Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-14 / 254. szám, csütörtök

| TALÁLKOZÁSOM A SZOVJET EMBERREL HÁROM NEMZEDÉK GONDJAI Rimmával első ízben Moszkvában, a Kreml Kongresszusi Palotájának nagytermében találkoztam. A szovjet kormányfő a Világifjúsági Találkozón akkreditált újságírók és a moszkvai Ifjúság számára rendezett gálaestet. Aranyszőke haja, szép, formás, hosszú lába volt Rimmának, hát felkértem őt egy táncra. Később, a szünetben — miután bemutatott néhány barátnőjének — megkérdeztem tőle: Miért pont magát hívták meg erre a fogadásra? És miért éppen Máriát, meg Olgát? Meg a többi, talán négyszáz lányt? Hiszen Moszkva nagy, a fővárosban több százezer rendkívül szép lány lakik. Véleménye szerint miként történt a meghívottak kiválasztása? — Manapság, különösen külföldieknél, ritka őszinteséggel kérdezett. Ez fölöttébb rokonszenves — állapította meg Rlmma. — Elárulom, hogy Olga például a múlt hónapban az évfolyam legjobbjaként végezte el a pedagógiai főiskolát. Ogy érzem, nem méltatlanul képviselik a moszkvai fiatalokat. Mária pedig egy textilgyár legjobb munkásnője. — És maga? — Az ízlésem ellen van, hogy magamról beszéljek. Ellenben — mert olyan őszintén kérdezett az imént — holnapra meghívom hozzánk ebédre... Igy kezdődött ismeretségem Rimmával. Édesanyjával és nevelőapjával élt egy kétszobás, korszerű lakásban. Miközben afz ebéd előtti vodkát iszogattuk, tekintetem egy a falon függő régi fényképre esett. A képráma egyik sarka üszkössé égett valahol. — A nagyapám — „mutatta be" Rimma a családi fényképet. A kép javakorabeli, bakaruhás férfit ábrázol. Paroliját a már nem emlékszem hányadik cári ezred száma díszítette. A lány később egy másik képre mutatott. — Ű pedig az édesapám .. . A másik kép is katonaruhás, kezében géppisztolyt tartó férfit ábrázolt. Fején a Vörös Hadsereg tisztjének csillagos tányérsapkája. — Mindketten Leningrádban estek el. Nagyapám 1917-ben, édesapám 1943ban ... Közös vonásuk, hogy mindketten háború miatt félbemaradt egyetemisták voltak. És egyikük sem végezte el az egyetemet... Ha hinnék a babonákban, azt mondanám, megátkozta valaki a családunkat. Nagyapám és édesapám sorsa kísértetiesen hasonlít egymáshoz. És tudjar, mennyire félek, hogy talán én is hasonló sorsra jutok? Rimma édesanyja gondterhelt arccal hallgatta a lányt. — Kiskorától kezdve ilyen borongós természetű, — mondotta. — Talán attól van, hogy Rimma — háborús gyermek. Leningrád blokádja alatt született. Ottrekedtünk, végigszenvedtük arzokat a rettenetes éveket. — Rimmának talán nehézségei vannak a tanulásban? — Dehogy vannak! Hozd csak ide, kislányom, az indexedet — szólt a lányhoz az édesanyja. A lány kézzel-lábbal tiltakozott az index közszemlére tétele ellen. Később mégis csak megmutatta a könyvecskét. Csak „kitűnő" osztályzatokat láttam benne. Néhány nappal később Rimma kíséretében búcsúztam Moszkvától. Elkísért a város régi negyedeibe, ahol a faházak között még ma ls zötyögő villarmos közlekedik, ahol a nyírfaerdő a metropolissal találkozik. Megállt az egyik épülő új ház előtt. — Látod? A leningrádi blokád megszűnte után ideköltöztünk. Tavaly még állt az a faház, most már új épül a helyén. Ahhoz a házhoz fűződött gyermekkorom egyik legszebb élménye. Kérdőn pillantottam rá. — Azt hiszem, negyvenötben történt. Egy katona megszólított az utcán, megkérdezte a nevem és kenyérzsákjából egy narancsot vett elő. Nekem adta. Azt mondta

