Új Szó, 1967. október (20. évfolyam, 271-300. szám)

1967-10-15 / 285. szám, vasárnap

ZIKMUND + HANZELKA I ndiában az egy főre eső átlagos nemzeti jövede­lem mintegy kétszáz­nyolcvan rúpiát tesz ki, a me­zőgazdasági vidékeken pedig ennél jóval kevesebbet. Mit szól az egyszerű ember azok­hoz a százezres és milliós apa­názsokhoz, amelyeket a kor­mány a volt maharadzsáknak fizet? — Tudja, az egyenlőség iránt nálunk sosem tanúsítottak túl­ságosan nagy megértést, — válaszolta nekünk az egyik új­ságíró, mikor a kérdést feltet­tük neki. — Képzeljék csak el, mit jelent a kasztrendszer. Ép­pen az ellenkezőjét! Igaz, a haladó sajtó azt követeli, hogy szüntessék be az apanázsok fi­zetését és távolítsák el a ma­haradzsákat. Ám az egyszerű ember, azt az elvet vallja, ame­lyet nemzedékeken át belé ol­tottak: aki szegénynek szüle­tett, szegénynek kell maradnia, a maharadzsa gazdagnak szü­letett, tehát nem lehet szegény. Hát nem ezt mondotta maga Gandhi is? Ez ellen pedig már semmit se lehet szólni. Mikor letartóztatták a bastari maha­radzsát, a helybeli törzsek fő­nökei nem voltak hajlandók el­ismerni öccsét, akit a kormány nevezett ki. S hatalmas tünte­tésen követelték, hogy az ural­kodót azonnal bocsássák szaba­don. — A maharadzsáknak egyre nagyobb a befolyásuk a gazda­tágban, — mondotta egy másik. — Beruháznak az iparba, a ke­reskedelembe, a gyöngyöt és a drágakövet már nem rejtik kin­csesládákba, hanem vállalkoz nak. Ha a kormány beszüntetné az apanázsok fizetését, nem lenne kénytelen örökké külföl­di kölcsönöket felvenni s nem állnánk ilyen rosszul. — Hát azt hiszi, hogy a ma­haradzsák apanázsa megtöltené az államkincstárt, — veti el len a harmadik. — Akkor már többet használna, ha egész va gyonukat elkoboznák. De az is csak rövid időre. Ne feledje el, hogy negyvenhétben nálunk nem volt szociális forradalom­Elnyertük a függetlenséget, egyébként azonban minden ma­radt a régiben. — Akarják tudni az én véle­ményemet? — szólt közbe a negyedik. — Szerintem India legnagyobb problémája ma nem a maharadzsák. Túlságosan sokat foglalkozunk velük a saj­tóban, Véleményem szerint többet kellene törődnünk a szü­letéskorlátozás kérdésével. Ez az igazi probléma... A maha­radzsák miatt ugyan ne fájjon a fefünk. Mindenki azt teszi, amihez ért. Meg amit tehet... A nép képviselői S valóban így is áll a dolog. Mindenfélét csinálnak. Míg a bastari maharadzsa a narsingarhi börtönben ült, Kami Sinhdzsi bikánéri maharadzsa az agyaggulamb-lövészetben ve­télkedett. Sikerült megjavítania tulajdon csúcseredményét, száz közül kilencvenkilenc galambot lőtt le. Az indiai újságok lel­kes hangon számoltak be tel­jesítményéről. Mint Írták, ez­zel az eredménnyel a legjobb indiai versenyzők közé került, sőt alighanem a világ legjobb­jai közé is, s a következő olim­pián India legnagyobb remény­sége. A hírt a The Current szerkesztőségének a lap sport­tudósítója Fatéhsinh Gáfakvár telefonálta meg ... — Tudja, mit jelent a gájak­vár szó? — kérdezte tőlünk Sa­xena úr, akivel a delhi repülő­téren beszélgettünk. — Uralko­dót. Egész szép kis hercegsége volt Bombaytól északra, a mai Gudzsárátban. Akadt a kincstá rában egy szőnyeg merő brilli ánsból, rubinból, smaragdból és zafírból — másfél négyzetmé­ternyi drágakő. Övé volt a hí­res Dél csillaga gyémánt is. Gájakvárt ma is megilleti a ba­ródral maharadzsa címe, azon­ban mint tudósító következete­sen Fatéhsinh Gájakvárnak írja alá magát. Belekontárkodik a becsületes újságírók