Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-07 / 277. szám, szombat

kát rendelnek. Kis mennyiségben csípős fajtákat is szállítunk nekik. Talán az érdekesség kedvéért néha ők is „kirúgnak a hámból". Gajdos mester egy zacskóból apró, gyűröttre aszalódott, barnáspiros paprikát önt az asztalra. — Ez Nigériában termett... Ha egy a tízhez arányban az édespaprikához keverjük, a keverék meglehetősen erős lesz. Olyan, amilyet a vérmesebb mátyusföldiek kedvelnek. — Nigériában terem a legerősebb? — A legkibírhatatlanabbul csípős paprika hazája Etiópia. Van ott egy fennsík, ahol olyan paprika terem, hogy egy grammja is ehetetlenné „ízesíti" a levest. A LABORATÓRIUMBAN a paprika minőségét ellenőrzik. Vajon milyen egzakt mértékegységekkel mérik a minőségét? Van ilyen mértékegység? Ilyen kritérium? A fő szempont a paprika festékanyag-tartalma. Ezenkívül azonban a szárazanyag-tartalmat és a biológiai értéket is ellenőrzik. A szakemberek időnként nemzetközi „paprikavetélkedőt" is rendeznek. Valakitől nemrég azt hallottam, hogy a dél-szlovákiai paprika a legkiválóbbak közé tartozik. — Nem a lokálpatrióta szemszögéből ítélek - mondotta Gajdos mester. — Tények bizonyítják, hogy a dél-szlovákiai paprika, több festékanyagot tartalmaz és ízesebb, mint péídául a világhírű kalocsai édesnemes. A magyarázat egyszerű. Magyarország egyes vidékein már évszázadok óta nagyban termelik a paprikát. Egy-egy területen szinte monokulturális módon. Ha a növény huzamosabb ideig ugyanazokat a tápanyag fajtákat vonja ki a földből, a talaj kimerül. Dél-Szlovákiában, mint mondottam, csak harminc egynéhány esztendeje kezdték meg a növény termesztését nagyban . . . Lent a malomudvaron hatalmas halomban várakozik a rubinpiros paprika a feldolgozásra. Vajon milyen folyamatok mentek végbe az először harmatgyenge palántában, később a haragoszöld növényben, amíg az „megszülte" a drágakő színében pompázó termést? A város határától nem messze az egyik szövetkezeti táblán asszonyok egész hada dolgozott, hajladozott. Paprikát szedtek, milliónyi ember számára nemes ételízesítőt. TÓTH MIHÁLY TÁBORBAN, e nagynevű cseh történelmi városban, a benzinállomás előtt hosszú sorban várakoztak a kirándulókkal zsúfolt gépkocsik. — Merre menjek Plzefi felé? Ez a kérdés izgatott, hisz az autótérkép két vörössel jelzett, majdnem azonos hosszúságú lehetőséget ajánlott. — Válasszák a Milevsko felé vezető utat — javasolta a fiatalasszony a pumpánál. — Meglátják, nem bánják meg ... Látom, Szlovákiából valók, így a Zcfákovi csodát még aligha láthatták. A tanácsot megfogadtam, bár akkor már-már a píseki út mellett döntöttem, mert azt az „autóatlasz" egész Plzeftig első osztályú műútként tünteti fel, — de hát a híres orlíki víztároló mellett elmenni, látni a dél-csehországiak büszkeségét, meg a beajánlott csodát, mégiscsak kecsegtető valami volt. Megvallom őszintén, fárasztó, ám egyben felejthetetlen órák következtek. Sose hittem volna, hogy ez a százhúsz kilométeres dél-csehországi útszakasz annyi szépséggel Tog megajándékozni. Persze, a természet, amikor egyik kezével szinte ontotta a szépet, másik kezével sokasította az akadályokat, kanyart kanyarra szaporítva. A jobbra-balra kacskaringózó, dombra fel-, majd dombról leszaladó út aprócska falvakat szelt át és szinte bevitt a házak udvarába, hogy újabb tűkanyarral az árnyat nyújtó erdők kellős közepébe vigyen. Kitérők, letérők egymást követték, de ahogy azt benzinkutas eligazítom is megjósolta: semmiképpen sem bántam meg, hogy a nehezebbik útszakaszt választottam. Az orlíki víztároló felett magasodó hídcsoda mindenért kárpótolt. Az ötven méteres mélységben a mesterségesen folvóóriássá növesztett Vltava sötétbarnás vize hömpölyög fenyőerdők és szíklarengetegek ölelésében. Hosszú kilométereken át tóvá szélesülve csodáitatja