Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-03 / 212. szám, csütörtök

SZU L ö K , NE VE LÖK FÓR U M A 0 Uj otthon vár — az internátus Az érettségi bizonyítvány vagy a kilencéves alapiskola bizonyítványa átvételének örömteli pillanataiban valahogy megfeledkezünk arról, mi is következik a megérdemelt nyári szünidő után. Megfeledkezünk arról, hogy megváltozik a családi otthonban töltött életünk módja, mert szeptemberben odahagyjuk otthonunkat, s első ízben új, szokatlan környezetbe kerülünk, amely nem kevés önállóságot fog tőlünk követelni. Igen, ismert tény, hogy ifjúságunknak csak egy kis része járhat tovább is iskolába saját szülővárosában, illetve lakhelyén. Jóval gyakoribb az az eset, hogy a diákoknak, egyetemi hallgatóknak, ipari tanulóknak más városba kell költözniük, hogy tovább tanulhassanak. Ebben az esetben új otthonuk az internátus, a diákotthon lesz. Cikkünkkel nem áll szándékunkban aggodalmat kelteni a szülőkben vagy gyermekeikben az idegen városbeli új otthon miatt. Nem szeretnénk, ha a szünidő élvezését bármiképpen is negatívan befolyásolná az említett változás okozta bizonytalanság. Csupán a szülői ház és az internátus közti különbségre szeretnénk röviden rámutatni, valamint megmutatni annak módját, hogy a gyermek ezt a különbséget miképpen küzdheti le. A diák- és iparitanuló-otthonok alapvető vonása, hogy egyidőben sok fiatal ember lakik együtt. Amennyiben megkívánjuk, hogy ez az együttélés megfeleljen a pedagógusok, orvosok és nevelők követelményeinek, úgy feltétlenül számos elkerülhetetlen előírással és szokással kell azt irányítanunk. A diákotthonban a diákok vagy ipari tanulók nemcsak laknak, étkeznek, tanulnak, hanem ugyanott alkalmat kell találniuk az aktív pihenésre és szórakozásra is. Ha azt akarjuk, hogy mindez megvalósuljon, úgy a diákotthon életében első követelményként a pontos, jóelőre megfontolt szervezettséget kell érvényesítenünk. Meg kell állapítanunk a feikfilés, az étkezés, a kötelező tanulás, a szórakozás, valamint a lefekvés idejét. A diák- és iparitanuló-otthonok életében második elvként a lakók fegyelmezettségét kell említenünk. Ezzel semmi szükség részletesebben foglalkoznunk. Közismert tény, hogy a kollektív élet merőben elképzelhetetlen a kollektíva tagjainak fegyelmezettsége nélkül. A fentebbi két elv a szervezettség és a fegyelmezettség a legfontosabb a diákotthonok életének irányításában. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy a gyermek számára, aki egész megelőző életét családi körben töltötte, könnyű és probléma nélküli lesz az említett két elvhez alkalmazkodni. Szakmai és gyakorlati tapasztalataink ennek épp az ellenkezőjéről tanúskodnak, jóllehet természetesen e téren is akadnak kivételek. Ügy véljük, annak érdekében, hogy a gyermek a szülői otthon környezetéből könynyen és zökkenő mentesen kerüljön át a diákotthon környezetébe, a szülőknek feltétlenül jóelőre fel kell készlteniök gyermeküket erre a változásra. Miben álljon ez a felkészítés? Mindenekelőtt vegyük alaposan szemügyre a diákotthonok szervezettségét s erre készítsük fel gyermekünket. Pszichológiai szempontból e felkészítésnek abból kellene állnia, hogy legalább néhány olyan követelményt szoktassunk meg gyermekünkkel, amelyek a diákotthonok szervezett életében feltétlenül szükségesek. Más szóval úgy is mondhatnánk, hogy a szülőnek arra kellene törekednie, hogy gyermeke életét pontosan szabályozzza a felkelés, étkezés, tanulás és szórakozás idejét illetően. Kétségtelen, hogy sok családban nagyon nehéz e követelmény megvalósítása. Olykor, mivel mind a két szülő