Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-07 / 277. szám, szombat

Christian TISBET?: — A térkép szerint nemsokára megérkezünk — szólalt meg Klieber. A kocsi kigördült az árnyékos alagútból, amelyet lombos paratölgyek borítottak az úttest, fölé, s a széles vizesárok mentén a településhez közeledett. — Szeretnék tankolni, mielőtt a kompra szállunk. Ki tudja, van-e benzinkút a szigeten. — Most hirtelen minden olyan világos — mondta mintegy válaszként Klieber anyja —, aztán meg újra elmosódik, a vonalak bizonytalanok lesznek. Vagy csak a szemem káprázik? — Sokszor érezni ezt a part közelében. A meleg levegőben szálló pára okozza. — Tudom, fiam. Erről is írt apa a leveleiben. Hisz mindig a tenger mellett szeretett volna élni. Mondom is gyakran, úgy örülök, hogy legalább pár évre sikerült neki. — Igen, anya — válaszolta Klieber. A benzinkút mellett álló ház falán egy sárgás emléktáblára figyeltek fel, sok hasonlót láttak eddig ls útközben. Míg egy idősebb asszony benzint töltött a tartályba, Klieber a táblához lépett, ős elolvasta a feliratot. — Miféle táblák ezek? — kérdezte az anya, mikor elindultak. — Emléktáblák. Az elesett vagy kivégzett franciák emlékére. — Itt bizonyára ez a szokás — jegyezte meg az anya. — Lehet. Végre csakugyan megérkeztünk a tengerhez, s jön a komp is, szerencsére. Ráfutottak a tengerbe vezető betonmólóra, és beálltak a várakozó kocsik sorába. Várniuk kellett, kiszálltak. Az apály lassan szívta a vizet a móló partjáról, az ittott megcsillanó iszapon félgömb alakú elhaló medúzák üveges fénye játszott. — Soha nem hittem volna, hogy a sziget ilyen közel lenne a szárazföldhöz. Az anya lábujjhegyre emelkedett, úgy nézte a széles, enyhén dombos szigetet, sötét tűlevelű fáinak fésűs vonalát. — Erről soha nem írt apa. Mindig úgy képzeltem el, hogy úgy emelkedik ki a tengerből, mint valami magányos erődítmény. — Magányos erődítmény volt ez így is. — Kliebert bosszantotta, hogy rekedt a hangja. — Különben a fény ls csalóka. Nyugodj meg, elég messze van még. — Mindenesetre, nemsokára ott leszünk — mondta az anya megnyugodva. Ahogy a kompon beékelődtek a többi kocsi közé, az anya hátradőlt az ülésen, és lecsukta a szemét. Klieber kiszállt a kocsiból, ós felment a fedélzetre. A komp egy fordulattal elszakadt a mólótól. Klieber leült egy padra, három apácával szemben. A sziget, amelyen lassan házak és fehér partfoszlányok váltak felismerhetővé, nem érdekelte Kliebert, olyan volt mint bármely más sziget. Egy gömbölyded férfi Jött fel a kis lépcsőn, és helyet foglalt Kliebert mellett. Oj, suhogó felöltő volt rajta, szorosra húzott övvel. — Jó napot földi — szólította meg Kliebert, aki kényszeredetten mosolyra húzta a száját. — Láttam ugyanis a kocsiját. Maga nem vette észre az enyémet? — Nem. — Errefelé még kevés a német. Odaát akarja tölteni a szabadságát? — Lehetséges — válaszolta Klieber. Hátranézett, az anyját kémlelte, még mindig úgy ült, ahogy az előbb otthagyta. — Jól teszi. A szigetet melegen ajánlom, feltéve, ha még mindig olyan, mint tizenhét évvel ezelőtt. Kedves nép, valóban nagyon kedvesek; nem olyanok, mint a többi francia. — A háború alatt volt Itt? — kérdezte Klieber kelletlenül. — Igen, két évig. Azóta nem. De én nem azért jövök ide, mint sokan mások; vállszalaggal és „no, öreg harcos, keressük fel a ilíjjdani csatamezőt" jelszóval. Nem, én csíxt ügy, szentimentallzmusból jöttem, mert annak idején nagyon Jól éreztem Itt magam, még egyszer szeretném viszontlátni a lányt, ős így tovább. — Aha — mondta Klieber. — A háború végéig ott volt? — Germaine volt a lányneve. Találó, ugye? A feleségem nem tud róla, de ő nem ls olyan. Régi emlékek, ennyi az egész. Az asszony megértő. Nem maradhattam Itt végig. 