mestersé­gébe ... Komolyabb gondjaik voltak Sir Hamidulláh Khán bhópáii nábob rokonainak, aki a nem régiben halálozott el. Örökösei re szép kis birtokot hagyott, a központi kormányt Delhiben pedig az elé a kérdés elé állí­totta, miképpen teremtsen pre­cedenst a hercegek és a mai India problémája megoldásá­nak második szakaszához. A ná­bob jogos örököse Abída Sul­tana, a legidősebb hercegnő volt, aki azonban felvette a pa­kisztáni állampolgárságot s csep­pet sem rejtette véka alá, hogy ellenséges érzelemmel viselte­tik India iránt. Nem megfelelő alkalom-e ez arra, hogy végét vessenek az uralkodói címek örökölhetőségének? A legegy­szerűbb az lenne, ha tekintetbe véve a közvélemény egyre erős­bödő nyomását, nem ismernék el a hercegnő jogát s ugyanígy járnának el minden további esetben ... A kormány azonban úgy dön­tött, hogy „a naváb másodszü­lött lányát nevezi ki örökösévé, mivel őt Indiához baráti kap­csolatok fűzik, s férje az el­hunyt pataudi naváb India egyik legjobb krikettjátékosa volt s érdemeket szerzett mint a külügyminisztérium hivatalno­ka is." Ugyanakkor a kormány a két apanázst 900 ezerről 500 ezerre szállította le, további 170 ezret pedig a rokonoknak fizet. Egymillió font értékű levélnehezék India volt hercegei közül a legközismertebb a hyderabadi nizám volt. A harmincas évek­ben a világ leggazdagabb em­berének tartották. Sem a Ro­ckefeller, sem a Morgan-család nem tarthatott vele lépést. Vi­lágelsőségét csak az a fantasz­tikus kőolajáram szakllotta meg, amely a Perzsa-öböl part­ján tört fel a földből. A mo­dern idők Krőzusává Abdallah as-Sálim as-Sabáli, kuwaiti sejk vált, ám „a világ leggazdagabb szegénye" Hyderabad palotái­nak falai mögött ezzel még tá­volról sem merült feledésbe Olyan neve volt, amelyet nyilván maga sem tudott meg­jegyezni: Öfőmagassága Asaf Dzsáh Muzaffarulmulk val mamálik Nizámulmulk Nizámuddaula Na­váb Mir Sir Usmán Ali Chán Bahádur Fatéh Dzsang Sipah salár altábornagy, G. C. S. /., G. B. E. (brit rendek) Hydera­bad és Bérár nizámja, a brit kormány volt hű szövetségese. Ami azonban ennél sokkal fontosabb volt: maga sem tud­ta, mekkora vagyona van. A dinasztiát Aurangzéb csá­szár Ásaf Dzsáh nevű turkmén katonája alapította, akit 1713­ban daksini súbédárrá neveztek ki. A sepoyok britellenes felke­lése során a nizám 1857-ben hű maradt a britekhez, s nem csupán a hangzatos Once Faith­ful Ally of the British Gover­nement címet nyerte el mind maga, mind utódai számára, ha­nem azt a jogot is, hogy hu­szonegy ágyúlövéssel üdvözöl­jék. A britek egyébként is érté­kelni tudták a hercegek jó szolgálatat. Ezerkilencszázket­tőben Mahbúb Alit, a hatodik nizámot azért, hogy lemondott Bérár körzetéről és kötelez­te magát, hogy Hyderabádtoan katonai egységet fog fenntar­tani huszonöt lákh apanázzsal jutalmazták, ami az akkori ár­folyam mellett évente 167 000 font sterlingnyi összeget tett ki. A nizám számára azonban nagyarányú vállalkozásai során elhanyagolható összeget jelen­tett. Egy londoni árverésen 400 000 font sterlingért megvá­sárolta a Viktória gyémántot, amelynek árát ma egy millió font sterlingre becsülik. Mah­búb Ali a gyémántot egy ideig levélnehezéknek használta Író­asztalán, később azonban a fi­ókba dugta, s teljesen megfe­ledkezett róla. Csak halála után találták meg — egy ócska pa­pucsban ... A nizámok családjában év­százados hagyomány volt, hogy soha semmiért sem hajoltak le, s a földről semmit sem vettek fel. Az ilyesmi megalázó