Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)

1967-11-11 / 311. szám, szombat

Tógyer bácsi teknőt farag Kisújíalu határában a patak partján táborozók sátora áll. Középütt a sátor — zöld sportsátor —, rajta sárga műanyaglepedő, hogy a hajnali nedvesség ne szívódjék a ponyvába, és odabenn melegebb legyen. A sátor előtt kis tűzhely kövekből, rajta egy kimustrált „sparheid" lyukas „platnija", azon pedig fazék. Félkörben gallyakból, ágakból eszkábált kerítés a „konyha" fala. Ez keríti el a „másik szobát" is, amely ugyancsak ágakból áll, de kis tetője van. A sövényfal tövében két téglán deszka — ez a kredenc. Rajta zsírosbödön, hagyma, liszt, miegymás. „A háromszobás összkomfortot" — folyó hideg víz a patakban — még egy műhely is kiegészíti: a plafonja a szabad ég. Alatta kivágott, másfél méteres darabokra szabdalt topolyafa törzse. Körbe-körbe rengeteg forgács, fahulladék. Ez gyanús, mert a kirándulók — ha szemetet csinálnak is — egész topolyafákat mégsem forgácsolnak darabokra. Milyen kirándulók táboroznak itt? Közelebb érve meglepődünk: a táborozók neon holmi suhanc „trempek", hanem egy család. A 64 éves Tógyer József, Anna néni, a felesége — tizenegy gyereket szült, de nem látszik meg rajta — és a tizenhat éves leányuk, a legfiatalabbik, Ilonka. Mi szél hozta őket ilyen messzire otthonukból, a keletszlovákiai Pálóc községből? A munka. Tógyer József nem kiránduló, hanem teknőfaragó mesterember, aki kora tavasztól — április 24-től, Szentgyörgy napjától — késő őszig, amíg sátrát be nem fedi a hó, az országot járja topolyafákat keres, felszeleteli őket, teknővé faragja. Felesége és leányq segédkezik a munkában — nehéz már hatvannégy éves korban a nagy fadarabok forgatása, emelgetése — és a környéken árulják a teknőket. Biciklire erősítenek két teknőt, jobbról egyet, balról egyet és tolják a faluba. A teknőért kapott pénzen ott helyben élelmiszert vásárolnak, visszatérnek a látástól vakulásig teknőt faragó Józsi bácsihoz, ebédet főznek neki Vándorélet. Holesov, Novy JiCín, Kojetín környékének tavaszi bevándorlása után egy kis kényszerpihenő odahaza — hiába, az ember érzi már a korát, s a betegség is utoléri. Majd újra nekivág a világnak, Losonc vidékére. Stracinyban egy hónapig, a szomszéd Kisújfalun most. Ogy november közepe táján készülnek haza. Csattog a fejsze, ék feszíti ketté a fatörzset. Azután a „plankács", a bárd kerül sorra. A „kapocskával" — a hajlított tisztítószerszámmal — Tógyer bácsi simára gyalulja a teknőt, miután a kétnyel ű késsel megadta formáját. Két napba is belekerül, míg egy teknő elkészül. Havonta vagy tizenöt darab készül el a szabad ég alatti műhelyben. Olyan sima az egy darabból faragott teknő, akár az üveg — pedig cslszolópapír nem is ér hozzá. Meglepő szimmetria, hajszálpontos méretek, kitűnő felszíni megmunkálás. Mindez csak úgy szemmérték után, a legdurvább szerszámokkal... — Tizenhárom éves korom óta csinálom ezt, kérem, apám is teknőfaragó volt — magyarázza hozzáértését Tógyer József. — És azóta mindig a világot járja? — Mindig ... — Nem szeretne már letelepedni, sosem jutott ilyesmi az eszébe? — Nem tudnám már megszokni egy helyben. Amíg bírom, folytatom a munkámat. Télen fakanalakat, tölcséreket, apróságokat faragok és ha már nem bírok öregségemre