1943-ban elkerültem. Sajnos. Itt ugyanis nem volt hadszíntér. — Nem? — Nem bizony. Annak idején nagy feltűnést keltett, de maga akkor még bizonyára nagyon fiatal volt... — Tizennyégy éves. — Na látja. Szóval nem volt hadszíntér. A szigetlakók nagyon hálásak lehetnek. A parancsnok egyetlen lövés nélkül kapitulált. Nagy betűkkel hozták annak idején az újságok is. Áruló, ezt írták róla, meg hogy a családját is letartóztatták, és így tovább. Nem ls hittem volna az öregről, amilyen kemény legény volt. Egyébként ... — Ismerte talán? — Hogy Ismertem, hát az éppen túlzás, fiatalember. £n tizedes voltam, ő meg vérbeli tiszt; igaz, csak tartalékos. Hát igen, éppen az ilyen típus veszti el néha a fejét. De hát mindnyájan emberek vagyunk. Van valami ebben a szigetben, ami mindenkit ellágyít; ezért akartam még egyszer megnézni. — Mindjárt megérkezünk — Klieber felállt. — Jó szórakozást. — Menjen fel a világítótoronyba a sziget nyugati részén — kiáltott utána a férfi. — Pazar kilátás, hlgyje ell A sziget keskeny utcáját sűrű fenyők szegélyezték. — Éppen ilyennek képzeltem el mindent — mondta az anya. — Apa mégis nagyon pontosan számolt be a leveleiben. Most egy nagy, fehér tornyos ház következik, s aztán balra a homokút. Valóban szép séta, minden este végigment rajta. — Tudom — válaszolt Klieber. — De a homokutat azóta leaszfaltozták. A kocsi közben elkanyarodott, és lassabban gördült tovább. — Gondolatban oly rég Jártam már ezen az úton — mondta az anya —, mégis emlékszem minden részletére. Biztosan, mert a börtönben mindennap elolvastam apa leveleit, és magam elé képzeltem mindent, amit írt. Ott sokkal pontosabban olvastam el őket, mint annak idején, amikor megkaptam és felbontottam. Rögtön olyan figyelemmel kellett volna elolvasnom mindent, és pontosan válaszolni is rá. — Azt soha nem kívánta — monta Klieber. — Ö volt a levélíró a családban. S első alkalommal sem csak magadban olvastad el a leveleit, hanem nekem is felolvastad őket. — De nem elég figyelmesen — mondta az anya. Klieber levette a lábát a gázpedálról. — Ez az a ház. Igen. Megint üdülő, s be is lehet menni. Bizonyára elég drága. A kertben foglaltak helyet egy nyírott, belül üresnek látszó fakózöld díszbokor mellett álló asztalkánál. A lány — haján fehér bóbitával — kávét és egy kancsó forró tejet hozott Néma csendben itták meg. — Nehéz lesz arról beszélni — szólt Klieber rövid szünet után. — Én találnék szavakat, ha tudnék franciául — válaszolta az anyja. Kövér, fehér hajú, nagy orrú férfi Jártkelt a kertben. Sárga ingének gallérja nyitva. Néhány asztalnál megállt, és elbeszélgetett a vendégekkel. — Ez Cremier — mondta az anya —, a tulajdonos. — Alig változhatott valamit, könnyű ráismerni, ugye? — Klieber nem felelt. Az anya kis ágat tört le a bokorról, szétmorzsolta és megszagolta a bársonyos leveleket. Közben egyre Cremier-t nézte. Cremier nem sietett. Kényelmesen fecsegett, s már úgy látszott elkerüli az asztalukat, és visszatér a házba. Ekkor hirtelen megfordult, ós feléjük közeledett. Mosolygott. Megkérdezte, hogy meg vannak-e elégedve. — Köszönöm — mondta Klieber. — Minden rendben. Itt a mimózabokrok árnyékában nagyon kellemesen elüldögél az ember — tette hozzá az anyja. Cremier kérdően tekintett Klieberre. ű tolmácsolta. Cremier udvariasan meghajolt, és így szólt: — A hölgy szakértő. Kevés vendég tudja, hogy ez mimóza. Most, Júliusban, ugyebár, majdnem eltűnnek, nem virágoznak. Nagyon különös növény. Klieber lefordította. — Novemberben azonban olyan, mint sárga fürtökkel borított fal — mondta az anya, Ez ügy hangzott, mint egy Idézet. Klieber