Új Szó, 1967. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1967-09-13 / 253. szám, szerda

/ Föld alatti világ TALÁLKOZÁSOM A SZOVJET ÉMBERREL A

szépek arcát az értelem csak még inkább megszépíti. A természetes intelligencia — de a szerzett műveltség is — az asszony számára, azt hiszem, a legjobb kozmetikai szer. Lídia Szkladkovszkája, a mérnöknő is ezt a kozmetikát használja. Munkahelye a komáromi hajógyár egyik tervezőrészlegének rajzasztala. Szerszámja pedig a logarléc és a számológép. Munkájának eredménye pedig a hajó. — Hogyan került Komáromba? — A férjem idehozott. Diákszerelemmel kezdődött... Štefan Janek mérnök messziről hozott magának asszonyt. Moszkván is túlról, a Volga menti Gorkijból, amelyről eddig — az iskolakönyvek alapján — csak annyit tudtam, hogy már a régi cárok idején is fontos kereskedelmi központ volt. A mérnökasszony szavai nyomán azonban szinte megjelenik, elém tűnik a város: hajógyárával, főiskoláival, a várost körülvevő orosz nyírfaerdőkkel, az itt tanuló szovjet és külföldi diákok ezreivel. Hézagos ismereteim alapján Gorkijt legfeljebb 150—200-ezres városnak képzeltem. Lídia emiatt csaknem megsértődött. — Szülővárosom egymilliós város — mondta. — Komárom viszont — még csehszlovákiai viszonylatban is Í— tipikus kisváros. Nem volt nehéz itt megszokni? — Ezerkilencszázötvennyolcban történt. A negyedik évfolyamba jártam akkor, és a szünidőben első ízben utaztam Csehszlovákiába. Vajon, milyen ország lehet az — gondoltam — amely a világtérképen csak olyan miniatűrnek látszik? Hogy mi volt az első benyomásom? 'Az, hogy a miniatűrnek tűnő városokban, falvakban a helységek nagyságával arányos szép, színvonalas Iskolák, áruházak, szórakozóhelyek vannak. Nemcsak ezért — de ezért is —, az első látásra megszerettem ezt az országot. És ma már komárominak érzem magam. Van, aki talán azt mondja erre: ez csak természetes, hiszen Komáromban élsz már néhány esztendeje. Azt hiszem, hogy ez az otthon-érzésem nem is olyan természetes. A lakosság egy része ;— ezt is meg kell mondani — furcsa atmoszférát teremt a városban. Az az érzésem néha, hogy a lakosság egy része az itt-tartózkodását provizórikusnak tekinti. Bennem ez néha kellemetlen érzést kelt... — Ismeri azt az érzést: honvágy? — Erre nincs sok időm. Viszont azt le se tagadhatnám, hogy eddigi életem zömét Moszkvában és Gorkijban éltem le. Lelki szemeim előtt néha megjelennek az ismerős hazai arcok, egy-egy utca, tér és valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vesz rajtam erőt. A férjem — igen jő ember — ilyenkor tapintatosan azt javasolja: utazzunk el valahová. Prágába, Brnóba, Kelet-Szlovákiába, vagy üljünk repülőgépre és menjünk el egy kis időre haza. Az ilyen kirándulások után a .munka is jobban megy. Örömöm telik benne, ha megismerem az ország egy-egy újabb, számomra eddig Ismeretlen részét. — Idejötte előtt mit tudott Csehszlovákiáról? — Kisiskolás koromban hallottam róla először. Apám a háború alatt katonatiszt volt, a Távol-Keleten teljesített szolgálatot. Volt neki egy barátja, egy kozák lovassági tiszt, aki Hitler ellen harcolt a nyugati fronton. Ha ez a kozák tiszt szabadságon volt, meglátogatott benünket, és én szájtátva hallgattam, hogy „a szovjet katonákat ebben az országban fogadták a legszívélyesebben." Aztán