Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-14 / 254. szám, csütörtök

A-ze*. — Ossza már — mondja Ferenc a kártyások közkedvelt élcelődésével, mivel Gusztáv a kelleténél kicsit hosszabb ideig keveri a lapot. A négy férfi minden áldott vasárnap délután öt óra tájban összeül kártyázni. Hívó snapszert játszanak, ötfilléres alapon (a piros dupla). Ez nem sok, annyi, hogy a játéknak ízt ad, vagy ahogy ők mondják: ne legyen a tánc zene nélkül... Jóformán egyidősek, túl az ötvenen, és szegrőlvégről rokonok. Az egyik ács, a másik szövetkezeti tag, a harmadik esztergályos, a negyedik szabó. Mindig más-más partnernél jönnek össze. Itt vacsoráznak, a házigazda gondja, hogy legyen mit önteni a pohárba. Saját bora van mindegyiknek, kitűnő, ízű, szűz bora: Olaszrizling, Muskát-Otonel, Müller, Zöldszllvánl... Hét óra felé a feleségek is megjelennek. Megbeszélik, hogy a héten hogyan alakult a helyzet a piacon, mit ^ ft /Tf jS^ fú a legérdemesebb felvinni a KJsl városba a következő héten. • No meg azért is eljönnek, hogy a férjet figyelmeztessék az idő múlására, mert igen bele tudnak mélyedni a játékba. Pista a soron levő osztó. — Ne kezdjetek új partit, Pista

1. Késő van, holnap munkába kell menni, nem fogtok tudni fölkelni — szól a feleség, kit a többi asszony támogat. — Á, nem lehet, most jövünk bele — feleli Ferenc. — Pista különben is ráér. Hét órakor ballagnak kl a határba, nem mint valamikor. Elurasodtak a parasztemberek! — Csak próbálnád meg egész nap á vetőgépen állni, szélben, porban — inti őt Pista. — Igaz, hogy azt szokni kell. Mindenki nem is bírja — mondja elismerően Ferenc. — Mit hívtál, Pista? — Tököt... játszik! ... Húsz zöldi — Pista, te olyan süsü vagy. Akármi mással jössz ki, durchot megyünk. — Ilyen rongy lapból mi mást játszhatok ki? — Szóval nem a legkellemesebb reggeltől estig rázatni magad a masinán, mi, Pista? — De nem ám! Dolgozni kell ma is a parasztembernek, ha azt akarja, hogy legyen valamije. — Mégis az keres többet, aki nem dolgozik. Te dolgozol, más meg kapja a prémiumot. — Attól függ, milyen a vezetőség. Nem mindenütt van úgy, mint nálunk. Itt az ember megszakadhat a munkában, akkor sem keres többet. Más szövetkezetben ugyanennyi munkával kétszer annyit keresne az ember. S ráadásul még igazán annak adják á prémiumot, aki nem érdemli meg. — Miért nem szólalsz föl? — Senki sem szól. Én legyek a rossz? Felszólalhatok, de ki áll mellém? A gyűlésen mind hallgat, csak kint van nagy szájuk ... Makkot! — Miért most? — hangzik Gusztáv szokott szójárása a kikérésre. — Az angyalát! Elvilted? A többi a tietek... . — Hiszen ti választjátok a vezetőséget! — Na és? A járás kijelöli őket, a tagok meg fölteszik a kezüket, pedig tudják, hogy nem alkalmasak a vezetésre. Nincs, aki vagy ami összefogja a tagságot, védje érdekét. Nálunk így van, másutt nem. — Miért nem csinálsz valamit te, rád hallgatnak az emberek. — Öreg vagyok, Péter, nekem már nincs erőm ujjat húzni valakivel. Miért nem tudnak a vezetők úgy szervezni, mint egyes szövetkezetekben, úgy érdekeltté tenni az embereket a munkában, hogy ki hogyan dolgozik, aszerint keressen. Ez a legfontosabb!... Mennyit fizetek? — Két pénzt... Vágd el! — No, egy jó lapot! — mondja Gusztáv, a hívó, s máris bejelenti az adut: — Zöldre van a rácsos kapu festve... — Mit akarsz, azért mindened megvan — faggatják tovább Pistát. — Perszehogy megvan. Nem siratom én vissza a földet, csak ne érezné az ember az igazságtalanságot. Ez a szövetkezet legnagyobb hibája ott, ahol nincs rátermett vezetőség. S tehetsz valamit egyedül? Ha nem akarod otthagyni a paraszti munkát, éppen úgy helyhez vagy kötve, mint évszázadokon át volt a parasztember. A gyári munkásnak, ha itt nem tetszik, elmegy máshová. De aki földön dolgozik, nem járhat e! húsz—harminc kilométerre egy jobb szövetkezetbe. — Bizony, ez komoly különbség a földön és a gyárban dolgozó ember között — állapítja meg Ferenc. — S ha ilyen szövetkezet nem javul, akkor az emberek elszállingóznak belőle, s tovább romlik a közös. Nézd meg csak a visszavándorlást a faluba... Várj, rosszat adtam, van pirosom. Egészen összezavartok. Igaz, ez a taktikátok, hogy ne tudjak játszani.. . — De most kenj, Gusztii... Ez az!... Nekünk elég... Fizessetek!... Mit akartál mondani, Pista? — Azt, hogy az emberek kezdenek visszamenni a faluba, de csak oda ahol a szövetkezetben harminc-negyven korona a munkaegység, nem ahol tíz-tizenkettő. Ilyen helyeken megválogatják, hogy kit vesznek fel, nálunk meg két kézzel kapnak olyan után is, aki már sehol sem felel meg. Azért jelentkezik szövetkezetbe. Aztán dolgozz ilyenek közötti... Mit is hívtál? — Pirosat. — Snapszer! ... ott egye meg a fene . .. MÉSZÁROS GYÖRGY DINH DUNG*: AMIG SZABAD FÖLDBE ÉRÜNK A

