Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-08 / 217. szám, kedd

HAJNAL LJajnal? Még nincs. Csak I* hamuszürke árnyjáték most a Duna parti panoráma. Seszínű, végtelen, bársonyos selyemszalagként nyújtózik a széles folyó, komoran, ősi tekintélyt parancsolva merednek a fakuló égbolt felé az évszázados várfalak. Alattuk, körös körül mélyen pihen a város. Tömör csönd. A Duna-meder vízbe vesző lépcsőin ülök, nézem a vizet és várom, hogy történjék valami. Bármt, ami megszakítja a békésen fodrozódó hullámok egyhangú, meg-megszisszenő játékát. Talán négy óra lehet. Fent a sétányon hirtelen kialszik a közvilágítás. Most már csak a határőrök zölden villanó fényjelzője villog továbbra ls fáradhatatlanul. Percenként általában tizenötször. A sétány felől hangok csapnak meg. Egy rekedtes férfié és egy nőé. Az utóbbié vésztfóslóan éles, de mindkettőlük nyelve egyaránt akadozik. „fa rekedtes) Van egy cigarettád?" ,,/az élest Mondtam már, hogy nincs!" „En a Palómában mondtam még, hogy venni kellene .. „Mondtad, de te sem vettél. Inkább ittál, mint egy ..." „Hallgass! Különben is, te sem kéretted magad... Ha négy külön konyakot mondok, az kevés!" „Es te? A rum, amit a borba öntöttéi?" „Mondtam: hallgass! Cigaretta ntncs és kész!" Amikor fölöttem mennek el, fölnézek. Köznapi arcok. A rekedtes, sovány, kissé beesett szemű férfi, az éles hangú, mintegy harmincöt év körüli, erős, melles asszony. Időnként összeborulnak. Járásukban az ittasok jellegzetesen bizonytalan, reszketeg oldalgása ... Utánuk újra tömött csönd. IV eleien már kúszik föl a Nap. Pompás látvány, ahogy a Nap-csücsökből narancssárga vonás, majd kifli, később pedig félkör válik... Hajnal! Távoli vonatfütty hasít a dermedt magányba, aztán újra soká semmi, csak a kelő Nap vakító fénye. A sugarak rendre beletörnek a Duna piszkoszöld szintjébe, fényük kiradírozza az égboltról az utolsó csillagot is. A csendtörő vonatfütty után mintha megnyílt volna a zajpokoí: a túloldali ligetből szüntelenül áthallik a madarak cérnaszálhangú, vijjogó, csicsergése; a közeli kocsiúton teherautók dübörögnek; egy Ausztria felől közeledő magyar vontatógőzös sípol hosszú másodpercekig; közvetlen nyomában a határörfárat motoros csónakja zúg; fokozatosan partot érnek a fölkavart hullámok és békés morajjal simulnak a meder köpartjához; végül pedig szinte fület sértő síncsikorgással hagyja el a Hal teret a Károlyfalura tartó első villamos. A Nap vörös sugarai egyre Inkább sárgásra váltanak. A játszi fodrok nagy térközökben hol visszaverik, hol elnyelik az élénk színeket. Ha egy-egy hal ugrik a Duna felszínére, úgy tűnik, mintha egyszerre féliucat sárgás fényláng csapna ki a folyam szelíd hullámaiból. Mire fölocsúdok, a hajnal csodásan festői színpalettájából, alig egy kőhajításnyira tőlem már két társam is van. Halászok. Egyikük fején kopott vadászkalap, a másik csak úgy, hajadonfőtt. Ülnek a stégen és feszült figyelemmel várják, mikor kezdenek vitustáncba a jelződugók. Közelebb mennék, de pisszegve leintenek. Így, csupán visszafojtott beszélgetésüket hallom: „A feleséged?" „Köszönöm már jobban van. Holnap talán föl is kelhet.., Átkozott betegség volt" — teszi még hozzá jóval később. Hosszas hallgatás után a sovány vadászkalapos szól ismét. „A fiam tegnap letette az első államvizsgát. Annyit tanult, hogy szinte sajnáltam. Általában éljél kettőig, és reggel hat kor már újra a könyvek fölött görnyedt." Es megint dermedt hallgatás mindaddig, amíg el nem bukik az egyik piros parafadugó. Egyenletesen szabadul az orsó nylonszála, aztán egy pillanatra megfeszül. Ami az előbb vil lámgyorsan letekeredett, az most lassan visszakerül az orsóra, a szálvégi horgon pedig egy mutatós ponty vergődik. „Jól kezdődik a nap" — billen vígan a vadászkalap és az új csalétekkel tompán csobban a horog ismét a vízben. A társ csak egykedvűen bólint és pisiszent. Ötven év körüli férfiak mindketten. Akárhányszor feléjük