Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-05 / 214. szám, szombat

H

ogyan lehetett nekem ez az ember annyira ellenszenves? — csodálkozott a kapitány. Hogyhogy nem értettem meg mindjárt, milyen nehezére esik néha a kötelesség! — fontolgatta Blackburn. ötvenegy éves! - nézett Blackburn re csodálattal vegyes irigységgel Hurych, i harminc évvel fiatalabb lányt kap az ágyába, s micsoda példányt! Természetesen kemény a valutája. Ezért a gondolatért megdorgálta önmagát. Ennek az embernek egyáltalán nem volna szüksége valutára, az a lány font és dollárutalvány nélkül is menne vele, tüzes kis teremtés! És mind a ketten egyidősek vagyunk. Ez hirtelen reményekkel töltötte el. Csakhogy az ilyen ügy össze nem egyeztethető az én beosztásommal, és különben sem hoznék szégyent a feleségemre, dehogyis! De főleg azért nem tenném meg, mert pocakom van, kopasz a fejem, és az állam alatt tokát eresztettem, s ha senki sem látja, késsel eszem a főzeléket, és a kést a számba is veszem, bizonygatta kíméletlenül az igazságot. És még az sem történt meg, hogy rajtam egy ruha jól állt volna. Még az egyenruha sem. Ez meg átvethetne magán akár egy terítőt, és úgy is elegáns volna, szeretetreméltó, ez az igazság! Elképzelte a szép lány mindkét udvarlóját. Járdát is és Blackburnt is, abban a pillanatban, mikor Viktorinné sorsa beteljesedik. Az egyik a teraszajtóhoz lapul, a félelemtől a lélegzete is eláll, és már nyilvánvaló neki, hogy ma befellegzett a légyottnak. A másik valamilyen panelház harmadik emeletén topog és köhécsel, aztán újra a legfelső emeletre mászik... Valamiért, valamit nevetett. A jutalom, amelyre vártak, egyformán rendkívüli volt. Ezúttal csak Blackburn részesült jutalomban, de reméljük, hogy Jarda is kivárja. Feleségül akarom venni Malát kisasszonyt.. . Tégy úgy, fiú, így lesz ez rendjén. Szegény öreg Marenkánk milyen igazságtalanul is van ez elosztva ... Az a vörös hajú leány hamarjában nem is tudja majd, mire emlékezzen előbb, ha valamikor a következő évszázadban élete utolsó órája közeleg. Természetesen a két lakóval még a mai nap folyamán beszélünk, az öreg villamosvezetőkkel úgyszintén ... ez elegendő is. A két ápolónőt nem is fogjuk kínozni. — Arra is emlékszem — derült fel Blackburn —, hogy az alattunk levő emeleten valamiféle emberek, sokan lehettek, bekapcsolták a gramofont, táncoltak, közben annyira dobogtak, hogy barátnőm megragadott egy hosszú rudat, mely a sa. rokban állt a gaucs mellett, egész biztosan ezt a célt szolgálta, és alaposan meg_ döngette vele a mennyezetet. Rendes emberek lehettek, mert nyomban elcsendesedtek. Olyan csend lett, hogy alattunk egész jól hallhattuk egy férfi és egy nő veszekedését. Aztán kioktattak: nem biztos, hogy a veszekedés közvetlen a parkett alatt van, egész könnyen lehet a szuterénban is, s hogy. erről a hangáíeresztő-képességről közismertek az önök modern építkezései. Ostobaság . . . mégis azt gondolom, ezek a körülmények is megdöntenék a velem szemben fennálló gyanút, ha ellenőrizné őket. Kissé eltértek a tárgytól, most már régen másról folyt a szó. Hurych pajkosan és helybenhagyóan vigyorgott, és B'ackburn elé tolta Viktorinné régi, érvénytelen végrendeletét. Blackburn