alkalmazásban van, lehetetlen ellenőrizniük a gyermek megszabott napirendjének betartását. Jóval gyakoribbak azonban az olyan esetek, amikor a gyermek életrendje előbb soha nem volt pontosan megszabva, ezért ha röviddel a diákotthonba indulása előtt követeljük meg tőle az ilyen életrend betartását, csupán gyenge eredményeket sikerül elérnünk. Itt, ha keveset is, de segíthet, ha a gyermeket naponta igyekszünk rávenni, hogy legalább képzeletben élje bele magát azokba a követelményekbe, amelyek új otthonában várnak rá. Az említett módszerek némileg mind megkönnyítik a váratlan környezet- és életmódváltozást. Mert számos nehézséggel találkozunk. Megváltozik a gyermek táplálkozása s alvása, ami testileg hosszabb ideig is kimerítheti a gyermeket. A kevésbé önálló természetűeknek nehézségeket okozhat a biztonságérzet hiánya, mivel ezt a biztonságot számukra a szülők állandó közelsége jelentette. Az új környezet kedvezőtlen hatással van a figyelem összpontosítására is a tanulmányok során, s néhány rossz jegy, amelyet kezdetben kap, a gyermeket hosszabb időre a gyengébb tanulók sorába vetheti vissza, ennek valamennyi — kedvezőtlen — következményével. Mint már fentebb említettük, a diákotthonok életében a második legfontosabb elv a fegyelmezettség. Mondanunk sem kell, hogy amennyiben a szülő otthon nem követelte meg elég energikusan a fegyelmezettséget gyermekétől, úgy az nagy problémákkal találja magát szemben a diákotthonban. Fegyelmezetlensége miatt büntetésekben lehet része, ez elégedetlenséggel és makacssággal tölti el nevelőivel szembei, ami visszahatóan mind kárára válik s tanuiásbeli előmenetelében mutatkozik meg. Az Ilyen diák ugyanis azonosítani szokta a nevelők követeléseit az iskola követelményeivel, s mivel nevelőjével rossz viszonyba kerül, meggyűlöli az Iskolát is — azt, hogy nem tanul nevelője elleni bosszúállásnak véli az elszenvedett büntetésekért. A szülőknek tehát tudatosítaniok kellene, hogy gyermekük távozása a szülői otthonból nem egyszerű dolíg s éppen ezért fel kell készlteniök gyermeküket erre a változásra. A felkészítés módja a gyermek és szülők közötti helyes viszonytól is függ, s elsősorban azt a területet kellene felölelnie, amelyen a gyermek a legsebezhetőbb. CZAKŰ MÁTYÁS, pszichológus A

Z AUTÖBUSZ nyáron a legképtelenebb közlekedési eszköz. Vékony bádogfalaí áthevülnek, a lebocsáthatatlan ablako• kon át betör a tűző napsugár, de a világűrből közvetített hő reménytelenül bennreked a rengő üvegtáblák között. Az einber nem üvegházi növény, mégis üvegházi hőségben párolódik. Még csak nem is tiltakozhatom, hiszen önként szálltam be a gumikerekeken gördülő kemencébe. Borotvált arcomat marta a sós veríték, s hiába szárítgattam a homl okomat, a zsebkendő csak zsebkendő, det. Kifizetted-e tisztességesen a megszabott árat. A revizor mindenki szemében egy kicsit felsőbb rendű hatalmasság. — Nem szeretem a revizorokat. Már diákkorom óta. Vonatozó, bejáró diák voltam. Egyszer otthon felejtettem a havijegyet. Harminc korona bírságot fizettem — mondja útitársam. — Hiába bizonygattam, hogy becsületesen megvettem a jegyet, csak otthonfelejtettem, kímélet nélkül kiszabta rám a bírságot. Két hét múlva be is hajtották apámon. Azóta nem szeretem a revizorokat. nem szivacs. Szerencse, hogy kevés az utas. Így legalább a zsúfoltság kínjától ment meg bennünket a véletlen, s ez csak véletlen lehet, mert életemben csakis zsúfolt autóbuszt láttam. A szemközti ülésen verejtékező útitársam filozofikus nyugalommal tűri a gyötrő hőséget. Olykor elhessenti az orra hegyére szemtelenkedő legyet. Hiába