Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-16 / 256. szám, szombat

N

agy terem, kétoldalt vagy harminc asztal. Az asztalok mögött kon-.oly emberek ülnek. Egy egy asztal e^y-egy bratislavai üzemet képvisel. A kun'.uly emberekre félénken tekintgetnek az érkezők. Bátortalan tizenöt éves lányuk és fiúk válogatnak az asztalok között. Ok azok, akik elhagyták az iskolapadot és szeretnének kilépni az életbe. Még nir.cs szakmájak, még nem sikerült elhelyezkedniük, de szeretnének valami lenni. Azért jöttek ide, erre a „vásárra", hátha sikerül ... belekapaszkodni valamilyen lehetőségbe. DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? Anyámék szeptember elején „nászútra" mentek Jugoba és én Gizi nagyinál aludtam, hogy ne legyen olyan egyedül. Abban az ágyban feküdtem, amelyikben anyám Pali bácsival... De már nem izgatott, az éjszaka nagy részét úgyis a szomszédban töltöttem. Átugortam Ivánhoz napközben is, elmosogattam az edényt, letörölgettem bútorairól a port, és felfedeztem a titkot: ha az ember szereti azt, akire dolgozik, a keze is jobban engedelmeskedik. Már csak kivételes esetekben csúszott ki egy-egy tányér a kezemből . . . Főzni is megtanultam. Egyelőre csak tükörtojást meg paprikáskrumpltt... de bécsi szeletet is beütemeztünk, meg tyúklevest... Sajnos, erre már nem kerülhetett sor, mert augusztus végén elkezdődtek a próbák. Ivánnak egyre kevesebb ideje jutott számomra. A felvételi vizsgára is készülnöm kellett. Ha betelefonáltam a színházba, csak hogy megkérdezzem tőle, mikor látom, rendszerint az a válasz jött: „A művész úr a színpadon van, nem lehet zavarni!" Végül a nappalaimat az ablakban töltöttem, vártam, hátha szüksége lesz rám egyszer. Onnét láttam meg a szőke asszonyt, aki hazajött és a kis szőnyeget porolta a balkonon. Pedig igazán igyekeztem tisztán tartani mindent. Ezután már csak a kapu előtt ácsorogtam, hátha a „véletlen" összehoz minket. Sikerült is elcsípnem egyszer. A feleségével jött lefelé a lépcsőn, ujjahegyével a kalapja felé bökött, mintha nem töltöttünk volna el együtt három gyönyörűséges hónapot. Pedig akkor mór csak azt szerettem volna megkérdezni, miért nem mondta meg nekem, hogy hazavárja az asszonyt? A továbbiak folyamán szinte kergették egymást az események. Anyuék hazaérkeztek Jugóból, hoztak nekem egy „oltári" frottír köppenyt, meg egy pulcsit. Láthatólag nagyon elégedettek voltak. Anyu „mucusnak" nevezte Pali bácsit, ő meg anyámat „pintyőkének". Mintha a szarkalábak is kisimultak volna anyám szeme környékén, a nyaka is megtelt. Haja ekkor barna volt, de jobb szeme fölé sziromszerű fehér foltot festett a fodrász. Új bútorokat vásároltak és egy sokkal nagyobb könyvszekrényt. A régi függönyöket kicserélték . .. nem volt már egy zug a lakásban az én régi életemből. Legfeljebb a Gizi nagyi karosszékébe bújhattam még néha, az rendületlen hűséggel ölelt körül és onnan az Iván lakásába is láthattam! Egyre gyakrabban húztam meg magam ott, mert bánatom és elhagyatottságom a gyomromra húzódott, nem bírtam enni és nem volt kedvem élni sem. Iván működéséről az újságobkól vettem hírt. Egyszer levelet hagytam címére a portán, hogy lakásón felejtettem a Villon kötetet — persze, ez csak ürügy volt... mégsem írhattam oda, hogy meghalok utána . . . szóval, amikor a Villont kértem, akkor ő a Villont — letette a portára. Igaz, egy cédula is volt benne. — Ha lezajlik a rumli, jelentkezem . .. Csak ennyi? - mondhatná valaki. Hiszen ez semmi. De én tudtam, hogy ez sok, nagyon sok. Ez azt jelenti - „Hiányzol!" Gondolok rád ..... meghalok utánad! Az ágyban imádkozás helyett oz ő nevét mondogatom . .. Egy szombat délután ültünk az anyám hivatalában és hallgattunk. Végül anyám megszakította a csendet. — Nem, ez nem lehez igaz. — Miért? Miért ne lehetne igaz? — gondoltam. — Ez a köszönet? A hála? Jaj, de