nézek, belémhasit a valóság: az egyiknek a főbb karja hiányzik, a vadászkalaposnak pedig fekete kötés takarja a jobb szemét... Ľlindulok fölfelé, a sé'- tányra vezető lépcsőn, hogy végigmenjek az ébredező Duna parton. A felhőtlen égbolt és az izzó Nap agytikkasztó kánikulát sejtet. A sétány még néptelen, csak a kocsiúton hajt egyre több jármű. A Duna bal partjára kikötött hajók legénysége is lassan munkához lát. Zászlót igazgat egy matróz a Trnava sétahajón, odébb egy szovjet üdülőhajó fedélzetét súrolja a legénység ... Nagyhangon nevetnek valami hajóstréfán, aztán egymást megelőzve öntik a Dunába a koszos jölmosóvizet. Éppen az üdülőhajóval szemben áll a Duna-part belvárosi oldalának egyetlen vendéglője. Színes fakerítéssel körülhatárolt. negyedik osztályú lebuj. Amikor odaérek, még csak fél hat van, de a törzsvendégek már ott várakoznak. Fegyelmezett, laza sorban álldogálnak a leredőnyözött pult előtt. Hallgatag, összeszokott társaság. Néha-néha kibuggyan valamelyikükből a szó: „Eladtad tegnap azt a két inget?" „El... Fél lepedőt kaptam értük" — mondja s közben egy vadonatúj ötvenest lobogtat. Szélesedik a türelmesen várakozók köre. És újabb hangok: „Tegnap túladtam a cigarettatárcámon és az öngyújtómon." „Az asszony? ... Nem szólt? ..." „Nem tudja még. Azt mondom neki, hogy a munkában felejtettem ... Majd csak lesz valahogy ... Kell az embernek egy kis háztáji dugl-pénz." Végre megjön a csapos! Felszabadult sóhajtás tör ki a sorakozókból, pedig a „főúr" még csak a bejárati ajtó lakatját nyitja. Jobbára beesett szemű, borostás képű, foghíjas férfiak és hervadt arcú, apadt mellű, karikásszemű, régen kiélt asszonyok lesik a vendéglős bátorító szavát: „Na, ma ki az első?" „Ént A szokásos kevert!" harsan egy csont-bőrre fogyott, fáradtság-vörös szemű férfi hangja. Egy szuszra kihörpinti a öblös pohár tartalmát, aztán bagóra gyújt és várja a megváltó agynyomást . .. Kj tudja, hányadik villamos csikordul már közben a közeli kanyarban. A megállónál va salt ingű férfiak és bogárszemű, szappanillatú vidám lányok, érett asszonyok várakoznak. Pillantásukban van valami abból a melegségből, amelyet a kelő Nap árasztott hajnalban. fuj ég egyszer az egyked vűen hömpölygő folyam irányába tekintek. A propeller személypénztáránál is kígyózik már a hosszú sor. Az öreg Dévény-gőzös első, reggeli utasai lesznek ... Mert reggel van már ... MIKLÓSI PÉTER P

ártunk az elmúlt években több határozatában , szorgalmazta a dolgozók panaszainak, észrevételeinek, javaslatainak helyes és gyors kivizsgálását és ennek alapján a szükséges intézkedések megtételét. Tények bizonyítják, hogy bár életünkben még sok a visszás jelenség, az emberek igazságérzetét bántó rákfene, amely szóra, tiltakozásra, bírálatra késztet, mégis — a párt- és az állami szervek javuló munkája ezen a szakaszon is eredménnyel járt. Főképp ezzel magyarázható, hogy 1963-hoz viszonyítva tavaly már jelentősen megcsappant a szlovákiai párt- és állami szervekhez intézett bíráló jellegű beadványok száma, mégpedig mintegy 27 ezerrel. REGGEL Persze tévedésbe esnénk, ha csak szerveink jobb ügyintézésével magyaráznánk a helyzetnek ezt a kedvező alakulását. Szerepet visznek itt más tényezők is. Így például az életünk egyes szakaszain — nem mindenütt — az igények és a szükségletek jobb kielégítése. Ellentétes irányban hat viszont, vagyis duzzasztja a panaszok számát, mondjuk a lakáskérdés hosszú ideje tartó megoldatlansága, aminek rendezésével sajnos a közeljövőben sem számolhatunk, továbbá az ún. grafomániában szenvedő, a kákán is csomót kereső bajkeverők. S helyenként csökkentheti a panaszok számát éppen a bírálat felületes, egyoldalú intézése, sőt mi több, annak teljes elhanyagolása, ami természetesen eltanáKevesebb a panasztennivaló mégis akad bőven j csol a kritikától, hiszen — úgymond — nincs semmi foganatja. joggal vetődik fel a kérdés, hogy tulajdonképpen a kivizsgált panaszoknak, bírálatnak