2 jznap éjjel elhatároztuk, hogy betörünk Dien Banba, a Da Nang-Vinh és Dien-Hoi An szögében fekvő faluba, melynek erősítményét az amerikfiiak és a kormánypártiak tartották megszállva. De április 27-én reggel, alighogy beléptünk egy szimpatizáns házába, egy kém már értesítette is az ellenséges katonákat, akik sietve átkutatták a falut. Hogy ne kerüljön sor megtorlásokra a lakossággal szemben, sietve elvonultunk. Két rendőrosztag eredt nyomunkba, tébolyultan lövöldözve, miközben nyugat felé igyekeztünk. A Cong Bo-i romokhoz érve, egy Dangve osztagba [a saigoni kormány rendőrsége — a szerk.) ütköztünk, ameJy puskalövésekkel fogadott. Nem tehettünk egyebet, elfoglaltuk a romokat, és megszerveztük a védelmet. Tho és Tan, akiknek egyedül volt Thompson géppisztolyuk, támadásba kezdtek, és rövidesen szétszórták az osztagot. De abból, hogy olyan könnyűszerrel bevettük Cong Bót, megértettük, hogy ez az állás védhetetlen, annál is inkább, mert az üldöző rendőrökhöz csatlakozott egy század „nagy Nung ördög". Ezenkívül ott voltak a szétszórt, de erős Dang-vék is. Visszavonultunk tehát a tenger felé, homokdűnékkel váltakozó kis fennsíkokon keresztül. Fáradtak voltunk, a frissebb és nagyobb létszámú ellenség a sarkunkban járt. Vállalnunk kellett, hogy megütközünk vele, s közben keressük az alkalmat, hogy elszakadjunk tőle, és kereket oldjunk. Csupán heten voltunk partizánok, továbbá három odavaló paraszt, aki még sohasem szagolt puskaport, és összesen nyolc géppisztolyunk volt, köztük két Thompson. Négy csopotra válva, mintegy száz méter szélességben elszóródtunk a dünék között. Az első „Nung ördögöket", akik felbunkkantak a fennsíkon, megtizedeltük. A többieknek sikerült fedezniük magukat, és nem tudtak előbbre nyomulni. Ám a balszárnyon megszámlálhatatlan Dang-ve tűnt fel. Si és Tho, akik harcba bocsátkoztak a Nungokkal, már körül voltak zárva. Sit megölték, Tho megsebesült és néhány perc múlva kiszenvedett. Elestek, hogy „megtartsák az állást", ,és mentsék a többieket. Mindöszsze nyolcan maradtunk, ebből is csupán öt harcviselt ember. Mindenképpen egérutat kellett nyernünk. Tizenegy óra tájban magam is megsebesültem. Azt javasoltam társaimnak, hogy hagyjanak ott néhány gránáttal, és készüljenek fel a visszavonulásra. Néró akartak rám hallgatni. Hung megparancsolta .Nghiának, hogy vegyen ölbe, Tamot és Thaet pedig megbízta, hogy fedezzék a menekülést; át kellett törnünk egy kaktuszsövényen, majd utat vágnunk a partmenti nádasban. Sikerült is végrehajtanunk a műveletet, azután gyors félfordulattal nyugat felé vettük utunkat, egy falu irányába, ahol sok barátunk volt. K

