Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-05 / 214. szám, szombat

Háború es irodalom H

ARMINCHÁROM napot töltöttem Észak-Vietnamban. Iról tanulmányút volt ez a békében és nyugalomban élő tervszerűen fejlődő hazából egy zaklatott, szenvedő, a kiömlő forró vértől öntözött országba, ahol egy kicsi nép vívja élethalálharcát a ránehezedő, fojtogató démonnal, az amerikai hadigépezettel. Hanoiban, amikor éppen nem bőgtek a szirénák és nem dörögtek a légvédelmi ágyúk, gyakran sétáltam a könyvkereskedések előtt (melyek a város legmodernebb, legjobban felszerelt üzletei közé tartoznak), néztem a hatalmas tömeg vietnami nyelven nyomott könyvet, folyóiratot a kirakatokban, körülsétáltam bent, a neonfényes helyiségekben s arra gondoltam: a háború szörnyű nyomása alatt is lélegzik a szellem. Milyen ennek a népnek az irodalma? Milyen gondolatok, tervek, szándékok fűtik, milyen eszmék vezérlik íróikat? Specialistája ennek a problémának egy hónap alatt nem lehettem, ehhez egy élet ls kevés lenne, hiszen a jelen megértése, a múlt ismeretét is feltételezi, itt pedig egy nagyon régi kultúrájú országról van szó, amelynek Királyi Udvari Akadémiája a XII. század óta nyújtott lehetőséget az „irodalom doktora" cím elnyerésére, ašpirantúra útján. A régi irodalom tanulmányozásához a vietnami nyelv ismerete kevés volna: a műveket klaszszikus kínai nyelven írták, hosszú évszázadokon keresztül. Közöttük olyanok is vannak — például egy XVII. századi Írónő erotikus remekei — melyeknek lefordításával mind ez ideig hiába kísérleteztek. Vegyük ehhez hozzá, hogy Vietnamban 60 nemzetiség él, kultúrájuk az ország kultúrájának szerves része, de ennek feldolgozásához csak 1945 után kezdhettek hozzá — s milyen nehézségek közepette: Az ország lakosságának 95 százaléka analfabéta volt: a francia gyarmati uralom hatása részben ezen mérhető. Hoa-Binh megye székhelyén beszélgettem Thoung Diem íróval, a területi lap helyettes főszerkesztőjével, aki nyolc évi munkával gyűjtötte össze a muong nemzetiség népmeséit, a vaskos kötetet ebben az évben publikálják Hanoiban. Hai Duogban hallottam a következő mesét Hoantól, a kísérőmtől: ... Volt egyszer egy nagyon szegény parasztcsalád: férj és feleség. Az ember meghalt, az asszony egyedül maradt, gyerek nélkül. Egy reggel kiment a paradicsomos kertjébe, hát az ágyasok között óriási lábnyomot talált. Beletette a maga lábát, s amikor hazaért észrevette, hogy állapotos lett. Tíz hónapra szült egy fiúgyermeket. Az anya bánatára a csecsemő semmit sem növekedett, szüntelenül a bölcsőben feküdt. Egyszer aztán rátört az országra a nagy hun invázió. Az ellenség egyik csatát, a másik után nyerte, úgy tűnt, nincs erő, amely megállíthatná őket. A vietnami király katonákat küldött szét az országba, kérdezzék meg a népet, ki menti meg a hazát? Az öregasszony kint dolgozott a paradicsomos kertjében aznap, amikor a katonák az ő falujába is elérkeztek. Hazatérve a csecsemő kiáltásait hallotta — aki addig soha nem beszélt —: „Anyám, adj ennil Hívd ide a katonákat és adj enni!" Az öregasszony a katonákért szaladt, a csecsemő hozzájuk fordult: „Mondjátok meg a királynak, csináltasson egy óriási vasruhát s egy óriási vaslovat, óriási vaslándzsát! Le fogom győzni az ellenséget! Azzal elkezdett enni. Evett és nőtt. Evett és nőtt. A szomszédok meghallották, hogy nő az öregasszony