Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)
1967-10-27 / 297. szám, péntek
A szerző, az amerikai fantasztikus Irodalom egyik legismertebb művelője, írja a nemrég megjelent A Kilimandzsáró-gép létrejöttéről: „Hemingway halálával nyomasztó titok maradt ránk. Próbáltam ledobni a szívemre nehezedő követ, de nem bírtam. Nem bírtam, míg egy tudósítást nem olvastam. A riporter Idaho államban, a Napos Völgy közelében fekvő városkában járt, s megpróbálta föleleveníteni Hemingway utolsó napjainak történetét. Sokan beszéltek neki róla, kőztök egy vadász is, aki emlékeit idézve elmondotta, hogy látta megrokkanva, lehorgasztott fővel ballagni az országúton. „Szegény öreg" — mondotta róla a riporternek. A vadász szavai szíven Ütöttek. Egyszerűen képtelen voltam szegény öreget az úton hagyni. El kellett onnan vinnem." És Bradbury, műfajának sajátos eszközeivel, elvitte a Kilimandzsáró csúcsára, oda, ahol 1954 >J ij}^uíi| i 24-én Hemingway-t kétszer egymás után repülőbaleset érte. • «•• .» .... gondolok, mert közelebb ment, s valami meglepőt cselekedett. A gépre tette a kezét és rajta tartotta, mintha életet keresne benne, s örülne, hogy kitapintotta. Sokáig álltunk. Aztán szó nélkül megfordult, bement a bárba, és háttal az ajtónak leült. Ogy gondoltam, Itt az ideje elmenni és megpróbálkozni. Beültem a vezetőfülkébe, kapcsoltam és elindultam. Sokáig mentem az úton, nem néztem se jobbra, se balra. Végra már délfelé Járt, amikor felhők árnyékolták be a napot és hirtelen tudatára ébredjen}, hogy nem tévedtem. K dombra pillantottam, és csaknem felkiáltottam: a sir eltűnt onnan. — Miért? „öregember — gondoltam —, nem mondhatom meg neked, miért. Ne kérdezd." Kiegyenesedett, megérezte, hogy túl messzire ment. — Nem tettem fel magának ezt a kérdést — mondta. — Nem tette fel — mondtam. — Amikor a repülő kényszerleszállást végez, maga másképp vezeti majd? — Igen, másképp. — Nem olyan szerencsésen, mint akkor. -^Meglátom, mit lehet tenni. És én majd kizuhanok, maga pedig megússza? A gész éjjel vezettem a teherautót. A motelben nem bírtam aludni, ezért úgy gondoltam, jobb lesz talán folytatnom az utat. Napkeltekor már a Napos Völgy körüli hegyek és dombok között jártam. Beértem a városba, nem néztem fel arra a dombra: féltem, ha odanézek, hibát követek el. Fontos volt nem látnom a sírt. Legalábbis úgy éreztem, és elhatároztam, próbára teszem előérzetemet. 2gy régi kocsma előtt megállítottam az autót, s nekivágtam a városnak. Bebarangoltam utcáit, beszélgettem az emberekkel, szívtam a fűszeres, tiszta levegőt. Találkoztam egy fiatal vadásszal, de az semmit sem értett, pár percnyi beszélgetés után már láttam. Találkoztam egy aggastyánnal, az se bizonyult jobbnak. Aztán rátaláltatp egy ötven év körüli vadászra, és ő mégfirtetíe, vagy megérezte, mire van szükségem. Megvendégeltem sörrel, mindenféléről beszélgettünk, aztán arra tereltem a szót, amiért itt vagyok. Türelmetlenségemet palástolva vártam, hogy a vadász maga kezdjen emlékezni a múltra, és felidézze, mi történt három évvel ezelőtt a Napos Völgyben, és beszéljen arról az emberről, aki valamikor ebben a bárban ült, sört Iszogatott, vadászatról beszélgetett, vagy elment vadászni oda. messzire. Végre — miközben úgy szemlélte a falat, mintha országutat és hegyeket látna — a vadász kikrákogta magát. — Szegény öreg — mondotta. Vártam. — Sehogy sem bírom elfelejteni azt az öreget ott az úton — mondotta, és korsójába nézett. Hörpintettem egy keveset a sörből. A hallgatás hosszúra nyúlt. Elővettem a vidék térképét és kiterítettem az asztalra. Csend volt a bárban. — Itt látta őt a leggyakrabban? — kérdeztem. A vadász háromszor megérintette a térkénét. — Többször is láttam erre járkálni. És arra is. Ment a mezőn át. Mindig akartam neki mondani, ne járkáljon az úton. Nem akartam megsérteni. Olyan embernek, mint ő, nem lehet utakról beszélni vagy megmondani, hogy elüthetik. Ha elütik, hát elütik és kész. Az ember mindig beszéli magának, hogy „nem az én dolgom", és megy tovább. Tedig milyen nagyon öreg volt az utolsó napokban. — Igen — mondottam és összehajtogattam a térképet. — Maga ki, maga ls afféle riporter? — Nem egészen „afféle". — No, magát nem is tartottam közülük valónak. — Nem szükséges mentegetőznie. Mondjuk, egyik olvasója vagyok. — Hát, olvasója volt elég, a legkülönbözőbbek. Még olyanok is, mint én. Én különben nem nyitok kl könyvet ősztől őszig. De őt olvastam. Leginkább kedvemre valók michigani történetei. A halászatról. Azt hiszem, jó történetek ezek a halászatról. Szerintem senki sem írt így a halfogásról, mint ő, és bizonyára nem is ír. Na persze, a bikákról szóló históriái is jók. De nem nekem valók. Egypár helybeli fiúnak, akik egész életükben a barmokkal vesződnek, ezek a történetek tetszenek. Itt vagy ott, a bikák bizonyára mindenütt egyformák. Ismerek egy cowboyt, az legalább negyvenszer elolvasta a spanyol történeteket. Esküszöm, oda mehetne viaskodni a bikákkal. Azt hiszem, valamennyien, akik olvastuk a bikaviadalokról szóló spanyol elbeszéléseit, legalább egyszer életünkben, fiatal korunkban, úgy éreztük, képesek volnánk odamenni viaskodni. Vagy legalábbis futni, kora reggel a bikák előtt, s tudni, hogy utána jó ivászat következik, meg néhány hosszú nap szerelmesünkkel. "Elhallgattam, csöndesen elnevettem magam, mert akaratlanul úgy mondtam ezt, ahogyan ő mondta volna. — Ugye, volt már a sírnál? — kérdezte a vadász, mint aki előre tudja, hogy igenlő választ kap. — Nem — mondtam. Erősen elcsodálkozott, de igyekezett nem mutatni. — Mindenki elmegy oda. — Csak én nem. Elgondolkodott, udvarias fogalmazást keresett a kérdéshez. — Hallgasson ide ... — szólalt meg. — Miért? RAY BRADBURY: — Mert nem jő az a sír — mondtam. — Ha elgondoljuk, egy sir se jó. — Nem — mondtam. — Vannak jó és nem jó sírok, mint ahogy lehet jól és rosszul meghalni. Bólintott. — Igaz — mondta —, ismertem embereket, akik gyönyörűen haltak meg. Mindig úgy találtam: ez igen, ez remek. Ismertem valakit — ült az asztalnál vacsora előtt, a felesége a konyhában volt. Az asszony bejött a levesestállal, ő meg úgy ahogy ült az asztalnál meghalt. Az asszonynak rossz volt, de ő jól járt. Semmi betegség, semmi baj: ül és várja a vacsorát, és azt se tudja, feladát-e vagy sem. Még rendeltünk sört. A vadász félkorsónyit ivott, s megtörölte a száját. — Igya ki a sörét — mondta a vadász. — Ki az ördög küldte magát ide? — Senki sem küldött — mondtam. — Én küldtem magam, és a barátaim, akik ugyanazt érzik, amit én. — De mi az ördögért, miért? — kérdezte a vadász nagyon izgatottan. — Hiszen már semmiképpen sem segíthet a dolgon. Már mindennek vége. — Nem egészen — mondtam. — Menjünk! Az