1, egyenesen a Kaukázusból hozta. Életemben akkor láttam először narancsot. Később a belváros utcáin órák hosszat csatangoltunk. — Ötvenegyben kiutaltak nekünk egy nagy szobát. Egyetlen szoba volt a lakásunk, de micsoda szoba volt ez a régi faházhoz képesti Itt a központi fűtés melegített bennünket, ott a hideg kályha mellett dideregtünk. Itt forró víz folyt a csapból, ott reggelre a lavórba fagyott a víz. Mesebeli boldogság volt az ideköltözés. Később — már az egyetem első évfolyamába jártam —, a mostani lakásba költöztünk. Ott kezdődött az a leküzdhetetlen kényszerképzetem, amely elég gyakran búskomorrá tett. Akaratlanul is arra gondolok, hátha én is nagyapám és édesapám sorsára jutok. Hátha valami rettenetes dolog miatt — melyett ne vén sem merem nevezni — majd én sem fejezhetem be az egyetemet. Rimma meg én — jó barátok lettünk. Néhány nappal a várostól való búcsúzás után kikísért a pályaudvarra és elbúcsúztunk. Néhány évig nem találkoztunk, aztán egy na"p táviratot kaptam. Rimma Csehszlovákiába jött látogatóba. Másodmagával lépett ki a repülőgépből. A férjével együtt érkezett. — Látod, felesleges volt az aggódás. Elvégezted az egyetemet... — El — bólintott. — Sőt igen jó állást is kaptam. Egy repülőgépgyárban dolgozom. Kislányom pedig már hat hónapos. Most már a kis Rimmáért rettegek. De ne csodálkozz ezen. Leningrádi gyerek va-gyok. Háborús gyerek... TÓTH MIHÁLY H

a nem tévedek, kerek tíz esztendővel ezelőtt jártam utoljára Méhiben. Régen volt. Most, hogy újból a faluba vetődtem, hiába kutattam a"z emlékezetemben. A tíz évnek előtti látogatás emlékeiből csak töredékeket, apró foszlányokat tudtam viszszaidézni. Olyasmit például, hogy Kosztúr Barna, a szövetkezet elnöke, amikor a közös iránt érdeklődtem, jó gömöri ízzel a szavában így válaszolgatott: — Hát ké rem, meneget, menegetünk, vagyunk, vagyogatunk ... Hogy újból egymásra akadtunk, a harmadik mondat után a szövetkezet került terítékre. Most is feltettem a szokásos kérdést, hogy, hogy és mint éldegélnek? Az elnök mosolyog. — jól, kérem, csak ennél soha ne legyen roszszabb. — Felnőtt a szövetkezet, megerősödött, ugye? — Fel! Tizennyolc esztendős a lelkem, — mondja nevetve. — Ha lány lenne, már legény járna utána ... Felnőtt, híre-neve van a rimaszombati járásban. Azt mondják, hogy már évek óta* a második helyet tartja a ranglistán. Ez már jelent valamit. — Akkor hát jól megvannak — kapaszkodom az elnök előbbi szavaiba. A tagok is elégedettek? — Azok — bólint az elnök. — Aztán miből gondolja? — Abból, hogy csend ben vannak. — Ezt hogy érti? — Hát úgy, hogy a ni népünk már csak olyan, hogyha valami nincs kedvére, kinyitja ám a száját. Mi magunk, kommunisták neveltük őket ilyennek. Ha viszont panaszra nincs oka, hallgat ... hallgat és dolgozik. — Az eredmény? — Baktasson végig a falun. — Mit látnék? — Semmi mást, csak sok új házat... Aztán gondoljon, amit akar. Ma már azt mondjuk magunkról, hogy korszerű falu vagyunk. Mit gondol, milyenek ezek a házak belülről? Hát nézze meg. Rádió, tévé... Kinek volt nálunk valamikor fürdőszobája? Senkinek. Ma viszont a tíz ujjamon megszámolom azokat, akiknek nincsen. Hogy Igy belemelegedtünk, csak azért is megkérdezem. — És autó? II ten mi is besegítenénk. Kicsit elgondolkozik. Ujjai között cigarettát puhít, hogy jobban égjen, majd így fordít a szón: — Azért ne gondolja, hogy annyira rosszul állunk. A fenét... a hús meg a gabonafélék'majd csak helyre billentik a mérleget. — Maradnak a fiatalok? — kockáztatom meg a kérdést. FELNŐTT A SZÖVETKEZET vagy — Volna az is, húsz... — Igénylés? — Kérem — mosolyodik el az elnök —, ez hivatalos titok. Csak annyit mondhatok, hogy sok. És ezt szeretném kétszer is aláhúzni. — Mind a szövetkezetből? — Többnyire onnan. Jól „felfejlődtünk". Huszonöt korona a munkaegység értéke. — Ennyit