tett­nek számított volna, amely összeegyeztethetetlen az ural­kodók méltóságával. Egy alka­lommal Mahbúb Ali rajtakapta Usmán Ali nevű fiát, hogy fel­vett a földről egy pénzdarabot, amelyet maga ejtett el. Egy nyomorúságos rúpiát! Felbőszült és elhatározta, hogy e tettéért a fiút kitagadja. Örökösévé Us­mán öccsét, Salabat Dzsáhot jelölte ki. Mielőtt azonban si­került volna okmányban is megerősíteni elhatározását, meghalt. Így aztán 1911 augusztus 29­én a hetedik nizám a fentebb említett hosszú nevű huszon­ötéves fiatalember lett, bohém apjának valóságos ellentéle. Zsugori, fösvény ember, aki már gyerekkorától fogva gon­dosan félrerakta az apjától ka­pott zsebpénzt. Kis híján ak­kora országot örökölt, m.nt Anglia. Vele India második leg­nagyobb aranybányáját s olyan felmérhetetlen vagyont, amely semmiképpen sem marad el az Ezeregyéjszaka keleti uralko­dóinak mesebeli kincsei mö­gött. A nizám kincseit soha senki nem vette számba, de néhány száz milliónyi eltéréssel két milliárd dollárra becsülték. Masszív kincsesládái színültig voltak gyönggyel és drágakővel, amelyben a nizám állítólag kö­nyökig turkált. Olyan gyémánt­jai voltak, amelyek súlyukkal és árukkal túltettek még a hí­res Kohinooron is, amely az angol-sikh háború után jutott Viktoria királynő birtokába. Voltak szekrényei tele nyaklán­cokkal, kar- és bokakötőkkel, fülbe és orrba való ékszerekkel, amelyek mind brilliánssal, za­fírral és rubinnal voltak kirak­va. Volt egy életnagyságú pa­pagájgyüjteménye — a mada­rak színaranyból, szemük ru­binból, csőrük smaragdból. Pa­lotájában hordószámra állt az értékes pézsma, ládaszámra az aranyrudak. Ugyancsak ládák­ban őrizte a világ legszilárdabb pénznemeinek bankóit. Szobái tele voltak elefántcsontból, jás­pisból, borostyánkőből, mala­chitból, porcelánból, ezüstből, kínai lakkból, mandragóragyö­kérből faragott művészi értékű tárgyakkal. A selyem és brokát, az arannyal átszőtt szőnyegek garmadáival. Brilliánsokkal és gyönggyel kirakott kardokkal és tőrökkel... DAVID TERÉZ: IFJÚSÁ GB ÓL ELÉGTELE N ? ßßj Nem tudtom én bizony semmit előmutatni. A nebu­lók előrehaladásáról is hanyagul készítettem feljegyzé­seimet ... Számomra elég volt, hogy harminchat cigány­gyerek ül előttem megmosakodva, féregtelenítve . .. onnyi amennyi tudással gazdagodva ... A beszerzett anyagról dehogy voltak számláim ... Sejtelmem sem volt arról, hogy a szülői tanács honnan szerezte be az építkezési anyagot. .. • a • Május elsején rendezett sorokban felvonultam oz osztályommol, ahogy terveztem. Majálist rendeztem a nyírfásban, melyből év közben ligetet varázsoltunk, rajkózenekarunkat, tánccsoportunkat meghívták a kerü­leti dal- és táncünnepélyre. Jani képernyőre vette mu­latságunkat. A felvétel feltűnést keltett. Azon a napon, melyen fegyelmimet tárgyalták, érkezett meg címemre a párt köszönő levele. Elismerték benne fáradozásaimat és sok szerencsét kívántak további munkámhoz. Ter­mészetesen ezek után felfüggesztették az ellenem felso­rakoztatott vádakat, csupán a sertéshizlalda elhordott kerítését kellett fizetésemből letörlesztenem, melyből a kádat csináltuk, a hiányzó szegesdrót árát térítettük meg, mert saját iskolájuk elkerítésére a baromfitelep kerítéséből „organizálta azt" a szülői tanács. A gumi­csövet visszaadtuk a zöldségkertészetnek. • • • Ezzel véget is ért a kondorfalvi mennybemenetelem története. Kiegészíthetném még a szünidei táborozással, de azt a pár hetet Jani inkább saját mennybemenetele gyanánt tartja számon. Ez tulajdonképpen eldöntetlen, mivel hogy nekem sem közömbös immár az egész. Úgy kezdődött, hogy ültem a tábort körülölelő magaslaton és néztem a napot, ami lebukott a hegyek mögé. Egy­szer csak észreveszem, hogy egy kocsi fényszórója pász­tázza az utat... majd megtorpan a tábor bejáratánál. A piros Wartburg volt, kilépett belőle Jani, kérdezős­ködött utánam. A srácok őrhelyem felé mutogatnak. No, mi az? - fogadom őt köszöntés helyett. - El­bocsájtottak az állásodból, hogy folyton erre csúszkálsz? — Azt mondja: - Igen nagy hangon beszélsz velem. - Senki sem beszél nagy hangon. Leült egy fa tövébe, ahova nem láthatott senki. - Ezután belőlünk fogsz élni? - kérdeztem. - Az én rajkóimból? Hogy ennyit járkálsz utánuk? - Mit szólsz hozzá? Kedvet kaptam hozzájuk... Meg kicsit hozzád is. - Mint Csiri az archeológiához, menet közben. - Van valami kifogásod ellene? - Még nem gondolkodtam rajta. - Forgatókönyvet szeretnék írni rólatok. - Kiről? - A cigányaidról. - Azt hittem, hogy rólam. - Nem rólad, róluk. Persze csak akkor, ha téged nem foglalkoztat hasonló gondolat. - Nem foglalkoztat Nem vagyok sem író, sem etno­gráfus. - Pedig lehetnél. Mindkettő lehetnél. - Defektológiáro megyek. Elhatároztam. - Arra miért? - Mert abban én is benne vagyok. - Jó kislány vagy te Bori, de buta, nagyon bu­to ... mikor ilyeneket mondogatsz. - Máskor ís buta vagyok, de néha sikerül eltit­kolnom. - Megsértődtél? - Ugyan... , - Keserű vagy. - Megszokhattad! - Sokat vagy egyedül. - Diagnózisként vegyem? - Akár úgy. - Ezek után csak oz jöhet, hogy felajánlod magod therápiának. - Csak az. - Kitalálhatnál valami jobbat, hiszen te olyan okos vagy. - Még el se kezdtük és te mór unsz. Mondd, egyál­talán miként képzeled e! a jövődet? - Veled sehogy ... - Pont velem nem? - Ne szemtelenkedj! - Nézd Bori. Olyan szép ez az este. A nap éppen most bukott le a hegyek mögé. Beszéljünk kivételesen szerelemről... - Az kinek jó? - Meglehet, mindkettőnknek ... - Beszéljünk. Mit szólt Csiri az apjo halálához Jani kis ideig hallgatott, mélyet szívott a cigarettá­jából, melynek fénye pillanatra vörös fénybe borította eléggé szabályos profiljót. — Ne halálról beszéljünk, hanem szerelemről. - Arról beszéltem! - Miért haragszól tulajdonképpen Csirire? - Mert minden sikerül neki. - Ez igaz, tőlem is sikerült megszabodulnia. Neked nem fog. - Esküdj! - Marhaság ... - Ezt akár esküvésnek vehetem? Elnevettem magam. - Bolond vagy te Jani! - Az! Ha veled foglalkozom. - Te velem foglalkozol? Nem is tudtam. - Nem veszed tudomásul. Mi a nyavalyának fotog­rafálnék különben folyton purdékat? - Mert forgatókönyvet írsz róluk. - Ezt... csak úgy mellékesen. - ... értem! - Nem értesz, semmit. Ha értenél volomit kedve­sebb lennél hozzám. - Az kinek lenne jó? - Meglehet mindkettőnknek. Felsóhajtottam. - Idővel egész biztosan ... - Gondolod? - ühüm ... - Miből? - Az ösztöneim ... - Te bízó! oz ösztöneidben? - Csakis ... - Nem csaltak meg soho? - Soha ... Ránéztem. - No ... - Én tudtam, hogy Csiri nem fog visszajönni. Pon­tosan tudtam. Azért voltam olyan muris. - Nem tudtad jobban lekötni? - Nem illettünk össze. - n - Erre mikor eszméltél rá? |!l - Mikor téged megláttalak a kocsiban. - Azt hiszed, hogy mi összeillünk? 198' - Azt . - Bolondos ... Jani hirtelen vadul magához szorított. - Látod, te bestia, milyen marhaságokat forszírozol ki belőlem! (FOLYTATJUK) ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents