Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)
1967-10-05 / 275. szám, csütörtök
Vitafelszólalások a CSKP Központi Bizottságának szeptember 26-27-i ülésén PAVEL HRON ELVTÁRS A problémák kezdeményező megoldása egyesít bennünket Elvtársak, a kommunista és a munkásmozgalom története arról tanúskodik, hogy valahányszor a társadalom súlyos és igényes problémák előtt áll, valahányszor a párt és a munkásosztály olyan időszakba kerül, amelynek folyamán átcsoportosítja erőit a forradalom további fellendítésére, olyankor erői mindig pallérozódnak, olyan kikristályosodási folyamat játszódik le, amely a maga meztelen valóságában mutatja meg a mozgalom erős és gyenge oldalait. Ilyen időszakokban azok mellett, akik csendben és nyugodtan, fokozatosan oldják meg a problémákat, akadnak éretlen, ingatag emberek, sőt egyenesen jobboldali beállítottságú egyének is, akik a forradalmi erők átcsoportosítását régi helyzetük felújítását célzó kísérletekre használják ki. Klíma, Liehm és Vaculík írók fellépése a IV. kongresszuson tényleges visszautasítása volt a párt azon határozatának, amelyet a Központi Bizottság elnöksége levélben közölt az írókongresszus pártcsoportjával. Az említett Íróknak nagy részük van abban, hogy a kongresszuson egészségtelen légkör alakult ki. Ami Ivan Klímát illeti, a Literární noviny-ban kifejtett tevékenységére teljes mértékben vonatkozik a párt Központi Bizottságának dokumentumai ban foglalt kritika. A humanizmus idealista és liberalista értelmezése, amélyet kitartóan védelmez a Literární noviny szerkesztőségében, ellentétbe állítja a párt alapelveivel. A fentebb említett kritika és a további figyelmeztetések ellenére Ivan Klíma nem változtatta meg a Literární noviny-ban, a társadalmunk Jelenlegi problémáiról kifejezésre juttatott nézeteit. Ivan Klíma tevékenysége, az írókongresszusra tett előkészületei és fellépése a kongresszuson elvi ellentétben állt a párt politikájával, amely a XIII. kongresszus határozataiban jutott kifejezésre. A. J. Liehm fellépése a pártcsoportban, főként pedig az Írószövetség IV. kongresszusán, nemkülönben a sajtóban megjelent cikkei is arról tanúskodnak, hogy gondolkodásával és tevékenységével eltért Csehszlovákia Kommunista Pártja programjától és Ideológiájától. Hasonló a helyzet Ludvík Vaculíkkal is, aki kongresszusi felszólalásában éles támadást intézett a hatalom ellen, teljesen figyelmen kívül hagyva a hatalommal való visszaélés tényét a kapitalista országokban és a volt burzsoá Csehszlovák Köztársaságban, hogy annál élesebben támadhassa a hatalmat a szocialista Csehszlovákiában, a kormány, a Nemzetgyűlés és a párt szerepét. Durva támadást intézett rendszerünk ellen, s az állami, a pártés a társadalmi szervek sok százezer funkcionáriusát sértette meg azzal az állítással, hogy hazánkban a hatalom engedelmes, gonosz és haszonleső emberekre támaszkodik. A fegyelmi eljárás során írásban még annál az állításánál ls tovább ment, állítva, hogy az elmúlt húsz esztendő folyamán egyetlen emberi kérdést sem oldottunk meg; a köztársaság kormányát azzal vádolja, hogy elrontotta az embereket, hogy — amint állítja — sosem loptak annyit, mint manapság, s ezért a kormánynak le kellene mondania. A fentebb említett személyek egész fejlődéséből nyilvánvaló, hogy hisztérikus felháborodásukban elvesztették a párt és a társadalom iránti felelősségérzetüket Is. A kongresszust helytelen nézeteik hangoztatására használták fel, tekintet nélkül a pártszerv — a kongresszus pártcsoportjának tárgyalásaira. Nézeteik és konkrét javaslataik ellentétben állnak mind a XIII. kongresszus határozataival, mind a Központi Bizottság februári plénumának megállapításaival. A párt politikájának kérdései körül forgó vitát tudatosan átvitték az írók fórumára, amely ezeket a kérdéseket nem oldhatta meg, s amelynek egészen más feladata volt. A pártszempontból felelőtlen fellépésükkel nagyban hozzájárultak a kongresszus fő céljának megzavarásához. Helytelen nézeteiket megfontolt, konkrét javaslatokban