egyetlenül tűzött a nap. A homok égette lábunkat — bokáig süllyedtünk benne. Hogy könnyebben meneküljünk, ledobtak cipőnket, de a talpunk megtelt kaktusztüskével és nádszilánkkal. Kínszenvedés volt minden lépés. Ráadásul éhesek és szomjasak voltunk. Dél tájban egy öreg bivalypásztor figyelmeztetett, hogy kormánycsapatok járják a partot. Ekkor Dien Ngoc felé fordultunk. De az egész vidéket elárasztották a katonák, és két Hoi An-i századba botlottunk. Mögöttünk a Nungok és a Dang-vék, a parton a többi katona: ezúttal sem kerülhettük el az ütközetet. Állást kerestünk egy rizsföld gátján, és felkészültünk rá, hogy drágán adjuk a bőrünket. Az ellenség sebesen közeledett és ólomeső hullott körülöttünk. Hetven tölténye volt mindegyikünknek, csak biztos célra lőhettünk. Míg ők szünös-szüntelen tüzeltek, mi csak a legmerészebbekre lőttünk, akik túlságosan közel kerültek. A csetepaté, hogy így nevezzem, már egy órája tartott, és még mindig a legkezdetén voltunk. Az ellenség riiintegy tíz embert veszthetett a legalább négyszáz katonából. És mi csupán nyolcan voltunk. Ekkor jó ötletünk támadt, s a szerencse is mellénk szegődött. A Dang-vék alkották a gyűrű gyenge pontját, ők voltak a legkevésbé harcképesek a kormánypártiak közül. Ide összpontosítottuk a tüzet, és a Dang-vék hamarosan visszavonultak jobbfelé. A Nungok, látva ezt a váratlan hadmozdulatot, azt hihették, hogy mi vagyunk, vagy erősítést kaptunk, és tüzelni kezdtek a Dangvékre. A zűrzavarban áttörtünk az ellenséges osztagokon, hogy jobb hadállást keressünk. De csak rövid lélegzethez jutottunk, mert a most már igazán megdühödött ellenség nem tágított. El voltak szánva rá, hogy összpontosított támadással megsemmisítenek, s ebben számíthattak valóban jelentékeny számbeli fölényükre is. GLAZUNOV RAJZA H A Nové Mesto nad Vábom-i Palma Üzem korszerű, automatikus töltő-csomagoló gépet kapott Svájcból. A gép egyik végén műanyag szalagot vezetnek be, a másik végén pedig már a közismert JAR tisztítószerrel töltött, címkével ellátott palackok jönnek ki. A gép igen gazdaságos, és kezelése aránylag egyszerű

. (Bakonyi felvétele) * A vietnami író, eliieszéléssnrozatban, naplószerű személyes emlékezésekben számol be a délvietnami hazafiak küzdelméről a bábkormány és az amerikai Intervenciósok ellen. Ez az írása kötetben is megjelent, melyet Saigonban illegálisan adtak ki. I elyzetünk nevetséges és aggasztó volt, mivel egész fedezékünk egy emelkedésből és a rizsföld gátjaiból állt. Néhány méternyire kis templom emelkedett, amely bástyául szolgálhatott volna, de Hung, aki felderítésre indult, valami jobbra bukkant: egy mocsárra. Oda bevethettük magunkat, s a nád védelmében rákényszeríthettük az ellenséget, hogy felvonuljon ellenünk, és így jó célpontot nyújtson. A mocsár felé húzódtunk, s közben elvesztettük Thacot, akit homlokán talált egy golyó. Halála előtt Thacnak sikerült a Thompsonjával leterítenie három katonát. Délután négy óra volt, a nap már hanyatlani kezdett. Mindenfelől szorongattak a katonák, akiket csak ritka, de pontos lövéseink tartottak úgy-ahogy távol. De nyilvánvaló-volt, hogy most már — anynyian voltak, mint a szúnyogok — a közelünkbe férkőznek, és gránátjaikkal végeznek velünk. Egyet tehettünk csak: megkísérelhettük, hogy még felrobbanás előtt felkapjuk a gránátokat és visszahajítsuk. Ilyen értelemben szerveztük meg a munkát. Én, mint gyakorlatilag mozdulatlanságra kárhoztatott sebesült, a középre esett gránátokat szedtem fel, a többiek sávokra osztották maguk között a mocsarat. Ment a dolog. Vas- és tűzáradat zúdult ránk. Átlátszatlan por keveredett a füsthöz, amely a mocsarat homályba vonta. Tetőtől talpig elborított a föld és a homok. Adják hozzá ehhez a vizet, a verejtéket és a szenynyet, ami ruhánkat és arcunkat feketére mázolta. Egész partizán-életem során sohasem volt még ilyen szennyes a ruhán). H

