Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)
1967-10-26 / 296. szám, csütörtök
M oszkvában, egy könyv borítólapján pillantottam meg első ízben a nevét és a fényképét. Vera Alekszandrouna Kuznyecova róla írt könyvének borítólapján. A függőleges barázdákkal hasított homlok, a távolba tekintő szempár katonára, megfáradt harcosra emlékeztetett, de szájának és állának ellágyuló, szomorkás vonalai a művészt juttatták eszembe. S valóban az — festőművész. A szocialista filmművészet megteremtőinek, G. Kozincevnek és L. Trauberg rendezőknek hűséges munkatársa, a legemlékezetesebb szovjet filmek (Sinyel — Katonaköpeny, Novij Babilon — Űj Babilon, Odin — Egyedül, Junosty Makszima — Makszim ifjúsága, Vozvrascsenie Makszima — Makszim visszatérése) díszleteinek tervezője. Ugyancsak ő tervezete a Don Quijote és a Hamlet díszleteit. Mindkét filmet Kozincev rendezte, s az utóbbit 1965-ben Lenin-dijjal jutalmazták. jevgenij Jevgenyejevics Jenejt 1965 novemberében az OSZSZK népművésze címmel tisztelték meg. Mindez eléggé hűvösen, tényszerűen hangzik, csak akkor dobban meg az ember szíve, mikor az oroszosan csendülő név magas magánhangzóiból, tiszta magyar név kerekedik, mert így is lehet mondani, atyai név nélkül, j-vel lágyított e betűk nélkül, s akkor így hangzik: Jenei Jenő. L eningrádban találkoztam vele személyesen a Képzőművészek szövetségének Hercen utcai székházában. Egy homályos folyosón, fehérre mázolt padon üldögélve beszélgettünk, s a rövid másfél óra alatt nagyon szép, nagyon érdekes és különös emberi sors mélyébe nyertem bepillantást. Mélysége a történelem mélysége, szédületes örvény, mely magával ragadta, elmerítette és a magasba emelte. Rettenetes távolság választja el attól a radnóti születésű fiatalembertől, aki 1890ben látta meg a napvilágot, abban az erdélyi faluban, Marosvásárhely közelében, aki kolozsvári gimnázium diákja volt, majd az építészeti főiskola hallgatója Budapesten. Mintha nem is ő lett volna, mégis ő. Orvos volt az édesapja, gyógyszerész a nagyapja és a dédapja, édestestvére orvosprofesszor Debrecenben, orvos az unokatestvére, öt is erre a pályára szánták. Talán a család Józan, gyakorlati beállítottsága keltette fel benne az első tiltakozást. Nem akart orvos lenni. Kolozsváro-tt a gimnáziumban viharos önképzőkör! viták dúlnak a diákok között. Egy osztálytársát valami vétség miatt szigorú megrovásban részesítik. Jenei Jenő tudja, hogy a fiú ártatlan. Oly hevesen tiltakozik a sérelem ellen, hogy végül 6 maga keveredik bajba. Lázadó magatartása miatt ki akarják csapni az Iskolából. Kolozsvárott találkozott első Ízben a fiatal Kun Bélával. Édesapja erős előítéletét érzett a politika és a művészet iránt. Ez a beállítottság szabta meg Jenei Jenő pályaválasztásának Irányát. — Ha nem akarsz orvos lenni, hát nem bánom, légy építész, — mondta az apa rezignáltán. £s a fiú beiratkozott a budapesti építészeti főiskolára. CsakhaA nép művésze JENEI JENŐ mar magához illő barátokra tesz szert. Tagja a Galilei Körnek. Mindmáig emlékszik Pqlányi Károlyra, és a tűnődő, nagyon szórakozott Ady Endrére. Erősen idegenkedik pályatársaitól, az akkori fiatal építészektől. Egyetlen életcéljuk volt, minél előbb megtollasodni, elegáns villát építeni, berendezkedni, s bekerülni az akkori Budapest társadalmi felső körébe. Jeneit elragadták a Galilei Kör és Ady Endre forradalmi eszméi. Marxista irodalmat olvas. Gorkij és Thomas Mann