feltette a szemüvegét. Az ég beborult. A piszkos ablaktábla is elvett valamit a világosságból, az üveg bepórásodott és sok fényt elnyelt. Rosszul lehetett látni. Arról van szó, magyarázta a kapitány, hogy az érvényes végrendelettől eltérően ez az egyébként egész közönséges irat azért fontos, mert benne foglaltatik az államra hagyott képek jegyzéke. Végeredményben ezek a Tolar kisasszonyra hagyott képek a másik végrendeletben viszont már csak összegezve, jegyzék nélkül szerepelnek. A felsorolt képekből nem tulajdonítottak el, rejtély, miért nem tűnt el a vitrinből semmi sem. Csak négy darab értéktelen kép hiányzik, négy másolat. Ezeket Viktorinné az első végrendelet és a halála közti időben biztosan eladta. A kapitány az ujjával a jegyzékre bökött. Itt, ni! Blackburn belepillantott az iratba, Utrillo, Renoir, Modigliani, Modigliani — Ez lehetetlen — mondta. — Miből gondolja? Blackburn ingadozott. Megmondjam? Ne mondjam? Utóvégre, miért ne mondhatnám meg? A lány lemond az örökségről, tehát legyen az örökösödési adó a lehető legnagyobb, az állam csupán átteszi egyik zsebéből a másikba. Ebben ugyan nem nagyon igazodott el, de olvasta otthon az újságban, hogy itt tízmilliókat dobálnak egyik nemzeti vállalatból a másikba. Miért ne volna így ebben az esetben is? — A hallban a nagy szekrény mögött van egy rejtekhely. Ott megtalálják ezeket a képeket. — Mi jut az eszébe! A rejteket azonnal megtaláltuk, de a másolatok nem voltak ott. Egy sereg sokkal értékesebb holmit találtunk, de a négy másolat hiányzik, hiába, no. Végeredményben nem is olyan fontos, csak azért kérdeztem meg öntől, hogy itt se maradjon hézag ... De ha nem tud róla, így is jó. Hurych elrakta az iratokat. Eltűnődött. — Azt mondja, ez lehetetlen, és ezt azonnal határozottan rávágta ... Az önök cége, erről tegnap felvilágosított, másolatoknak sem a vásárlásával, sem az eladásával nem foglalkozik, és mégis azt látom, hogy önt is éppen .ezek a másolatok érdeklik. Blackburn eltűnődve meredt a hamutartóra, ahonnan a csikkmaradványokból vékony, kékes, csípős füst szállt fel. — Látja, mi, közönséges emberek, nehezen álljuk meg a helyünket a nyomozásban jártas ember előtt. Ha ez nem buggyan ki belőlem oly hirtelen, talán már másról beszélnénk ... de nem, az esetben is azt mondanám önnek, amit tudok. Tegnap a Contineníalban, mikor még a legcsekélyebb szimpátiát sem éreztem ön iránt, nem mondtam igazat. Nemcsak az alibit illetően, de az említett képeket illetően sem. Csak az Utrillo másolat. A többi kép eredeti. A kapitányra a közlés nem tett akkora hatást, mint Blackburn várto. — No és? Lényegesen változik ezzel a helyzet? — kérdezte. A kapitány benyúlt a zsebébe, és átadta a füzetet Blackburnnek. A férfi a végzetes oldalon nyitotta ki. — Természetesen már tegnap a szállodában világos volt előttem miről van itt szó. A számjegyek valóban bámulatos összefüggésben vannak a szerencsétlen asszony halálával. Nem azért jöttem erre rá, mert tón az agyam gyorsabban működik, mint az öné, de lehetetlen volt meg nem értenem. Ugyanis egy nappal a gyilkosság előtt Viktorinnéval szóról szóra ezt tárgyaltuk le. Én csak hétfőn láttam első ízben a képet. Bár Londonban sejtettük, hol