Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-01 / 210. szám, kedd

Ä fejlődés tükörképe T

izenketten voltunk. Lacin kívül mind régi párttagok, akik az illegális mozgalomban vettek részt, s azelőtt a Csehszlovák Kommunista Párt tagjai voltak. Laci, akit „rémhírterjesztés" miatt internáltak, még Sárospatakon került közénk, jó kommunistát neveltünk belőle, és megosztotta velünk a kommunisták sorsát. Bárkányi Károly, a volt beregszászi tornatanár szabadságörömét hangos füttyszóval fejezte ki. Csak Csillag Miklós maradt komoly. Arra gondolt, mit fogunk enni addig, amíg visszamehetünk a völgybe a Vörös Hadsereg liez. A gyalogút állandóan felfelé vitt jó meredeken az erdő felé. Majd az erdő mellett gyalogoltunk s jól láttuk madártávlatból a völgybe visszavonuló magyar hadsereget. Késő délután belevetettük magunkat az erdőbe, s már csak az erdő suttogása hallatszott. Élelmünk három kenyérből, 5—6 kiló krumpliból és két leveskonzervből állott. Este krumplilevest főztünk egy zuhogó patakocska partján, Jó sok vízzel és kevés krumplival, mindnyájan egy vékony szelet kenyeret ettünk, s ezzel tartalékunk liarmadrészének nyakára hágtunk. Hangulatunk azonban kitűnő volt. Mindnyájunk mögött 3—4 évi börtön, katonai fogház, internáló tábor, évek óta meg sem mozdulhattunk csendőr vagy keretlegény nélkül, s most szabadok vagyunk, mint a madár, hangosan örülhetünk a sikerült szökésnek, a Vörös Hadsereg előnyomulásának és minden reményünk megvan ahhoz, hogy néhány nap múlva fegyverrel közünkben harcolhatunk a fasizmus ellen. Éjszaka Nándor állt őrséget. Kora reggel mindnyájan oly könnyű szívvel ébredtünk, mintha nem is a kemény föld, hanem a hazai párnás ágy lett volna a fekvőhelyünk. Sehol semmi nesz a madárcsicsergésen kívül, a legnagyobb nyugalom s határtalan jókedv uralkodott. Károly azt javasolta, hogy reggeli helyett tornászszunk, azonban előbb jól mossuk le a sok vonulás szennyét a kis patakban Évekkel fiatalodtunk a fürdő, a borotválkozás s a víg ugrándozás után. Aztán az első legális pártgyülésre ültünk össze. A gyűlés nem volt formához kötve, nem választottunk sem elnököt, sem titkárt, részt vett azon pártonkívüli is, de határozatunk, amit papír helyet szívünkbe írtunk, az volt, hogy nem várunk addig, amíg a terület felszabadul a fasiszta seregek alól, hanem megindulunk a hegyeken át kelet felé és mindennap járőrt küldünk le a völgybe, hogy kiderítse, elértük-e már a Vörös Hadsereg vonalát. Elhatároztuk, hogy az alakulatnál jelentkezünk és kérjük felvételünket a harcoló Vörös Hadseregbe. Megkezdődött az étlen-szomJan vonulás, állandóan kelet felé, arra, ahonnan a napkeltét láttuk. Hegy és völgy, sűrű és ritka erdő váltja egymást, néha néha lehajlás egy félig érett málnabokorhoz, vagy az áfonya savanykás, éretlen gyümölcséhez. Éhesek voltunk, de vígak, jókedvűek és csak azokat az elvtársakat sajnáltuk, akik most nem lehettek közöttünk. Szegény Matyi barátunk, tőle még a sötét éjszakában sem maradt el Karádi, s (gy ő még most is ott vonul a kerettel. Nem tudtuk, mi van a szatmárnémeti sejt tagjaival, elindultak-e ők is, vagy Marci még most is kitart a magáé mellett, hogy csak az országhatárokon belül kell megszökni a századtól, mert csak ott találhatunk oly búvóhelyet, ahol biztos a megmenekülésünk ... Elfogyott már a leveskonzerv, megettük az utolsó szem krumplit és már a kenyér ízére sem emlékeztünk. Már nem is vitatkoztunk azon, árt-e az üres gyomornak az éretlen bogyó, mérges-e a gomba, amelyet Bárkányi ehetőnek vélt, jobb-e úgy takarékoskodni az erővel, hogy fekszünk egész nap, vagy