MILYEN HÁNYADA FELEL MEG A VALÓSÁGNAK? Az illetékes ellenőrző szervek a tavalyi anyag felmérése alapján nagyon érdekes megállapításokra jutottak. Meglepő, hogy az egyes szervek adatai szerint mennyire eltérő a beérkezett panaszok közül az általuk indokoltnak tartottak száma. Míg ugyanis az ellenőrző szervek a hozzájuk intézett panaszok 60 százalékát, a pártszervek pedig több mint 58 százalékát minősítették jogosnak, addig a nemzeti bizottságok csak mintegy 40 százalékukat. Nem vitás, hogy az utóbbi esetben valami baj van a kréta körül. Persze az adatokat már eleve fenntartással kell vennünk, hiszen az arányokra torzítólag hat, hogy az egyes szervek nem ítélik meg egységes ismérvek alapján a beadványok indokoltságát. Mégis minden jel arra mutat, hogy a nemzeti bizottságoknak és szerveiknek ezen a téren következetesebben, felelősségüket jobban felmérve kell eljárniuk, mert a lakosság, választóik bizalmát kockáztatják a nemtörődömséggel, a liányavetiséggel. A jogos panaszok hányadát feltüntető adatok ugyanis közvetve tanúskodnak arról, hogy ahol tüzetesen foglalkoznak a lakosság észrevételeivel, ott nem a véletlenen múlik, hogy a panaszok többsége helyénvalónak bizonyul. Felfigyeltető jelenség, hogy A NÉVTELEN, AZ ANONIM BÍRÁLAT kiteszi az összes panasz mintegy egyhetedét. Mi ennek az oka? Egy pillanatra sem áltathatjuk magunkat — az egyik alapvető ok éppen az, hogy az emberek itt-ott meggyőződtek róla — nem terem rózsa a bírálónak, de annál inkább támadhat ebből kellemetlensége. Továbbá akadnak emberek, akik ugyan áhítják a hibák, fogyatékosságok kiküszöbölését, de az opportunizmus nevük elhallgatására készteti őket. S végül számolnunk kell azzal is, hogy egyesek így „törlesztenek", személyi gyűlölettől vezérelve „borsot törnek" ellenlábasuk orra alá. Szerveinket semmiféle jogi norma nem kötelezi a hasonló jellegű panaszok intézésére, bár a gyakorlat az, hogy — egyéni elbírálás alapján — utána mennek az ügynek és ennek nemegyszer a társadalom is hasznát látja. Persze elsősorban a párt szerveinek és szervezeteinek, de más szerveknek és intézményeknek is főleg olyan légkör kialakítására kellene törekedniük, amelyben senki sem félne nyíltan szót emelni az ellen, ami fölött nem térhetünk szó nélkül napirendre. Ugyanakkor minden egyes névtelen levél esetében igyekezniük kellene feltárni az okokat — mi készteti a levélírót erre a rokonszenvesnek éppen nem mondható „titkolódzásra". Fontos annak tisztázása is, hogy az emberek tulajdonképpen miben látnak joggal-jogtalanul szálkát, mi az, ami MEGOLDÁSRA, RENDEZÉSRE VÁR. A bíráló beadványok, az észrevételek és javaslatok elemzése ugyanis nem öncélú, csak a statisztikai adatokat gyarapító foglalkozás, hanem egyben olyan politikai mutartó is, amely összetett társadalmi, gazdasági életünkben a hibák, hiányosságok nyomára vezet bennünket. Azon túlmenően, hogy képet nyújt a lakosság egyes rétegeinek hangulatáról, véleményéről, elképzeléseiről is. A lakáskérdés megoldatlansága magyarázza, hogy ezzel és nem kevésbé a lakások javításával, karbantartásával kapcsolatos a legtöbb panasz. Ez arra inti az illetékes szerveket, hogy legalább az adott lehetőségek között törekedjenek a felmerülő problémák igazságos, a törvényes előírásoknak megfelelő rendezésére. Ha már gyökeres javulást ezen a téren rövid időn belül sehogysem érhetünk el, tartsuk programunknak a lakásgazdálkodással összefüggő minden visszaélés szigorú megtorlását, és a tőlünk telhető szükséges intézkedések rugalmas megtételét. Továbbra is elég sokan bírálják egyes funkcionáriusok elfogadhatatlan magatartását, a tisztséggel való visszaélés eseteit, a bürokratikus eljárást, a protekciózást stb. Igaz ugyan, hogy az ilyesmi ma már jóval ritkábban fordul elő, mint néhány évvel ezelőtt — ez részben a szigorú fegyelmi rendszabályok eredménye —, ám még mindig számottevő a panaszok száma. S ha tudomásul vesszük, hogy az ilyen jelenségek