a kozák visszament a frontra, mi pedig a térképen naponta megkerestük azt a várost, amelyről a hadijelentések szóltak. Ennyit tudtam Csehszlovákiáról... —- Egy ilyen törékeny aszszonynak valami humán tudomány vag^ művészet illene jobban -— Ez az általánosan elterjedt felfogás. Ha kimegyek a szerelőcsarnokba,, a hatalmas „teknők" árnyékában valóban törpének képzelem néha magam. Aztán visszamegyek a munkahelyemre, kezembe veszem a Iogarlécet és visszanyerem az önbizalmamat. Most éppen egy új hajótípus szilárdsági számításait végezzük. Úgy érzem, értem a hivatásomat, jól felkészített rá a gorkiji főiskola... Elárulom, hogy kis híján muzsikus lett belőlem. Középiskolás éveim alatt — mellékesen — zeneiskolába is jártam. Szüleim titkos vágya az volt, hogy talán elvégzem a zeneművészeti főiskolát. Jó ideig én is ezt gondoltam. Később — mert az érettségi igen jól sikerült, ezüstérmesként végeztem — megváltoztattam elhatározásomat. Az ezüstérmeseket — az osztály első öt tanulóját — a Szovjetunióban tetszés szerinti főiskolára, felvételi vizsga nélkül, veszik fel. Szüleim nagy megrökönyödésére a hajómérnöki főiskolára jelentkeztem ... — A mi egyetemistáink sokat beszélnek mostanában a szovjet főiskolák végzetteinek elhelyezési rendszeréről. Hogyan történik ez önöknél? — A tanulmányi eredmények alapján elkészítik a végzettek ,,minőségi" sorrendjét. Á legkiválóbbak ennek alapján a legjobb állások között válogathatnak ... — Igy viszont megtörténhet, hogy Szahalinba vagy a tajgára csak az átlagon aluli képességűek kerülnek. — Szahalinban például a szakember kétszer, háromszor nagyobb fizetés ls kaphat, mint Moszkvában. Ez pedig egy fiatal, családalapításra készülő ember számára nem közömbös. És a tajga, a szibériai őserdő sem az már, ami egykor volt. Ezernyi kellemes meglepetést tartogat a fiatal szakember számára. A legambíciózusabb tudományos kutatók például Novosziborszkben dolgoznak a legszívesebben. A tudományos kutatás számára e város sehol máshol nem található lehetőségeket kínál ... — Ha úgy hozta volna a sors, például Szahalinba vagy a Távol-Kelet más vidékeire ls elment volna dolgozni? — Ez fölöttébb akadémikus kérdés. Én ugyanis Komáromba jöttem dolgozni, és itt jól érzem magam — Most mire gondolt? — A kislányomra. A ny

4ri hónapokat a nagyszüleinél Dzerzslnszkben tölti. Elég régen nem láttam őt... A

zt hiszem Lídia Szkladkovszkája rövidesen repülőgépre ül, hogy kislányának megmutassa a Volga partját. És ki tudja, nem érez-e majd itt is honvágyat? Hiszen az orosz föld lomha vizű folyóján közlekedő hajók második hazáját — Komáromot — juttatják eszébe. Némelyiken már ő is rajta hagyta a kezenyomát, hiszen idestova tíz esztendeje lesz, hogy egy haza helyett kettőt választott magának. TÓTH MIHÁLY Erdőkoszorúzta hegyek, üdezöld tisztások, szeszélyes rajzú sziklaszirtek gyönyörködtetik az embert. Innen, fentről beláthatjuk a Sajó völgyét, a szűk gombaszögi szorost. Messzire azonban nem kalandozhat el a tekintet, hiszen körös-körül hegyek falába ütközik. Szebb környezetet a képzelet sem szülhet. A GOMBASZÖGI CSEPPKÖBARLANG környékét bőkezűen megáldotta a természet, s aki valaha is megfordult errefelé, nem fejelti el a kedves panorámát. A barlang macskaugrásnyira fekszik az erdő szélétől. A hegy