talán úgy jobb, ha erőltetett menettel megyünk kelet felé. S járőrjeink, felderítőink ismételten azzal jönnek vissza a völgybe, hogy még mindig a magyarok vonulnak. A nyolcadik napon hiába vártuk vissza Csillag Miklóst és Bárkányi Károlyt, akik aznap már reggeltől a völgyet figyelték, pedig már delelőn állott a nap a sűrű erdő fölött. Az éhség borzalmasan kínozta a fiúkat, nem segített már a szabadság érzete sem. Elhatároztuk, hogy az egész csapat elindul a völgybe, valame'lyik faluba élelmet szerezni. S már látjuk is az egyik magaslatról a völgyet, ahol szekerek, teherautók és gyalogosok vonulnak. Lövés nem hallatszik, itt fenn oly csendesség honol, mintha sehol sem lenne háború, amikor egy ösvényen lovast pillantunk meg, aki előtt egy gyalogos siet fel a hegyre. Bokrok mögé bújunk, s csak akkor állunk fel, amikor a gyalogosban felismerjük Károlyt és az Idegen, sohsem látott uniformisba öltözött lovast. Mindnyájunk szeméből kibugygyan a könny, amikor a katona sapkáján meglátjuk a vörös csillagot. Felhangzott ajkunkon az Internacionálé, amit éveken át csak zümmögve énekeltük. Majdnem agyoncsókoltuk a katonát, aki csak annyit értett az egészből, hogy örömükben síró, felnőtt emberek egymást és őt csókolva örülnek a megszerzett szabadságnak. Fél óra sem múlott el, amikor egy tüzérszázad parancsnoka e'lőtt magyar, szlovák, német és ukrán nyelven nem kenyér után érdeklődtünk, hanem fegyvert kértünk, hogy részt vehessünk a tőlünk pár kilométerre folyó harcban. Az őrnagy mosolyogva erősítette, hogy neki nem áll módjában minket a hadsereg kötelékébe felvenni, nincs is felesleges fe'gyvere, de ha segíteni akarunk a hadseregnek. építsünk újjá egy, a magyarok által felrobbantott kis hidat, hogy az ágyúkat ne kelljen a patakmedren vontatni. Én hidász voltam cseh katona koromban. A kopott szekercékkel már döngetjük is a nagy szilfákat s építettük az ideiglenes átjárót a tüzéreknek. Sötétedett, amikor jelentettem az őrnagynak a munka elvégzését. Talán gyomrom korgását is meghallotta, mert azt ajánlotta, feküdjünk le egyelőre aludni, s ha megérkezik a tábori konyha, felébresztenek. Pár perc múlva aludtunk is, mint a bunda, s csak arra az orrcsíklandozó illatra ébredtem, amelyet az orrom elé tett kásás tál árasztott. Életem legjobb kásáját ettem, nem is tudom már mennyit, mert aludtam evés közben és csak a hasamra sütő nap melegítő sugara ébresztett fel másnap reggel. S megint ettünk a minket körülálló vöröskatonák sajkájából, s ismét felséges ízű kását hússal, amenynyit csak bírtunk. Sokat bírtunk, mert néhány napja csak a zöld bogyók és a felszabadulás öröme tartott bennünk lelket. Már harmadnapja vonultunk minden kísérő nélkül a hátországban az ország belseje felé. Állandóan távolodtunk a fronttól, de már ne'm tizenketten vagyunk, mert közben befutottak a szatmárnémeti csoport tagjai is, akik — mint gondoltuk is — ahogy meglátták a században, hogy a kassäiak eltűntek és a századparancsnok kijelentette, hogy a legelső továbi szökési kísérletre megtizedelteti a századot, az első lehetséges alkalommal megszöktek és hosszú bolyongás után nálunk köttöttek ki. A szovjet őrnagy — bármily jóakarattal volt is irántunk — nem vehetett fel századába. Azt ajánlotta, menjünk az alhadnagy kíséretében hátrafelé, és ha találunk egy politikai részleget, igazoltassuk le magunkat, csak így kerülhetünk be a hadseregbe mint a Vörös Hadsereg önkéntesei. Az alhadnagy azonban már másnap otthagyott bennünket, és így minden kísérő nélkül vonultunk rendesen csapatrendben hátrafelé a szétlőtt falvakon át. Harmadnap délben