prózájáért rajong. A festészetben Ferenci Károlyt tartotta mesterének, aki erősen Párizs bűvöletében élt. Jenei számára az ő festészetének mégis van egy komoly tanulsága: az ember elválaszthatatlanul egy a környezetével és a természettel. Későbbi alkotásaiban ez az alapelv erősen érvényre jutott. Ám Ferenci idillikus, kontemplativ művészetén túl Picasso újszerűsége, kísérletező bátorsága, drámai feszültsége és filozófiai mélysége izgatja. Nagy tervei voltak ebben az Időben. Franciaország csábította, mely a forradalom szülőanyjának számított akkoriban, és főleg Párizs, a forradalmi festészet székvárosa. S ehelyett... Behívták katonának. A ztán kitört a háború, és egy osztrák ezred tisztjeként kivezényelték a frontra. A volhlnial fronton, sebesülten orosz fogságba esett. Egy távolkeleti fogolytáborba, Szretenszkbe került, mely a Góbi-sivatag legszélén épült. Itt kezdődik Jenei Jenő második élete. A Nagy Októberi Forradalom magával ragadta a foglyokat. Annak idején Franciaországba, Párizsba kívánkozott, a forradalom bölcsőjéhez. Most maga a forradalom jött utána. Eleinte ugyan még haza vágyik. Hiszen a háború véget ért. Lenin iratai nyitották fel a szemét. Nem, a háború nem ért véget. Beállt a Kolcsak ellen hadakozó magyar internacionalisták közé. — Több mint százezer magyar vett részt a polgárháborúban. A mi alakulatunkat Krasznojarszkban szervezték meg. Sok volt közöttünk a tiszt, olyannyira, hogy tisztiezrednek nevezték. Valószínű, hogy ebben az időben ez volt a legnagyobb magyar egység, — mondja tűnődve. Majd felsóhajt. — Kár, nagy kár, hogy az a sok magyar olyan elszórva, és olyan szervezetlenül harcolt. Rövid időre, csak egy pillanatra elborult a szürke szempár. A függőlegesen barázdált magas homlokot még mélyebb barázdák hasították. Aztán felcsillant megint a szeme. Oroszos akcentussal, szavakat keresgélve folytatta: — Acsinszkban csatlakozott hozzánk Zalka Máté. ö lett a parancsnokunk. — Ismerte Zalka Mátét? — Ismertem. En voltam az ezred politikai komiszárja. Együtt szállítottuk vissza Krasznojarszkból Kazanyba az Orosz Köztársaság aranykincsét, mely egy időre Kolcsak zsákmánya volt. A csehek adtáie vissza, s nekünk jutott a feladat, hogy biztosítsuk Kazanyba szállítását. — Es Zalka Máté? — Zalka Mátéról ma már legendák szólnak, talán nem ls illik lerontani közönséges, mindennapi visszaemlékezéssel. Mit mondjak róla? Nagyon nyugtalan természetű ember volt. Harminchatban találkoztam vele utoljára — Leningrádban. Hívott, menjek vele Spanyolországba. Nem mehettem. Epp akkoriban fogtam neki a Makszim-trilógia díszleteinek. Jenei Jenő 1923-ig maradt a Vörös Hadsereg kötelékében. Az aranyvonat kíséretét alkotó egységet a sikeres akció után Lenin személyes parancsára Ukrajnába helyezték át, ami rendkívüli kitüntetésnek számított. Jenei részt vett a Vrange) elleni harcokban is ... M űvészpályája hosszú évekre félbeszakadt. A fogolytáborban és a polgárháború hadiszállásain nem Igen volt arra ideje, hogy festegessen. Olykor, ha ceruza akadt a kezébe, plakátokat rajzolt, vagy bicskával mulatságos faszobrocskákat faragott. Leszerelése után 1923-ban beállt díszlettervezőnek a petrogTádi Szeozapkino stúdiójába. Vonzotta ez a széles tömegekhez szóló forradalmi művészlet. Csakhamar rátalált a hozzá való társakra, a fiatal Kozincevre és Traubergre, a Feksz-csoport (Fabrika Ekszcentricseszkovo aktéra) megalapítóira. A két fiatal filmrendező az