utazgatni, csak azt csinálom majd ... — Hát Annus néni és Ilonka? — Én is teknőfaragó családból való vagyok — válaszol Annus néni. — Ogy megszoktuk a vándoréletet, hogy másképp már el sem tudjuk képzelni. Ilonka már „kijárta" a hat osztályt, most ő is velünk jár .., A többi gyerek bizony már nem farag teknőt... A negyvenéves Józsi fiam az erdészetben dolgozik, egyik lányom kalauz a vonaton, a másik férjhez ment... Az életben maradt nyolc közül bizony egyik sem folytatja... — Aztán, hogy „Jönnek ki"? Kifizetődik a vándorlás? — Egy-egy teknőért 3—4— 500 koronát is kapunk. Egy topolyafa 3—400 koronába kerül. Az utazás is elég drága... A múltkor Losoncra a vasútra vitettünk teknőket tehertaxival, hát belekerült 200 koronába. De azért van valami a könyvecskén. Ogy gazdálkodunk, hogy télire is maradjon öthatezer korona. Elbúcsúzunk a vándorló családtól. Ilonka szégyenlősen odabújik mamájához, furcsának tűnik neki, hogy ő most „benn lesz az újságban", Józsi bácsi meg talán örül is a reklámnak... Ismét csattog a fejsze, a leány forgatja a fát, apa simítja, az asszony vacsorafőzésre készül, leguggol, nagyokat fúj a hamvadó parázsba ... Amikor beesteledik mindhárman bebújnak kis sátrukba, a magukkal hozott dunnába süppednek, egymást melengetik. Dolgos nap után nyugodt az álom. De nyugodt az álom attól is, hogy tudják: szívesen látják őket az emberek falujuk határában, mert ritka manapság a teknőfaragó. VILCSEK GÉZA «^^ydnnnHBBHHHi A

Hindukus, a világ második legmagasabb hegysége, az utóbbi időben számos hegymászó expedíció színhelyévé vált. A Keleti Hindukus ismeretlen völgyei, több megmászatlan csúcsa mágnesként vonzzák a hegymászókat. A Csehszlovák Testnevelési Szövetség Központi Bizottságának hegymászó tagozata két expedíciót inditott útnak ebbe a hegységbe. Az elsőre 1965-ben került sor, három hónapig tartott az afganisztáni Wakchan-völgyben. Az expedíció részvevői tizenhét 5000-6800 méter magas csúcsot másztak meg, mindegyikei elsőkként. Útjukat filmre vették, két könyvben is ismertették és dr. Milan Daniel, a Csehszlovák Tudományos Akadémia dolgozója értékes tudományos anyagot hozott az útról a parazitológia teréről. A második expedíció szeptember végén tért vissza Pakisztánból, ahol megmászta a Hindukus legmagasabb csúcsát, a 7708 méter magas Tirich Mirt. Az alábbiakban erről az expedícióról kívánok beszámolni. Mikor két esztendővel ezelőtt a Qala Panja (6328 m) csúcsán álltam és utoljára tekintettem végig a Hindukus havas csúcsain, elfogott a szomorúság, — már csak a hazavezető út állí előttünk, örültem, hogy újra jalálkozom családommal, amelyről már három hónapja nem kaptam hírt, barátaimmal és a Tátrával, ahol csaknem életem felét töltöttem, s ahova mindig szívesen térek vissza. Ám mindennek ellenére nehezemre esett búcsút venni n Jégóriások e vad, de gyönyörű világától. Elfogott a vágy, hogy, újra visszatérjek ide, ismét vándoroljak a teherhordók és az öszvérek karavánjával. Akkortájt ez az álom nagyon távoli volt, de nem elérhetetlen. Jóllehet az első expedíció vezetője hazatérésünk után kijelentette, hogy újabb expedíciót nem szervezhet, nem igen hittem neki. Jól ismertem és tudtam róla, hogy ha kissé kipiheni magát, újra elfogja a nyugtalanság. S' csakugyan így is történt. Az elmúlt