való igyekezet, mert a légy újra és újra visszaszáll. Tanító féle embernek nézem útitársamat. Szelíd az arca, szelíd a szeme. Kékpillantású, mint a nyári égbolt. Orra fölött a homlokát néhány vízszintes ránc barázdálja. Csakis tanító lehet, vagy ... Száz évvel ezelőtt a romantikus történelmi regényekben így ábrázolták a jehovista prédikátorokat. Csak az öltözéke korszerű: kissé kitérdelt nadrág és rövid ujjú ing. A haja szőke, vagy inkább ősz. Nem tudom eldönteni. Talán mégis ősz. A légy egy újabb támadása után csodálkozva feltekint: - Ügy látszik, ma nem adnak jegyet. Indulásunk óta eltelt tíz vagy tizenöt perc. Magam is csodálkozom, hogy nincs az autóbuszban senki, aki jegyet kínálna. Az autóbuszban az a szokás, hogy az embert már a felszállásnál megállítja a kalauz, s addig be sem engedi, míg meg nem veszi a jegyet. Van olyan autóbusz is, hogy nincs benne kalauz, akkor a sofőr adja a jegyet, de mindjárt az indulásnál. Jó elöl ülünk, a tetőre nyíló szellőztető nyílás alatt. Én háttal a kocsi belsejének. Nincs áttekintésem arról, mi történik mögöttem, pedig szemközt ülő útitársam szemén látom, valami történik, mert erősen figyel. Végül szóban is kifejezést ad észrevételeinek: — Ügy látszik, mégis adnak jegyet. Nem értem, miért tulajdonít olyan fontosságot a jegyárusítás aktusának. Magam is megfordulok, hadd lássam, mi történik a hátam mögött. Leghátul, a kocsi túlsó felén csinos kis kalauznő csattogtatja lyukasztóját. Az utasok zsebükben vagy pénztárcájukban pénz után kutatnak. A kocsi közepe táján hirtelen feláll egy tagbaszakadt, erős férfi. Vörhenyesen játszó haja, szigorú arckifejezése megkülönbözteti az autóbusz minden férfi utasától. A kocsi erősen döcög, ő mégis magabiztosan áll a talpán, pedig nem is tartja magát. M

ÁR feltűnt a többi utasnak is. Vörösbe játszó haja, magas, tagbaszakadt termete magában is eléggé feltűnő jelenség. Erősen figyeli a jegyeket árusító kalauznőt, s ez még feltűnőbbé teszi. Most már a kalauznő is észrevette. Látom, a lába szinte belegyökeredzett a kocsi padlójába. A szeme riadtan rebben, az arca egy pillanatra megdöbbenést és riadalmat tükröz. Azért csak tovább árulja a jegyeket. A férfi mozdulatlanul áll és figyeli. — Fogadok, hogy revizor — súgja halkan az útitársam. — Miből gondolja? — A revizorok mind egyformák. Ha nem is a testi proporcióik vagy a hajuk színe, de az arckifejezésük. Nézze azt a professzionális szigorúságot, fölényt és nagyképűséget. — Nem látok rajta semmi különöset — mondom tiltakozva. — Egyszerű utas, aki megúnta az üldögélést. Nem akar semmi mást, csak a lábát kinyújtani. Magam is felállók, mert a műanyaggal bevont ülés szinte égeti a testemet. Nadrágomat és alsóneműmet undorítóan tapadóvá áztatta a veríték. Szinte jólesik felállni. — Mégis revizor — mondja útitársam. — Nézze, már feltette a jelvényét. V

ALÓBAN. A kalauznőn és az utasokon erős nyugtalanság vesz erőt. A mindennapi élet egy jelentéktelen, kis drámája játszódik le a szemünk előtt, s úgy látszik, épp jelentéktelenségénél fogva tesz szert nem mindennapi jelentőségre. A revizor mindig olyasvalaki, akinek joga van számot kérni valamiről, ha másról nem, hát arról, megvetted-e jegye* AZ ÚJ BÁNOVCE NAD BEBRAVOU (Sugár felvétele] Útitársam most felháborodva felkapja a fejét: — Nézze, nézzél Hát szabad ezt? Tulajdonképpen semmit se látok. Az utasok egy idős asszonyka ülése köré csoportosultak. Középütt ott áll a revizor és a kistermetű kalauznő. Láthatólag nagy zavarral küszködik. Az idős parasztasszony arcát csak egy pillanatra látom, mikor kosara fölé hajlik, alighanem azért, hogy