gyereke, hozták garmadával a sok ennivalót. Miután a gyerek mindent megevett, nyújtózkodott egyet s óriássá változott. Hozták a katonák a vaslovat és vasruhát. Az óriás belebújt a vasruhába, felpattant a vaslóra, kézbevette a vaslándzsát, tenyerével rápaskolt a vasló nyakára, mire annak orrán-száján tűz tört ki, s nekilendült az ellenségnek. Thang Giong, az óriás éjjel-nappal harcolt, rengeteg hunt leölt, vaslándzsája eltörött, akkor bambuszfákat rángatott ki tövestül, azzal küzdött tovább. Aki megmaradt az ellenségből, elmenekült. Akkor Thang Giong fellovagolt egy magas hegy tetejére, és arcát szülőfaluja felé fordítva, lassan felemelkedett az égbe ... A

VIETNAMI írószövetségben szeretettel és szívélyesen fogadtak. Bui Huy Phon író elkísért a hanoi Nagy Tó partján fekvő alkotóházba is. amelyben egyidejűleg 20 írót tudnak elhelyezni. Látogatásunk idején az épületekben katonákkai találkoztunk, a kép szimbólikus is volt, .i mai vietnami irodalom múzsája Thanh Giong, az óriássá növekedett gyermek, aki elszántan támad a hazájára törő ellenségre. Az Írószövetség egész tevékenységét ma a háború, a haza védelmének szolgálata hatja át. Hanoiban 1948-ban alapították az általános művészeti szövetséget, amelyből 1957-ben váltak ki az írók, hogy saját írószervezetüket létrehozzák. Jelenleg 112 tagjuk van, s 48 tagjelölt, a nőírők száma 23. Az Írószövetség tevékenységét ma három fő feladat vezérli: a) az Írói alkotómunka megszervezése és biztosítása az amerikai agresszió viszszaverése érdekében; b) a fiatal írók nevelése; c) a vietnami irodalom lefordítása idegen nyelvekre. A mai vietnami irodalmat — a honvédelem aktuális nézőpontja alapján — három periódusra tagolják: Az első időszakot 1952-től 1955—56-ig számítják. A franciák elleni háború után a szocializmus építése nyomul be legfontosabb témaként az Irodalomba — egyes müvekben azonban már feltűnik az amerikaiak dél-vietnami beavatkozása ls. (A vietnami politika általában 1952—53 óta regisztrálja az amerikaiak ellenséges tevékenységét Vietnam ellen: ekkor már katonailag is segítették a franciákat}. A genfi egyezmény után (1954) az amerikalak a franciákkal kollaborálva csalták Északról Délre a katolikus tömegeket. Rémhíreket terjesztettek: a franciák kivonultak, Jönnek az amerikaiak az atombombával. Jézus Krisztus elhagyta Északot, a kommunisták üldözik az Istent. Jézus Krisztus Délen várja a katolikusokat — és így tovább. Kettőszázezer katolikus költözött Délre. (Egyes Vietnamban működő tudósítók információja szerint ennek a háromszorosa.) Az írószövetség kezdeményezése nyomán az írók azonnal porondra léptek. Elutaztak a katolikus megyékbe, előadásokat tartottak, leleplezték a reakciós püspököket, személyes befolyásukat latbavetve azt tanácsolták a népnek, ne hagyja el otthonát, vallását, itt is szabadon gyakorolhatja. Bui Huy Phon (aki az írószövetség munkájról teljes részletességgel informált) maga is írt e témáról drámát, bár egyébként hivatásos drámaíró. A második Időszak 1957-től 1964-ig tartott: az írók figyelmét az amerikaiak és a dél-vietnami csapatok kegyetlenkedése vonta magára, a tömeges vérengzések a déli lakosság soraiban. Az Írószövetség kiadója két kisebb méretű könyvet Jelentetett meg ez idő alatt, az elsőben verseket és prózai műveket gyűjtöttek egybe, Tran Thi Ly-ről, erről a fiatal dél-vietnami lányról, akit az