terveztek? — Igen! De nálunk a tervet készpénznek veszik az emberek. Harmadik esztendeje, hogy a terven nem esett csorba. Csak egy dolog aggaszt: a takarmány. — A szárazság miatt? — Amiatt is. Az év elején járt nálunk egy riporter. Már nem tudom, melyik újságtól volt. Akkor ugyancsak kötöttük arz ebet a karóhoz, hogy tehenenként elérjük az évi háromezer literes fejési átlagot. Most viszont már ammondó vagyok, ha csoda nem történik — csodában meg nem hiszünk — alacsonyabb lóra kell szállnunk. — Nem lesz elég takarmány? — Nem is annyira erről van szó, hanem a legelőről... Kiszáradt, akár a tar>16. Öntözni kellene, de nincs felszerelés. Már régen könyörgünk a Járásnak: segítsen kiépíteni egy öntöző berendezést. Nem és nem. Az erőnkhöz mér— Miért ne maradnának? Jól keresnek. Kultúrát is ^dunk nekik. — Ezt meg hogy értsem? — Űgy, hogy három esztendeje összehoztunk egy csinos kultúrotthont. Persze ez nemcsak szövetkezet érdeme. A munkából az egész falu kivette a részét. Itt aztán szórakozhatnak kedvükre a fiatalok. Olyan városféle leszünk már lassan ... A nemzeti bizottság is szervezgeti a faluszépítést. Csak igen nehéz bizonyos dolgokat beszerezni. — Például? — Aranyért sem kapjnk cementet. Mi magunk elvégeznénk minden munkát, járdát, teret csinálnánk, csak volna hozzá anyag. Sajnos nrmhogy cementet, d? még biztatást sem kaptnnk eddig. Hirtelen feláll és nzí mond -a: — Bocsáson meg, de mennem kell Batyiba, az araróünnepélyre. A

z udvaron szVku Volga várja őt és a szövetkezet többi vezetőjét. A járási termelési igazgatóság küldte értük, mivel a méhiek derekason helyt álltak a munkában, tehát az áldomásról sem hiányozhatnak. Különösen Kosztúr Barna, a szövetkezeti mozgalom egyik legrégibb, megbecsült harcosa nem. SZARKA ISTVÁN DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? (11) Délutánra hajlott az idő, mire apóm szavára felriadtam. Anyám nem volt otthon. Pali bácsi is eltűnt, csak Gizi nagyi csivitelt vékonyka madórhagján. — Nem komoly a baj. Megcsúszott az iskolában és kificamította a lábát. De már rendben van ... Nagyapám dörmögését is felismertem - Ennek te beszélhetsz! Apám emelte a hangját. — Azt kérdeztem, mikor jön haza Margit? Igy már eljutott a szó a nagyi tudatáig és végleg kiverte az álmot a szememből. — Ha végez. — A lány, Boris hol van? — Alszik a lelkem, mivelhogy brigádon volt oz éjszaka. (Bum! Ezt jól megmagyarázta.) Apám is felhorkant. - Hol az istenben?!! Ügy látszik, Gizi nagyi megijedt apám tenkiritetétöl s ezért - szerencsémre - nem szolgált bővebb magyarázattal. - Mit tudom én? - csipogta. - Velem ne ordíts! Nem vagyok én olyan süket. — Ha valaki hallja, azt hinné főispán volt az apád, - dörmögött nagyapó. Untam nagyon! Felkászálodtam, gondoltam - essünk túl rajta! Éppen indultam, amikor megérkezett anyám és elkezdett kiabálni. - Máris itt vagytok? Tudtam, hogy eljösztök! Mint hússzagra a légy, megjelentek! Nagyapa csillapította. - Én a te helyedben, lányom, nem kezdeném mindjárt támadással. — Támadás a legjobb védekezés, nem tudja apám? — Már egy órája várakoznak, — csivitelt nagyi, — mondtam nekik . . . — Maga hallgasson ... — Jobb lenne bizony, ha te is hallgatnál. Mert igen nagy szégyen, ami történt! — Ha szégyen, szégyen! Nem a tied! — Tévedés! Az enyém! A lány az én nevemet viseli. — Ez fáj legjobban, mi? Csodálkoztam volna, ha a szívedre hivatkoznál. — Magamhoz veszem - te pedig rendezd az életedet. A lány olyan korban van ... amikor minden gyereknek kell az erős kéz. Ti ketten, az anyáddal, gyengének bizonyultatok, elkényeztettétek! Én nem fofiom! (Különösen, ha a nylonkorvaly is belebeszél.) - A gyerek a