található, hacsak a megboldogult férje el nem adta ... de szakemberek között az ilyesmit is nehéz eltitkolni. — Ennyire ismert kép? — Éppenhogy nem. Kivéve a szakemberek közt. Figyeljen ide: az a Ren. természetesen Renoir, ezt könnyen megállapították ... hanem a Tor, nem Thorwaldsen, hanem Torontó, a kanadai Torontó, ott rendeztek tavaly ősszel árverést, sok értékes kép kelt el, köztük egy Renoir is. A hölgy figyelemmel kísérte az árveréseket, szakkiadványainkból könnyen megállapíthatta, mennyiért kelt el a kép. Látja, az elárverezett torontói kép méreteiből kiszámította, mennyit ér egy eredeti Renoir-kép négyzetcentimétere, aztán kiszámította saját képének a területét, és az eredményt megszorozta EDUARD VALENTA ssssssssssssssssssssssss/sss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss* EGY RENOIR-KÉP ELADÓ •S/ŕ/ŕ///S/SSSSfSfSSSSSSS//SSSSSSSS/S/S//SSSSSS/SSS/SSSSSSSSS/SSS/S/S/SSSSSSSSSS/SS/SSS//SSSSS/SSSSSS//SSSS/SSSi Részlet a szerző „Árnyék az ablakban" című regényéből — Meghiszem azt! — Blackburn hangosan, jóízűen nevetett, mint egy jó viccen. — Lényegesen változik ... de még menynyire lényegesen! Amennyiben azokat a képeket csakugyan nem találták meg, úgy a gyilkosságot kizárólag a képek miatt követték el. A képeket pár nappal ezelőtt a kezemben tartottam, tehát nem valószínű, hogy sor került az eladásukra. A képek ma annak az embernek a tulajdonában vannak, aki Viktorinnét leütötte. Ez az én véleményem! A kapitány felállt. Látszott, mennyire izgatott. Pár lépést tett fel-alá, aztán az íróasztal sarkára telepedett, szorosan a vendég mellé. — Csak nem akarja állítani, hogy valaki azért verte fejbe az asszonyt, hogy megszerezze a négy képet? — Tulajdonképpen csak kettőt — mondta Blackburn. — A két Modiglianiból csak egy maradt meg, a másik . . . magam sem tudom, mi lett a másik képpel, — Megértette a kapitány pillantásából, hogy ez a rettenetes ember azonnal rájött: Ahá, ez megint hazudik. Elnevették magukat, és Blackburn folytatta: A megmaradt Modigliani-kép ugyan jelentós értékű, de kétlem, hogy valaki ezért kövessen el gyilkosságot. Az Utrillo értéktelen ... az egyedüli ok a Renoir lehetett. Erre a nyakam teszem. Valaki tudomást szerzett róla, hogy Viktorinnénak valódi Renoirja van, és azt is megtudta, hogy hol tartja. Ezért gyilkolta meg. A kapitány hamarjában nem tudta, nem tréfál-e Blackburn, mint tegnap este is a ceruzával. Megszégyenítő visszavonulás, mely végül is meghozta gyümölcsét. Köszönetet kell érte mondanom, hiszen még nem is tudja, mennyire a segítségemre volt. — És ez a Renoir valóban olyan rendkívüli értékű? Blackburn barátságosan a térdére tette a kezét. — ön boldog ember, mert érdeklődési köre nem csupán egyoldalú, s megóvja' önt a gyötrelmektől, mely, tegyük fel. a képzőművészet alapos ismeretéből, abból a tudatból következnék, hogy valamely gyönyörű tárgy nem az öné: és sosem lesz az öné ... — ez az én esetem. Tudja, jól megy a sorom, sőt nagyszerűen, de ahhoz képest, aminek a birtokában szeretnék lenni, koldus vagyok. Egyébként az a festő valóban rendkívül híres, a kép értékes ... — Elhúzta a kezét. — Ha volna olyan kedves... Kéznél van a megboldogult füzete? harmincöttel. Ha jól