Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-05 / 214. szám, szombat

H ogyan lehetett nekem ez az ember annyira ellenszenves? — csodálko­zott a kapitány. Hogyhogy nem értettem meg mindjárt, milyen nehezére esik néha a kötelesség! — fontolgatta Blackburn. ötvenegy éves! - nézett Blackburn re csodálattal vegyes irigységgel Hurych, i harminc évvel fiatalabb lányt kap az ágyába, s micsoda példányt! Természete­sen kemény a valutája. Ezért a gondo­latért megdorgálta önmagát. Ennek az embernek egyáltalán nem volna szüksége valutára, az a lány font és dollárutalvány nélkül is menne vele, tüzes kis terem­tés! És mind a ketten egyidősek vagyunk. Ez hirtelen reményekkel töltötte el. Csak­hogy az ilyen ügy össze nem egyeztethető az én beosztásommal, és különben sem hoznék szégyent a feleségemre, dehogyis! De főleg azért nem tenném meg, mert pocakom van, kopasz a fejem, és az ál­lam alatt tokát eresztettem, s ha senki sem látja, késsel eszem a főzeléket, és a kést a számba is veszem, bizonygatta kíméletlenül az igazságot. És még az sem történt meg, hogy rajtam egy ruha jól állt volna. Még az egyenruha sem. Ez meg átvethetne magán akár egy terítőt, és úgy is elegáns volna, szeretetreméltó, ez az igazság! Elképzelte a szép lány mindkét udvarlóját. Járdát is és Black­burnt is, abban a pillanatban, mikor Vik­torinné sorsa beteljesedik. Az egyik a teraszajtóhoz lapul, a félelemtől a léleg­zete is eláll, és már nyilvánvaló neki, hogy ma befellegzett a légyottnak. A má­sik valamilyen panelház harmadik emele­tén topog és köhécsel, aztán újra a leg­felső emeletre mászik... Valamiért, vala­mit nevetett. A jutalom, amelyre vártak, egyformán rendkívüli volt. Ezúttal csak Blackburn részesült jutalomban, de re­méljük, hogy Jarda is kivárja. Feleségül akarom venni Malát kisasszonyt.. . Tégy úgy, fiú, így lesz ez rendjén. Szegény öreg Marenkánk milyen igazságtalanul is van ez elosztva ... Az a vörös hajú leány hamarjában nem is tudja majd, mire emlékezzen előbb, ha valamikor a következő évszázadban élete utolsó órá­ja közeleg. Természetesen a két lakóval még a mai nap folyamán beszélünk, az öreg villamosvezetőkkel úgyszintén ... ez elegendő is. A két ápolónőt nem is fogjuk kínozni. — Arra is emlékszem — derült fel Black­burn —, hogy az alattunk levő emeleten valamiféle emberek, sokan lehettek, be­kapcsolták a gramofont, táncoltak, köz­ben annyira dobogtak, hogy barátnőm megragadott egy hosszú rudat, mely a sa. rokban állt a gaucs mellett, egész bizto­san ezt a célt szolgálta, és alaposan meg_ döngette vele a mennyezetet. Rendes em­berek lehettek, mert nyomban elcsende­sedtek. Olyan csend lett, hogy alattunk egész jól hallhattuk egy férfi és egy nő veszekedését. Aztán kioktattak: nem biz­tos, hogy a veszekedés közvetlen a par­kett alatt van, egész könnyen lehet a szu­terénban is, s hogy. erről a hangáíeresz­tő-képességről közismertek az önök mo­dern építkezései. Ostobaság . . . mégis azt gondolom, ezek a körülmények is megdöntenék a velem szemben fennálló gyanút, ha ellenőrizné őket. Kissé eltértek a tárgytól, most már régen másról folyt a szó. Hurych pajko­san és helybenhagyóan vigyorgott, és B'ackburn elé tolta Viktorinné régi, ér­vénytelen végrendeletét. Blackburn