhoz azért volt esze, hogy megszegje a kórház fegyelmét. Titokban cigarettázott, sőt nem­egyszer italra ls sikerült szert tennie. Részegen belekötött a páciensekbe, durván feleselt velük. Házsártos természet — mondogatták az orvosok, de egészséges létére a kórházban nem tarthatták... A többi a nemzeti bizottság feladata volt. Elvonókúrára fogták, majd munkát szereztek neki. Bár a A legutóbbi népgyűlésen Fe­ketenyéken (galántai já­rás) több probléma, több fontos kérdés merült fel, me­lyek kapcsolatban vannak a fa­lu mindennapos életével. Saj­nos ezek a problémák egyálta­lában nem oldódtak meg. A lakosság már többször kér­te, hogy két autóbuszmegálló legyen a faluban. A jelenlegi a falu elején van, a legtöbb em­bernek gyalogolnia kell a meg­állóhelyig. Kérdezzük, valóban OLVASÓNK ÍRJA: Megoldatlan problémák leküzdhetetlen akadály ennek a kérésnek teljesítése? A másik probléma a Fekete­nyék és Hidaskürt közötti két kilométeres útszakasz rendbe hozása. Ezen az úton közlekedik a Feketenyék—Galánta közötti autóbusz, de az út minősége ennek ellenére rossz. Hepehu­pás talaj és óriási por. Por van mindenütt, az ülésen, a cso­magtartón, az emberek ruhá­ján. S nincs ellene védekezés, csak egy, rendbe kell hozni ezt az útszakaszt! Valamennyien azt kérdezzük, meddig kell még erre várnunk? A falu lakossá­ga elvállalta, hogy társadalmi munkában felépíti az új váró­termet. Utat építeni azonban egyedül nem tudnak. MÁZSÁR LÁSZLÓ pénzt nem vetette meg, hiába volt minden igyekezet. Csak hé­be-hóba járt munkába. Nem so­kat teketóriáztak vele a mun­kaadók. Vándorló „munkás" lett, míg végül elhatározta, hogy VÉGET VET AZ UNALMAS KOMÉDIÁNAK. Egyszerűen is lehet pénzt ke­resni — gondolta, miközben cél­talanul rótta a főváros utcáit. Csakhamar elfáradt. A pálya­udvaron nagy a forgalom, min­dig akad valamilyen szórako­zás. Ott, az egyik padon ülve ismerkedett meg a két fiatal­emberrel. Václav J. és Josef V. javában tanakodtak valamin. Mondanunk sem kell, csakha­mar őt is bevonták beszélgeté­sükbe. — Jó, hogy Itt van — mond­ták neki. — Ha segítségünkre lesz, nagyobb összeg üti mar­kunkat. Majd igazságosan el­osztjuk egymás között... — Mit kell tennem? — csil­lant fel a lány szeme. — Itt van ez a Jifí D. — vá­laszolták. Csinos fickó, pénze is van, jól látták, amikor előző nap délután elővette dagadó tárcáját, hogy kifizesse a száz koronáért tőlük megvásárolt karórát. Igaz, túlságosan ol­csón adták neki. Még utólag is ki lehetne „préselni" belőle az egyik parkban vagy 50 koronát, de talán többet is. Ha Jarmil­ka ügyes volna ... lépre csal­hatná ... Minden úgy történt, ahogy megbeszélték. A hiszékeny ji­fí néhány perces ismeretség után hajlott a szép lány szavá­ra. A petfíni parkban elég sö­tét is volt. Václav és Josef rej­tekhelyükről figyelték a csóko­lózó párt. A környék elcsende­sedett. A KÉT HULIGÁN KIUGROTT REJTEKHELYÉRŐL. Václav konyhakést szegezett Jifí mellének, Josef pedig ki­fosztotta mindenéből. Igazságosan megosztoztak a zsákmányon, s felültek a klad­nói vonatra. Kiszállás előtt csak úgy szórakozottságból Václav elemelte a padról ismeretlen útitársnője retiküljét, Jarmila viszont az asszony kesztyűjét és sálját vitte magával. A kitű­nő tréfán jót mulattak. Még akkor is nevetgéltek, amikor a kladnói' szállodában nem kap­tak szobát. — Annyi baj legyen — mon­dotta Václav —, visszamegyünk Prágába. Egy ismerősöm lakik NUslében, biztosan befogad mindhármunkat. — Igy „kvártélyozta be ma­gát" a három jómadár néhány éjszakára a jószívű házigazdá­hoz, aki hiszékenységéért nagy árat fizetett. Távollétében ugyanis az „albérlők" annak rendje és módja szerint „elin­tézték" a lakását. Igaz, Jarmilkában egy pilla­natra felébredt a zslványbecsü­let. — Igy háláljuk meg, hogy befogadott bennünket? — tilta­kozott a fosztogatás ellen. — Ebben nem veszek részt — je­lentette volna ki, ha elhatáro­zásában néhány váratlan csat­tanós pofon meg nem akadá­lyozza. Igy azután ő is segített elhordani, majd pénzzé tenni az értékeket. Az ágyneműnek, öl­tönyöknek, porszívónak, a rá­dió- és a tv-készüléknek az al­világban olcsó áron elég jó ke­letje van... Iszákosság, dőzsölés, csavar­gás, padon alvás a parkokban, a pályaudvaron, LESELKEDÉS AZ ÁLDOZATOKRA — ez volt a két gazfickó élete. Es ami még ennél is rosszabb: lopások, betörések, rablások, csalások terhelik számlájukat. Václav ugyan még csak 21 éves, de már 69 hónapot töltött a börtönben. Josef sem sokkal ke­vesebbet. Visszaeső bűnözők, javíthatatlanok. A lány, az más. Ö most elő­ször került összeütközésbe a törvénnyel. Még büntetlen elő­életű. Hogyan döntenek a bí­rák? Václavot a büntetőtanács 5, Josefet pedig 4 évi szabadság­vesztésre ítélte. A lány tizen­nyolc hónapot kapott, de az ítélet végrehajtását 3 évre fel­függesztették. KARDOS MARTA öho 19B7. XI. 14.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents