Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-12 / 221. szám, szombat

A hetvenéves Fábry Zoltán előtt tisztelegve nyúltunk alkotómunkájának gazdag termése után, s kezünk az eddig meg nem jelent A vádlott megszólal címűt találta. Az írás — mely 1948 májusában íródott s címzettje a csehszlovák értelmiség volt — sok vitát, ellenvetést, sőt rosszallást ls kiváltott. Nem tagadjuk, a manifesztum bőven ad lehetőséget az ellenvetésre, azonban aligha vitathatnánk el mélysége* őszinteségét, igazmondását, sőt — az esetek többségében — a látlelet pontosságát. A mű megértése szempontjából aligha mellőzhetjük a történelmi tényt, éspedig az 194S után kialakult helyzetet. A társadalmi felszabadulást követő nemzetiségi jogfosztottság fájó és inarő érzése adta Fábry Zoltán kezébe a tollat, hogy bizo­nyítson és érveljen, s megkísérelje hatálytalanítani a kollektív bűnösség elvének érvényesítését. A vádlott megszólalt, és senki sem csodálkozhat azon, ba a nemzeti hovatartozása miatt igazságtalanul vádolt, igaztalanul büntetett ember védekezése nem mentes a szenvedélyektől, sőt helyenként érvelésének szubjektív túlzásaitól. Mert hibázik Fábry, amikor az 1945-ös események mögött „üssz szláv politikát" (tehát újabb hatalmi totalitást) gyanít, s téved akkor is, midőn úgy véli, az egész szlovákiai magyarság — Eszterházy János grófot is beleértve — egységesen Hitler-ellenes, tehát antifasiszta volt. Aligha helyeselhető ngyanakkor az ís, ha a Tlso és Mach, illetve Esterházy viszonylatokban a reakciós és a reakciósabb fogalom az értékmé­rő, vagy netán az érdem. Túlzásnak mondhatjuk azt is, midőn a csehszlovákiai események kapcsán Fábry arra a következtetésre jut: „Ennek a háborúnak egyetlen áldozata, ismeretlen halottja az antifasizmus." Ez a leszűkítés szem elől téveszti az 1945 utáni történelmi helyzetet, i csak a hazai gyakorlatot látja, holott a kör­nyező — ma már szocialista — országok fejliődése eltérő volt. Viszont egy pillanatig sem lehet kétséges a szándék: a szlovenszkói küldetés értékelésével és hangsúlyozó sávul a vádlott védekezik, a „megértetlen, visszhangtalan áldozatok és a tiszták" nevében. A haladó élet rég átlépett már ezen a korszakon, s a történelem kimondta visszavonhatatlan ítéletét. A párt politikája az 1948 februári hatalomátvételtől kezdődően az egyenjogúság, megértés, és a nemzetek közötti közeledés eszméjére épült . . . Fábry Zoltán kényszerűség szülte terjedelmes manifesztuma azonban nem értéktelenedett el. Olyan kordokumentum, mely — meggyőződésünk szerint — előbb vagy utóbb helyet kér Fábry megjelenő művei között. A bizonyító irat a valóságra épül, a két világháború közti. fejlődés tendenciáit, történelmi tényeit magyarázza. Éppen ezért megállapításainak többsége ma is ér­vényes és igaz. A most közlésre kerülő részleteket azokból a fejezetekből válogat­tuk, melyek a két világháború közötti csehszlovákiai magyar szellemiség életéről s antifasizmusáról nyújt áttekintést. Ezekből a sorokból a „tegnapi tanú", a „har­cok kényszerültje" szól hozzánk, aki korparancsként vállalta, hogy a kommunis­tákkal vállvetve küzdjön a szabad, szocialista holnapért. Nem csoda hát, ha két­szeresen fájt neki a nemzetiségével szemben tanúsított türelmetlenség, méltány­talanság, sőt — ne féljünk kimondani: embertelenség. A sebek — hála légyen — azóta behegedtek, viszont nem ári ismerni tegnapi magunkat... )elen és jövő így kívánja ezt, s a minden (övök érdeke is ezt köve­teli. FÓNOD ZOLTÁN Dallal, költői szóval, írástudók igéi­vel: emberi hanggal, makacs türelem­ben és töretlen hittel mondott itt vétót egy kis néptöredék a német barbariz­musnak. Madách Imre sztregovai sír­jához zarándokolt és az emberi tragé­dia végszavát leste ... „Ne félj, hát a mérlegtől, amit álom és való, terv és élmény egyenlegéről készítened kell, aki élsz, dolgozol s magyarul elmél­kedsz e tájon." A lényeges ponthoz értünk: a szlo­venszkói magyar írástudók próbatétjé­hez, a vox humana hiteléhez és vizsgá­jához. Ha itt a sötét években a fajtör­vények és vérerkölcsök világában a ma­gyar írástudó megtántorodik és enged a napos oldal csábításainak, akkor a szlo­venszkói vox humana visszamenőleg is megrendül. Húsz év szellemmunkájának hiteléről és realizálásáról van szó: a magyar progresszió folytonosságáról. Az írói bátorság tényét magyarországi társaink annak idején csak a hála hangján nyugtázhatták: „a szlovenszkói íróknak az adott polcot és létjogosultságot a magyar irodalom egészében, hogy a szellemi visszahőkölések éveiben bátor és haladó író volt. Sohse feledkezzünk meg erről." (Féja Géza). Az írói bátorság mai próbatétje: a fa­sizmus. Egy nemzet vagy népcsoport nem akkor fasizálódik, amikor hatal­masai kész tények elé állítják, de akkor, ha kultúrája kapitulál. A fasizálődás hő­fokát és mértékét a szellemember nyugtája, vagy vétója határozza meg: mennyiben mond igent és mennyiben makacskodik a nem-mel. A kerítő szen­tesítés az írók szolgamunkája. A szol­ganemzet fogalmát az írói magatartás A 1987. szlovenszkói magyar szellem, mint történelmi határkő a két világhá­ború közti húszéves intervallumnak az eredménye. A gyümölcs neve: antifa­sizmus. Idetorkollt, ideért minden. A kez­deti csirák mást nem eredményeztek: vox humanát vetettünk, antifasizmust arattunk. A háborúban megcsúfolt em­ber szégyene, fájdalma, lázadása élt bennünk. Vedd ehhez a mi külön magyar eszmélésünket: a magyar bűntudat szemtépő tudatosodását és megkapod szellemképünk egész értelmét. Ha volt nemzedék, mely apái történeti bűnét felismerte, levezekelte és a bűntudat gyógyító antitoxinja révén erénnyé ak­kulálta: akkor a szlovenszkói magyar­ság iskolapéldát szolgáltatott erre. Mi tabula rasát csináltunk portánkon: el mindentől, ami Trianonhoz vezetett: el a magyar feudalizmustól és az úri impe­rializmustól, el a német-magyar fegy­verbarátság elveszejtő illúziójától, el minden embertelen, korszerűtlen gátlás­tól, hogy a sovinizmus útvesztőjéből a testvérember útjára léphessünk. Az úri Magyarország szuggesztlójából kikerül­ve, elsőnek láttuk meg házunk portáján a nemzet atomját: a nép fiát, a munkást, a parasztot, a dolgozó embert. Ö lett minden mozdulásunk értelme: művelni, segíteni, emberré tudatosítani. „Űjarcú magyarok" lettünk, mások, idegenek: Horthy-Magyarország megtagadott min­ket. A magyar bűntudat bennünk elér­te a maximumot: ellenségként döbben­tünk egymásra. De ez a szembenállás ugyanakkor kijelölte posztunkat: archi­medesi pont leltünk, a tespedt, feudális Magyarországot innen, a mi szellemi szuggesztiónkkal akartuk kivetni sar­kaiból. Dávid furcsa új távharca volt a Góliáttal, amikor egy parittyakő mégis célba talált: ami szellemforradalmi és néptestvérülési mozgalom Magyarorszá­gon megindult, annak csiramagjaiban benne van a szlovenszkói vox humana vetése (ifjúsági mozgalmak, Sarló hatá­sa szociográfiai, stb.). Európai kultúr­tudatunk, szociális emberségünk az egész magyarságra kiható értelmet nyert. Nem éltünk hiába! Világháborúból jöttünk és világhábo­rúba torkolltunk. Mi, az öregebb nemze­dék, a lövészárkok poklaiból a testvér embert hoztuk magunkkal: életünk célt és értelmet csak így kaphatott. Antimi­litarizmus, antiimperializmus, aktív pa­cifizmus, szocializmus lett emberségtö­rekvésünk iránya. A fiatalabb nemzedék a Duna-táji népek praktikus szolidaritá­sává színezte a mi általánosításainkat. De minden csak egy nagyobb távlatba állítva nyerhet értelmet. És mi, akik ha­zát vesztettünk egy új patriotizmus meg^ szállottai lettünk: „Hazánk: Európa" mondottuk és a nincstelenekből egyszer­re gazdagok lettek: az európai kultúr­tudat vallói és védői, humanizmus áll­hatatos militánsai. Ez atmoszférában árvaságot szüntető egyformasággá színesedhettünk: e m ­bérré. Emberré, aki nem magyar, nem cseh, német, vagy francia, de — eu­rópai. Ez volt a közösség, amibe tisz­tító fürdőként bele kellett magunkat vetni, mert önmagunkra, másult felada­tainkra csak egy nagyobb közösségben lelhettünk. Az igényminimumból egy­szerre igénymaximumba kellett átcsap­ni. Európa: a humanizmus életlehetősé­ge, de ugyanakkor kötelességmaximuma is. ... összegezésképp Jócsik Lajos, már Budapesten megjelent könyvéből — „Is­kola a magyarságra" — idézek: „Egy magasabb európai magatartás kialaki­FÁBRY ZOLTÁN : Ki tud rólunk, ki látott minketľ Részlet a Vádlott megszólalt című manifesztumból „Keresd az igazat, hallgasd meg az igazat, tanuld meg az igazat, szeresd az igazat, mondj igazat, óvd az igazat mindhalálig!" tása lebegett szemünk előtt, mely min­den közép-európai kis nép számára meg­nyugvást ad ... Úgy képzeltük, hogy van, létezik egy magasabb életforma, mely európai, szociális, gazdasági és esztétikai értéktöbbletet jelenthet, úgy a kisebbségi magyarság, mint a többségi nemzet számára. Csak oly megoldások bírtak számunkra jelentőséggel, melyek értéke általános volt és vonzást gyako­roltak mindenkire ... Eszelősei lettünk emelkedett elképzeléseinknek. Birtokon kívül éltünk és más népek gondjait is nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még példa ar­ra a történelemben?" A vox humana tájainkon nem szürkül­hetett frázissá: az európai tudatot eltip­rással fenyegető német barbarizmus esz­mélésünk csíráját adekvát magatartássá terebélyesítette. Az ellenség közös volt: a manifesztálások magyarul, szlovákul, csehül egy nyelvet beszéltek: antifasiz­must. De a harc elveszett — mielőtt megkezdődött volna. A Világpolitika oly konstellációkat teremtett, melyek szétszakították az antifasiszta egységet Mindenki magára volt utalva: becsületé re. Egymásról nem tudva, egymástól el szakítva kellett megállni a próbát min denkinek, nemzeteknek, népcsoportok nak, egyéneknek külön-külön. A tét az emberséges magatartá: volt, a fasizmusnak az egyet len lényeges ellenereje. A német fasizmus legsajátosabb hábo­rúját szenvedte a világ. Népek, nemze­tek, népcsoportok, egyének megítélésé­nél csak egy kritérium lehet a döntő: mennyire ártott vagy használtak a né­met hatalmi totalitásnak? Mennyiben kollaboráltak, hasonultak, azonosultak vagy mennyire különítették el magukat az adottságok lehetőségein belül. A szlo­venszkói magyarság csak a non possu­mus útját választhatta. ... A szlovenszkói baloldali értelmi­ség a Moríhy-Magyarországon akadá­lyozott progresszió megtartó, megrögző, és továbbvivő stafétája volt. Az itt értel­met kapott magyar progresszió kicsen­gése, a németellenség volt, az antifa­sizmus, melyet mi mint korszerű ma­gyar szabadságharcot szuggeráltunk. És nemhiába . •• húzza alá. Magyar író az ilyen kerítő szolgamunkára nehezen kapható. A fa­sizmus perében a magyarság legnagyobb plusszá: íróinak szinte egyetemleges an­tifasizmusa. És ez az értelmezés nem szűnt meg a háborús években sem .. . Márai Sándor történeti ténnyé tudatosítja az ered­ményt: „A magyar irodalom ma az egyetlen Európában, mely az európai szellemet képviseli... Ez az eredmény az idők távlatában felér nyert csaták­kal... Nyugodt lélekkel bizonygathat­juk, hogy kevés nép akad e pillanatban a nagy világon, melynek fiai oly hűsé­ges szolgálattal dolgoznának az európai népek közös kincsének s általában a világirodalomnak megértésén, magatar­tásán és ismertetésén, mint a magyarok. Ez a nemzet még ma is a legnagyobb háború kellős közepén is ad valamit Eu­rópának." (Magyar Hírlap, 1942. V. 14.). A fasizmus ezeken a tájakon a kon­junktúra naposabb oldalát jelentette. Misem lett volna könnyebb, mint azo­nosulni vele. Csábító hangok nem is hiá­nyoztak, hisz „vad törtető, magával ra­gadó és győzelmes irányzat kerítette ha­talmába az embereket," és voltak, akik a farkasokkal való együttüvöltés mód­szerét ajánlották, mert ha megértjük az új idők harsogó dalait, akkor egyszer­smind megjavítjuk helyzetünket és sor­sunkat is (Új Hirek, 1938 karácsony). De a vox humana gyorsan eszmélt és azonnal reagált. Virulens nacionalizmu­sokkal szemben virulens emberséget ho­zott, mely nagyobb és tökéletesebb for­radalomra konzerválja az embert, töret­len emberséget az egyetlen erőt, mely hatálytalanítani tudja Hitler új rendjét. A szlovenszkói magyar író a Mach­korszakban az erkölcsi tisztaság meg­szállottja. Kínosan pontos tisztaság­igyekezet ez. Jaj, csak makulát nem ej­teni a vox humánumán! Minden agysejt, minden szívütem, ráció és lélek, szellem és jellem erre van beállítva: „E hely­zetben sok az árvaság veszélye. De még több az erkölcsi tisztaság és nagyság, mely a maga idejében még egyszer nagyon is számítani fog." (Peéry: Esti Újság, 1940. I. 2.J. A maga idejében: amikor nem a bar­barizmus törvényei uralkodnakl A fa­sizmus legyőzetése után, amikor újra az emberi jogok határozzák meg a törté­nelmet, és az emberi méltóság az egyé­ni magatartást. Amikor az anlifasizmus ítél elevenek és holtak felett. A szlo­venszkói magyar íió százszázalékos tu­datba készült a holtbiztos igazolásra. „Sem magunkat nem hagyjuk meg­csalni, sem a világ további csaiatásá­ban nem óhajtunk részt venni ... A vi­lág talán egyszer ezt a módszart is fogja jutalmazni. Talán a magatartás és lélek nemcsak Isten előtt le z kedves, de a józanok előtt is itt és a vilá­gon... Mi tiszták vagyunk!" (Szalat­nai, 1943. XI. 18). „Mi a nagy európai és közép-európai összefüggésekbe állítottuk sorsunkat": ennyi és nem kevesebb a csehszlovákiai magyar kisebbség életkerete. És az életkeretet szinte elemésztő missziós tudat töltötte ki: „Magunkért szólunk majd és elrendeltetésünk ezt a hangot a béke és emberi összetartozás egyete­mes szózatává emeli." Balogh Edgár mondta ezt, a sarlósok vezére. Ki em­lékszik még a lehetetlenre: ezek a Sar­lósifjak ifjúi hevületben, majd 20 éve már, a világszabadság magyar dalosá­nak, Petőfinek pesti szobrához vitték a dunatáji népek színeivel ékesített vö­rös koszorújukat. A koszorút a pesti rendőrség leparancsolta, de a lelkek­ből többé ki nem irthatta a kisebbségi magyarok Duna-táji szolidaritását. Ami­kor a Dunatáji demokrácia a humánum és szocializmus a német fasizmus csiz­malépte alatt a legteljesebb korszerűt­lenséggé züllött, a szlovenszkói magyar költő volt az, aki dacosan és árván, de tovább énekelte az európai megszakít­hatatlan folytonosság emberi énekét. Ezekben az elgyávult években s tája­kon mint egyetlen olthatatlan lámpás vi­lágított szlovenszkói magyar lényegük: o vox humana. „Emberi hang" volt a cím és Győry Dezső a költő neve (1940). Magunkért szóltunk újra, de el­rendeltetésünk ezt a hangot az embert összetartozás • egyetemes szózatává emelte: „Sosem magunkért, mindig másért, Hirdettünk többet, mint magunk: főbb lenni ösztönünknél s másnál, S tartani minden gátomlásnál Elő gátnak szívünk és agyunk. Gyűlöltségre nevelt a sorsunk, Mi szeretetre önmagunk". Embertelenség idején a magyarság sor­sát, fogalmát, lényegét, elválaszthatat­lanul a humánumhoz kötni, lehet-e bátrabb, nagyobb célkitűzés? A mi hídszerepünk egy élettel vállalt valóság volt: az európai magatartás Duna-táji példája. Nekünk egyformán fájt, minden magyar vagy cseh nem­zelbűn és egyformán tudtunk örülni mindkettő igéző európai megnyilvánu­lásainak. Mi lettünk a híd-platform, mely elvállal minden terhet, úgy az egyik, mint a másik oldal felé. Velünk és rajtunk át könnyebb és szebb lett az üt mindkét közeledés számára. E m­b e r s é g k o r r e k t ú r a mindkét oldal felé: ez és ennyi lett leg­igazibb kisebbségi hivatásunk. A fasiz­mus barbár áradata elsodorta hidain­kat, de a magyar író makacs kitartás­sal monologizált értelmükről! „Mert a hidak összekötnek valamit s az emberi lélek legmélyebb szándé­ka... — a kohézió. Mindaz, ami szen­vedély ma a világban, elmúlik egyszer. De a híd, mely ez években épült, megmarad. Ezt így kell hinni s csak ez számít." Hidat csak férfiak építhetnek, embe­rek, akik az ár ellen tudnak úszni, kik a szennyes áradatot megfékezhetik és áthidalhatják. , , * A humanizmus a szellem embersége. Csődje elsősorban a szellem válságát vetíti. Aki szellemet tagad, aki szel­lemben gyávul: emberséget kisebbít. Emberség kisebbítése, emberség kikap­csolása: a fasizmus programja. Soha egy pillanatra napos oldalon nem álltunk: soha egy pillanatra meg nem tántorodhattunk. Mi minden pró­bát kiállt fixpot vagyunk. Ha mi meg­rendülünk, ha mi szétszóródunk, ná­lánknál több vész. Minket nem lehet meghamisítani, kirekeszteni, emberi jussunkbői kitúrni. Aki megpróbálja, az nálunk többet semmisít meg. Mi a világháborúból jöttünk: annak szülöttei és áldozatai lettünk. A ma­gyar bűnök trianoni perének mi vol­tunk egyik bűnhödési tétele. Megszen­vedtük, levezekeltük, mások lettünk, a vox humana magyar élcsapata. Világ­háborúból jöttünk, világháborúba tor­kolltunk és hivatásunk most teljesedett ki mentő, őrző Duna-táji szolgálattá. Ellenséges földön a fasizmus légköré­ben őrzők lettünk a strázsán — mások helyett is... Elkárhozottan és tidvözülten, meg­szállottan és megverten mi voltunk és vagyunk a vox humana népe: áldozói és áldozatai, kikiáltói és elnémítottjal, hűségesei és elmarasztaltatottjai, vég­legesen és végzetes predesztináltjai és elkötelezettjei. Ki tud rólunk, kl látott minket?

Next

/
Thumbnails
Contents