úntam a lemezt. — Én ebben a korban . . . Hallgattam! Később azt kérdezte - Most mi lesz? Hallgattunk! — Beszélek vele. Feleségül vesz ... Ránéztem. — Az istenért, csak nem nős? Lehunyt tekintetemből kiolvasta a választ. — Még ez is! Dehát kicsoda az illető? Konokságom láttán, taktikát változtatott. Fegyegetőzött, becsmérelt, hisztizett! A Pali bácsi keblén kisírta magát. Pali bácsi nem szólt semmit, de a tekintetéből kiolvastam, holtáig szánja, amiért ebből a buliból kimaradt. — Nos jól van, — döntött végül anyám. — Beszélni fogok apáddal. Végre is . .. rájuk voltál bízva . . . Felkaptam a fejem. Erre nem gondoltam. Egyszerre felnagyult az egész baleset, szerencsétlenséggé változott. Anyám végre is mit vethet a szememre? Volt Józsi bácsi, volt Sanyi bácsi . . . Pali bácsi szerencsére megmaradt. De apámnál ilyesmiről nem lehet szó! Igaz! Ott meg „személyzetis" van, meg „a múltam", a „nevem", a „beosztásom" . . . Legalább Ivánnal beszélhettem volna. Ő megmondaná, mi a teendő. O imádja a gyerekeket. A szőke asszony mellett is a gyerekek miatt tart ki. Nahát, legfeljebb magunkhoz vesszük azokat. Jó mostohájuk leszek, nem leszek nylonkarvaly. Kibírtam! Pedig nehéz volt! Apám pofozni kezdett. Addig soha meg nem ütött. Egészen kikelt magából. Sohasem láttam ilyennek. Anyám a testével védelmezett. Mert jelen volt. Eljött apámékhoz, hogy leszámoljon. Ezt nem hagyhatta ki. Végre ő került a nyeregbe! — Saját magadat pofozd, — kiabálta apámnak — amiért elhagytad! r- Te ottmaradtál! — Gyereknek apa is kell. Anna mama csepegtette az olajat a tűzre. - Tudtam, hogy nem lesz jó vége... Tudtam, hogy a szerencsétlenség köitözik véle a házba ... Mire anyám — Megesett már ilyesmi ebben a családban! — Anyám apámat célozta, de Zsófi nagyit találta I .. . Nem kellett volna azt mondania. Zsófi nagyi igazán nem tehet semmiről. Apám is felhördült - Halgassatok! Nem segittek semmin, ha egymásnak mentek. Régi bűnöket hánytorgattok ... miközben ez itt röhög magában! Nem is röhögtem! Inkább nagyonis úgy álltam előttük, mintha megfeszítésemre készülődnének. Könnyem sem hullott, pedig milyen könnyen kicsordult máskor. — Elmegyek ahhoz a gazemberhez és beszélek vele. Felvilágosítom arról, milyen következményekkel jár, ha valaki megront egy fiatal lányt. . . Megijedtem, hogy beváltja szavát. Jaj, inkább a föld nyíljon meg alattam ... — Nem ő rontott meg - hazudtam - Nem rontott meg senki. Én már régen nem vagyok gyerek! Apám újra nekem esett. - Nem ő rontott meg? Hát akkor kicsoda... Kicsoda?... Mondd meg azonnal, hogy elmenjek hozzá. (FOLYTATJUK) 1967. IX. 16. — Neve? — Viera Obuchová. — Mi szeretne lenni? — óvónő ... Okfejtése logikus. Nemcsak kedvtelésből szeretne erre a pályára lépni, hanem azért ís, mert csak ezt, vagy hasonló pályát választhat. Nem az ő hibájából, nem más hibájából, — a kiszámíthatatlan sors rendezte így. Hároméves lehetett, amikor hátgerincgyulladást kapott, — s megoperálták. Csorba esett épségén, s ezt cipeli, ez szorítja korlátok közé a pályaválasztás lehetőségeit. A trnavai gazdasági iskolában, a közlekedési szakon tanult, egy évig, csupán egy évig, aztán otthagyta az iskolát, mert nem végezhet férfiaknak való munkát. Talán választhatott volna már akkor más pályát, ha tanácsot, útbaigazítást kapott volna. A mulasztás miértje ma teher, egy sóhajban, valakiket megszégyenítő pillantásban jut kifejezésre: sajnos nem kaptam tanácsot. Azóta lót-fut és keres. Modrán próbálkozott. Két évig tanul, — gondolta — s óvónő lesz. Csak gondolta. A felvételi vizsgán az orvosbizottság eltanácsolta. Indok: testnevelésre hátgerincműtéttel nem alkalmas. Mit tehet — erre nem alkalmas. Egyéb lehetőségeket latolgatott, mert ő is szeretne valami lenni, mint a többiek... így került ide, erre a börzére. MICHAL HARS VIERA OBUCHOVÄ (Tóthpál felvételei) V

