Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-19 / 228. szám, szombat

HŐSÜNK, Alom Tivador, borólunk, Alom Tivodar, nevetett : — Kisasszonyom - mondta szavának régies dallamóval -, itt, ahol annyi a férfi, mint a pelyva (és körülbelül annyit is ér, fűzte hozzá gondolatban, amint a hevenyészel szögesdrót kerítés mögött, szuronyok zord őrizete alatt háborgó táborra tekintett), itt akarja megtalálni a magas, barna ismeretlent, aki egyszer, ki tudja milyen illó hangulat rőzsetüzétől hevítve, megcsókolta önt? Ha legalább valami különös ismertetöjelét tudná mondta bizakodva —. Valóban nem emlékszik semmi ilyenre? Egy sebhely, egy romantikus forradás az arcon, egy fekete bélyeg a pofacsonton vagy a halántékon máris sokat segítene. Nem volt hősének sebhelye, forradása? De a lány tagadóan rázta a fejét. — Nem láttam én azon mokuláí annyit, sem, mint a kisujjam körme — mondta komolyan. — Férfi volt, és nekem csókot adott. Engedje meg a tiszt úr, hogy megkeressem — ragadta meg Alom Tivadar kezét szorosan, bizakodva. Érdes, kidolgozott keze volt a Ipnynak, mint az efféle szegény zsellérlányoknok általában lenni szokott, és Álom Tivadar megrendülten simogatta meg ezt a kemény, repedezett bőrű kezet. — Kisasszonyom — mondta gyöngéden —, mi holnap innen tovább megyünk. Ha akarja, kiállhat majd az út szélére - egy horpadt bádog Krisztust láttam a falu végén —, alkalmas hely nagyon, s nekem gondom lesz rá, hogy magát senki se háborgassa. S a legénység, istenemre, lassú menetben hagyja majd el a falut. De most mennem kell — hiszen magam is katonátlan vétkekért és főbenjáró bűnökért vagyok itt, futott ót az agyán sötéten —, s a tábor területére civil és asszonyszemély nem léphet be. Ezt belátja, ugye? A lány megrándult, mint akit méltatlan fájdalom, orvul rátörő bánat ér, és nem válaszolt. Csak sokára emelte fel a fejét, és a szeme könnyes volt, amikor mondta: — Hát ha nem, hót nem. Ó, hogy gyűlölöm ezt a szomorú háborút! Alom Tivadar aznap már másodszor érzett sóvárgó visszhangot feljajdulni zászlósi egyenruhája durva, tábori szövete alatt, mert jártában-keltében hallott már szörnyű háborúról, iszonyatos, rettenetes háborúról, átkozták előtte a véres háborút, szidták az embertelen, kegyetlen háborút, — mint ahogyan voltak olyanok is, okik hősi háborúról, diadalmas háborúról beszéltek, dicsőítették az igazságos háborút, sőt megemlítették a kikerülhetetlen háborút is, de eddig még senki sem nevezte előtte igazi nevén a keserű, bánatos, szomorú háborút. Éppen olyan volt ez, mint omikor mintegy húsz perccel ezelőtt — akkor ért véget a fekete arcú, elcsigázott, kiéhezett emberek elszállásolása a szélesen elterülő, kiürített majorságban — először figyelt fel a lány esdeklő szavára, amint a büntető tábor sötét tömegében egy magas, barna férfit keresett. Mert ez a szó is régen hiányzott már a háború megcsonkított szókincséből: itt, ebben a szomorú háborúban már régen nem voltak férfiak. Voltak katonák: köznyelven szólva, különösen amikor kenyeret osztogattak a laktanyák rácsos ablakain át, vitéz urak — vitéz úr, lökjön ki már egy fél cipót nekem is: az én uram is oda van. Voltak közlegények és tisztesek, gyűjtő nevükön általában: legénység vagy hé, emberek; akadtak itt-ott elvétve örömkatonák, csecsekatonák és hősök is, másrészt - és erről tanúskodott a szögesdrót kerítéssel körülvett, kiürített major is — bőven akadtak őrizetesek, fegyencek, szökött katonák, munkaszolgálatosok és fogdások is, de férfi nem volt közöttük egyetlen egy sem. A férfiakat éppúgy elsodorta a menetelések, sorakozák, riadók, bombázások, támadások és zárótüzek vihara, mint teszem azt az olyasfajta szavakat, mint lánc, lánc, eszterlánc, vagy mint az olyanokat, mint folyópart, kivilágított, fényes kirakat, lakodalom, fogócska