forró napsütésben ülünk az országút mellett s eszegélünk az őrnagytól kapott elemózsiából, amikor elhalad mellettünk egy német fogolycsoport egy fiatal orosz katona kíséretében. Marci nagyon harciasan kiabál a német katonákra s összevesz a kísérő orosz őrrel, aki fegyverét is ráfogja. Parázs vita indul, amikor megáll egy — az országúton éppen áthaladó — nyitott kis autó. Orosz tisztek ülnek benne s legnagyobb meglepetésünkre magyarul szólal meg az egyik őrnagy. — Min veszekedtek, magya rok? — kérdi a 40—50 körüli őrnagy a legtisztább magyarság gal. Odarohanunk az autóhoz és panaszkodunk a kis katonára. Az őrnagy mosolyogva hallgat minket, de nekünk is hirtelen kérdés Jut eszünkbe: — Hát maga hol tanult meg magyarul, szovjet tiszt létére? A válasz még meglepőbb. — Olvastátok a „Kárpáti rapszódiát?" Én volnék a szerzője. Egyszerre kiáltottuk Marcival: — Talán csak nem Illés Béla, az író?! — De igen, én vagyok ... — hangzik a felelet. A tiszt hirtelen íróvá változik át, aki örül annak, hogy rongyos, félig civil, félig katonaruhás alakok ismerik könyveit, nevét és társaihoz fordulva orosz nyelven mond vala mit. Valószínűleg azt, hogy még ezek az emberek is, akik sápadt arcukkal, rongyos ruházatukkal magukon viselik a kínos közelmúlt nyomait, ismerik őt, a hazájából politikai tény kedései és írásai miatt elűzött írót, aki a nagy orosz földön második hazájára talált. Máris kéréssel ostromoljuk. Segítsen minket hozzá ahhoz, hogy harcolhassunk, mint ő, a Vörös Hadsereg soraiban. Illés Béla Jó tanácsot ad. Menjünk ezen az úton tovább az egyik faluba, ahol a Vörös Hadsereg magyar politikai csoportja tartózkodik, ott keressük meg Fazekas elvtársat és mondjuk meg neki, hogy Illés Béla küldött bennünket. Ha igazolni tudjuk kommunista múltunkat, minden bizonnyal önkéntesel lehetünk a Vörös Hadseregnek. Másnap este megérkeztünk. A falu elején őr állt. Egy szavunkat sem értette és minden teketória nélkül bekísért a faluba. Ott nem a legudvariasabban egy kolhoz! tyúkketrecbe tessékel bennünket és ránk zárja a ketrec ajtaját. Másnap reggel hagyjuk el a tyúkketrecet és alapos tisztálkodás után Fazekas elvtárs elé kerülünk. Ű meghallgatja kívánságunkat és azzal bíztat, hogy délután odaérkezik a felsőbb politikai parancsnokság képviselője, és ha ő igazol bennünket, kívánságunk teljesülni fog. Már délutánra hajlik az idő, amikor jól illattalanítva és ruhánkat úgy-ahogy rendbehozva, sorban állunk az udvaron és szovjet katonaruhás, erélyes hangú, fekete, szúrós szemű férfi egymás után elhangzó kérdéseire felelek. Még arra is kiterjed a figyelme, hogy milyen sajtótermék jelent meg Kassán az illegalitásban, de különösen sok kérdést ad fel a volt kassai mozgalom vezetőiről. A beszélgetés sokáig tart, de végül is a legnagyobb barátsággal kezet nyújt és azt mondja: szervusz, elvtárs, práci česf, igazolni foglak a katonai parancsnokságon ... Oszoljt vezényel, magával viszi Marcit meg engem az egyik szobába, és egymás után megkezdődik társaink igazolása. Csakhamar megtudjuk, hogy a 4. ukrán front parancsa értelmében magyar politikai iskola alakul. Feladatunk egyrészt az lesz, hogy tolmácsok leszünk a fogoly magyar tisztek kihallgatásánál, másrészt pártiskolát szervezünk olyan magyar foglyok részére, akik hajlandók felvenni a harcot a Horthy-fasizmus és Hitlerék ellen. Hangszórókon beszélni fogunk a fronton át, egyszóval a fronttal vonulva végre fogjuk hajtani a frontparancsnokság utasításait. Késő éjszaka lett, mire a Vörös Hadsereg 4. ukrán frontja 18. hadseregének ezredkönyvébe beírták nevünket, adatainkat. Másnap