an, akinek mfriden sikerül — van akinek semmi.. . Igv van ez ősidők 61a, s valószínű így is lesz. Ilyen az élet. Nem könnyű benne eligazodni. A ielnőttek, a komoly felnőttek feladata, hogy segítőkezet nyújtsanak. Van, aki megteszi, van, aki elmulasztja. A Bratislavai Városi Nemzeti Bizuttság munkaügyi osztálya enyhíteni igyekezett a pályaválasztási gondokon, amikor megszervezte a tizenöt évesek börzéjét. Dicséretet érdemelnek érte, hisz harminc fiatal pályát választott. Már van előttük cél. De ini lesz azokkal a fiatalokkal, akiknek nem sikerült? Akik még csak azt tudják, mik szeretnének lenni . . , De, mik lesznek . . .? Bratislavában tťibb mint kétszáz fiatal még nem ismeri a választ. Es több százan vidéken. Mi, komoly Ielnőttek, szülők, nevelők és tanítók, akik már valakik vagyunk, vajon megtaláljuk-e a választ és kapnak-e tőlünk megfelelő segítséget azok, akik szintén szeretnének valamik lenni...? KEREKES ISTVÁN Elhalad az asztalok előtt, olvasgatja a választható szakmákat, — sok lehetőség, de nekivaló? Ácsnak, betonozónak, kőművesnek nem mehet. Többször is elhalad az asztalok előtt, majd a kijárat felé tart. Megszólítom: — Talált valamit? — Nem ... Szomorúan, tehetetlenül áll előttem. Vigasztalom, tanácsokkal sietek segítségére, melyek hallatára a tapasztalás keserű mosolya húzódik szája szélébe. — Mi a szándéka? — Nem tudom. Mindenesetre köszönöm a tanácsokat — mondta búcsúzóul. Hát igen, könnyű nekem ... ANNA SUREKOVÁ AZ ÜZEM KÉPVISELŐIVEL TÁRGYAL végzett. S úgy látszik, ez számára mintegy mérce is, s mintha önbizalmat merítene bslőle távolabbi elképzeléseihez. A Nemzetközi Nőnap Üzem képviselőivel tárgyal — a szó szoros értelmében tárgyal — a papa és a mama, akik a Pezinok mellőli falucskából kísérték ide — csak itt-ott ejtenek egyegy helyeslő szót: Igen... Helyes ... Jó lesz... De mi lesz helyes, mi lesz jó? Amit a lányuk akarl S hogy mit akar — az kérdéseiből kitűnik, ű többet akar: „Ha elvégzem a tanonciskolát, tanulhatok tovább? ... Milyenek a feltételek? ... Nekem ez a szakma nagyon tetszik ..." Az üzem képviselőitől részletes felvilágosítást kap: a továbbtanulásra van lehetőség, egy év után a ružomberoki textilipari iskolában tanulhatna tovább, persze ez komoly dolog, meg kell fontolni, ha tanulni akar, csakis a szakmában. Az iskola elvégeztével nem fordíthat hátat a szakmának. Ezt nem lehet. A lány szemlátomást örül. Igen, ő már régebben eldöntötte, s nem hiába utazott ide. — Mit választott? — Amit szerettem volna ... Szeretnék valami lenni — Neve? — Michal Harb. — Mi szeretne lenni? — Nem tudom ... A vékony, aprótermetű fiút édesanyja kíséri. Elsétálnak az asztalok előtt, egyiknél-másiknál szót váltanak, s rövidesen letelepednek a sor végén. Itt ülnek a vízgazdálkodási vállalat képviselői, s nyomban kiderül — ismerősök találkoztak. A szülők ennél a vállalatnál dolgoznak, s talán a gyerek is ... De mi szeretne lenni? A válasz bizonytalan vállvonogatás, kérdő tekintet. Lehetőségek vannak. És az üzem képviselője sorolja: kőműves, szerelő, utcaburkoló ... Hetven ipari tanulójuk van. Még tizenhármat szeretnének felvenni. Jő szakmák, keresett szakmák — és keresni is lehet. A szüle nógatja a gyereket, aztán választanak: — Mi lesz a gyerekből? — Utcaburkoló ... A választás pillanatok alatt megtörtént, s egy életre szól... Komoly, felnőtt emberek döntötték el egy tizenöt éves gyermek Jövőjét. Vajon sikeresen? Ki tudja ... Talán így is lehet! — Neve? — Anna Šureková. — Mi szeretne lenni? — Merész terveim vannak ... Már-már azt gondoltam, hogy a börzére kizárólag olyanok jöttek, akik gyengébb osztályzattal fejezték be alapfokú iskolai tanulmányaikat, s ezért nehezen tudnak elhelyezkedni. Van ebben némi igazság, de korántsem állítható egyértelműen... Ahány érdeklődő, annyi eset... Ez a gesztenyebarna, kedélyes kislány kitüntetéssel