emlékszem, előttem a dollárt harminc koronára értékelte, de azt úgy látszik, feketepiacról lévén szó, túl kevésnek találta. Ha jól értelmezem ezt a szorzást, akkor itt közel hárommillió jön ki neki... De micsoda? — Korona. Az önök koronája. Azt hiszem kissé túlzott reményeket táplált. Mentségül szolgáljon, hogy tudott közeli haláláról, ő maga mondta nekem, és arra a pénzre csak mint szerencsétlen unokahúga pénzére gondolt... Egyre remélte, hogy Tolar kisasszony legalább ezt az örökséget nem utasítja vissza. Sőt, én kaptam feladatul, hogy ez irányba meggyőzzem a kisasszonyt. — A bolondokházában vagyunk, vagy hol? — suttogta a kapitány. Lassan lemászott az asztalról. — Azt mondja, hárommillió korona.? — Nem mondom. Azt sem hiszem, hogy a kép ilyen kedvező áron kelt volna el bármilyen árverésen ... de kétmilliót habozás nélkül adna érte a mi cégünk is, s busás hasznot húzna belőle. Renoirnak óriási a kurzusa, és ez a Renoir nagyszerű, más kifejezést nem használhatok. Nem ájulnék el a meglepetéstől, ha ötmillióért kelne el az árverésen. Visszaadta a füzetet a kapitánynak, oki bódultan dugdosta a zsebébe. Végre azt is tudjuk, miért. Ez az egy kép sokkal többet ér, mint minden más együttvéve a lakásban, a villával együtt. — Az az ember tehát tulajdonképpen a béna lányt lopta meg - mondta Hurych. — Szolgáljon vigasztalásul, hogy a béna lány erről nem tud, Egyrészt sosem hitte, hogy eredeti, másrészt, úgy tudja, hogy a nagynénje a Renoirt is, meg a többi képet is az államra hagyta. — Biztos benne, hogy a másik végrendeletről nem tudott a kisasszony? — Biztos. A megboldogulttól tudom. Senki sem sejtette, hogy újabb végrendeletet készített, akkor, mikor a húga olyan súlyosan megbetegedett, s ő maga tudta, hogy rövidesen meghal. Bizonyára meglepetésnek szánta. Bevallom, prágai tartózkodásomat eredeti elképzelésemmel ellentétben azért hosszabbítottam meg, hogy eleget tegyek a megboldogult kérésének, és latba vessem minden rábeszélőképességemet Tolar kisasszonynál. Blackburn hirtelen változásokat észlelt a kapitányon. Hurych már ismét az asztala mellett ült, halántékát széles tenyerébe hajtotta, merőn, 'igyelmesen nézett a semmibe, a végtelenbe, sőt arról is megfeledkezett, hogy jobb könyökénél hiába izzik a cigarettája ... Ebben a gömbölyű, tar koponyában valami történik. Olyan csend uralkodott, hogy végül is könnyedén megnyikordult az ajtó, valaki bepillantott, s máris eltűnt. Biztosan azt hitték, mindketten meghaltunk. Blackburn várta, mikor tér magához a kapitány mély töprengéséből. Végre elérkezett ez a pillanat: — És vannak erre vonatkozóan bizonyítékok, hogy az egy ilyen híres festő alkotása? — Vannak. Mi ezt szakvéleményezésnek nevezzük. Ezek a szakértők bírálatai. Ami a mi Renoirunkat illeti, a hölgynek három szakértői véleményezése is van, s ráadásul magának a festőnek a levele is a birtokában van, aki bejelenti barátjának, egy ismert képkereskedőnek, hogy egy báró megrendelésére megfesti... hanem ez az ágyhistória már bizonyára nem érdekelné önt. A kapitány már-már kibökte: Ellenkezőleg, nagyon is érdekel, de idejében rádöbbent foglalkozásónak méltóságára és azt mondta: — Ahá, a szakvélemények! - Az íratok közül előhúzott egy