ajtóhoz álltam. A vadász ülve maradt, majd valamit dünnyögve odajött hozzám. Kimentünk. Az út szélére, mutattam. Mind a ketten az ott álló teherautóra néztünk. — Láttam már ilyet — mondta. — Éppen ilyet, a moziban. Ilyenekről vadásznak, ugye, orrszarvúakra meg oroszlánokra? Mindenesetre ilyeneken utazgatnak Afrikában ... — Nem tévedett. — Csak hát oroszlánok nálunk nincsenek — mondta. — Sem orrszarvúk, sem bivalyok, semmi ilyesmi. — Vajon? Az autóhoz mentem és megérintettem: — Tudja, mi ez? — Akármi legyek, ha értek valamit — mondta a vadász. — Mi ez? — Időgép. Körbejárta az autót, megállt az út közepén, és szemügyre vette. Rám sem nézett. Majd ellenkező irányban újra körüljárta, s az út szélén megállva a benzintartályt szemlélte. — Mennyi üzemanyagot fogyaszt? — Még nem tudom. — Maga semmit sem tud. — Ez az első út — mondtam. — Ha befejeződik, tudni fogom. — Mi hajt egy ilyen masinát? — kérdezte. Hallgattunk. — Mit tölt bele? — kérdezte. Mondhattam volna: olvasást, évről évre éjszakákon át tartó olvasást, olvasást behavazott hegyek között vagy forró délidőben Pamplonában, és olvasást folyóparton vagy csónakban, valahol Florida partjainál. Vagy mondhattam volna: mindannyian eljutottunk már ehhez a géphez. Valamennyien gondoltunk rá, és a miénk lett. És megérintettük, és elhelyeztük benne szeretetünket és emlékeinket arról, hogy mit tettek velünk az ő szavai húsz vagy huszonöt vagy harminc évvel ezelőtt. Sok élet és emlék és szeretet helyeződött bele, és a benzinje vagy üzemanyaga vagy nevezzük akárminek: Párizs esője. Madrid napfénye, az Alpesek hava, puskafüst Tirolban, a Golf-áram csillogása, bombák robbanása vagy halak vízcsobogtatása. Ez a benzinje, az üzemanyaga az, ami hajtja. Meg kellett volna mondanom, de hallgattam. A vadász nyilván megértette, mire Éppen egy kis völgybe hajtottam be. Előttem az úton vastag szvetterben magányos öregember ballagott. Lefékeztem és mellette vezettem a kocsit. Láttam, fémkeretes szemüveg van rajta; egy hosszú pillanatig egymás mellett haladtunk, nem néztünk egymásra, míg ki nem mondtam a nevét Már-már megállt, de aztán újra csak ment előre. Utolértem. A géphez lépett, és megállt ajtaja előtt. — Ismerem magát? — Nem. De én ismerem magát. A szemembe nézett. — Igen, valószínűleg ismer. — Láttam itt menni. Gondolom, egy az utunk. Elvigyem? — Ilyenkor délben jó Járkálni — mondta. — Köszönöm. — És elindult. — De meg akarom mondani, hova megyek. Megállt, nem nézett rám, megkérdezte;. JS>9 feesszire ve, hogy megkérdezte, nyüvalW^W^íogy messzire. És nem tudja megrövidíteni az útját? — Nem. Hosszú út — mondtam. — Tíz-tizenegy év. Megfordult és benézett a fülkébe. — Nem mérföld, év? — Nem mérföld, év. — És ilyen messzire megy? — Ilyen messzire. — Hová? Előre? — Talán nem akar előre menni? — Nem tudom. Nem vagyok biztos benne. — Én nem előre megyek — mondtam. — Vissza. Valami megváltozott a szemében. Valami alig-alig észlelhető, mint amikor az ember a fák árnyékából kilép a napfénybe. — Vissza? — Három vagy esetleg négyezer nappal vissza, még egy fél napot hozzáadunk, egy órával több vagy kevesebb, egy perc ide, vagy oda, másodperceken nem veszünk össze. — Beszélni azt tud. — Mi tagadás... — mondtam. — Hitvány író välna magából — mondta. — írónál még nem tapasztaltam jó beszélőképességet. És ha célhoz ér ... — az öregember