vagy alkonyi séta. Vagy halpaprikás és balatoni csárda. Vagy álmodozás és szeretet. A ĽANY SAPADT, szép vonalú arcán megült a bánat. Alom Tivadart fásult tanácstalanság fogta el. — Csinos ember volt? — kérdezte halkan, szinte bocsánatkérően. =• Én aztat nem tudom,- zászlós úr, kérem - zokogott fel a lány. — Én nem néztem olyan szemmel az arcát, hogy is néztem volna? Nem vogyok én olyan, aki csak úgy, első látásra, belebámul a férfi arcába, mini valami városi cafat, este, a házfalak tövében sétálva, ha jópénzű legényre vadászik. Álom Tivadar meglepetten figyelt (el: — Hát talán nem is szerette? >- kérdezte megütközve. - Szerelemmel nem szerette azt a magas, barna férfit, kisasszonyom? — De hiszen az apám lehetett volna — sírt fel a lány K hót nem érti? De Alom Tivadar most már semmit sem értett. Az RÁCZ OLIVÉR Talón holmi álcázott kémnő, gondolta eleinte, amikor a lányt elébe vezették, tolón az ólálkodik itt e bánatos zsellérlány egyszerű kendője alatt, itt a front halálos közelében, ahol állandó, szakadatlan pusztulás leselkedik minden élőre, túlnan, az erdő sűrűje, és fentről, a felhők szürke gyapja közül. Talán valami ügyesen álcázott kémnő, akit erős fedezettel kell majd hátra küldeni az ünnepélyes és rideg tábori hádbíróság kardos, feszületes, zöldasztala elé, hogy szigorú szempárok kereszttüzében és reccsenő hangok unszolására valljon önmagáról és ismeretlen cinkosáról, akit makacsul férfinak nevez. Aztán, majd ha bebizonyosul a bűne, és ő nem tagad többé: elhagyja a paraszti beszédet, megvető, gyöngyöző kacagással felveti a fejét — gyönyörű, fehér nyakán még lum látszik a szörnyű, piros vonal baljós előjele —, gondosan titkolt rejtekhelyéről előhozatja drága ruháit, és lehorgasztott fejű sápadt tisztek komor sorfala között vonul a borzongás, vidéki kastély alagsorában berendezett börtönébe. Az ajtó előtt meghatott, szuronyos baka áll majd őrt, s amikor felvirrad a hajnal, büszke orccal, elbűvölően, elegánsan, illatoson lépked el újra a sápadt tisztek dermedt sorfala között. És aztán elvezetik, bekötik a szemét és agyonlövik. (Szép asszonynak ez jár kötél helyett.) És megperdülnek még egyszer a dobok, és a pap kezében meglendül a fekete posztóval bevont feszület, és ebben a háborúban senki sem beszél többé arról az ismeretlen férfiról. De ö igazán férfi volt, zászlós úr, higgye el, hajtogatta a lány makacsul, akkor is, amikor a tábori őrök Alom Tivadar elé vezették, mondván: — Zászlós úr, ez a bolondos lány valami magas, barna katonát keres. Egy magas, barna férfit keresek, zászlós úr, lihegte a lány, s mikor a sisakos, szuronyos tábori csendőr ráripokodott: — Itt csak katonák vannak, galambom, hallod-e? — konokul, kétségbeesetten hajtogatta: De ô férfi volt, igazán férfi, hát mért nem hiszik el nekem? AZTAN AZT HITTE Alom Tivadar, hogy bajba került, szegény nő ez a lány, ez a szerencsétlen, aki még meg sem született gyermeke apját keresi a szuronyokkal és gépfegyverekkel őrzött őrizetesek között. Vagy szeretőjét kereső, elhagyatott árva. Vagy egy futó ölelés izére emlékező, sóvárgó, szerelemre éhes, buta kis nőstény. De a Ióny hangja újra felsírt mellette: — Hát nem érti? Amikor tavasszal erre jártak, ó is magukkal volt: megismertem a zászlós urat meg azt a cudar őrmestert is. oki vezette őket. Azt a vörös arcú, kegyetlen szeműt, akinek három érem fityeg a mellén. Megismertem őtet, zászlós úr! Az a komisz ember vezette őket akkor is. De akkor nem mert hozzájuk nyúlni, akkor még nem verte őket ököllel, nem rugdosta őket csizmával, mint most a gyalázatos. Hót mért veri őket? Azért, mert visszafelé gyönnek? Azért, mert csatát vesztettek? Hát tehetnek ők arról? Mért nem adtak nekik jobb puskát, több ágyút, meleg ruhát, mért nem etették őket hússal, fehér kenyérrel, mért nem itótták