a Vörös Hadsereg önkénteseiként kezdtük meg a szolgálatot. EDELMAN DÁVID A szerkesztőségi posta a mindennapi élet tükörképe. Gabonabetakarítás idején természetesen azt is visszatükrözi, hogy mezőgazdasági üzemeink milyen alapokat készítettek a gabonatermesztésnek. És azt is, hogyan készültek fel a nagy munkára, hol és mennyi a fogyatékosság az alkatrészellátásban, a felvásárlásban stb. Évekkel, másfélkét évtizeddel ezelőtt tucatjával kaptuk a leveleket a gabonabetakarítással kapcsolatos napi problémákról. Igen, jobbadán a problémákról. Arról, hogy a kedvezőtlen időjárás következtében soványan fizet a gabona, hogy nincs ki arasson, mert a fiatalok elhagyják a falut, kevés a gép, az ls törik, romlik s nincs pótalkatrész, nincs elég raktár, a felvásárló üzem nem veszi át a nedves gabonát, és így sorolhatnám még tovább. Még két-három évvel ezelőtt is a gabonabetakarításról hírt hozó leveleknek alig a fele dicsekedett az eredményekkel. Persze már az is nagy fejlődést mutatna — százalékban az 1950-es évekhez viszonyítva, — ha nem tudnánk, hogy nem az eredményekről írt levele'k száma szaporodott többszörösére. Nem bizony. Azokból csupán néhánnyal több érkezett, mint a korábbi években, ám a panaszos, a problémákról beszámoló levelek száma csaknem az egyötödére csökkent. Ez változtatta meg olyan kedvezően a százalékarányt. Szóval, két-három évvel ezelőtt is kevesebb levelet kapott a szerkesztőség, mint azelőtt. De annyi keveset még soha, mint az idén. Tévedés ne essék, a sikerekről, a gazdag termésről, a kiváló dolgozókról az Idén kaptuk a legtöbb levelet. De panasz, az nincs. Ha az ember nem közvetlen figyelője lett volna az idei gabonabetakarításnak, talán hajlamossá válna, hogy a problémák iránti közömbösséggel vádolja a korábban olyan bátor hangú levelezőket. Mert miről írnak az idén a levelezők? Nagyobb részben mindössze néhány soros írások fektísznek előttem. Meidlík Kálmán, nánal levelezőnk írása csupa dicséret. Csakász Imre, Csányi Tibor és a vendég kombájnosok teljesítménye naponta 8—10 hektár volt, pedig árpából egy-egy hektárról 35, búzából pedig 32 mázsát kellett kicsépelni. Ilyen termés még nem volt a Párkányi Állami Gazdaság nánai részlegén. S a szalma? Már az utolsó bálákat rakják kazlakba, a lánctalpasok pedig a nyomukban vannak. A pati szövetkezet (komáromi járás) gabonabetakarításáról Kádek Gábor számol be. De nem is beszámoló az a néhány sor, hanem szavakba formált lelkesedés. Hiszen a tervezett 24 mázsa helyett 32 mázsa tavaszi árpa termett hektáronként. Búzából a levél írásakor még nem számították ki az átlagos hektárhozamot, de a tervezett 26 mázsás átlaggal szemben a „leggyengébb" parcella 35, a legjobb 42 mázsával fizetett hektáronként. S a szemveszteség mindössze 1,6 százalék, — dicsekszenek a szövetkezet vezetői — pedig saját kombájn híján rakovníki kombájnosok aratták le a patlak gabonáját. Még az eddigieknél is szűkszavúbbak a kissáróiak. Jelentésük táviratnak sem hosszú. „Csupán" annyiról tudósítanak, hogy a szövetkezetben befejezték az aratást, búzából 50,5 mázsa az átlagos hektárhozam, a szerződéses gabonaeladást pedig 150 százalékra teljesítették: „Alig" kétszer annyit adtak el a gabonából, mint 10—12 évvel ezelőtt. S mellékesen; a következő gazdasági évben nem akarnak abraktakarmányt vásárolni (csak cserélni a takarmánykeverő üzemmel), pedig legalább háromszor annyi abraktakarmányt fognak feletetni, mint az említett években. A kitüntetett kiskéri szövetkezet aratási „problémáiról" nem is az EFSZ, hanem a helyi nemzeti bizottság értesített. Nincs abban