oldalába ágyazott szikla alatt a kristályvizű Fekete-patak csörgedezik. Herényi László, a barlang vezetője éppen a belépőjegyeket árusítja. Ilyenkor, vasárnap sok a dolga, a látogatók eléggé sűrűn érkeznek. — Jó lesz melegebben öltözni — figyelmeztet egy csoport kislányt —, mert a barlangbeli hideg levegőben könnyen náthát kap az ember. — Hány fokos a benti hőmérséklet? — kérdem tőle. — Kilenc fok meleg van benne télen-nyáron — mondja mosolyogva —, Igy csak a nyári időjáráshoz viszonyítva tűnik hűvösnek a barlangi klíma. Télen viszont langyosnak érezzük. — Sok a látogató? — Igen, sokan ellátogatnak Gombaszögre, bár közel sem annyian, mint a szomszédos Domicába. A Domicát meglátogató turistáknak körülbelül egyötöde keres fel bennünket is. Hiába, a Domica monumentális méreteivel nem versenyezhetünk, bár nálunk látható cérnavagy szalmacseppkövek EGYEDÜLÁLLÓAK KÖZÉP-EURÓPÁBAN. Sajnos, a felfedezett két kilométeres folyosórendszerből mindössze 300 méteres szakasz áll a látogatók rendelkezésére. Ogy terveztük azonban, hogy 1970-re megnyithatjuk a többi folyosót, ami még több látogatót vonzana, hiszen a fel nem tárt szakaszban találhatók a legszebben, legfinomabban képzett cseppkőalakulatok. Az idelátogató turisták kíváncsian várják az újabb szakasz megnyitását, annál is inkább, mert minden alkalommal felvázoljuk előttük, milyen is lesz a barlang teljes képe. — Mi igaz abból, hogy a jövőben föld alatti szanatóriumot akarnak berendezni az asztmában szenvedő betegek gyógyítására? — Az igazság az, hogy az utóbbi hónapokban szóba került A FÖLD ALATTI SZANATÓRIUM terve. Egyik kutatótársunk, a rozsnyói barlangkutató-csoport vezetője, Roda elvtárs végzett itt az elmúlt hónapokban kutató munkát és megállapította, hogy a gombaszögi cseppköbarlang mikroklímája valóban kiváló az asztma betegség gyógyítására. Természetesen nem a szívasztmára, hanem a légzőszervek megbetegedésére A barlangban nagy mennyiségben előforduló szabad szénsav, állandó 99— 100 százalékos páratartalom, a változatlanul egyenletes hőmérséklet és más hasznos tényezők erősen közrejátszanak abban, hogy a föld alatti szanatórium terve a közeljövőben realizálódhasson. Magyarországon a Béke-barlangban hoztak létre föld alatti szanatóriumot. Hazánkban ilyesmi még nem létesült és a gombaszögi lenne az első. A szanatórium részére már kijelöltünk egy kb. kétszáz méteres folyosó-részt, a létesítmény üzembehelyezésére viszont csuk akkor kerülhet sor, ha a -feltáratlan részek megnyílnak a látogatók számára, s így a kijelölt szakaszt minden nehézség nélkül át tudjuk engedni a betegeknek. A külföldön megnyitott föld alatti szanatóriumok eredményei azt igazolják, hogy egy ilyen létesítmény megvalósítása nagyon időszerű lenne és hathatósan enyhítené az asztmás betegek szenvedéseit, siettetné gyógyulásukat. — Ezen a környéken jó néhány barlangot fedeztek már fel, de megnyitásukra ez idáig nem került sor. Mikor nyílnak meg ezek a barlangok? — Tény, hogy SOK BARLANGOT FEDEZTEK FEL a környéken, de ez nem is csoda, hiszen Szlovákiában ez a legnagyobb összefüggő kasztterület, mintegy 800 négyzetkilométernyi mészkőmasszívum. Nem nyílt meg még a látogatók számára a borzovai cseppkőbarlang, a szilicei

# jégbarlang, a hosszúréti Buzgó-barlang, A kelet-szlovákiai Múzeumok Igazgatósága azonban mindent elkövet, hogy a felmerülő akadályokat elhárítsa és minél hamarabb megnyissa ezeket a barlangokat. A közeljövőben ötmillió koronás befektetéssel megnyitják az Oktina falucska melletti Aragonit barlangot, amely hazánk egyik legfinomabban díszített cseppkőbarlangja lesz. Ogy hiszem a borzovai barlang megnyitása is rövidesen sorra kerül. —des— Lídia asszony, a hajóépítő DÁVID TERÉZ: IFJÚSÁGBÓL ELÉGTELEN? Felkacagott. - Ugyan! Neked olyan csapodár természeted van? Hány fiúd volt már? Rácsodálkoztam. - Mivel hogy azt mondtad . .. - No igen... szerelmes voltam sokszor... de... egészen belevörösödtem. Nagyon resteltem, hogy még nem volt egy szeretőm sem. Mintha olvasott volna a lelkemben, olyan atyás hangot kapcsolt be - Jó kislány vagy te, Boriska ... - Igen... én is azt hiszem, hogy jó vagyok, csak éppen nem tudom kimutatni. Én például nem tudnék senkiért áldozatot hozni, mint az anyám... Az apám is mondta a botrány után ... — Felkacagtam. - De hiszen maga még nem tud semmit! Adjon még egy pohárkával, hát elmondom . . . Töltött, leültünk a rekamiera és én elmondtam. Mindent. A mentőtragacsot, meg a karbolszagú mennyországot. Azt is, hogy Anna mama egy nylonkarvaly és én nem vagyok alkalmas arra, hogy kínlódjak... - Hálátlan vagy, — dorgált meg és balkezével magához húzott. A jobb kezében egyre búgott a kagyló. — Szüleid jók hozzád sokkal jobbak, semmint megérdelmelnéd, te pedig ... - Jóság az, hogy folyton boldogítanak az áldozathozatallal, meg a tökéletességükkel? Kérem én ezt tőlük, mondja! Kérem én? Kértem én tőlük egyáltalán az életemet? - No, neked sem könnyű, mór látom ... - Meg hogy folyton azt hajtogatják: Milyen romlott ez a mai ifjúság! Milyen romlott! Maguk mások voltak? Mondja! - Egy bizonyos, oz öregek velünk sem voltak megelégedve. - Hát én annyit mondok magának, hogy ez a mai fiatalság egyáltalán nem romlott... hanem hanem... boldogtalan ez a mai fiatalság... Tudja! - és kicsordultak a könnyeim. Egészen szétmázolódott a szempillafesték . .. Hálaistennek, nem vette észre. Csak nézett, nézett szótlanul. Hallgatott, én is hallgattam. Hallgattuk, hogy búg a vonal .. . búg . .. ezután nem hallgattunk nem hallotunk semmit, ő magához húzott • • * Reggel hatkor csengettem be anyámhoz. Megijedt tőlem, nem várt. Elmeséltem neki, ami apáméknár ŕärtént, ami a szomszédságban történt - azt nem említettem. Csűrtem, inkább, csavartam, hogy Romolónál töltöttem az éjszakát, ettől láthatólag megnyugodott, c'e csak látszólag. Valójában tovább izgatta valami. Hogy micsoda, arra is rájöttem, amikor benyitottam a szobába és megpillantottam az ágyában Pali bácsit. Egyáltalán nem festett valami gallileisen. Egy nyugdíjas, öreg értelmiségire hasonlított. A szemüvege nem volt rajta és nyitott pizsamakabátjából kilátszott őszülő melle, mert a mellhajzatát nem festette, mint a haját. Kényelmetlen volt neki is, nekem is, és nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani... - Oppardon, ezer bocs ... Illik, nem illik egyáltalán észrevennem őt, meg a feldúlt ágyat? Anyám valamit morgott, hogy Gizi nagyiért voltak ... későn érkeztek . . . mit tudom én . . . Oda se figyeltem . . . Valljuk be őszintén, eddig is tudtam, mi van. De eddig nem fogtam föl. Hülyeség... Felvilágosult emberek