az ajtóra tette a kezét és hozzám hajolt. — Hol lesz az? — 1954. január huszonnegyedikén. — Csodálatos dátum. — Igen, az volt. És lehet még csodálatosabb. Szeme az árnyékból újra fénybe került. — És hol lesz ezen a napon? — Afrikában — mondtam —, nem messze Nairobitól. Lassan bólintott. Vártam. — És ha elmegyünk? — kérdezte. — Magát ott hagyom. — És aztán? — Ennyi az egész. — Az egész? — Örökre — mondtam. Az öregember mélyet sóhajtott és végighúzta kezét az ajtón. — Ez a gép — kérdezte —, útközben nem változik át repülővé?. — Nem tudom. — Valahol útközben maga az én pilótám lesz? — Lehet. Még nem próbáltam. — Meg akarja próbálni? Bólintottam. Odahajolt és a szemembe nézett. — Nagyon lehetséges. Fölnézett a dombra, ahol nem volt sír. Én ls oda néztem. Azután végigtekintett a hegyek közt vezető úton a tengeren, amelyet eltakartak a hegyek, a tengeren túli földrészen. — Jó dátumot választott. — A legjobbat. — És az óra is jó, a pillanat is jó. — Igen, jobb nem lehet. — Érdemes gondolkodni rajta. Keze az ajtón feküdt. Nemcsak feküdt, hanem gondolkozott, érzett, feszülten hallgatózott. Aztán ... — Azt hiszem — mondta —, egy az utunk. Elszorult a szívem, az ajtóhoz nyúltam és kinyitottam. Beszállt, csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Ült nagyon öregen és nagyon fáradtan. Vártam. — Kapcsoljon — mondta. Bekapcsoltam a motort. — Forduljon — mondta. Megtettem. Körülhordozta a tekintetét: a dombokon, a hegyeken, egy messzi házon. Vártam. — Ha megérkezik oda — mondta —, kérem, ne feledkezzék meg egy dologról... — Igyekszem. — Ott hegyek vannak ... — mondta, és elhallgatott. Afrikában van egy Kilimandzsáró nevű hegy — gondoltam. Egyszer annak a hegynek a nyugati lejtőjén egy leopárd szikkadt, fagyott holttestére bukkantak. Senki sem tudta magyarázatát adni, hogy mit keresett a leopárd ilyen magasban. Odafektetünk téged arra a lejtőre — gondoltam, — a Kilimandzsáróra, a leopárd mellé, felírjuk a nevedet, és alája odaírjuk: senki sem tudja, mit tett ilyen magasban, de itt van. És felírjuk születésed és halálod dátumát, és lemegyünk a nyár forró füvébe, és csak a fekete harcosok és a fehér vadászok meg a gyors okapik tudják majd, hol van ez a sír. Az öregember kezével beárnyékolta a szemét és nézte a hegyeken kanyargó utat. — Menjünk — mondta. Lassan útnak indultunk. Én a kormánynál, mellettem az öregember. Mialatt leereszkedtünk a dombról és átjutottunk egy másikon, a nap egészen kibontakozott a felhőkből, és a szél füstszagot hozott. Kúsztunk, mint az oroszlán a magas fűben. Folyók és patakok húztak el mellettünk. Jó lett volna megállni egy órára, kóborolni a vízparton, halászni, heverészni a patak mellett, halat sütni, és beszélgetni vagy hallgatni. De ha megálltunk volna, bizonyára sohasem mentünk volna már tovább. Teljes gázt adtam. A motor, mint dühödt, különös vadállat, elbődült. Az öregember mosolygott. — Csodálatos nap lesz! — kiáltott fel. — Csodálatos! Mi van most ott az úton? Eltűnünk? Eltűntünk? És az út most üres. És a nap fényétől elárasztott Napos Völgy elcsendesedett. Mi van ott, távollétünkben? A gép mind gyorsabban száguldott, mind a ketten kiáltoztunk, akár a kisfiúk. Aztán már semmire sem emlék1967. X. 27. szem. — Biz' isten — mondta végül az öregember —, tudja-e, azt hiszem, re- — __ pülünk. | 11 Szántó Irén fordítása ^^
