Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-05 / 214. szám, szombat

Is titokzatosak és félelmetesek. Hátha még a kígyók ls részt VeSltwk hpnnHW feMJHHItifiSM Miközben az előadást figyeltem, arra gondoltam, hogy a legfrissebb statisztika szerint csupán a tanzaniai fővárosban több, mint ötven embert martak meg a kígyók az elmúlt néhány hét alatt. Sőt, már egy halálos áldozatuk is volt Dar es Salaamban. A kígyótáncoltató „orvosok" tudománya egyebek közt abban van, hogy ismerik a kígyómarás hagyományos ellenszereit. Magukat ilyen ellenszerekkel teszik immúnissá mindenfajta kígyómarás elföbb akadálya a titokzatosság. A kígyótáncoltatók köre meglehetősen zárt. Gyógyítási titkaikat csak az erre kiválasztottaknak adhatják tovább. S aki ebben a szerencsében részesül, szigorú esküvel kötelezi magát a titoktartásra. Évszázadok óta van az így. És Afrikában a legnehezebb feladat ennek a titokzatosságnak az áttörése, s a hagyományos orvoslás tudományának közkinccsé tétele. VIZSGÁZNAK A ,,T AN O.NCOK " A kígyótáncoltatóknak külön központjaik, afféle kiképző tanfolyamaik vannak. Ezeken a szám volt két ilyen tanonc — tíz év körüli gyereknek — fellépése. A két gyerek hallatlan ügyességgel utánozta a felnőtt oktató mozdulatait, s szemmel láthatóan nem félt a kígyóktól sem. Mire a nyilvános „oktatás" befejeződött, a tanoncokról patakzott a verejték, de büszke mosoly sugárzott fekete arcukról. Egyiküknek már nem sok kell ahhoz, hogy „felsőbb osztályba" lépjen és elnyerje a „Bayuka", az érett címet. Ehhez azonban át kell esni egy Izgalmas éjfélt szertartáson. A szertartás tóparton zajlik le. Azon kívül, hogy a gyakorlatban kell rint a kígyók kiralya. Aki ezt is túléli, az valóban méltó arra, hogy a kígyótáncosok ligájának érett tagjaként kerüljön nyilvántartásba. Hátborzongató szám volt, amikor két, dárdával felszerelt kígyótáncos kétméteres fekete kobrával lépett a közönség elé. Az állat, amelyet megvadított a dübörgő zene és a két táncos mozgása, félméternyi magasra emelte fejét és időnként kísérletet tett a táncosok valamelyikének megmarására. Ezek azonban ügyes mozdulattal minden esetben kikerülték a feléjük csapó kígyófejet. Közel mentem, hogy lefényképezzem a kobrát. A színpad közelében helyet foglaló táncos azonban figyelmeztetett, ne menjek túlságosan közel, mert a kobra köpése is veszélyes, több napos és nagyon fájdalmas vakságot okozhat. Engedtem neki, utóvégre engem senki sem avatott immúnissá a kobrák és hasonló csúszómászók marása avagy köpése ellen. SIKER ÜL M£ G MENTENI . At ERTÍKES /Ž H A C Y Ó M Á N Y OKA T? Afrika, mint már sokszor leírtam, sok meglepetéssel szolgál az európai ember számára. A gyarmatosító európaiak, ahelyett, hogy kísérletet tettek volna az afrikai titkok feltárására és megértésére, tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani mindazt, ami érthetetlen és titokzatos volt számukra az afrikai törzsi hagyományokban. Ez a veszély fenyegette a kígyótáncosokat ls Tanzaniában. Tíz Imént leírt előadás azonban a jelek szerint új fejezetet nyit a titokzatos hagyományok történetében. Részvevői azzal, hogy a közönség elé lépve elénekelték és eltáncolták titkaik egy részét, önkéntelenül is feltárták tudományuk társadalmi tulajdonná lételének új lehetőségét. Talán nincs messze az idő, amikor majd a korszerű orvostudomány és az afrikai törzsi gyógyítás karöltve veszi fel a küzdelmet az afrikai ember egyik legveszélyesebb ellenfele, a mindenütt jelenlevő kígyó ellen. S ez lehet a törzsi kultúra megmentésének egyik járható útja az afrikai kontinensen. D