milyen kedvezőtlenül hatnak ki a politikai légkörre, akkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy itt helye van a legnagyobb szigornak. A panaszok további nagy csoportját képezik azok a levelek, amelyeknek íróik kifogásolják a különféle nyugdíjak alacsony szintjét. Szerkesztőségi postánkban is rendszeresen találunk — és nem kis számban — ilyen jellegű észrevételeket. Többnyire a panasztevőnek nincs igaza — de csak az érvényes előírások értelmében. (Bár jócskán akadt olyan eset is, hogy a járadékot tévesen állapították meg.) Egyszerűen nem jár több, államunk mai gazdasági helyzetében, amikor rohamosan emelkedik a járadékélvezők száma is — többet nem nyújthat. Csakhogy AZ ÉREMNEK ITT IS VAN MÁSIK OLDALA. Mégpedig az, hogy minden eddig megtett intézkedésünk ellenére sem állithatjuk, hogy szociális szempontból nincs igazuk a panasztevőknek. Ez főleg a legalacsonyabb nyugdíjakra vonatkozik, melyeknek szintjét — éppen a fent mondottakra való tekintettel — emeltük, illetve emelni fogjuk. Lapunk is nem egy panaszt kap, főleg a nyugat-szlovákiai kerület déli járásaiból, arra vonatkozóan, hogy nehéz elhelyezkedni a csökkent munkaképességű egyéneknek. A levélíróknak szinte kivétel nélkül igazuk van. Sajnos a kér- _ dés megoldása objektív nehézségekbe ütközik, hiszen a délvidéken általában, de nemcsak ott, még az egészséges férfiak sem tudnak mind helyben elhelyezkedni, nem is beszélve a női munkaerőkről. Mégis, vannak munkahelyek, ahol a vezetők nagyobb fokú belátásával rendezni lehetne a csökkent munkaképességű egyének elhelyezésének szociális szempontból nemegyszer égető kérdését. A mezőgazdaságban elsősorban egyes szövetkezetek ismétlődő hiányosságait, helytelenül fellépő funkcionáriusait éri bírálat. Természetesen a díjazással sem elégedett mindenki, sokan kifogásolják a háztáji helytelen kiutalását, a munkajogi kérdések törvénybe ütköző megoldását. Általában azonban megállapíthatjuk, hogy a múlthoz mérten, ha nem is sokkal, de csökkent a panaszok száma. Ez nem érvényes az iskolaügyre. Itt főleg a főiskolai felvétel egyes konkrét eseteit, az iskolák lemaradozó építését, egyes tanítók módszereit, a tanítói lakások hiányát és a többváltásos oktatást kifogásolják sokan. A KERESKEDELMI SZOLGÁLTATÁSOKKAL SZEMBEN magától értetődően még több a jogos ellenvetés, kritika. Az emberek sokszor indokoltan szóvá teszik az árdrágítást, az árucikkek kifogásolható minőségét, a rossz kiszolgálást, a választék hiányát stb. Igaz viszont, hogy a minőségre és a választékra* vonatkozó reklamációk zöme tulajdonképpen nem is annyira a kereskedelem, mint inkább a termelés rovására írható. A közlekedés sem marad ki a „szórásból". Ezen a szakaszon, amelynek szolgálatait nap nap után százezrek veszik igénybe, nagyon gyakori a goromba bánásmód, a helytelen tájékoztatás, a menetrend be nem tartása elleni panasz. Láthatjuk tehát, hogy panasz, bírálat és így következtetésképpen fogyatékosság akad még bőven. Számításba kell venni a többi között azt is, hogy az állami és a pártszervek által tavaly Szlovákiában kimutatott mintegy 45 ezer panaszhoz tulajdonképpen hozzá kellene számítani azt a több százezernyi bíráló levelet, amelyet az egyes napilapok és folyóiratok kaptak. Más szóval, nagyon is szükséges, hogy minden illetékes szerv az eddiginél LELKIISMERETESEBBEN, TÜZETESEN ÉS DIFFERENCIÁLTAN foglalkozzon a felmerülő problémák tisztázásával. Tudatában kell lenniük nemcsak annak, hogy a látszólag apró-cseprő kifogás mögött is társadalmi fontosságú fogyatékosság lapulhat meg, hanem annak is, hogy az emberek tízezrei várják a megnyugtató, az ügyet rendező, ä sérelmet megszüntető szót, de főleg a hatásos intézkedést. S mivel a többi között ettől is függ dolgozóinknak a párt és az állami szervekbe vetett bizalma, a rugalmas, gyors ügyintézés — amely ma még nem egy esetben csak kívánság, de nem valóság — múlhatatlanul fontos politikai követelmény. GALY IVÁN