egy szó sem az eredményekről. Egyszerűen meghívják szerkesztőségünk képviselőit az aratási ünnepségre. Űk bizonyára tudják, hogy miért. De azért olvasóinkkal együtt mi is sejtjük, hogy azon az ünnepségen nem panaszkodni akarnak. Most már az értesítést várjuk az ünnepség időpontjáról. Érdekes, de egyúttal érthető is, hogy a gabonabetakarítással kapcsolatosan éppen a legnagyobb és legjobb gabonatermő területekről kaptuk a legkevesebb Jelentést. A dunaszerdahelyi, galántai és a komáromi járásban úgyszólván észrevétlenül learattak. Talán a levelezők ls sejtették, hogy amíg a nekibuzdulástól a postára adásig és a nyomdafestékig jut az írás, már régen vége a gabonabetakarításnak. Az a néhány levél, amelyet az említett vidékről kaptunk, arra enged következtetni, hogyha nem voltak is egészen bizonyosak a hektárhozamokban, minden idők legjobb termésére számítottak. És minek arról írni, amit természetesnek vettek. Pedig ... Az ország legkeletibb részéből is több levél beszámol a gabonabetakarítás eredményeiről. Mató Pál a somodi szövetkezetről Ir, amely a košicei járásban elsőnek fejezte be az aratást. Itt a hektárhozam ugyan messze elmarad a csallóközi, mátyusföldi, sőt egyes bodrogközi szövetkezet eredményeitől, de itt a 24,5 mázsás átlagos hektárhozam is kiválónak számít a trebišovi és a michalovcel járás, tehát Kelet-Szlovákia déli járásainak átlagos eredményei mellett. Tény, hogy az utóbbi járásokban — sőt a košicei és a rozsnyói járásban is a sok évi átlagnál csak valamivel jobb a hektárhozam. Az is csak egyes szövetkezetek és állami gazdaságok jóvoltából jobb. Mert — főképp a Bodrogközben és Nagykapos vidékén egyes szövetkezetekben tavaly is, az idén is több mint 30 mázsa gabonát takarítottak be egy-egy hektárról, ugyanakkor a teljesen azonos feltételekkel rendelkező szomszédos szövetkezetekben alig 20 mázsa az átlagos hektár hozam. Nem csoda, ha csodálkozunk: miért e nagy különbség. Tavasszal ugyan megközelítőleg 40 ezer hektár földön megrekedt a talajvíz, a vízapadást pedig katasztrofális szárazság követte, mégsem merném azt mondani, hogy az átlagos gyenge hektárhozamoknak csupán ez az oka. Az igazi okokról persze nem kaptunk leveleket s mivel nem szeretnék a kiváló eredményeket elérő kelet-szlovákiai szövetkezetek, állami gazdaságok ünne'prontója lenni, hadd jegyezzem meg, hogy ott is egyre több az olyan mezőgazdasági üzem, amely nem az ún. szilárdítási alapot igyekszik Igénybe venni, hanem a saját termelésének növelésével teremt szilárd alapokat a gazdálkodás fejlesztéséhez. Már említettem, hogy a gabonabetakarltássa] kapcsolatban az idén több eredményjelző levelet kaptunk, mint korábban bármikor. (Elnézést kérünk azoktól a levelezőinktől, akiknek az írása több körülmény miatt nem látott nyomdafestéket. J Panaszos levél nem volt, Pedig voltak, vannak s bizonyára még a következő években is lesznek problémák, a gabonatermesztéssel, illetve betakarítással kapcsolatban is. De ha szabad előlegeznem: a problémákról Író emberek is sokat fejlődtek. Hovatovább nemcsak a mások, hanem a maguk sajátos ügyének is tekintik a helyben megoldható problémák rendezését. Befejezésül csak annyit: kiváló eredményeivel az idei gabonabetakarítás elvitathatatlanul a fejlődés tükörképe. De csupán ennyi lenne? A szerkesztőségi posta ennél valami többet bizonyít. Azt is, hogy a termelés változásaival párhuzamosan az emberek gondolkodásában is változott valami. Olyasvalami, aminek ma még nincs neve, s jobb híján nevezzük úgy, hogy ez a mezőgazdasági dolgozók fejlődésének tükörkéHARASZTI GYULA Háború volt..