Új Szó, 1967. november ( 20. évfolyam, 301-330. szám)
1967-11-11 / 311. szám, szombat
M egszokott hét végi menetrendemet felborítva, ezúttal nem a tengerparton, hanem egy legalább ennyire érdekes helyen, a Dar es Salaam közelében lévő falumúzeumban kötök ki. Különben ez a sokarcú falucska a tanzániai főváros őslakosainak és a külföldi látogatóknak kedvenc kirándulóhelye. A falumúzeum párját ritkítja Kelet-Afrikában. Kettős célt szolgál. Egyrészt azt, hogy megismertesse látogatóival, milyen házakban élnek az ország különböző törzsei. Másrészt azt, hogy átmentse a könnyen felejtő jelen és a hagyományoktól szabadulni szerető utókor szómára a törzsi építési stílusokat, amelyek rendkívül gyorsan a feledés homályába merülnek Afrika modernizálódó életviszonyai közepette. A tanzániai kormány azon kísérlete tehát, hogy egy külön erre a célra épített falumúzeumban őrizze meg több száz, esetenként pedig több ezer év hagyományait, rendkívül tiszteletreméltó ötlet. Bár követnék példáját más afrikai országok is. DÍCSÉRETES KEZDEMENYEZES A falumúzeum bejárata maga is hagyományos törzsi építmény. A rekkenő hőség ellenére kellemes hűvösség fogad a körblakú házacskában. És természetesen egy értelmes tekintetű afrikai. A belépődíj két shilling. (Körülbelül öt korona.) Nem azért kell fizetni, mert világszerte ez a szokás, - nyugtat meg a pénztáros. A látogatóktól bevett két shillingekből új házakat építenek majd. Most még csak a legfontosabb törzsek lakóháztípusai láthatók a múzeumban. Eljön az idő, amikor képviselve lesznek itt a kisebb törzsek is. Ehhez azonban pénz kell. S a kormánynak ennél sürgősebb tennivalói is vannak. Ezúttal én nyugtatom meg. Sok más afrikai és nem afrikai ország büszke lehetne rá, ha ilyen falumúzeuma lenne, mint a tanzániai. FAFARAGÓ MŰVÉSZ üzleti érzékért persze a tanzániaiak sem mennek a szomszédba. A falumúzeum pénztárosa nemcsak belépőjegyeket kínál eladásra, hanem tipikus törzsi kézműipari cikkeket is: fafaragásokat, gyékényeket, pajzsokat, íjakat és lándzsákat, faháncsból készült színes takarókat, szerszámokat, kalabasokat és székeket. Az egyik ház tornáca egész nap vidám tereferétől hangos. Itt dolgoznak, vagy ha úgy tetszik alkotnak a fafaragók. Ébenfából faragják ki a múltat, a jelent és a jövendőt. Képzeletük rendkívül gazdag, kézügyességük szintúgy. Kézbe veszek egy furcsa alakú szobrot. Gúnyosan vigyorgó rút fej, amelynek teste nincs, csak keze és lába. — Mit ábrázol? - kérdezem a népművészt. — Van egy cigarettája? — Tessék. Gyújtson rá. — Hogy mit ábrázol? Hót a sátánt. — Milyen sátánt? — .Egyet a sok közül. Mert sok van. — Úgy érti, hogy egy gonosz szellemet? Arca felragyog. ÉLIÁS BÉLA RIPORTJA A CHAGGA TORZS JELLEGZETES LAKÖHÄZA (A szerző [elvételei) - No látja. Pontosan azt. Gonosz lelket. Ha ezt a farogvónyt megmutatnám egy hazai szobrásznak, azt mondaná, hogy futurista mű. Itt Afrikában ez a művész soha nem hallott stílusról és irányzatokról. így csinálja, mert a lelke mélyén ilyennek alkotta meg a gonosz kénét. TÖRZSI STÍLUSOK A múzeum területén látható házak eltérőek, de egy valami közös bennük. Azok, akik alkották őket, - s erre a célra Dar es Salaamba hozták a különböző törzsek építőit - pontosan tisztában vannak Tanzánia lakosainak életviszonyaival, a vidéki klíma változásával. Az egyik ház