atkor már ujjainkon is összeszámolhattuk a megmaradt lőszert. Az ellenséges tisztek tehetetlenül, dühöngve kiabáltak át hozzánk: „Vietkong testvérek, adjátok meg magatokat, és megkíméljük az életeteket. Különben végzünk veletek." Nem válaszoltunk. Az ellenállás lehetőségétől feltüzelve, bolondul azt gondoltuk, hogy ha majd teljesen lenyugszik a nap, ismét kitörhetünk a gyűrűből. Ketten közülünk összehordtak a maradék puskaport, hogy jókora bomba-félét készítsenek belőle. Hat óra, hat óra tíz perc, negyed hét. Az éj csak nem akart leszállni. Lélegzetvisszafojtva vártuk a kedvező pillanatot. Sebtében és dühösen kidolgoztuk menekülésünk tervét. Mihelyt besötétedett, elhajítjuk a nagy bombát, és kilőjük megmaradt kevés töltényünket, majd pedig elszökünk balfelé. Hat óra huszonöt perc: éppen hozzáláttunk tervünk megvalósításához, amikor az ellenség nekünk támadt. Záporoztak a gránátok, és már túlságosan sötét volt ahhoz, hogy felszedhessük és visszadobjuk őket. Nghiát és Tunt megölte egyegy gránát. Tam mozdulatlanul feküdt a földön, ujját az utolsó megmaradt Thompson ravaszára szorítva. Szempillantás alatt megértettük, hogy ki kell jutnunk a mocsárból, mielőtt újabb gránátesőbe kerülnénk. Leküzdve a seb okozta fájdalmat, felvettem Tam Thompsonját, kilőttem egy sorozatot az ellenség irányába, és „rohamra" kiáltással futásnak eredtem. Hoa utánam. A sötétben egy dohánymezőre értünk és akadálytalanul átrohantunk rajta. Ott megálltunk, hogy bevárjuk Hungot, aki, úgy gondoltuk, életben maradt. De amikor ismét hallottuk a gránátrobbanásokat, és láttuk, hogy a kormánypártiak ezer fáklyával világítják ki a mocsarat, megértettük, hogy Hung meghalt, vagy talán elfogták. És tovább mentünk. Hoa révén, akinek a szülei ezen a vidéken laktak, menedéket találtunk egy kunyhóban; a parasztok több napig rejtegettek, majd segítségünkre voltak, hogy álöltözetben eljussunk a parancsnoksághoz. E

* s itt ért a legkellemesebb meglepetés. Viszontláttuk Tamot ' és Hungot, akiket már halottnak tartottunk. Szerencsére nemcsak mi, de a kormánypártiak is. Súlyos sebesülten, mozdulatlanul, talán eszméletlenül — már nem emlékeznek — kivárták, amíg a katonák elhagyták , a mocsarat. Azután hasmánt kivonszolták magukat, újra elvesztve az eszméletüket. És Így máradtak, ameddig két lány, akik bivalyokat legeltették arrafelé, rájuk nem lelt és el nem rejtette őket egy kunyhóban. A lányok ennél többet is tettek. Egyikük értesítette a parancsnokságot, amely odaküldte néhány barátunkat, s ezeknek sok viszontagság árán sikerült Tamot és Hungot szabad területre vinniük. PfiCHI GYÖRGY fordítása