kivegye belőle a pénztárcáját. Csak hangokat hallok. — Hová utazik, nénike? — Ezt a revizor kérdezi. — Aranyidára — hangzik a válasz. — Akkor miért vett jegyet Hodkovicére. — Nem vettem. A kalauznő adta. — Miért adott ki kisebb útszakaszra szóló jegyet? A választ nem hallom. A revizor most már komolyan nekilát hivatása gyakorlásának. A kalauznőt végigkíséri az egész kocsi hosszában. Minden utassal megveteti a jegyet, aztán elkéri, s a kocsivezető melletti szolgálati ülésre telepedik. Előszed valami lajstromot, majd valami apró nyomtatványokat, és gyorsan kitölti őket. Aztán felkel és szétosztja mind az utasok között. Én is kapok egyet. Tulajdonképpen pótjegy. A revizor igazolja, hogy elvette az utas rendes jegyét, és ezt az igazolást adta helyette. L

ÁTOM, hogy a kocsiban mindenkit kellemetlenül érintett az aktus. Az utasok itt-ott összehajolnak. Félig tompított, bíráló megjegyzéseket hallok a revizor címére. Útitársam ls hozzámhajol. — Fölösleges professzió — mondja. — Az emberi bizalmatlanság hozta létre. Ne értsen félre. Tisztességes embernek és tisztességes állampolgárnak érzem magamat. Soha nem csaltam, soha nem loptam, s épp ezért mélységesen felháborít, hogy valakinek, aki ilyen jelvényt visel, joga legyen bármit is számon kérni tőlem. Maga a bizalmatlanság ténye a felháborító. A bizalmatlanság ténye maga, szinte kibírhatatlan szenvedést okoz. Á bizalmatlanság rád veti a szemét, s abban a pillanatban gyanúval mocskolja be önérzetedet. •— Ugyan. Hát revizor. Csak a kötelességét teljesíti — mondom közömbösen. A revizor, úgy látszik, meghallotta szavaimat, mert hálás pillantást vet felém. Méltatlankodó úlitársám sértődötten hallgat. Jászónál tovább nem megy a busz. Az utasok a kijárat felé tolakodnak. Szándékosan hátra maradok, s az ajtóban megkérdezem a revizortól: — Mikor indul a busz Stósz felé? — Tlz perc múlva — mondja és mosolyog. — Én is azzal megyek. A megállónál néhány percre egyedül maradunk. — Mi történt tulajdonképpen? — kérdezem az autóbuszban lezajlott jelenetre célozva. — A kalauznő csupa rokonszenvből kisebb útszakaszra szóló jegyet adott az asszonykának. Falubélije. — Mennyi a különbség? — Két korona negyven fillér. — Kifizetődik a közlekedési vállalatnak ez az ellenőrzés? — Ellenőrzés nélkül csakhamar mindenki ingyen utazgatna ... Kissé túlzónak érzem ezt a választ. Hiszen a kalauzoknak is fel kell mutatni valami teljesítményt. Az pedig csak a jegyárusítás révén mutatható fel. — Mégis, megmondhatna pontosabb adatokat? — A múlt hónapban kétezer kilencszáz koronát hajtottam be. — Mennyi a fizetése? A revizor csodálkozva rám tekint, azért csak megmondja: ezerhatszázötven korona. A napidíjak körülbelül háromszáz koronát tesznek ki havonta. — Tehát kilencszáz korona többlet — mondom. — Mégis kifizetődik. — Higgye el, nem megy másként. Ez a kötelességem. — Ez a kötelessége — mondom én is, mert érzem, hogy igaza van, pedig azelőtt úgy éreztem, hogy méltatlankodó útitársamnak van igaza. Mind a kettőnek igaza van. Lám, milyen bonyolult dolog az Igazság. F

ÖLJEGYEZTEM a revizor nevét. Rozman Augusztín. Hogy miért jegyeztem fel? Mert van érzéke a méltányosság iránt. Nem az idős asszonykát bírságolta meg, hanem a kalauznőt. A kalauznőt, aki puszta rokonszenvből két korona negyven fillérrel ajándékozta volna meg falubélijét. Furcsa botlása ellenére rokonszenves teremtés a kalauznő is. Becsületesen magára vállalta a hibát. Botlása ós utólag feltámadt becsületessége harminc korona többlet kiadást okoiott neki... Filozófikus hajlamú útii«rsam Jászon nyomtalanul eltűnt. BÁBI TIBOR