Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-15 / 255. szám, péntek

Az aktához csatolt fényképeken iszapos folyópart látható. A sárban arcra borulva elrongyolódott ruházatú tetem fekszik. Egy öregasszony holtteste. Abafaia mellett vetette magát a Sajó megáradt vizébe. A folyó egy hét múlva sodorta partra eltorzult arcú testét a magyarországi Putnok mellett. Hozzátartozói innen szállították haza, hogy megadják neki a végtisztességet. Sírhantja a temetőben alig foglal cl nagyobb teriiletet, mint amennyiért az emlékezetes tragédia megtörtént a Sajó menti kis faluban. A

község közepén, az országút mellett derékig érő gizgazzal benőtt, elhanyagolt telek van. Elől omladozó ház áll rajta, hátul néhány öreg gyümölcsfa leveleit mozgatja a nyarat búcsúztató szél. Félig kiásott meszesgödör tanúskodik róla, hogy nemrégen építkezéshez készülődtek itt. Aztán félbeszakadt minden, a gyom lett úrrá a portán. A tulajdonos, huszonhét éves vasúti tisztviselő szemmel látható viszolygással tárja ki az ócska kerítés kapuját. — Azóta kerülöm ezt a helyet — mondja. — Bár soha ne tettem volna ide a lábam. Nagy árat fizettem érte ... Sötét szemüvege mögül végigtekint a telken. A félszemével. A másik felét itt vesztette el. Idén tavasszal. A gyűlölködés, a féktelen indulat következtében, amely néhány talpalatnyi föld tulajdonáért minden rosszra képes. A fiatal vasutas mellét mély sóhaj hagyja el. A közelmúlt emlékei elurakodnak rajta. Hangja rekedtessé válik. — Bár hagytam volna az egészet úgy, ahogy volt. Akkor nem történt volna meg a baj. De ki gondolta volna, hogy valaki ilyesmire vetemedik. Szüleinél lakott, bátyja is velük volt, megszületett az első gyerek, kezdett szűk lenni a lakás. Családi ház építését tervezte. Magyarországra települt tulajdonosától megvette a szóbanforgó telket. Tavasszal kezdtek odajárni, hogy előkészítsék az építkezést. Megnyesték a gyümölcsfákat, kitisztították az udvart, megkezdték a meszesgödör ásását. Közben meg-megálltak a telek sarkánál és végigtekintettek a határvohalon. Ogy tűnt nekik, hogy jobb oldali szomszédjuk az ő telkük rovására megnagyobbította a kertjét. A sertésól oldala ls kiljebb került a határnál, meg három szilvafa is az ő részükön áll. A szomszéd ház lakói görbe szemmel nézték a méregetést. — Hagyják békén a határt, úgy van ez jól, ahogy használják. Száz évig jó volt, jó lesz ezután is, ne próbáljanak rajla változtatnil Az újdonsült tulajdonos úgy vélte, neki van igaza. A szomszéd telke beékelődik az övébe. A kérdéses rész az övé, nem hagyja veszni a magáét. A helyi nemzeti bizottsághoz fordult, majd a járási nemzeti bizottság építési szakosztályához. Onnan kijött egy dolgozó, s megkezdte a telek felmérését. A szomszédok erélyes fellépésére azonban abbahagyta a munkát és dolga végezetlenül távozott. A

kiéleződött helyzetben forrni kezdett a gyűlölködés a két család között. Egyik is, másik is jogosnak tartotta követelését. Egy talpalatnyi földet sem enged át a másiknak. Közben eljött a szántás ideje. Az új szomszéd kukoricát akart vetni a kertjébe. Jobb oldalon, a vitatott telekrészen azonban ott állt három szilvafa. Ogy látta, zavarják a szántást. Egyik nap odaszólt a szomszédjának. — Vágja ki ezeket a fákat, mert ha nem, magam döntöm ki! Az ötvennyolc éves, szikár szíjas arcú ember a fogai között szűrte a szót. — Csak próbáld meg! Drága lenne neked az a három szilvafal A fiatal vasutas mevpróbálta. Másnap kivágta a fákat. •>* A szomszéd rohant a csend'Sé őrségre, majd a nemzeti bizottság elnökét állította meg sérell9B

7- mével. 15. A szembenálló felek ésszerű tanácsot káptak. Forduljanak a 5

bírósághoz, kérjék a telek hivatalos felmérését. Ez azonban nem volt elég. A nemzeti bizotte K' ság részéről idejekorán határozottabb közbelépésre lett volna szükség. Ezzel talán elejét lehetett volna venni annak, hogy a féktelen indulat határozza meg az eseményeket. Három ízilvafa A

szomszéd édesanyja, keménykötésű, régi vágású, hetvennégy éves parasztasszony mérhetetlen dühbe gurult a kidöntött szilvafák láttán. Bosszút forralt a fiatalember ellen, aki kezei mert emelni az ő vagyonára. Bement a házba, az első szobába, s megkezdte kegyetlen szándékának előkészítését. Vizet loccsantott egy nagy bögrébe, s abba fehér, kristályos anyagot szórt. Jó sokat, hogy erős legyen. Forrt, pezsgett a folyadék, mint a szívében lihegő bosszúvágy, a mélységes gyűlölködés. Vigyázz Kosztúr Béla! Kerüld el, messze kerüld el az új portád! Nagy veszély leselkedik ott rád! Ha tudta volna... De nem sejtett semmit... Másnap szabad napja volt. Ráért. Gondolta, dolgozgat egy kicsit a telken. A kivágott szilvafákról közben meg is feledkezett. Akkor Jutott eszébe, amikor megpillantotta a földön szomorkodó ágaikat. — Vajon mit szóltak hozzá? — futott át agyán a gondolat. Aztán megvonta a vállát. Gondoljanak, amit akarnak az igazság az ő oldalán áll. A második házból átjöttek hozzá beszélgetni. Alig váltottak néhány szót, amikor észrevetlék, hogy a szomszédból két asszony lohol feléjük. A fiatalabb már messziről megkezdte a veszekedést, szórta a szitkokat a vasutasra. Az idősebb szorosan a háta mögött haladt. Nem szólt semmit, csak keményen összeszorította a száját. Szemében sötét indulat lobogott. Kerítés nem választotta el a két kertet, szabadon átjöhettek. — Vigyázzon Béla bácsi, bögre van nála! — hangzott fel a figyelmeztető kiáltás egy közelben álló fiú szájából. fiatalember félre akart ugrani, de már késő volt. A sötétruhás öregasszony jobb keze megmozdult, s a következő pillanatban úgy érezte, eleven tűz marja az arcát, szemét, száját, lorkát, bennsejét, egész testét. Felordított az elviselhetetlen A fájdalomtól, kezével görcsösen eltakarta a szemét, de a borzalmas folyadék hatása ellen nem volt segítség. Betámogatták egy közeli házba. Megpróbálták lemosni az arcát, szemét. Mentőkocsit hívtak, jöttek a közbiztonság emberei. A szomszédban azt bizonygatták: közönséges mosószer, Tixoldat volt a pohárban. Ki is készítettek ilyen szert az öregasszony szobájában egy székre a vizes bögre mellé, hogy a hatóság emberei is lássák, igazat mondanak. A vegyelemzés azonban megállapította: a bosszúálló kéz marószóda oldattal öntötte le a fiatalember arcát. Három és fél hónapig gyógyították a rimaszombati kórházban. Több műtétet hajtottak végre rajta. Az arca már rendbe jött, a torkon lefolyt folyadék sem okozott a szervezetben maradandó károsodást. Fél szeme világát azonban nem tudták visszaadni. Szüleit mélyen lesújtotta a csapás. Másik fiukat kilencéves korában játék közben a háborúból visszamaradt felrobbant akna teljesen megvakította és fél karját letépte. Most ilyen szerencsétlenül járt az öccse is. Az öregasszony a merénylet után nem találta a helyét. Egyre csak a fejét fájlalta, s rettegett tettének következményeitől. ~ Egy hét múlva jó melegen felöltözött, botost húzott és sötétedés előtt eltűnt hazulról. oromsötét estében indui tak keresésére a hoz zátartozók. Órákon át bukdácsoltak a fűzfa bokrok közt a Sajó kanyargó partján. Vércse vijjogott a közelben. Emberi sikolynak vélték, halálsikolynak. — Anyám... ne tegye! — kiáltott fel a menye. Válasz azonban nem érkezett. Az