nem akarta lefordítani, de Cremier oly kutatóan nézte vízkék szemével, hogy végül mégiscsak rászánta magát. — Kitűnően beszél franciául — állapította meg erre Cremier, mintha nem is a mondatok tartalmára figyelne. — Köszönöm. •—< Klieber zavartan mosolygott. — Korán kezdtem a tanulást. Manapság meg különösen sokat adunk erre Németországban. — 0, semmi kifogásunk a németek ellen •—felelte Cremier, aki közben nem Kliebert, hanem az anyját figyelte. — Vagy ha úgy tetszik, már semmit. Most más idők járnak, s ami elmúlt ugyebár... — Hát, Igen. Klieber összeszedte magát, s igyekezett halkan beszélni — A szigetnek, úgy hallottam, a múltra vonatkozólag sincs sok panaszra oka, nemde? — Háború mindenütt volt — válaszolta Cremier, miközben elnézett a fejük fölött —, és katonák Is, meg minden egyéb. — Az Igaz. Nem ls úgy értettem. Csak, ahogy mondják, Itt már nem volt harc. A parancsnok állítólag harc nélkül feladta. Ezzel mégiscsak megmentette a szigetet a háborútól. — Ha ezt annak nevezi... Cremier lassan lehajtotta a fejét. — Én annak — mondta Klieber. — Nem így történt? — A parancsnok nem volt bolond — válaszolta Cremier. — Miről beszéltek? — kérdezte az anya. — A sziget átadásáról — válaszolta Klieber. — Monsieur Cremier azt mondja, mindenki tudja, hogy mily bátran ós emberien viselkedett a parancsnok. — Mi mást tehetett volna? — mondta Cremier. — A szövetségesek előretörtek a szárazföldön, a keleti szigetcsúcson meg a maquis szervezkedett. Ez volt a legokosabb. Klieber Ismét az anyjához fordult. — Azt mondja, hogy a parancsnok az adott pillanatban a legokosabban cselekedett, mert szerette az itteni embereket. — Igen — válaszolta az anya. — Azt mondja, hogy sokat emlegetik. — A parancsnoknak egyszerűen meg volt a magához való esze — szőtte tovább a gondolatát Cremier. — Mint franciaangol szakos tanár, nem tartozott az átlagnémetek közé, ugyebár? Bocsásson megl Ahogy mondtam, ez már a múlté. Régen elfelejtettük. Hagyjuk... — Azt mondja, hogy a parancsnokot az egész lakosság tisztelte. Mindenki tudja, hogy nem átlagember. Tudatában volt tettének, s így cselekedett volna bármely körülmények között... — Igen — mondta az anya. — Október végén történt, néhány mimóza bizonyára virágzott már. — Kívánhatok önöknek további jó szórakozást? — kérdezte Cremier mosolyogva. Biccentett és tovább indult. — Hálásan köszönöm — felelte Klieber. Az anya Cremier után nézett. — Talán nekem ls kellett volna vele beszélnem — mondta. — Apa írta egyszer, hogy valószínűleg jól tud németül, csak nem akarja elárulni. De már mégiscsak más a helyzet. — Azt írta? — kérdezte Klieber. — Erre nem emlékszem. — Rendben van, fiam, nagyon helyes volt, hogy eljöttünk ide. De menjünk tovább. Nagyon kimerít az egész. — Persze — válaszolta Klieber. — A tengeri levegő az oka. Az anya letört még egy ágat a mimózabokorról, és a táskájába tette. — Tudod, ezután már könnyebb lesz, ha nem ls találtuk meg a sírját. — Fizetek és Indulunk két pillanat múlva Klieber. mondta egyMÁDI ZSUZSA fordítása < E-t z H < > < C/3 «S iá z D 2 J M N rsi < O W HEINZ KNOBLOCH: (NDK) A Schlemc kefaktor Arno Schleracke 1965. december 15-én este született Berlln-Nlederschönhausenben, • szülészeti klinikán. A reggeli lapok az első oldalon hozták a hírt, éa a vasárnapi mellékletben terjedelmes cikk látott napvilágot Schlemakérfil, aki — mint ahogy most köxtudomású lett — 2015-ben hatalmas fölfedezéssel lép elő majd. El lesz az úgynevezett Schlemcke-faktor, mely a tudomány és az emberiség fejlődésére egyaránt nagy hatást fog gyakorolni. Akinek ez tudomására jutott és nem sajnálta a fáradságot, hogy az új Meyer-lexikonbúl ls kikeresse a Schlemckét