frikában sok meglepetés éri az embert. Újsághirdetésre mentem el a tanzaniai kígyótáncosok előadására. Nem nagy, de annál hálásabb közönség előtt mutatták be tudásukat egy furcsa nevű társaság, a Shinta Shinta művészei. Az előadást egy harminckét éves fiatal ember, bizonyos Washa Ng'wanamashalla konferálta be. A közönség nem kis meglepetésére szépen fejlett mérges kígyóval a karján jelent meg a függöny előtt. Az értelmes tekintetű, jó megjelenésű fiatal ember a tanzaniai kulturális minisztérium munkatársa. Foglalkozására nézve — hogy mi is — hivatásos kígyótáncos, a Shinta Shinta Társaság vezetője, A társaság most alakult meg. Célja, hogy összefogja a különféle tanzaniai törzsek hagyományos kígyótáncosait, akik egyszersmind hivatásos varázsolók, azaz gyógyító orvosok is. Azt még nem tudom, gyógyítani hogyan tudnak ezek az emberek. Arról azonban az előadás első öt perce meggyőzött, hogy nagyszerű táncosok. Kígyóval is, anélkül is. SZÍNRE LÍPNíK A BAfftrÁK" Megjelent a színpadon két félmeztelen táncos. Rövid bevezető dobzene után kinyitották a magukkal hozott táskát és az első sorban ülők félénk pillantásaitól kísérve kiengedtek belőle két kígyót. Majd megkezdődött a jó félórás kígyótánc. A zene ritmusára mozgó táncosok teste körül csavarodtak, vonaglottak a kígyók. Időnként igyekeztek kiszabadulni táncoltatóik kezéből, s ügyes csellel elhagyni a színpadot. Mondanom sem kell, hogy a nézők irányába. Ilyenkor egy emberként ugrott fel az első sor, a hátrább helyet foglalók derültségére. Volt valami a táncban, ami több volt annál, amit a laikus néző észrevehetett. Ezek a táncok félig-meddig hagyományos törzsi vallást szertartások, amelyeknek a „bayayák", a kígyótáncoltatók szerint titokzatos jelentőségük van. Minden esetre félelmetesen szórakoztatóak. Az afrikai törzsi táncok önmagukban véve len. A Shinta Shinta Társaság azt szeretné elérni, hogy ez a szájról szájra hagyományozott tudomány közkinccsé váljék, s ha lehet, csatlakozzék a modern orvostudományhoz. Ennek legtanfolyamokon idős „csodadok tor" évenken át neveli, képezi a fiatalokat ,akik végül is elérik azt a fokot, amikor fel lehet avatni őket. Az előadás ke.eté-' ben az egyik legérdekesebb bemutatnia, valóban tud bánni a legmérgesebb kígyókkal is, szembe kell néznie egy sokkal nagyobb veszéllyel is: Meg kell küzdenie egy krokodillal, amely a hagyományos hit szeA

hegy i település keskeny utcáján parádés menet. Elöl két jól megtermett fiatalember háromszárú nádsípon zenél. Mögöttük vázákkal, étkekkel, tányérokkal, zászlócskákkal lányok és legények vonulnak. Utánuk egy csacsi kocog, nyergéhez ládaszerű valamit kötöttek. Hasonló ládák és táblák voltak az ökörfogatokon is. Az ökrök szarvát selyempántllkákkal, nyakát virágfüzérrel díszítették fel. A menetet egy ősz öregember zárta be, fején a „berittával", e különleges népviseleti fejfedővel. — Mi történik? — kérdeztem az öreget. — Semmi különös, — válaszolta az öreg. — Giovanna, az unokám férjhez megy Enricóhoz, a szomszéd falubeli legényhez. Az öregtől megtudtam, hogy most éppen a „hozományszállítás" szertartását láthattam. Igen nagy értéke van a bútordaraboknak. A szardíniaiak darabokra szedik szét az ágyakat, a szekrényeket, a ládákat, és úgy szállítják el, hogy minél többnek lássék a hozomány, és csadálkozzanak a falubeliek. Többen egy díszes, faragott ládát cipelnek — ebben a hozomány legszebb és legértékesebb darabjait fogják őrizni. — Ez a szertartás éppen olyan ősi, mint maga Szardínia — világosít fel az öreg. — Es tudja-e hogyan keletkezett szigetünk? Amikor isten megteremtette a világot, észrevette, hogy kifelejtette Szardíniát. Már csak maréknyi köve maradt. Az isten mérgében a köveket hajította le, így keletkezett Szardínia. Érdekes múlt Európában nem nagyon ismerik Szardíniát. Legelső lakói, ősi törzsek kőbálványokból 20—25 méter magas ferde kúphoz hasonló toronyszerű építményeket alkottak. Sem a történészek, sem a régészek nem tudják megmagyarázni, mi célt szolgáltak. Megállapították, hogy ezeket a „nuragákat" Időszámításunk előtt a III—II. században, tehát a bronzkorban építették. Környékükön rengeteg munkaeszközre és szerszámra bukkantak, ami azt bizonyította, hogy ezek a törzsek élénk kereskedelmet folytattak a Pi reneusi-félszigettel és az Égei N. KRASZNOVSZKAJA SZARDÍNÍAI RJ PORTJA tengeri szigetekkel. Kik voltak a nuragák építői? Időszámításunk előtt a IX. században föníciai hajósok kötöttek ki a szigeten, és Szaradomnak nevezték, ami lábnyomot jelent. Később a görögöktől származott az a legenda, hogy Héraklész fia, Szardon telepítette volna be a szigetet, s róla Szardoniának nevezték el. Az ősi szigetlakók ellenálltak a római hódításnak. A szárd rabszolgák iránt nem volt nagy kereslet a római birodalomban, mert törhetetA „Domus de lanas" — neolit kori sírmaradvány, amely a szardíniaiak képzelete szerint ismeretlen eredetű ériások hajléka volt len szelleműek voltak, s így keletkezett az a közmondás, hogy „olcsó, mint a szárd". A sziget lázadásairól volt híres. 1720-ban a Savoyai család tulajdona lett, 1861-től az Egyesült Olasz Királyság szerves része. Napjainkban pedig az Olasz Köztársaság autonóm területe. Büszke nép A fabódék egy sziklabarlang bejáratát rejtik el. Egy kófaragó lakik benne családostul. Szardínia fiaihoz mostoha a sors. A szardíniaiak ritkán hagyják el az Appenini-félszigettől mindössze 115 kilométerre fekvő sajátos szigetországukat. A modern világban repülőgéppel egy óra alatt Rómában vagy Nápolyban lehetnek. De minek? Bevásárolni? Ehhez nem kell utazniuk: felnyergelik a szamarat és bekocogtatnak a legközelebbi városkába. Munkakereséssel meg nem próbálkoznak. Szardíniában jelenleg mintegy 60 ezer a munkanélküliek száma, a kontinentális Olaszországban több mint kétmillió. Aztán hogyan beszéljenek ott? A szardínia! gyerekek kezdetben egy szót sem értenek a hivatalos olasz nyelvből. Ha megkérdeznek egy szardíniait olasz-e, csak vállat von és értetlenkedve így válaszol: „No signor, sono sardo" (nem uram, én szárd vagyok). A hegylakó szardíniaiak csiszolatlan kőtömbökből vagy maguk csinálta téglából emelt kalibákban laknak. A szoba közepén van a tűzhely, amelynél a pásztorok a juhsajtot készítik ki. A családfő ősi szokás szerint nyáron az udvaron, télen a tűzhely mellett a padlón hál. A családfők különben gyakran maradnak el: együtt vándorolnak a nyájjal. Viszont a szardínia! parasztasszonyokat ritkán láthatjuk a földeken vagy legelőkön. Az ő kötelességük őrizni a családi tűzhelyet. A szardíniaiak étkezése nagyon szegényes és egyhangú. A hagyományos szardínlai ételek ma már csak drága éttermekben kaphatók, mint például a dolce sardo és a fiore sardo juhsajt, a tengervízben illatos füvekkel főzött hal, „vadász módra" elkészített vaddisznósült stb. A sziget híres domborműves vázáiról, gyapjúszőtteseiről, poharairól, kosarairól, amelyek mind kézművesek mesterművei. A fonott kosarakról lett világhírű az utóbbi időben Castelsardo. A szardíniaiak ma sem válnának meg hagyományos népviseletüktől: a fehér lenvászoningtől, az „orbace" mellénytől, lennadrágaiktól és térdig érő lábszárvédőiktől, széles bőrtúszőjüktől, amelynél mindig ott van az ősi tűzcsiholó kovakő. A pásztorok ujjatlan báránybőr átalvető ködmönt viselnek. Az ünnepi viselet nagyszülőről unokára száll. Szardíniában sok a gyerek. A nőket a szülések száma szerint tartják becsben. Az a szokás, hogy a tűzhely mellett kell szülni, mert a tűzhely náluk a boldogság és a jólét jelképe. A szomszédok összegyűlnek a szülő nő házában. A férjnek a bejáratnál ki kell akasztania lennadrágját, és ott kell állnia. Az ajándékokkal érkező vendégek botjukkal jót húznak a nadrágra, s közben vaskos élcelődéssel fűszerezik a gratulációt ... A szigetnek még sok titka van a külvilág előtt. Nem hiába nevezik Szardíniát a rejtélyek szigetének.