öregasszony feldúlt szíve akkor már örökre elcsendesedett a folyó mélyén. Nagy ár volt három szilvafáért, néhány négyzetméternyi vitás területért. Miért?... Miért nem jött megegyezni — hajtogatta Kosztúr Ferenc, az öregasszony fia. Megtalálhattuk volna a megegyezés útját. A másik szom szédommal is megegyeztem. Valóban megegyezett. Kétévi pereskedés után, a bíróság ítéletével. A két portát aTóta magas deszkakerítés választja el, amelyen keresztül még egy egérnek sem szabad átmenni egyik oldalról a másikra. Az érdekelt személyek a napokban tárgyaláson jelentek meg a járásbíróságon. A kártérítés ügyében döntött a polgári ügyek tanácsa. Az elhunyt öregasszony örökösei az örökség magasságáig, nem egészen tizenkétezer koronáig terjedő összeget kötelesek fizetni a károsultnak. múlt csökevényei még fei- felütik a fejüket falvainkban. Jelentéktelen területért vérre mennek, esztendőkig pereskednek szomszédok. S igen sokszor túl nagy árat fizetnek érte. Megéri? GAL LÁSZLÓ A 2 S a m x o H h « C/3 H -x Az elnyomottak fájdalmának s dacának bárdja volt Petr Bezruč 1867. IX. 15.-1958. II. 17. A wellsi bárdok halhatatlan utódja lett, koszorús költő és legenda, noha mindez kozmikus távolságokra állt tőle. A cseh etnográfiai terület sziléziai viharsarkának, a habsburgi erőszakos elnemzetelenítési politika hetvenezer sziléziai halálraítéltjének lázadó és névtelen kobzosa akart maradni mindvégig. Az élet, a történelem nagy forgatókönyvének kiszámíthatatlan rendezője azonban más szerepet szánt a meg nem alkuvó költőnek, aki a széntől vemhes földből kiugrott rút bányásznak nevezte önmagát, a Beszkydek első és utolsó bárdjának. Petr Bezruč azonban hazánk nemzeti művészeként tért megpihenni Szilézia féltett és hőn szeretett földjébe s századik születésnapjára az UNESCO világszerte éppen e napokban emlékeztet. Családi nevén Vladimír Vašeknek hívták. Apja középiskolai tanár volt, kiváló filológus és ismert nemzetébresztő, aki azonban minden hazafiságaf ellenére jobban szerette az igazságot mint a nacionalista hazug legendákat. Ezért leplezte le könyörtelenül a cseh múltat szépítő Dvűr Králové-i és Zelená Hora-i kéziratok eredetét, s ezeket „Filológiai bizonyítékok" című munkájában, jóval Masaryk és Gebauer fellépése előtt Václav Hanka hamisítványának minősítette. A nacionalizmus ópiumától elbódult fiatal cseh burzsoázia a szó legszorosabb értelmében hajtóvadászatot rendezett a szilárd jellemű apa ellen, úgyhogy a fiatal és rendkívül érzékeny Vladimír már tizenkét éves korában megismerkedhetett a nacionalizmus embertelenségével, amely végülis apját időnek előtte sírba vitte. A cseh sovinizmus könyörtelensége után rövidesen a germanizáló osztrák hatóságok kegyetlen barbárságával találkozott Vladimír Vašek a brnói csieh nyelvű klasszikus gimnázium nagytehetségű diákja, a prágai egyetemista, aki végül is a világ legprózaibb foglalkozását választotta és postahivatalnok lett Brnóban, aztán a Beszkydek alatt fekvő Místekben, majd ismét a Svratka parti morva metropolisban, Ausztria Manchesterében. Místekben alaposan megismerte a süllyedő és haldokló cseh Szilézia minden nyomorúságát és fájdalmát. Itt látta a mindennapi gyakorlatban I. Ferenc József unokabátyja, Habsburg Frigyes főherceg, a Guttmann és Wilczek bányabárók, valamint a svábokká lett lengyel pánok csehellenes, és néppusztító, germanizáló és polonizáló politikáját. Itt láthatta, hogy a sziléziai cseh bányászok a kettős, a nemzetiségi és a szociális elnyomás igájában szenvednek, s azelőtt sem hunyhatta le szemét, hogy a cseh dac megtörésére galíciai lengyel páriák