bemutató részt, talált abban néhány adatat életénfii, mely a Schlemcke-faktor felfedezésében csúcsosodik majd ki. A lexikon azt is közölte, hogy Schlemcke erőfeszítéseit a 2015. év május hónapjának elején koronázza siker. Hogy ml is az a Schlemcke-faktor, azt ekkor senki sem tudta még pontosan megmondani. Mindenesetre a kémia területérfil származott, és az emberi test háztartására vonatkozott. De axt, hogy a Schlemcke-faktor döntő befolyású az emberiség életére, mindenki tudta. És mindenki ráállt erre. Amikor 1988-ban, vagyis háromesztendős korában, Schlemcke óvodába kezdett járni, technikai-műszaki kiképzést és gépjátékszereket kapott. Természetesen fit is kiengedték a röbbi gyermekekkel, és ilyenkor együtt örvendezett velük. Ám, amikor a csoport a népparkba ment megnézni a szelíd őzeket, a kis Schlemckét egy külön vizsgát tett óvónő, az egyetem kémiai-fizikai kabinetjébe vezette. Az iskolában sem volt ez másként. Mindenki tudta, mi várható Schlemckétől. Schlemcke maga is hallott egyet-mást magáról, rájött kl is fi, és Ilyenképpen mit is kell neki tennie. Nem mintha ez Schlemckét a legkevésbé is beképzeltté tette volna. Igazán teljesen normális gyerek volt, később pedig technikailag átlagon felül forradalmasított fiatalemberré nfitt, aki pillanatnyilag egy helikopterrel meg ehhez Hifi barátnövel is rendelkezett. Schlemcke tudatos életet folytatott. Amikor egyszer úgy vélte, nem egészen biztos egy bizonyos rá vonatkozó kérdésben, elolvasta az 0) Német Történet-ben a megfelelő sorokat, és rögtön világosság gyűlt agyában. Huszonkét évesen és kétszeres doktorként lépett be az intézetbe, ahol már várva várt rá a labor, melyben a nevét viselő faktort majd 2015-ben fel kell fedeznie. Schlemcke megszokta, hogy csak azzal törődjék, ami fontos: ez tette ki élete tartalmát. Nemsokára egy okleveles mérnöknfit vett el feleségül, aki reprezentatív módon tevékenykedett a Műszaki Kamara évi közgyűlésein, és ritkán volt rá szüksége. A 2010 es esztendőben történt aztán, hogy egy hétffin a párttitkár betért Schlemckéhez a laborba, és barátian megkérte, hogy a Szervei Kémia Napja alkalmából mégis hoxná néhány évvel elfibbre a Schlemkke-faktor felfedezését. Schlemcke megígérte és megpróbálta. Hasztalan. A Schlemcke-faktor megérlelfidéséhez — mint az újságok írták — még időre volt szűkség. Végül, 2015 májusa megmutat», mennyi is ai az idfi. Schlemcke bezárkfizott a laborjába. Munkatársai la túlóráztak. A világ megtelt feszültséggel. Május 31-én esta Schlemcke tudta, hogy a faktort még nem fedexte föl. Eredményt június sem hozott. Novemberben Schlemcke s a világ is tndta, hogy a Schlemcke-faktor fölfedezésében nincs többé mit reménykedni. A Schlemcke-életrajzot nyomban újranyomták, dehát oda se neki. Schlemcke ugyan vissza kellett hogy adja összes rendjeleit és kitüntetéseit, laboránsnak mégis megtartották. S a kémia maradt as élete, és egyáltalán semmije sem hiányzott, mlg a laborban gubbasztott. Ez volt a baj. Soha életében nem figyelt meg egy csigát, nem fűrészelt kottébe egy ágat, nem érezte a nedves fa Illatát. Egyszer se sétált szitáló esőben összecsukott esernyővel. Soha nem állt fél óráig ámultán egy Rembrandt-kép előtt, soha nem kívánta, bogy a hajnalhasadást festményen meg tudja örökíteni, vagy azt, hogy lábnjjaival üthesse a taktust egy hangversenyen. Elérhetetlent, ha látott, nem remegett meg a szive. De, persze, mindezt soha nem is kérte tőle senki. Efelfil nem állt semmi az életrajzában. És mivel ezer és ezer mellékes dologhoz nem volt köze, porszemnyi intuícióval sem rendelkezett. Ezért nem fedezett föl semmit. És ez a Schlemcke-faktor. MARKI ZOLTÁN tord. u 1987. X. 7. 1<