avanturista polgári filmemberektől eltérően a szocialista forradalmi filmművészet megteremtését tűzte ki céluL A polgárháború utáni első években a festőművész munkaköre a filmgyárban nagyon hétköznapi mesterség színvonalára volt kárhoztatva. Külsődleges kulisszát kellett teremtenie az éppen forgatott filmhez. Mindezt nem úgy fogták fel, mint művészetet, hanem valami szükséges adalékot, mely nincs is szoros kapcsolatban a filmalkotással, csak keret és dísz. Jenei Jenő volt éppen egyike azoknak, akik a mesterséget a művészet színvonalára emelték. Hiszen a díszlettervező veti először papírra, vászonra az eljövendő film látható képeinek vázlatát. A forgatókönyv írója és a rendező elképzelésére támaszkodva ő teremti meg a film hőseinek életkörnyezetét, s így befolyásolja az operatőr, a rendező és a színészek munkáját. így a festőművész feladata szervesen összefonódik azok feladatával. Mindennek megvannak a maga törvényei, megvan a maga esztétikája és etikája. A Feksz-csoport 1925-ben alakult meg véglegesen. Kozinöev és Trauberg voltak a rendezők, A. Moszkvin a filmoperatőr, Jenei Jenö a díszlettervező. A legkiválóbb színészgárda verődött össze köröttük. Később csatlakozott hozzájuk D. Sosztakovics zeneszerző és I. Volk hangmérnök. Kozincev, Jenei és Sosztakovics mindmáig Leningrádban működnek. Moszkvin 1961-ben bekövetkezett haláláig szintén hűségesen kitartott mellettük. Jenei Jenő végigélte a szovjet film hőskorát, a némafilmektől a szélesvásznú, színes filmekig. Több mint ötven filmalkotás díszleteit ő tervezte. Negyvenöt éve együttműködik G. Kozincevvel. IJosszúra nyúlt már ez a beszél•• getés, talán el is fárasztotta az idős művészt. Lementünk a napfényes utcára. Igénytelen külsejű, középtermetű ember, összeszűkült, szomjas szemmel bámulta a napfényben fürdő kőrengeteget. Csak festő szeme Issza ilyen mohó szomjúsággal a fényt és a színeket. Szomorkás arca ellágyult, megvidámodott. —Nem tudnék élni sehol a világon, csak Leningrádban érzem jól magam. — Hát Moszkvában? — Moszkva? Moszkva az egészen más. Igaz, ma a filmgyártás centruma, de más a mentalitása, lüktetése, talán még a világnézete is. — Otthon járt-e azóta, hogy elsodródott hazulról? — Radnóton? Nem. Nem jártam ott. Két éve voltam Debrecenben az öcsémnél. Orvosprofesszor a debreceni egyetemen, — mondta elszomorodva. Eszembe jutott, mit mondott édesapja előítéleteiről a politikával és művészettel szemben. Édesapja kívánságával homlokegyenest ellenkező pályát futott be: forradalmár és művész. S több mint magyar: a vonalak és színek nemzetközi nyelvén szól a világhoz. Ismerte Kún Bélát és Landler Jenőt. Zalka Máté bajtársa volt. A magyar emigránsoknak ahhoz a boldogtalanul boldog nemzedékéhez tartozik, mely szanaszét szóródott a világban. Nagyszerű, forradalmárnemzedék volt. Valahol a Szadovája utca és a Nyevszklj proszpekt sarkán vettünk búcsút egymástól. Hazaindult, mert otthona, családja van ebben a városban, és hazája neki ez az ország. Mélységes, sírni késztető szomorúsággal néztem tovatűnő alakja után. Sose látom többé ... A villamosmegállónál ^ várakozni csúcsforgalom idején egyáltalán nem irigylésre méltó dolog. Ilyenkor itt nem hallasz a polgártársaktól finom megjegyzést erről-arról, s nem látsz egyetlen elegáns gesztust sem. Ellenkezőleg: polgártársaid mozdulatai hevesek, indulatosak, és szemükben vad tűz ég. S ha a villamos előbukkan a sarok mögül, a várakozók toporzékolni kezdenek, mint a támadást váró futballkapus. Unalmas kiáltások röpdösnek körülötted: hogy a kocsi hátulja üres, meg sok minden ehhez hasonló, amit ilyen esetekben kiáltozni szoktak. Ó, micsoda szomorúság — villamosra szállni csúcsforgalom idejénI Mennyivel nagyobb élvezet gyönyörködni a naplementébenI A villamosra várakozó tömegben furcsa párbeszédeket hallhat az ember. — Bernardov, maga az? — Á, jó napot, barátocskám. — Régóta él Moszkvában? — Nem olyan régen. Es maga? ILF-PETROV: — En bizony már elég régen. — Hol szerezte ezt az elegáns öltönyt? — Nos, ugye tetszik magának? — Tetszik. Mennyit fizetett érte aranyban? — Aranyban ... nem tudom mennyi lehet. A hajósok ruhakiosztó-helyén vettem. Huszonöt rubelért. — Maga talán felcsapott tengerésznek? — Dehogyis, nem vagyok én tengerész. Hanem, tagja vagyok az írók városi tanácsának. — Ez aztán nagyon érdekes lehet, regények, novellák ... Tudja, egy kicsit én magam is tevékenykedem irodalmi téren. Dehát hol vagyok én magától?! En inkább csak a faliújsághangya ra szoktam... De maga a szó művésze, író. — Dehogyis, nem vagyok én író. — De hiszen maga mondta, hogy író. — Dehogyis, én csupán írónak számítok, mert az írók éttermébe járok ebédelni. — Hát hol dolgozik maga tulajdonképpen? — Általában az ENKPSZU-hoz sorolnak. — Ah, maga vasutas! — Dehogyis, nem vagyok ért netutas, csupán szabad jegyet k^pok tőlük valamennyi vasátvonalra. Igazában az Építészeti Építészetnél dolgozom. — Szóval maga építész? Mérnök? Technikus? 0, mennyire irigylem magát! Hisz' akkor maga városokat tervez! — Ugyan, mit képzel?! En tőlük csupán új lakást kaptam, gázfűtéssel. Többet, sajnos, nem segíthetek rajtuk. Nagyon elfoglalt ember vagyok. A gépkocsipark mérhetetlenül sok időt rabol el tőlem. — Szóval maga a gépkocsipark gondnoka? — Dehogyis, a gépkocsiparknak az egyik ismerősöm a gondnoka. Nos, én minden időm arra pazarlom el, hogy az ismerősömmel járok ide-oda ... mert az ismerősöm ingyen fuvarozza át a bútoromat az úf lakásba. — Akkor hát maga nem dolgozik a gépkocsifuvarozásnál? — Persze hogy nem, hiszen már mondtam magának! Ami azt illeti, a legközelebb a tűzrendészethez állok. — Csak nem tűzoltó? — Nem, csak tejet szoktam hordani a tűzoltók szövetségéből. — Tejet? — Igen, tejet. Ha nem tudná, a tűzoltói munka nagyon káros az egészségre, és így a tűzoltók gyakran szoktak tejet kapni. — Tejet? — Azt hát, telet. Nagyon fárasztó ám mindennap kannákkal kimenni a tejért a Szuscsevszk-negyedbe :.. Becsületszavamra követelni fogom, hogy engem helyezzenek át a város központjába, a Kropotkin Vállalathoz ... — Fárasztó? — Iszonyatosan fárasztó az a sok tülekedés, lótásfutás és kiabálás. El sem hiszi, mennyire jólesik ezek után hazamenni a süketnémák otthonába és megvacsorázni. — Maga süketnéma? .., Már megbocsásson, de hogy lehet maga süketnéma? — Nem is vagyok én süketnéma. En csupán a süketnémák szekciójának vagyok a tagja. Ez nagyon hasznos dolog... Először is nekünk süketnémáknak gyönyörű klubunk van, itt egy négyfogásos vacsora tizennégy kopejkába kerül. Másodszor, csodálatos csend van itt. Tudja maga mt az süketnémának lenni? Megmondom egyenesen: a süketnémák — nem szónokok. Egész este hallgatnak. Nos? — Hát tudja ... igaz, nem szólok semmit. — No, adieau. Befutott a villamosom. Es a villamos nekilendült, s eltűnt a szürkéskék őszt messzeségben. Ö, ezek a villamosoki... 1933. KÖVESDI JÄNOS fordítása