köralakú, s hasonlít a mongóliai jurtához. Csak nem állatbőrrel, hanem elefántfűvel, vagy gyékénnyel borították a házat. A másik ház szorosan egymáshoz kötözött bambuszokból készült. A harmadik vert falu. A fal alapanyaga a termeszhangyáktól elorzott agyag, amely olyan kemény, mint a vas. Ezt tehéntrágyával kötik. Az esős évszakban sem mállik szét, s a legnagyobb hőségben sem repedezik meg. Tetején az asszonyok zöldséget, tököt termesztenek, apró darabokra szeletelt banánt szárítanak, amelynek lisztjéből ízle-» tes málét készítenek. Vannak olyan vidékek, ahol a törzsi közösség külön falvakat épít a tíz-tizenkét éves fiúgyermekek részére. Itt élnek addig, amíg meg nem nősülnek. Az idehozott feleségek aztán gyermekeket szülnek, s ezzel megszűnik a falu „agglegény" jellege. Az európai szem számára ezek a házak sötétek és alacsonyak. Azaz kényelmetlenek, de kellemesen hűvösek és egészségesen tiszták. MIRE JÓ A UAZ? ' Az afrikai életben nincs a háznak olyan jelentősége, mint nálunk. A ház Afrikában arra szolgál, hogy aludjanak és főzzenek benne. S amikor esik, meghúzódjanak a fedele alatt. A ház az a hely, ahol az emberek megszületnek, menedéket találnak, ha betegek, elrejtőznek homályában, ha szeretkeznek és amikor meghalnak. A primitív afrikai falusi életmód, amely földművelésből, állattenyésztésből, halászatból vagy vadászatból áll, kevés időt ad arra, hogy a házában töltse az időt az ember. Többnyire csak aludni tér haza, hogy a hajnal ismét a bushban, az afrikai vidék féldzsungelében találja. Ilyen egyszerű a házak berendezése is. Tűzhely, élelmiszer tárolására alkalmas kas, kalabastök ívóvíz céljára és annyi heverő, amennyi a családtagok részére szükséges. Az emberekkel egy házban, de elkülönített részben tartózkodnak éjjel az oroszlántól és más ragadozótól féltve őrzött háziállatok is. Ezek képezik a legtöbb törzs vagyonát, pótolhatatlan kincsét. A tanzániai falumúzeum egy olyan társadalom keresztmetszetét adja, amelyben békésen megférnek egymás mellett a több emeletes vasbeton és üvegpaloták a gyékényből és sárból készített kunyhókkal. Talán nincs messze az idő, amikor az afrikai falu lakosa is elcsodálkozik majd a múzeumi kunyhók láttán: hát így is éltek emberek Afrikában? Pisztolylövés dördült, golyók süvítettek átütve a deszkafalakat vagy visszapattanva a sziklákról. A kisváros férfiai csüggedten könyörögtek oltalomért a szentekhez és ördögökhöz. Ez történt egy vasárnap reggelen a brazíliai Mato Grosso államban a gyémántkeresők Paranatinga telepén. Ez a kisváros 1964-ben keletkezett, temetője azonban már több mint húsz halottat fogadott be. A vasárnapi „csendélet" okozója egy Ferreira nevű jókedvű mulatt volt, aki nagy mennyiségű kasasza (közkedvelt, olcsó és gyorsan ható szeszes Ital) hatására 38-as kaliberű katonai pisztolyával sok munkát adott a helyi rendőrségnek. Három rendőr ugyanis rögtön fedezékbe vonult és tüzet nyitott a garázdára. Vagy ötven lövés után elfogyott Ferreira lőszere. Csend lett. Ferreira elhajította pisztolyát, és odaszólt a rendőröknek: „Jószántamból megadom magam". Aztán űjból nekihasalt egy üveg kasaszának, míg holtrészegen elterült kunyhója poros padlóján. Az utca ismét megélénkült. A gyerekek kifutottak rejtekhelyeikről és gyűjteni kezdték a kilőtt töltényhüvelyeket. A férfiak lerázták