feltette a szemüvegét. Az ég beborult. A piszkos ablaktábla is elvett valamit a világosság­ból, az üveg bepórásodott és sok fényt elnyelt. Rosszul lehetett látni. Arról van szó, magyarázta a kapitány, hogy az ér­vényes végrendelettől eltérően ez az egyébként egész közönséges irat azért fontos, mert benne foglaltatik az államra hagyott képek jegyzéke. Végeredmény­ben ezek a Tolar kisasszonyra hagyott képek a másik végrendeletben viszont már csak összegezve, jegyzék nélkül sze­repelnek. A felsorolt képekből nem tulaj­donítottak el, rejtély, miért nem tűnt el a vitrinből semmi sem. Csak négy darab értéktelen kép hiányzik, négy másolat. Ezeket Viktorinné az első végrendelet és a halála közti időben biztosan eladta. A kapitány az ujjával a jegyzékre bökött. Itt, ni! Blackburn belepillantott az irat­ba, Utrillo, Renoir, Modigliani, Modig­liani — Ez lehetetlen — mondta. — Miből gondolja? Blackburn ingadozott. Megmondjam? Ne mondjam? Utóvégre, miért ne mond­hatnám meg? A lány lemond az örökség­ről, tehát legyen az örökösödési adó a lehető legnagyobb, az állam csupán átte­szi egyik zsebéből a másikba. Ebben ugyan nem nagyon igazodott el, de ol­vasta otthon az újságban, hogy itt tíz­milliókat dobálnak egyik nemzeti vál­lalatból a másikba. Miért ne volna így ebben az esetben is? — A hallban a nagy szekrény mögött van egy rejtekhely. Ott megtalálják eze­ket a képeket. — Mi jut az eszébe! A rejteket azon­nal megtaláltuk, de a másolatok nem voltak ott. Egy sereg sokkal értékesebb holmit találtunk, de a négy másolat hiányzik, hiába, no. Végeredményben nem is olyan fontos, csak azért kérdeztem meg öntől, hogy itt se maradjon hézag ... De ha nem tud róla, így is jó. Hurych elrakta az iratokat. Eltűnődött. — Azt mondja, ez lehetetlen, és ezt azonnal határozottan rávágta ... Az önök cége, erről tegnap felvilágosított, máso­latoknak sem a vásárlásával, sem az el­adásával nem foglalkozik, és mégis azt látom, hogy önt is éppen .ezek a máso­latok érdeklik. Blackburn eltűnődve meredt a hamu­tartóra, ahonnan a csikkmaradványokból vékony, kékes, csípős füst szállt fel. — Látja, mi, közönséges emberek, ne­hezen álljuk meg a helyünket a nyomo­zásban jártas ember előtt. Ha ez nem buggyan ki belőlem oly hirtelen, talán már másról beszélnénk ... de nem, az esetben is azt mondanám önnek, amit tudok. Tegnap a Contineníalban, mikor még a legcsekélyebb szimpátiát sem érez­tem ön iránt, nem mondtam igazat. Nem­csak az alibit illetően, de az említett ké­peket illetően sem. Csak az Utrillo máso­lat. A többi kép eredeti. A kapitányra a közlés nem tett akkora hatást, mint Blackburn várto. — No és? Lényegesen változik ezzel a helyzet? — kérdezte. A kapitány benyúlt a zsebébe, és át­adta a füzetet Blackburnnek. A férfi a végzetes oldalon nyitotta ki. — Természetesen már tegnap a szál­lodában világos volt előttem miről van itt szó. A számjegyek valóban bámulatos összefüggésben vannak a szerencsétlen asszony halálával. Nem azért jöttem erre rá, mert tón az agyam gyorsabban mű­ködik, mint az öné, de lehetetlen volt meg nem értenem. Ugyanis egy nappal a gyilkosság előtt Viktorinnéval szóról szóra ezt tárgyaltuk le. Én csak hétfőn láttam első ízben a képet. Bár Londonban sej­tettük, hol található, hacsak