terjesztették elő, amelyek elfogadása társadalmunk szocialista jellegének megtörését jelentené. Itt tehát nem, csupán nézeteik kifejezésére irányuló kísérletről van szó, hanem olyan követelmények közvetlen megformulázásáról is, amelyeknek a szövetség jövőbeli konkrét tevékenységében kellene érvényre jutniok. Arra törekedtek, hogy a dolog lényegét a nézetek szférájából a szervezett tevékenység szférájába vigyék át. A párt tagja a problémákhoz és nehézségekhez aktív módon közeledik. A társadalmi konfliktusok súlyos bonyodalmai közt csupán a kispolgár határolja el magát azoktól a hibáktól, amelyek minden nagy alkotás és mozgalom szükségszerű kísérő jelenségei. A párt támogatja munkája szüntelen és éles bírálatát, mivel erre szüksége van. Ezzel egyidejűleg azonban szükség van a felelősségre is, mégpedig nem csupán a kritika tartalmában, hanem formájában is. Klíma, Liehm és Vaculík Írók fellépése a IV. kongreszszuson tényleges visszautasítása a párt azon határozatának, amelyet a Központi Bizottság elnöksége levélben közölt az Írókongresszus pártcsoportjával. Ebben áll a különbség az Igazi forradalmárok és azok között, akiket lázongóknak nevezhetünk. A jóváhagyott kizárások fontos, ám mégiscsak részletintézkedések, amelyek egészen kivételes jellegűek. A kizárásra csak azután került sor, hogy kimerítettünk minden lehetőséget, amelyek azonban az ő részükről visszhang nélkül maradtak. Meggyőződésem, hogy a Központi Bizottság elvi intézkedései összhangban állnak a pártés a közvélemény nagyobb részének nézeteivel, s ennélfogva kedvező fogadtatásra lelnek. KAREL HOFFMANN ELVTÁRS Tegyünk meg mindent a párt kulturális politikájának megvalósításáért Pártunk eredményes eszmei hatásának, politikai tevékenységének alapvető előfeltétele az eszmei egységé Véleményem szerint, ha a kommunista írók tevékenységéről beszélünk, úgy egész pártunk tevékenységéről és érdekeiről van szó. Lenini pártunk számára nem lehet mindegy, milyen a helyzet a párt egyes szervezeteiben, főként akkor, ha a szervezet exponált. Ezért rendkívül helyesnek tartom, hogy a Javasolt következtetések elsőrendű figyelmet fordítanak épp e párton belüli problémák megoldására, és a pártmunka fejlesztésére az írók körében. Elvtársak, úgy vélem, hogy a jelenlegi problémák keletkezésének és elburjánzásának egyik oka az a sokéves tapasztalat, hogy a párt, a pártkongresszusok és a Központi Bizottság üléseinek határozatait objektíve nem biztosították, sőt esetleg a kultúra területén végzett konkrét tevékenység ellentétben állt a párt álláspontjával. A XIII. kongresszus határozatot hagyott jóvá a kultúráról, s ez a határozat tág teret nyit a szocialista művészi alkotásnak. A határozatot a művészek többsége nagyon pozitíven fogadta. Mikor a határozat jóváhagyása után egy esztendővel értékeltük a megvalósítását, kénytelenek voltunk megállapítani, hogy semmi sem változott, hogy sem az állami ós a társadalmi szervezetek, amelyek felelősek a pártos kultúrpolitika megvalósításáért, sem padig az írószövetség nem tett semmit a feladat megvalósításáért. így aztán nem csoda, hogy számos becsületes művész akaratlanul feltette a kérdést, hogy ilyen vonzó programot miért nem valósítottak meg, s hogy csakugyan kétségek támadhattak afelől, vajon a párt őszintén kívánja-e a határozatban megfogalmazott politika realizálását. Mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy a párt nagyvonalú kultúrpolitikáját ne csak hirdessük, hanem fo• kozatosan meg is valósítsuk. Hendrych elvtárs felszólalásából rendkívül jelentőségteljesnek tartom azt a részt, amelyben arról beszélt, hogy feltétlenül fel kell számolnunk tulajdon fogyatékosságainkat. Ogy vélem, foglalkoznunk kell fogyatékosságainkkal, a kommunisták, a párt- és állami szervek, valamint dolgozók fogyatékosságaival, amelyek nagyban befolyásolhatják és befolyásolják is a légkört, és megnehezítik kitűzött céljaink elérését. Valóban rendkívül fontos, hogyan bánunk a kommunista művészekkel, vajon állandó véleménycserét