magát a hullámtarajos víztömeg. Partján a fürdőző — innen a híd tetejéről — aprócska hangyának tűnik. Elbűvölő látvány. Mily szép ls a természet, mily lenyűgözői De a körülölelő csendben egyszerre csak rájössz, hogy az alkotó ember még szebbé varázsolta a két partot átívelő, acélból és betonból épített híd kolosszusával ezt a vidéket. A műszaki forradalom, korunk csodálatos fejlődésének nagyszerű névjegye a Zdákovi híd, ez a modern alkotás, melyet majd 10 esztendő kemény munkájával építettek fel szorgos munkáskezek. Az ez év áprilisában forgalomba helyezett, acélmerevítőkre épített híd hossza 541 méter, egyíves fesztáva pedig kerek 330 méter és súlya 4500 tonna. A HtDFELJÁRÖ előtti tábla a tervező és a kivitelező cég nevét hirdeti, jozef Zeman tervező mérnök és a névtelen százak, kubikusok, ácsok, szerelők, vasmunkások, idomárok, lakatosok, betonozók, baggerosok a megálmodott terveket valóra váltották — s joggal megérdemlik, hogy tisztelettel és nagy-nagy elismeréssel beszéljünk ról"V M I. gyorsan o fogyasztása, ítős mennyiséget szállítunk külföldre is. Nyugat-Négal például az idei szezon >1 harminc vagonnyira köállítási szerződést. Az utóbn azonban az angolok, az sőt az ausztráliai keresérdeklődnek a szlovákiai ránt. be az országokba, tern, csak édespaprikát szálának tűnik, mert az a lerjedt el a nyugatiakról, >árságnak tartják a csípős asználatát, de tény, hogy ;zágok nemcsak édespapriIÁR0K volt a paprika a legcsípősebb? (Tóthpál Gyula felvétele.) tak állítani. A megígért egy fontos épület vezetéséből három lett. Ráadásul vagy 15— 20 km-nyire vannak egymástól, s a fiatal mérnöknőnek motorkerékpáron kell utaznia naponta több mint 50 kilométert, ha tudni akarja, mi is a helyzet egy-egy munkahelyen. Ráadásul a határidő is erősen szorít mind a három épületen, hiszen a régi vezetők leváltása, minisztériumi ellenőrzés következményeként történt. Egy szó mint száz: Siposová hamar látta, hogy itt csak egy dolog segít — egy jó munkacsoportot kell megszerezni, megnyerni. De vajon hogyan? Felidézte a két évvel ezelőtti komáromi ismereteit, s akkor eszébe jutott: Kukuckáék! Csak hát kérdés, vajon eljönnének-e Pozsonypüspökire, amikor Komárom vidékén is kedvelik őket, ragaszkodnak hozzájuk, s bizonyosan jól meg is fizetik munkájukat. Egy alkalommal Dunaszerdaheíyen váratlanul belebotlott a csoport két tagjába, Stefan Kukuőkába és Géjza Mrázba. Szóból beszéd lett, beszédből alku. Gejza Mráz jól emlékezett még a fiatal mérnöknőre, s elmondta társának mindazt, amit a Leboc-csoport tagjaként tapasztalt. A két kőműves megígérte a mérnöknőnek, hogy majd beszélnek az emberekkel. Azt már nem tudjuk, mit mondott Stefan Kukucka és Gejza Mráz, amikor visszatértek munkatársaikhoz, annyi azonban biztos, hogy a Kukucka-csoport hamarosan átköltözött Pozsonypüspökire. Állok a korszerű épület második emeletén. Igyekszem Cigarettaszünet. megragadni valami sajátosat, valami különöset a Kukuökacsoport munkájából. De vajon mi legyen az? Nincs a mozgásukban, a munkájukban semmi különös, semmi látványos. Éppen csak, hogy dolgoznak. Beszélgetnek ls, tréfálkoznak ls, itt-ott rágyújtanak, de a munka akárcsak maga az idő, mint egy megállíthatatlan folyamat, a munka nem szünetel. Néha lelassul, aztán annál gyorsabban folytatódik, változik a ritmusa, de soha meg nem áll. Amíg ezt figyelem, arra gondolok, hogy az épület kissé különlegesség a maga nemében. Laukó docens tervezte és Csehszlovákiában három példányban építik majd fel, Pozsonypüspökin kívül Brnóban és Liberecben. Előregyártott pillérei öt emeletnyi magasságon hatolnak át, s a helyiségek öt sávban húzódnak az épület hosszában. A kér szélső sáv belső üvegfalai között egy-egy folyosó fut majd. A két belső helyiségsor az üvegfalakon át elegendő nappali fényt kap. A legbelső, a két-két