magukról a port, és élénken megvitatták a különös párbajt. A kisváros sok mindenben a régi vadnyugati településekre emlékeztet, noha csendjét nem minden vasárnap reggel zavarja lövöldözés. Mozgalmas évek 1963-ban egy decemberi reggelen kezdődött... Abrao Bezerra, egy idős ember azon a napon Quibában beállított egy bizonyos Apolonio Bure irodájában, öklében furcsa köveket szorongatott, s amikor szétnyitotta kezét, magabiztosan megkérdezte: „Hát ez mi?" Apolonio, a gazdag kereskedő és helyi politikus, mellesleg gyémántfelvásárló meglepetésében felkiáltott, s megvásárolta az összes követ, amelyet Abrao markában látott. Aztán meg kérdezte: „Hol találtad, öreg?" Abrao megmondta, s a távírónál is gyorsabban elterjedt a hír, hogy az alig ismert, kis Paratinga folyó haragos vizei gyémántokat görgetnek. Nosza mindenünnen tódultak oda öregek, fiatalok, diákok, tisztviselők, csavargók. Rozoga teherautókon vagy gyalog kapaszkodtak felfelé; csak egy céljuk volt: Paratinga. A folyó partján táLUIS CHRYSANDER BRAZÍLIAI RIPORTJA bort ütöttek, aztán akaratlanul egy alaktalan, unalmas, piszkos és félelmetes kisvárost alapítottak. Rövidesen hatezer ember költözött a sebtiben felépült kétszáz „házba". A gyémántkwfcfiók ma szövetkezetbe tömfxflltek. Akinek véletlenül van pénze, babot, rizst és füstölthúst vásárol másik két-három társának, akik viszont munkájukkal törlesztenek. A munkamegosztás abban nyilvánul meg, hogy két ember a csónakban dolgozik, a többiek pedig a parton átszitálják a hordalékot. Suruca, grosso, media és refina Persze találhatók még egyedülálló „farkasok" ls. Ilyen például az öreg Benedict. Félig megtölti csónakját kavicscsal és hordalékkal, aztán a parton elkezdi a mosást, ő is négyfajta szitával dolgozik. Az egymásba rakható sziták legdurvábbika a suruca. Hamár ebben fennakad a gyémánt, akkor ez azt jelenti, hogy a szerencsés kutató egész életére biztosította jólétét. Ám rendszerint csak durva kő marad a surucában. A másik szita, a grossa. Ez is apró lyukú. Egyszerű köveken kívül Itt sem szokott más fennmaradni. Utána következik a media. Szitálás után csak nagyon apró kövek maradnak benne. Utoljára következik a legfinomabb szita, a refina. Csak a finom homokot engedi át. Az egész művelet olyan, mint az aranymosás. Az öreg Benedict vizslaszemmel vizsgálja a refina tartalmát. Észrevesz egy különös fényű kődarabot, mutatóujjával kipiszkálja. Ez a sibio, tizedkarátos kis gyémánt. Nem a súlya, a színe a lényeges. Tökéletesen átlátszó, mintha tiszta vízből állt volna össze, s fénylik, mint a nap. Az ilyen gyémántot Itt fazendának nevezik. A gyémántkeresők városában 25 svéd koronát is megadnak érte. Más országban, ahová csempészek révén Jut el, 250 koronát ér. Máris megjelent a felvásárló. „Eladod? Mennyit kérsz érte?" Benedict üres tekintettel ránéz és megmondja: „85 koronát". Jeremia, a felvásárló a felét kínálja. Mindketten jól tudják, hogy a végleges ár mintegy 25 korona lesz, de azért sokáig alkudoznak. A folyó medrében levő mély gödröket búvárfelszerelés segítségével kutatják. Egy búvár talált egy hatalmas gyémántdarabot, amelyet Apolonio 30 ezer svéd koronáért vásárolt meg tőle, aztán 40 ezerért eladta. Az esetek többségében azonban az a helyzet, hogy a kutatók kiadásai és bevételei éppen fedezik egymást. Mégis mindegyikük