vagyunk! Három lánynak a suliban mór műtéti beavatkozása is volt. A többinek is van fiúja... Mégis! Az apám, az apám, és az anyám, az anyám! Rájuk fel akarok nézni. Számomra nemnélküli lények! Apám olyan arkangyal felé, nemzőszerv nélkül .. . dogmatikus mázzal bevonva, de a maga nemében mégis csak tökéletes. Az anyám pedig? Erről ne is beszéljünk! Az anyám tudatom alatt szárnyakat visel, a feje fölött pedig olyan dicsfényszerű „izé" fényesedett. .. Hogy apám Anna mamával esténként bevonul a hálóba, abban nincs semmi érdekes, még kevésbbé erotikus. Talán azért, mert Anna mama számomra nem nő. Anna mama egy karvaly... De Pali bácsi? Pali bácsi férfi, őszülő mellszőrzete és kövér mellei ellenére. . . Vagy éppen hogy azért. . . Ezen a reggelen észrevettem sok olyasmit, ami azelőtt elkerülte a figyelmemet. Például anyám szemei körül a szarkalábakat. És hogy tokát ereszt. Nyakán enyhén petyhüdt a bőr. És a haját bronszínűre festi. No mindegy! - gondoltam. Annyi bizonyos... soha többé nem akarok hozzábújni reggelenként abba az ágyba . . . Hogy én is, nem sokkal előbb?... De hát én... Én, oz más! Én fiatal vagyok... És különben is, ha neki szabad! Valami elégtételfélét éreztem. Csukazértis . . . meg vannak bosszulva . . . rossz útra térdem . . . most már mondhatják bezzeg" . ., Visítani tudtam volna kínomban ... de gondoltam, azért sem! Végre is mi történt? Semmi? Nem vagyok modern mai ifjúság, ennyi az egész. Csaó, csaó bambino ... nekem nem mindegy, mit művel az anyám? És kivel műveli azt! És mit pletykálnak róla a házban! De kiről vegyek ezután példát? üdvözöltem Gizi nagyit, úgy emlékszem, kezet is csókoltam neki... Marhaság ... ez is csökevény ... Kérdezett valamit, a fülébe ordítottam - Hosszú! azután végigvágtam magam ruhástul a sezlónon, falhoz fordultam, mintegy jelezve: Nem vagyok jelen ... Hagyjanak békét! Hagyjanak békében! • * * Sokat gondolkodtam már azon, hogy tulajdonképpen miért is váltak el egymástól a szüleim. Egyszer meg is kérdeztem anyámtól. — Megbolondultunk, — válaszolta röviden. — És ha nem bolondultok meg, akkor talán máig is együtt vagytok? *** - Lehet. . . - De hát mégis! Apa nem iszik, Anna nénit nem veri, te sokkal csinosabb vagy ... Na jó ... itt van Pali bácsi... De ha lenne apa, akkor talán nem lenne szükséged a bácsira? Ugyebár? Anyám hallgatott, végül is azt mondta — Végezd a dolgod és ne törd olyasmiken a fejed, ami nem tartozik rád! Ki mondja, hogy nem tartozik rám? Hót kire tartozik akkor? Illik tudnom, miért távolodott el egymástól oz a két ember, aki az én apám és az én anyám? Akik valamikor... mert ugyebár... mégiscsak szerethették egymást! Na jó, nem lobogtak . . . egy életen keresztül nem is lehet lobogni . .. De mégis . .. amikor már az a bizonyos tűz lecsendesedik . . . azután nem marad az emberben semmi? Semmi a világon? És ekkor hirtelen, nem tudom, mi okból és miért pont ekkor... tudatom alól előcikázott egy másik név. — Sanyi bácsi... Egy harmadik - Józsi bácsi, Feri • bácsi ... Arcok már nem tartoztak hozzájuk ... de L a nevek, e nevek mögött valamikor férfiak voltak! Férfiak! 196 Beleharaptam a tenyerembe. Nem igaz! . . . Nem jx. igaz . . . sikoltottam befelé, némán . . . Jaj, csak ne kérdezősködni, nem gondolkodni, nem tudni semmit... Nem élni! Jj (FOLYTATJUK) ^