jövő záloga, a jövő társadalom olapja. Te ennek nem fogod fel a horderejét. . . (Úgy szaval, mintha az üzemi tanács előtt állna.) - Az én Annám okos asszony, és jó is . . . (Nagyapó köhécselt!) - A szája kicsit nagy, nem mondom ... de ez nem árt. Kezébe veszi a gyeplőt és egy-k^ttő helyrehozza, amit ti hibáztatok. (Haláli!) - Persze — pofonokkal! - Ha kell, pofoz is, máskép nem megy... a saját lányát is megüti ... - De ekkor a tenyerébe a szívét is beleteszi. Az én Borisom számára csak a mérgéből jut majd ... - A keserűség beszél belőled. Érzed, hogy igazam van . .. - Nem érzek semmit és Borist nem adom! (Na végre!!) - Lánykám, Margitkám, — csivitelt egész fölöslegesen nagymama . .. Anyám megint leintette. - Mama hallgasson! - Margitt, ne kényszeríts arra, hogy brutális eszközökhöz, folyamodjam ... (Ugyan ...) - Fenyegetödzöl? - Betartottam mindig, amit vállaltam. - Semmit sem vontál meg miatta a szádtól. Amíg én gürcöltem I A gondoskodásod hol maradt? A szereteted? Leemeltem egy bőröndöt a szekrény tetejéről. - Adtatok ti neki abból helyettem is, azzal juttattátok a kocsmába, a huligánok közé. Nagyanyus csivitelt. - Mondtam nekik, Kerekes elvenne . .. - Hallgasson már! Ne szóljon mindig közbe! - Miért hallgasson! Csak beszéljen! Kimondja legalább az igazat! Miért nem esküszöl meg végre a szeretőddel? Úgy látszik, anyám heveskedett, mert nagyapus intette - Lassabban! Békességgel többre mentek! - Mindenbe beleturkál! Hát hogyan esküdhetünk össze ebben a kis lakásban? Boris már nagylány... Én sokszor éjjel is szolgálatban vagyok . .. (Aha! Igy vagyunk! Nem bízunk a Paliban?) - Lakást lehet cserélni. Állást is lehet változtatni! - Persze! Az életet is elölről lehet kezdeniI A szívünket is kitéphetjük mellkasunkból... (Hát ez mi?) Apám hajlíthatatlan maradt. - Idehalgass, Margit - mondta. - Ne csinálj jeleneteket. Nem azért jöttem, hogy bármit is szemedre vessek. Én is hibáztam, belátom ... (Ejha!) - Most mindent jóvá akarok tenni. (Mi lehetett vajon közöttük?) - Jóvá tenni? Tizenhárom év után? Hát lehet azt? Hogyan akarod ót kórpótolni az elmaradt simogotásokért, omivel adósa vagy? Hogyan akarod? Nagyapa hümmögött. - Én nem vagyok a szavak embere. Viszem Borist a saját érdekében. És ha ellenkezel, törvényes útra terelem az ügyet... (Még csak az kellene!) - Erkölcstelen életet élsz, a lány nevelését rádbízni nem lehet! - Nem lehet rámbízni? Reám? Feláldoztam érte a fiatalságomat! Egész életemet! (Ezer kartács bomba!) Kinyitottam a szekrényajtót és dobálni kezdtem ruháimat a bőröndbe. - Felmentelek a további áldozathozatal alól! (De én is!) Nagyapó szólalt meg elködösült hangjón - Légy okos, Margit! - Okos, okos! Az ember eszére hivatkozik, amikor a szivét hasogatják. Hót kívánhatják egy anyától, hogy okos legyen, amikor meg akarják fosztani egyetlen örömétől? Tehetek arról, ami történt? Egész nap munkában vagyok, hazajön az iskolából, csinál, amit akar. A nagyanyjára sem hallgat... - Ne kényszeríts lányom, hogy én is kegyetlen szóval éljek, - mondta ekkor nagyapó, - de ha valaki nem felel meg a hivatalának, akkor ezt megfosztják attól... Akár úristen az illető... akár valami más... Rákattintottam a bőröndre a zárt és kinyitottam az ajtót. Anyám döbbenten nézett, apám is elcsodálkozott, nagyanyus nem értett semmit... - Igaza van apának, - mondtam. — Tedd rendbe az életedet, anyu ... - és elindultam az előszoba felé. Senki sem állta utamat. .. Odalent várt a vállalati kocsi, hátra ültem nagyapához, apám a sofőr mellett foglalt helyet. A nagy felindulásban — szerencsémre — az éjszakai brigádozás felől elfelejtett érdeklődni. (FOLYTATJUK)