a megbol­dogult férje el nem adta ... de szak­emberek között az ilyesmit is nehéz el­titkolni. — Ennyire ismert kép? — Éppenhogy nem. Kivéve a szakem­berek közt. Figyeljen ide: az a Ren. ter­mészetesen Renoir, ezt könnyen megál­lapították ... hanem a Tor, nem Thor­waldsen, hanem Torontó, a kanadai To­rontó, ott rendeztek tavaly ősszel árve­rést, sok értékes kép kelt el, köztük egy Renoir is. A hölgy figyelemmel kísérte az árveréseket, szakkiadványainkból könnyen megállapíthatta, mennyiért kelt el a kép. Látja, az elárverezett torontói kép méreteiből kiszámította, mennyit ér egy eredeti Renoir-kép négyzetcentimé­tere, aztán kiszámította saját képének a területét, és az eredményt megszorozta EDUARD VALENTA ssssssssssssssssssssssss/sss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss* EGY RENOIR-KÉP ELADÓ •S/ŕ/ŕ///S/SSSSfSfSSSSSSS//SSSSSSSS/S/S//SSSSSS/SSS/SSSSSSSSS/SSS/S/S/SSSSSSSSSS/SS/SSS//SSSSS/SSSSSS//SSSS/SSSi Részlet a szerző „Árnyék az ablakban" című regényéből — Meghiszem azt! — Blackburn hango­san, jóízűen nevetett, mint egy jó viccen. — Lényegesen változik ... de még meny­nyire lényegesen! Amennyiben azokat a képeket csakugyan nem találták meg, úgy a gyilkosságot kizárólag a képek miatt követték el. A képeket pár nap­pal ezelőtt a kezemben tartottam, tehát nem valószínű, hogy sor került az eladá­sukra. A képek ma annak az embernek a tulajdonában vannak, aki Viktorinnét leütötte. Ez az én véleményem! A kapitány felállt. Látszott, mennyire izgatott. Pár lépést tett fel-alá, aztán az íróasztal sarkára telepedett, szorosan a vendég mellé. — Csak nem akarja állítani, hogy valaki azért verte fejbe az asszonyt, hogy meg­szerezze a négy képet? — Tulajdonképpen csak kettőt — mond­ta Blackburn. — A két Modiglianiból csak egy maradt meg, a másik . . . magam sem tudom, mi lett a másik képpel, — Megértette a kapitány pillantásából, hogy ez a rettenetes ember azonnal rá­jött: Ahá, ez megint hazudik. Elnevették magukat, és Blackburn folytatta: ­A megmaradt Modigliani-kép ugyan je­lentós értékű, de kétlem, hogy valaki ezért kövessen el gyilkosságot. Az Utrillo értéktelen ... az egyedüli ok a Renoir lehetett. Erre a nyakam teszem. Valaki tudomást szerzett róla, hogy Viktorinné­nak valódi Renoirja van, és azt is meg­tudta, hogy hol tartja. Ezért gyilkolta meg. A kapitány hamarjában nem tudta, nem tréfál-e Blackburn, mint tegnap este is a ceruzával. Megszégyenítő visszavo­nulás, mely végül is meghozta gyümöl­csét. Köszönetet kell érte mondanom, hiszen még nem is tudja, mennyire a segítségemre volt. — És ez a Renoir valóban olyan rend­kívüli értékű? Blackburn barátságosan a térdére tet­te a kezét. — ön boldog ember, mert érdeklődési köre nem csupán egyoldalú, s megóvja' önt a gyötrelmektől, mely, tegyük fel. a képzőművészet alapos ismeretéből, ab­ból a tudatból következnék, hogy vala­mely gyönyörű tárgy nem az öné: és sosem lesz az öné ... — ez az én esetem. Tudja, jól megy a sorom, sőt nagyszerűen, de ahhoz képest, aminek a birtokában szeretnék lenni, koldus vagyok. Egyéb­ként az a festő valóban rendkívül híres, a kép értékes ... — Elhúzta a kezét. — Ha volna olyan kedves... Kéznél van a megboldogult füzete? harmincöttel. Ha jól emlékszem, előttem a