év' nyarán már meglehetősen konkrétan esett szó arról, hogy 1967-ben újabb expedíciót szervezünk, s hogy annak vezetője ismét Vladimír Sediv? mérnök lesz. Az év végén már ismert volt a részvevők neve is: Vladimír Sedivy mérnök, az expedíció vezetője, dr. Zdenék V1C orvos, dr. Milan Daniel parazitológus, dr. Pavel Röd! zoológus, dr. Oldfich Miksik docens, pszichológus, Wiléih Heckel fényképész, Bedfich Roger kameraman, Miroslav Jaäkovsky, a kameraman asszisztense, Ján Cervinka, Vlastimíl Smída mérnök, Ivan Urbanoviíí, Jifí Maäek és Jómagam. Mint a részvevők foglalkozásából nyilvánvaló, nem kimondottan hegy mászó-expedíA HINDUKUS LEGMAGASABB CSÜCSAl cióról volt szó, hanem hegymászó-tudományos expedícióról. Az ilyen vállalkozás során a vezetőnek elég gondja van azzal, hogy egybehangolja az egyik csoport érdekeit a másikéival. Az első összpontosításra a Biela Voda-i völgyben gyűltünk össze, ahol minden résztvevő megkapta a feladatát, amelyet az előkészületek során el kellett végeznie. Olvasóim aligha tudják elképzelni, mi mindenről kell gondoskodni egy négy hónapig tartó expedícióhoz: élelmiszerekről, felszerelésről. És semmiről sem szabad megfeledkezni . .. Mindjárt kezdetben felmerült egy komoly probléma — a szállítás kérdése. Az első expedíció összesen 4500 kilogramm anyagott vitt magával, amelyet a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság szállított rezsiáron Kabulba. Most azonban a Prága—Kabul rendszeres légijáratot megszüntették, valutában pedig ilyen szállítmány megfizetésére nincs elég pénzünk. Végül is találtunk megoldást. Mirek Ja§kovsky azt a javaslatot tette, hogy mivel a Tatra nemzeti vállalat az idén ünnepli fennállásának 70. évfordulóját, jó lenne, ha segítségért hozzá fordulnánk. Vállalta is ezt a feladatot, s rövidesen azzal a hírrel örvendeztetett meg bennünket, hogy a gyár kölcsön adja nekünk a TATRA 138 tehergépkocsi új típusát, amely minden anyagunkat elszállítja Pakisztánba. Ily módon expedíciónk egy taggal bővült, mégpedig a sofőrrel, Mirek Dryakkal, a Tatra vállalat próbasöfőrjével. Célunk: el akartuk érni a hegység legmagasabb csúcsát, a Tirich Mirt. A Hindukus e legmagasabb csúcsát ugyan már megmászták, de csak egyszer — egy norvég expedíció 1950-ben a déli oldalról. Mi nyugat felől szándékoztunk nekivágni, tehát új úton. Ezenkívül azzal is tisztában voltunk, hogy a Tirich Mir közvetlen közelében több, mindmáig megmászatlan 7000 méteren felüli csúcs is van. Titokban abban reménykedtünk, hogy fő célunkon kívül még e csúcsok valamelyikét ls sikerül leküzdenünk. • Még sok-sok nehézséggel találtuk magunkat szemben, ám végül valamennyit sikerült megoldanunk, megkaptuk az engedélyt a pakisztáni kormánytól is: Az expedíció útjára indulhatott Csehszlovákiából három csoportban indultunk útnak: elsőkként négyen indultak el az anyagot szállító autóval Magyarországon, Románián, Bulgárián, Törökországon és Iránon keresztül Afganisztánba, ahol ls Kabulban kellett találkozniok azokkal, akik repülőgépen utaztak a Szovjetunión keresztül. Egy Karó veze még elint ügye nius Mos: bulb gépi gón dult bem vák pedi mou ossz Amt Cl egy: út v gast a me ban csin tűnt ladh az i tudt tere reih hág< horc kat. géví a tű kábi tünl 180 IE gépi den lom felé utár fel tál A állt, dali