amerikaiak szörnyű módon megkínoztak — s bár azóta Moszkvában is, Pekingben is gyógykezelték, máig nem nyerte vissza az egészségét. Csaknem minden író közreműködött ebben a kötetben, melyet egészen fantasztikus módon három nap alatt állítottak elő, beleértve az írói alkotómunkát, szedést, nyomást stb. Egyetlen nap alatt 120 ezer példányt adtak el belőle. A másik könyv „Gyűlölet" címmel az amerikaiak és csatlósaik bűneit tárta fel. Nagy költői estet szerveztek a hanoi Irodalmi Pagodában, melynek kertjében 7 ezer férőhely van, de ez alkalommal 20 ezer ember volt jelen. Az amerikai gépek első bombatámadása ÉszakVietnam ellen 1964. augusztus 5-én jelezte a harmadik időszak kezdetét — s ez tart ma is. A feladat immár magától értR'rtd •» n

žó hősiességének ábrázolása, az amerikaiak bűneinek leleplezése. Az írószövetség ismét két könyvet jelentetett meg, az egyik címe: „A hősies tenger és az ég", a másiké: „Az augusztusi győzelem". A bombázások színhelyén megjelentek a költők, ottani benyomásaikat versbe, dalba öntötték. A

KÖVETKEZŰ esztendőben, 1965-ben hosz szabb időtartamra, 3—4—5 hónapra küldték az írók kisebb csoportjait a IV. zónába, amely már hadiövezet. Itt a harc legkeményebb posztjain kértek maguknak helyet, együtt éltek a légvédelmi tüzérekkel, a katonai rendőrökkel. Ha kilőtték a tüzért, maguk ültek helyére az ágyúk mellé. Részt vettek a parasztokkal a mezei munkában, segítettek az aratásban, kimentek a. halászokkal a tengerre. Élték ugyanazt az életet, végezték ugyanazt a munkát, mint az egyszerű emberek, a háború fojtogató nyomása alatt. Minden írócsoport hasonló programmal ment ki: megismerni s élni a nép életét, dokumentálni a helyzetet, propaganda- és információs tevékenységet folytatni, a helyszínen is használható, kisebb műveket írni. Küldetésük befejezése után az alkotóházakba vonultak, több regény, színdarab, verseskötet született így, közöttük Nguyen Dinb Thi kisregénye a légvédelmi tüzérekről, Nguen Khai nagy riportja Conco szigetének védelméről. Che Lan Vien költő kötete „A harag napjai" címmel. Bui Huy Phon a katonai rendőrségről, a kémelhárításról kezdett nagyobb regényhez. Az egyik írócsoport munkájáról Nguyen Xuan Sanh beszélt nekem, aki a magyar költészet legjelentősebb vietnami fordítója. (Tőle tudom, hogy Petőfi a legjobban ismert, legnépszerűbb külföldi költő Vietnamban. 1962-ben adtak ki egy Petőfi-kötetet, mely nagyon gyorsan elfogyott, s eljutott a dél-vietnami szabadságharcosokhoz is). Xuan Sanh déli származású — a tenger szerelmese — 1965 májusában indult el Hanoiból Anh Tho költőnővel, Che Lan Vien, Te Hanh és Xuan Dieu költőkkel, Cam Thanh írónővel és Nguyen Dinh Thi regényíróval, az írószövetség főtitkárával a IV zónában. Egészen a 17. szélességi fokig mentek, le Quanh Binh tartományba, amelyet állandóan ágyúznak a 7. flotta hadihajói, s szüntelen bombáznak a repülőgépek. „Le mére natal" címmel Xuan Sanh írt verses kötetet, „Vlllage de sable" címmel felesége Cam Thanh egy novellef-füzért, „Entrée Dans Le Feu" címmel pedig Nguyen Dinh Thi a már említett kisregényt. Az elmúlt év folyamán újabb írőcsoportok mentek a hadiövezetbe, de most már hosszú időre: 2 évre. ... Persze, a magyar olvasóban, de különösképpen a magyar irodalmárban önkéntelenül is felvetődik a kérdés: vajon nem túlságosan egysíkú-e, vajon nem sematikus-e a mai vietnami irodalom? Hiszen feladatvállalásában eszmei kötöttségében, szervezeti formáiban sok hasonlóságot mutat az ötvenes évek első felének hazai irodalmával, amelynek sematikus hibáival mindnyájan tisztában vagyunk. K