dollárt harminc koronára értékelte, de azt úgy látszik, feketepiacról lévén szó, túl kevésnek találta. Ha jól értelmezem ezt a szorzást, ak­kor itt közel hárommillió jön ki neki... De micsoda? — Korona. Az önök koronája. Azt hi­szem kissé túlzott reményeket táplált. Mentségül szolgáljon, hogy tudott közeli haláláról, ő maga mondta nekem, és ar­ra a pénzre csak mint szerencsétlen unokahúga pénzére gondolt... Egyre remélte, hogy Tolar kisasszony legalább ezt az örökséget nem utasítja vissza. Sőt, én kaptam feladatul, hogy ez irányba meggyőzzem a kisasszonyt. — A bolondokházában vagyunk, vagy hol? — suttogta a kapitány. Lassan lemá­szott az asztalról. — Azt mondja, három­millió korona.? — Nem mondom. Azt sem hiszem, hogy a kép ilyen kedvező áron kelt volna el bármilyen árverésen ... de kétmilliót ha­bozás nélkül adna érte a mi cégünk is, s busás hasznot húzna belőle. Renoirnak óriási a kurzusa, és ez a Renoir nagysze­rű, más kifejezést nem használhatok. Nem ájulnék el a meglepetéstől, ha öt­millióért kelne el az árverésen. Visszaadta a füzetet a kapitánynak, oki bódultan dugdosta a zsebébe. Végre azt is tudjuk, miért. Ez az egy kép sok­kal többet ér, mint minden más együtt­véve a lakásban, a villával együtt. — Az az ember tehát tulajdonképpen a béna lányt lopta meg - mondta Hu­rych. — Szolgáljon vigasztalásul, hogy a béna lány erről nem tud, Egyrészt sosem hitte, hogy eredeti, másrészt, úgy tudja, hogy a nagynénje a Renoirt is, meg a többi képet is az államra hagyta. — Biztos benne, hogy a másik vég­rendeletről nem tudott a kisasszony? — Biztos. A megboldogulttól tudom. Senki sem sejtette, hogy újabb végrende­letet készített, akkor, mikor a húga olyan súlyosan megbetegedett, s ő maga tud­ta, hogy rövidesen meghal. Bizonyára meglepetésnek szánta. Bevallom, prágai tartózkodásomat eredeti elképzelésem­mel ellentétben azért hosszabbítottam meg, hogy eleget tegyek a megboldogult kérésének, és latba vessem minden rá­beszélőképességemet Tolar kisasszonynál. Blackburn hirtelen változásokat észlelt a kapitányon. Hurych már ismét az asz­tala mellett ült, halántékát széles te­nyerébe hajtotta, merőn, 'igyelmesen né­zett a semmibe, a végtelenbe, sőt arról is megfeledkezett, hogy jobb könyökénél hiába izzik a cigarettája ... Ebben a gömbölyű, tar koponyában valami tör­ténik. Olyan csend uralkodott, hogy vé­gül is könnyedén megnyikordult az ajtó, valaki bepillantott, s máris eltűnt. Biz­tosan azt hitték, mindketten meghaltunk. Blackburn várta, mikor tér magához a kapitány mély töprengéséből. Végre el­érkezett ez a pillanat: — És vannak erre vonatkozóan bizonyí­tékok, hogy az egy ilyen híres festő al­kotása? — Vannak. Mi ezt szakvéleményezés­nek nevezzük. Ezek a szakértők bírálatai. Ami a mi Renoirunkat illeti, a hölgynek három szakértői véleményezése is van, s ráadásul magának a festőnek a levele is a birtokában van, aki bejelenti ba­rátjának, egy ismert képkereskedőnek, hogy egy báró megrendelésére megfes­ti... hanem ez az ágyhistória már bizo­nyára nem érdekelné önt. A kapitány már-már kibökte: Ellenke­zőleg, nagyon is érdekel, de idejében rádöbbent foglalkozásónak méltóságára és azt mondta: — Ahá, a szakvélemények! - Az íratok közül előhúzott egy vaskos sárga