vaskos sárga borítékot. - Ezt az íróasztalában találtuk, legfölül. Látja, a borítékra ráírta: Vélemények. Még minden anyagot nem dolgozhattunk fel, és azt tartom, felesleges is. — A borítékból iratokat szedett elő. — Van itt egy francia nyelvű levél is... De ha a véleményezések a mi kezünkben vonnak, a tolvajnak semmi haszna a Renoirból ugye? — Van haszna, ne féljen! — Blackburn szinte tisztelettel nézte gyönyörű kezét: — A Renoirt hétfőn ebben a kezemben tartottam, annak a képnek nincs szüksége bizonyítékokra. — Még egyetlen kérdést: Kinek szándékszik a tolvaj eladni a képet? Ki dobhat ki nálunk milliókat képért? Csakis az állam ... - s ha a tolvaj az államnak ajánlaná fel, akkor pár évet kap érte, nem pedig pár milliót. A tolvaj erre biztosan nem gondolt. Mert külföldre juttatni a képet, aztán egy újabb árverésre Torontóba, vagy egyáltalán oda, ahol milliomosok vannak ... hát nem tudom ... A halottakról csak jót, mondta Blackburn magában. Mint ahogy hétfőn tudomására jutott, mindenre van lehetőség. Ha Viktorinné eljuttatta a Modiglianit Hamburgba, a tolvaj eljuttathatja oda a Renoirt is, kivált ezt a képet, mert minden határőr tudja, vagy nyomban megállapítja, hogy a Fürdő nő eredetije Párizsban található. De ilyen messzire nem terjed a kötelességem. Felvonta a vállát. Most is rájött, hogy tudok valamit, de nem árulom el. Erről a tárgyról nem vagyok hajlandó tovább beszélni semmi áron. Sehol a világon. Nyugaton sem adhatja el a tolvaj azt a képet, melyről Blackburn tudja, hogy Verunkától lopták el. Ez az ő tőkéje, s egyúttal a lánnyal szembeni kötelessége is. — Végül is úgy fest a dolog, hogy a tolvajnak nem is a milliók a fontosak, hanem maga a kép. Tehát olyan ember, aki a puszta szépséget önmagáért imádja, a becsületénél is jobban. — Kérem szépen, hát mi olyan gyönyörű azon a képen? - csodálkozott a kapitány. - Talán meztelen nőt ábrázol, vagy micsodát? B

lackburn tiszta szívből, nagy hangon nevetett, de nevetése nem sértett: - A képpn véletlenül tényleg egy meztelen lány van ... de biztosíthatom önt, hogy ebből a szempontból a mi Christine Keelerünk megfelelő fényképe is sokkal hatásosabban kielégítene mindenkit, a milliomosokat is. Blackburn a csuklójóra pillantott. A kapitány abban a szempillantásban felemelkedett. — Rettentően feltartóztattam, s méghozzá ebben a förtelmes levegőben . .. de annyira már megismertem önt, hogy szükségtelen mentegetőznöm. Blackburn a kapitány kezét szorongatta: — Attól tartok, csalódást okoztam önnek. A tizedik emeleti házaspár az ön minden elképzelését meghiúsította. Lassan lépegettek az ajtóhoz. Hurych azt mondta: — Ellenkezőleg. Éppen ők ketten s egyáltalán az ön mai vallomása tett pontot az egész ügyre. A nyomozás befejeződött. Az ajtóban mindkét kezével erősen megszorongatta a csodálkozó Blackburn tenyerét. S mikor Lukás kisasszony viszszajött az irodába, így szólt hozzá: — Nem ismeri véletlenül azt a verset A kötéltáncos, mikor elért a kötél végére" ... valahogy így van — Nem ismeri? Lukáš kisasszony nem ismerte. «" Átkozottul érzem magam, mondta a kapitány. 196' Fordította: Kopasz Csilla illlllllllUiiiíliillilllHllíllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllJIH 1