ÉT DOLGOT mondanék ezzel kapcsolatban. Először is, a kép, amit itt felvázoltam, korántsem teljes, sőt erősen hézagos, hiszen — például — a vietnami irodalom „nagy öregeiről" nem is beszéltem. Másodszor pedig: megtölteni egy ágyút s lőni vele mindennap, éveken keresztül, ugyancsak sematikus tevékenység. Csakhogy: háborúban teljességgel nélkülözhetetlen. S az utókor ilyen időkben mégsem azok nevét jegyzi fel, akik hűvös szobák mélyére^ húzódva a lótuszvirág szépségéről meditálnak, de inkább azokét, akik bátran kezelték az ágyút, s megverték az ellenséget. • És végül is: ágyúcsövön körmölgetve Is írtak már remekműveket. MOLNÁR GÉZA (A Kritiká-ban megjelent írás, rövidítve.) Szovjet költők versei JEVGENYIJ VINOKUROV: A PRÓFÉTA Benyitok az előszobába csendben... Itt nem tartanok prófétának engem. Olyan vagyok, mint bárki más. Pedig elém sietnek, várakozva, tjárman, szemük rajtam csügg az előszobában — látnok-stigmámat észre sem veszik. Minden mulasztás rögtön megtorolva! (Ma... mintha migrént emlegettek volna.,..) i- Tablettát hoztál? És a rendelés? - Az a kérvény lejárt azóta régen! - Cipó-t nem vettél? Pedig, ugye, kértemi - Gázszámla rendben? És a posta? És... Én hallgatok Mit kellene felelnem? Hát — most aratom azt, amit vetettem. A borscs kimerve. Szimatolgatom. Megbocsátottak! Leülök vidáman... Kívül maradt a kapualj zugában bíborpalástom, batyum és botom. RAB ZSUZSA fordítása ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: A FÖLD Szeretünk mezítláb bolyongni a földön, a kedves, lágy, a lélegző földön. Hol? Abessziniában? Vagy Messinában? Havannában? A pusztaságon? A rjazanyi határon? Mi - emberek, úgy szeretünk a földön bolyongni. Bennünk akár a láz. a föld árama száll. De szigetelőként választ el tőle már az aszfalt és beton, az autók sokasága ... Városban nem emlékszünk a föld illatára. S hirtelen elmosolyodunk csillámpalák és kövek árnyán egy gejzír módra felszökő zöld fácska láttán ... Álmodjon hársak, eukaliptuszok közt. bilincsek nélkül, ne verje föl robaja, míg teleszkópok álmaiba szédül. Almondjon hársak, eukaliptuszok közt, pávázó szivárványfényben, a megbolondult lifteken, a zápor ezüst fém-özönében! Jöjjön a nők és tengerek világa, s a vonatokkal szembe — prüszkölve, emberin csodásan, gyümölccsel integetve ... Valahol a Marson kiszáll egy földi vendég, kiszáll, mosolyog és visz egy maréknyi földet parányi rögöcskét, mely szinte meleg még — a messze pörgő hű anyaföldről. FOOOR ANDRAS fordítása SZEMJON KIRSZANOV: FEHÉR VAGYOK, SZERELMEM Fehér vagyok, szerelmem. Krétakőzet, Szikkadt tengerfenék, valamikor halak, madarak éltek bennem, megfehéredtem. Vagyok a krétakor. Mélyemben valaha — volt kagylócskák lenyomata. A tenyerem özönvízelőtti levél a hűlt kövön. Te meg te vagy mindenek kezdete. Szitakötősuhogás. Repülőbalcsobogás. Ös-világviharok ege. Te az élet kezdete vagy. Felfénylő első pillanat. Te vagy az első prizma. Most nyíló tiszta szem. Aranyhaj vízesése. Darazsak nászrepülése. Én — krétakő odalenn, a szívémen szitakötők, madarak vázlata. Víg kézzel dobáld szét a köveket, és olvasd el > krétakő-húsomról: „Szerettelek". PÖR JUDIT fordítása