boríté­kot. - Ezt az íróasztalában találtuk, legfölül. Látja, a borítékra ráírta: Véle­mények. Még minden anyagot nem dol­gozhattunk fel, és azt tartom, felesleges is. — A borítékból iratokat szedett elő. — Van itt egy francia nyelvű levél is... De ha a véleményezések a mi kezünk­ben vonnak, a tolvajnak semmi haszna a Renoirból ugye? — Van haszna, ne féljen! — Blackburn szinte tisztelettel nézte gyönyörű kezét: — A Renoirt hétfőn ebben a kezemben tartottam, annak a képnek nincs szüksége bizonyítékokra. — Még egyetlen kérdést: Kinek szán­dékszik a tolvaj eladni a képet? Ki dob­hat ki nálunk milliókat képért? Csakis az állam ... - s ha a tolvaj az államnak ajánlaná fel, akkor pár évet kap érte, nem pedig pár milliót. A tolvaj erre biz­tosan nem gondolt. Mert külföldre jut­tatni a képet, aztán egy újabb árverésre Torontóba, vagy egyáltalán oda, ahol milliomosok vannak ... hát nem tudom ... A halottakról csak jót, mondta Black­burn magában. Mint ahogy hétfőn tudo­mására jutott, mindenre van lehetőség. Ha Viktorinné eljuttatta a Modiglianit Hamburgba, a tolvaj eljuttathatja oda a Renoirt is, kivált ezt a képet, mert minden határőr tudja, vagy nyomban megállapítja, hogy a Fürdő nő eredetije Párizsban található. De ilyen messzire nem terjed a kötelességem. Felvonta a vállát. Most is rájött, hogy tudok va­lamit, de nem árulom el. Erről a tárgyról nem vagyok hajlandó tovább beszélni semmi áron. Sehol a világon. Nyugaton sem adhatja el a tolvaj azt a képet, melyről Blackburn tudja, hogy Verunkától lopták el. Ez az ő tőkéje, s egyúttal a lánnyal szembeni kötelessége is. — Végül is úgy fest a dolog, hogy a tolvajnak nem is a milliók a fontosak, hanem maga a kép. Tehát olyan ember, aki a puszta szépséget önmagáért imád­ja, a becsületénél is jobban. — Kérem szépen, hát mi olyan gyönyö­rű azon a képen? - csodálkozott a ka­pitány. - Talán meztelen nőt ábrázol, vagy micsodát? B lackburn tiszta szívből, nagy han­gon nevetett, de nevetése nem sértett: - A képpn véletlenül tényleg egy meztelen lány van ... de biztosít­hatom önt, hogy ebből a szempontból a mi Christine Keelerünk megfelelő fény­képe is sokkal hatásosabban kielégítene mindenkit, a milliomosokat is. Blackburn a csuklójóra pillantott. A kapitány abban a szempillantásban felemelkedett. — Rettentően feltartóztattam, s még­hozzá ebben a förtelmes levegőben . .. de annyira már megismertem önt, hogy szükségtelen mentegetőznöm. Blackburn a kapitány kezét szorongatta: — Attól tartok, csalódást okoztam ön­nek. A tizedik emeleti házaspár az ön minden elképzelését meghiúsította. Lassan lépegettek az ajtóhoz. Hurych azt mondta: — Ellenkezőleg. Éppen ők ketten s egy­általán az ön mai vallomása tett pontot az egész ügyre. A nyomozás befejeződött. Az ajtóban mindkét kezével erősen megszorongatta a csodálkozó Blackburn tenyerét. S mikor Lukás kisasszony visz­szajött az irodába, így szólt hozzá: — Nem ismeri véletlenül azt a ver­set A kötéltáncos, mikor elért a kötél végére" ... valahogy így van — Nem is­meri? Lukáš kisasszony nem ismerte. «" Átkozottul érzem magam, mondta a kapitány. 196' Fordította: Kopasz Csilla illlllllllUiiiíliillilllHllíllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllJIH 1

Next

/
Thumbnails
Contents