hirtelen meggazdagodásról álmodozik, pedig ezer közül csak egy olyan szerencsés, hogy gazdag emberként hagyhatja el Paranatingát. A többség számára azonban ez a hely örök börtön, amelyből nem tud szabadulni ... RUPPERT LOCKWOOD MIKRONÉZIAI ÚTIJEGYZETE Az ellopott üíiis — Amerikai missziósok jöttek szigetünkre, s azt mondták, emeljem a szemem az égre. Amíg az égre tekintettem, az amerikaiak kilopták a földet a lábam alól — állítólag a hawaii király mondta ezt a múlt században, pedig neki kevesebb oka volt a panaszkodásra, mint Nauru sziget mai lakóinak. A hawaiiak ugyan elvesztették szuverenitásukat, de gazdag földjeiken továbbra is megterem a kókuszdió és mindenféle gyümölcs, sertéseket tenyésztenek, mint azelőtt. A nauruiak azonban szuverenitásukkal együtt földjüket is elvesztették. Nauru sziget a mikronéziai övezetben, az Egyenlítő mentén, a Gilbert-szigetcsoport vidékén fekszik. Földje mélyén hatalmas foszfátkészletek rejlenek. A Jelentéktelen nagyságú sziget ezért lett egyszerre három gyarmati hatalom — Anglia, Ausztrália és Oj-Zéland „gyámoltja". Naurun már 1906 óta bányászszák a foszfátot, melynek feldolgozásával jelenleg a British Phosphat Commissioners foglalkozik. Részvényeinek 42 százaléka az ausztráliai és az angol kormányé, 16 százaléka az újzélandié. A 21 négyzetkilométernyi sziget repülőgépemről parányi kis pontnak látszik. Lejjebb ereszkedve észrevesszük tojásdad alakJát. A szigetet korallszirtek veszik körül. Amikor az angolok" 1798-ban felfedezték, dús növényzetű, vakítóan fehér homokos partú szigetországban vetették meg a lábukat. A parton illatos gyümölcs termett, a vizek halban bővelkedtek. A sziget felfedezői a Pleasant (kellemes) nevet adták neki, de a British' Phosphat Commisioners gondoskodott róla, hogy elértéktelenítse a sziget arculatát. A földek négyötödét foszfátlelőhelyek borítják. A külföldiek eltávolítottők róla a termőréteget, hogy szabadon kiaknázhassák. A nauruiak először semmit sem kaptak földjük kincséért, később valamivel kiszúrták a szemüket. Pontosan így, a sző szoros értelmében. Míg ugyanis a világpiacon az olcsó kérisavval dúsított foszfát, a szuperfoszfát ára tonnánként 40 ausztráliai dollár, a nauruiak még a két dollárt sem kapják meg érte. Ellopták a nauruk földjét, tönkretették növényvilőgukat, évi kétmillió tonnára fejlesztették a foszfátkitermelést, hogy a három „gyámhatalom" nagy bankjai mesés profitot zsebeljenek be. Naurui vezetők, akikkel találkoztam, másról sem beszélnek, mint a földkérdésről és az önállóság kikiáltásáról. A sziget egykori festői látképe odaveszett. Az imperialista hódítás tönkretette. Turistákat már nem fog vonzani. Azt viszont elérhetik' a bennszülöttek, hogy függetlenségük kivívása után maguk értékesíthetik és a maguk javára fordíthatják a szigetország földjének nagy kincsét. A függetlenséghez vezető út azonban túl hosszú. „A nauruiak nem tudják megakadályozni, hogy szigetüket ne pusztítsák idegenek. Azt azonban tudják, hogy a log és a világ közvéleménye mellettük van" — nyilatkozott nekem az egyik naurui vezető. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése 1968. január l ét jelölte meg a függetlenség elnyerésének végső határidejéül. A monopolisták azonban kijelentették, hogy továbbra sem hajlandók engedni a „kemény irányvonalból" ... 1967.