folytatunk-e velük, figyelmeztetjük-e őket a felmerülő problémákra, támogatjuk-e őket helyes nézeteikben. Ezért teljes mértékben egyetértek azzal, aminek Hendrych elvtárs adott kifejezést felszólalásában, mert csupán ilyen módon teremthetjük meg az egységes szocialista kultúrfrontot. m 1967. S. VLADIMÍR MINÁC ELVTÁRS Korszakalkotó változások időszakában élünk el tetszésemet egyrészt a politikai túlkapások és úri arrogancia miatt; számos írónk ugyanis úgy véli, hogy a túlkapások és az arrogancia mesterségükhöz tartozik, a társadalomban elfoglalt különleges helyzetükhöz, amelynek jogosságáról valaminő okból meg vannak győződve! De nem is annyira az bánt, ami a kongresszuson volt, hanem az, ami a kongresszusról hiányzott. Röviden szólva a kongresszuson hiányzott az új gondolat, vagy az új gondolatok. Itt ls bebizonyosodott az, amiről már rég megbizonyosodtunk: azt bírálták, amiről régóta tudtunk. A kongresszus arccal a múlt felé fordult: régi számlákat intéztek el egymással. Azok, akik valamiféle programmal próbáltak fellépni, sem kerültek ki a régi elképzelések boszorkányköréből. Elvégre az európaiság, ahogy arról Kundéra elvtárs beszélt, nem lehet program. Ez csupán történelmi tény, amelyet nem kerülhetünk el akarva sem. Olyan történelmi tény, amelyet el is ismerünk forrásként, hagyományként, ám nem ismerhetünk el korlátozásként, mint a Jövendő civilizáció és kultúra egyetlen lehetséges módját. A legzavarosabban és a Iegfelelőtlenebbül a szabadságról szóltak a kongresszuson. A mondottak hátterében vagy a sorok között a szabadság mértékének itt a München előtti köztársaságot tüntették fel. — Adjatok szabadságot az íróknak, újságíróknak, művészeknek és filmművészeknek! — hallottuk. Hát a többiekkel mi legyen? Tán legelni menjenek? Célunk nem az író szabadsága, hanem a polgár, a termelő szabadsága; nem egy csoport, hanem az emberiség emancipálása. Valahol itt van az egész vita ésszerű magva. Ha össze akarnánk foglalni az utóbbi két év folyamán végzett munkánkat, szégyenkeznünk kellene az eredmény felett. Csehszlovákia kommunista értelmisége — tehát nem csupán az írók — szégyenletesen meghátrált az idegen eszmei offenzíva előtt. Nem készültünk fel megfelelőképpen. Nem álltunk a felismerésnek azon a fokán, amelyet a kor megkövetelt. Természetesen, ennek megvannak a maga objektív történelmi okai is. Olyan időszakban élünk ugyanis, amikor a szocialista valóság egyik korszaka véget ér a másik pedig jószerével még kezdetét sem vette. Kritikus időszak ez, nem csupán az eszmék, hanem az eszmények válságának ideje ls. A munkásosztály emancipálására irányuló igyekezettel egybekötött szociális igazságosság eszménye tovább nem lehet eszményünk. Ebben az értelemben nálunk már nincs kit felszabadítani. Így tehát keressük új helyünket, új célunkat. JAN FOJTÍK ELVTÁRS Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az ember szabadsága abszolút formájában megvalósíthatatlan; csak szüntelenül közeledünk hozzá. Sok ember meggyőződése, hogy egy vagy más okból még nem érkezett el az az idő — a szabadság megvalósításának ideje, hogy még el keli végeznünk emezt, biztosítanunk kell amazt, s hogy majd valamikor, valamilyen értekezleten vagy kongresszuson visszatér erre a problémára — amely olyan ' különös, mint ha nem ls gyakorlati probléma volna, hanem valamilyen a másvilágról érkezett probléma — tehát hogy egyszer visszatérünk rá és megoldjuk. Igen ám, de ez nem a problémák egyike, hanem az egyetlen probléma, a kommunista életének ős tevékenységének értelme és célja. Semmiféle értekezleten nem oldhatjuk meg, minden percben, szüntelenül, egész életünkkel megoldásán kell fáradoznunk. Vladimír Minác elvtárs ezután erősen bíráló hangon szólt az előzetes cenzúráról: A szocializmushoz méltó egyetlen lehetséges megoldásnak a sajtó vezető dolgozóinak személyi és jogi felelősségére kell támaszkodnia. Végül még azt akarom mondani, hogy a gyámkodás vagy az egyszerű óvatosság a szabadság terének kiterjesztésében nem a