szélső sor közt húzódó ötfidik sáv, egészségügyi célokra, raktárakra lesz alkalmas. Igyekszem felidézni az épület jövőbeli szerepét is. Köznapjai azzal telnek majd, hogy az öntözési kutatók végzik falai közt fontos munkájukat. Ez az épület azonban jelentős tudományos, nemzetközi értekezletek színhelye is lesz. Vajon gondolkodnak-e erre Kukuckáék? És ha gondolnak, milyen jelentőséget tulajdonítanak ennek? Pillanatnyilag az ablakok közti betonoszlopok behelyezésével vannak elfoglalva. Nem könnyű munkai Az egyes emeletek padlózata a tartópillérekre van rátámasztva. Merevítőként a hatalmas üvegablakok közti vagy tíz centiméteres . résbe előregyártott vasbetonoszlopokat helyeznek. Egy oszlop súlya vagy 130 kg, s a szűk hely miatt itt gépi erővel mozogni sem lehet. — No, gyerünk, keresünk egy újabb koronát! — mondja az örökké tréfálkozó Dominik Dubay. Erre négyen megragadják a betonoszlopot, ráhelyezik az állványra. Most Mráz és Dubay fellép a létrán az állványra, s a két KukuCkával, Jozeffel és Stefannal közösen felállítják és behelyezik az oszlopot. Közben két segédmunkás már előkészíti az új darabot. Így »egy ez reggeltől ebédig. Aztán másvalamivel foglalkoznak és megint tartópilléreket kell elhelyezni. Vagy pedig előregyártóit ablakpárkányokat, ez darabonként 180—200 kg nehéz. Az ilyen súlyosabb darabok elhelyezésénél persze mindenképpen megkeresik azt a lehetőséget, hogy alkalmazzák a gépmunkát. Azon a napon, amikor meglátogattam őket, 86 ablakperemelemet és több mint száz pillért helyeztek el. A mérnöknő véleménye szerint nem is az a döntő, hogy mennyit végeztek Kukuckáék azon a napon. Lehet, hogy más csoport többet is végezne. Kukucíkáéknál azonban az a nagy érdem, hogy ugyanezzel a tempóval, ugyanennyi munkát tegnap is elvégeztek és elvégeznek holnap, holnapután is. Az erkölcsük az, ami kétszeresen értékessé teszi szaktudásukat, minden munkahelyen. Kukuíkáék reggel hattól este hatig dolgoznak. Azért így, mert péntek délben családjukhoz utaznak. Kell a családnak az apa, az apának ls hiányzik a feleség, a gyerekek, az ismerősök. A hét folyamán tábori módon élnek, többnyire hideg ételt esznek, csak néha főz valamelyikük levest, lecsót, ha ugyan van kedve. A hét végén jólesik a feleség főzte étel a családi asztalnál. Rideg élet a „fészekrakók" élete Bezzeg néha jólesne abból a melegből, amely az épület befejezése után a folyosókon, a szobákban mindenütt elárad majd. — Néha már érzem is, hogy a gyomrom lassan tönkremegy — mondja Jozéf Kukufika, a csoport vezetője. — Bizony nem ártana, ha gondoskodna az üzem, hogy egy közeli vállalat konyhájából főtt ebédet szállítanának az épületre. — Az sem ártana, ha néha ellátogatna közénk a bérelszámoló osztály valamelyik hivatalnoka, s megmagyarázná, miért vannak, ha vannak eltérések a fizetésünkben ... Még egynéhány ilyen kívánság hangzik el, s az az érzés alakul ki bennem, hogy ezek az emberek nem is Szlovákia fővárosának közelében élnek, hanem valahol messze, elhagyott vidéken, lakatlan pusztaságban. Hogy járnak-e moziba, látnak-e televíziós programot munkahelyükön, Illetve lakóhelyükön, ami tulajdonképpen egyetlen maringotból áll, nem is kérdezem. — Lesz itt minden, ne féljen I — mondja Dominik Dubay, s most nem tudom, hogy értsem ezt az örökké tréfálkozó embert. — Lesz itt üzemi konyha, kávéfőző, rádió, az Irodákban, lesz itt minden, csakhogy akkor mi már nem itt leszünk. Megint olyan helyre megyünk, ahol csak tégla, malter, épületelem lesz. Ez már a mi sorsunk. Ezen senki nem változtathat... Azt szeretném, ha az elválás, az elköszönés pillanatában némi derű csillanna fel. — Hanem a gyereke, fia vagy leánya Itt lehet majd „akkor" ls. — Az lehet. Talán ... Nem tudom, ki mondta ezt, valaki a hat építő közül. S akkor valamennyien gyermekeikre gondoltak. PETRIK JÓZSEF