tudatlan tömegeit használják fel! A tüdővésszel és Idegbajjal vesződő fiatal brnói postahivatalnok, nagy csöndben Petr Bezruč álnévvel reagált a beszkydi élményeire és írta vádoló s ugyanakkor lázító költeményeit, amelyeket későbben a „Sziléziai dalok" cím alatt ismert meg a világ. Ezernyolcszázkilencvenegyben küldte be a ČAS című folyóirat szerkesztőségébe három versét, s nem véletlen, hogy az osztrák cenzúra csupán egyet engedélyezett. Huszonegy költeménye gyűjteményesen 1903-ban, a ČAS folyóirat különszámában jelenik meg. Hat évvel későbben a Sziléziai dalok már ötvenegy verset tartalmaznak, 1937-ben nyolcvankettőt, majd 1949-ben nyolcvankilencet. Vagyis Petr Bezruč valójában nem volt „egy könyves szerző". Túlzott szerénységből minden új versét a Sziléziai dalok közé sorozta be. Csupán egy esetben, 193b-ban tesz kivételt, amikor élete naplementéjének kezdetén ifjúságára emlékezett, amikor magányos sétáin egy igen ritkán látható pillangóra, a kékköves bagolylepkére lelt. Ekkor egyezik bele, hogy az öregség és a lehiggadás, a megszelídiilés korszakának visszhangját külön kötetben, a Kék pillében adják ki. Figyelemreméltó, hogy a költő ebben a kötetében maró gúnnyal írt a felszabadult haza lélektelen és szívtelen bürokratáiról és a Riviéra plázsain henyélő „újgazdagokról, akik nem törődnek a munkanélkül sínylődő" bányászait, a földhöz ragadt nincstelen paraszttal... Oiyanhévvel pattogtatta haragja ostorát mint annak idején a Habsburg monarchia legsötétebb éveiben. Költészetével Petr Bezruč egy életen át a dolgozó tömegek emberi jogaiért harcolt s verseiben a nemzetféltésén túl mélyen gyökerezik emberszeretete. Költészete, bár számos esetben a balladák hangját és formáját idézi (Maryčka Magdónova, 70 ezren Bemard Zár...) modern költészet, amelyben a Beszkydek tája, a széndús cseh Szilézia egy dokumentáris képnek és a költői vízióknak a szerencsés szintézisét és az őt körülvevő világnak sajátosan egyéni modelljét teremti meg. S ezzel a világgal, illetve világmodellal jómaga s összefolyik, egyesül. Fényesen bizonyítja ezt a "Ki áll a helyemre című verse is (magyarra József Attila fordította), amelyben így szó!: „Oly kevés a vérem, s a számon még az ts dűl. Ha felserdül fölötte a fű, ha ront a , rothadás, kl áll helyemre, pajzsom emeli-e más ...? Petr Bezruč önmagából indul ki, az első szavaknál tüdőbaja következtében gyakran megismétlődő vérömléseinek végzetes következményeitől fél, de a következő pillanatban ez az egyéni érzés, ez a félelem eltűnik s átadja helyét a népért, az ostravai bányavidék kizsákmányolt munkásnépéért való féltésnek, akit bányaszerencsétlenségek, tűdővész, vérbaj és alkohol, meg nyomor pusztít, ahol tízezrek, férfiak, nők és csecsemők vannak lassú pusztulásra ítélve. A Sziléziai dalok szerzője nagy költő volt, aki népét féltette és ennek ellenségét gyűlölte, volt az német, lengyel vagy akár cseh ... Petr Bezruč a humanizmus nevében lázadott és lázított, hogy századunkban és földünkön a virág virág legyen, az ember pedig ember, még pedig humanista ember, a szó legnemesebb értelmében. BARSI IMRE PETR BEZRUČ: Piros virág Sötét ablak mögött, szürke cserépben, tüskésen, vaskosan kaktusz borongott. Egy nap hajnal tájt piros kehely fakadt a növényszárból, vérpiros virág. Akadt egy költő, oki másképpen látott, o pompás, illatos rózsát szerette. Disztichonokban zengte dicséretét, s lenézte gőggel a piros virágot. Vannak magánosan borongó lelkek, látszatra mind csupa tüske, szöglet. Szivükbe ki látott? Ha virág nőtt benne, éjszaka nyílt — a vérpiros virág. BABI TIBOR fordítása