bölcsesség anyja, hanem mostohája. A civilizációnak nincs más alternatívája, csupán a szabadsághoz vezető út. S az emberiséget senki más nem vezetheti ezen az úton, mint a kommunisták. Lehetséges, hogy ebben a tekintetben naiv vagyok, de meg kell ismételnem régi gondolatomat: Ogy vélem, hogy nekünk, csehszlovák kommunistáknak különleges okaink és megfelelő alkalmunk van e nagyszerű kockázat vállalására. Olyan okaink és alkalmunk, amely népünk hagyományában gyökerezik, mivel népünktől sosem volt idegen az emberiesség célja és értelme, tehát az emberek testvérisége és szabadsága. Nem ez az egyetlen vitás kérdés ezen a téren, amelyet meg kell oldanunk; azzal kell számolnunk, hogy a dolgok egyre bonyolultabbá és homályosabbá válnak, egyre mélyebb Ismeretet, bátorságot s egyúttal megfontoltságot fognak követelni! Reméljük, hogy ez a vita nem semmiségekről fog folyni, a jövő elképzeléseiről és alternatíváiról, s nem csupán a múlttal való véget nem érő, kétségbeesett leszámolásban fog kimerülni. Nem áll rendelkezésünkre semmilyen recept; minden új és ismeretlen, minden új lesz. Nem segít itt semminő rutin, semmilyen kipróbált forma. Itt, ezen a téren csak új gondolatokkal juthatunk előre; azok pedig csak az új felismerés alapján keletkeznek. Nem tűrhetjük a párt tekintélyének aláásását Tegnap ezt már megállapította Kouck? elvtárs, ma pedig Hendrych elvtárs ls. Kampány indult ellenünk a Litava partjától egészen a Temze partjáig; szidnak bennünket a jóakaratú Bécsben és a nagyvilági Párizsban is. A napokban Párizsban jártam s úgy éreztem, mintha a föld alól, a stadionjainkból jól ismert kiáltást hallottam volna: „Üssétek őket!" Azaz minket. Fellelhető ebben a szocialista világ elleni oktalan gyűlölet, ám egy pontos és széjjelágazó szervezet is. Mindez bosszantó, kellemetlen. Rosszabb lehetne a kellemetlennél abban az esetben, ha csupán egy pillanatig is befolyásolni hagynánk magunkat ettől a kampánytól. Nem olyan túlságosan fontos, mit beszélnek rólunk mások. Sokkal fontosabb, mit gondolunk magunkról ml, — hogy pontosabban fejezzem ki magam —, a társadalmi önismeret milyen fokát értük el. Kongresszusunktól nem vagyok elragadtatva. Nem nyerte Ügy vélem, a párt további fejlődésének szempontjából rendkívül fontos, hogy levonjuk azon álláspont konkrét következményeit, amelyet néhány párttag író az írószövetség utolsó kongresszusán foglalt el. Természetesen semmit sem kell feleslegesen dramatizálnunk és eltúloznunk. Nem hagyhatjuk azonban könnyelműen figyelmen kívül azt, ami már — ahogy arra Hendrych elvtárs rámutatott — hosszabb ideje politikai és ideológiai irányzatként kristályosodik kl, olyan irányzatként, amely ellentétben áll a párt törekvéseivel. A pártszankciók szükségessége, véleményem szerint, most már nyilvánvaló. Nem tűrhetünk tovább olyan állásfoglalást, amely a párt tekintélyének állandó aláásásán alapszik. Nem tűrhetünk tovább olyan állásfoglalást, amely el akarja fordítani a figyelmet társadalmunk továbbfejlődése időszerű kérdéseinek tárgyilagos, reális és nyugodt megoldásától. Senki sem vetheti szemünkre, hogy elhamarkodottan cselekedtünk. Az utóbbi évek folyamán a párt szervei újra, meg újra türelmesen megmagyarázták, miben lelhetők fel a liberalista irányzat pártellenes nézeteinek gyökerei. Már régóta állandó és már eléggé fáradságos vitát folytatunk a Literární noviny-val. Sokat közülünk e munkáért a „dogmatizmus példaképének" bélyegeztek, mivel egyes emberek számára a kritériumok olyanynyira megváltoztak, hogy elegendő, ha valaki nyíltan kijelenti, támogatja a párt politikáját és védelmezi a szocializmust, hogy „dogmatikusnak" bélyegezzék. Talán érdemes lenne egy tanulmányban rámutatni arra, hogy az ilyen fajta kritika mögött minő szociálpolitikai állásfoglalás húzódik meg, s hogy az efajta kritika milyen pszichológiai forrásból táplálkozik. Ez a pszichológiai terrorizálás módszere, amely jellemző minden divatos elvtelen alkalmazkodásra. Képviselői számára ma ele(Folytatás a 8. oldalon)