piros borral, hogy erősek legyenek? Hát ezért már rugdosni kell őket? — De hiszen ezek nem ugyanazok kisasszonyom •=> mondta Alom Tivadar elszoruló lélegzettel. - Csak az őrmester ugyanaz, a többiek 1- a többiek rabok. — Le-, horgasztotta a fejét. Úgy érezte, mintha egy könyörtelen hang süvítene át az alkonyon és a párás levegőn, és bosszúálló torokkal harsogná, mint egy ítéletet: Ezek hazaárulók, katonaszökevények, parancsmegtagadók, bűnözők és fegyencek, megátalkodottak és gyehennák tüzére szántak! De a lány felcsukló hangja áttört a hangtalanul torlódó, komor szózaton, fájdalmas csodálkozással kérdezte: — Nem ugyanazok? Hát az őrmesterekkel, tiszt urakkal nem ugyanazok jönnek vissza, akik elmentek velük? Szűzmárióm, de hát okkor hova lett az én magas, barna emberem? Hová lett az a férfi, hová tették, maguk gonoszok? — Kije volt magának az a férfi, kisasszonyom? — kérdezte Álom Tivadar szavának gyengéd balzsamával. De a lány nem válaszolt. Csak sokára mozdult, megigazította a kendőjét a dereka körül, a kezét nyújtotta félszegen: — Isten megáldja, zászlós úr. Elmegyek. Köszönöm a hozzám való jóságát. Két lassú, tétova lépés után megállt, visszafordult. I- Én nem tudom, ki volt az a férfi - mondta csendesen, fakó nyugodtra válva. - Nekem a Krisztusom voltmert csak ő szokott így megjelenni a bűnös embereknek. Nem tudom, hogy ki volt. Csak azt tudom, hogy amikor tavasszal átvonultak a falun — ott álltak meg a téren, ahol ma sorakoztatták őket —, nekem akkor hozták meg az értesítést, hogy elesett — elesett a szeretőm, zászlós úr. Pedig még nem is voltunk megesküdve, érti maga ezt? A szeme és az ajka még most is kerekre, iszonyodóra tárult az emlékezéstől és a? igazságtalanságtól, mintha még most sem értené, hogy ezt is lehet. Megrázta a fejét, halkan folytatta, rekedten szállt a hangja, át a sűrűsödő ködön, a feketedő esten, ót az elmúlt időn és az emlékezésen, át azon a szakadékszerű két lépésen, amely Álom Tivadartól immár elválasztotta. NEM IS VOLTUNK MEGESKÜDVE, és ő elesett. De a gyerek, a kicsi fiúnk már ott sírt a bölcsőben, és én végig sikítoztam a falut. Emberek! Elesett a Jóska! Emberek, ki neveli fel most már az én apátlan porontyomat? A szója keserű váddá görbült, szárazon folytatta: De az emberek nem szántak. Nem szánták a fájdalmamat, mocskolták a bánatomat a szégyentelenek. „Előbb kellett volna rínod, Ilon" mondták a gyalázatosak, amikor én ott őrjöngtem a falu közepén, a kezemben a pecsétes levéllel. „Előbb kellett volna meggondolnod, ki neveli fel a fattyadat, te falu candrájo!" — Igy acsarkodtak, így ugattak rám a népek, zászlós úr, így pisrkoltak — még a tulajdon keresztanyám is szóval dobált, zászlós úr. Aztán már a katonák is belém akaszkodtak ott a téren, még olyan is volt, aki nevetett rajtam, kinevette a fájdalmamat, de hát nekik szabad volt: nem az ő falujuk ez, nem közülük való voltam. Hanem a Jóska, az nekik is a testvérük volt, az katona volt. a Jóska az elesett, ahogyan közülük is bármelyik eleshetett, bármelyikük hagyhatott otthon porontyot a szeretőjének, akivel még meg sem volt esketve, hát ezért nem volt szép a katonáktól sem, zászlós úr, hogy kicsúfoltak. Én meg csak ríttam, mint az eszeveszett, aztán letéptem a kendőt a fejemről, rohanni akartam, menekülni, el a szégyentől, a kétségbeeséstől, neki a víznek, a halólnak. Ki neveli fel most már az én árva gyermekemet? És akkor az a magas, barna férfi kilépett a sorból; pedig biztosan nem is lett volna szabad neki kilépnie a sorból, ugye, zászlós úr, talán meg is büntették emiatt; de ő mégis kilépett a sorból, megfogta a vállam, megcsókolta az arcom, aztán azt mondta: Ne félj, húgom; majd mi felneveljük. Mi itt mindannyian, mag akik még rajtunk kívül megmaradnak. Ezt mondta, zászlós úr, az én fájdalmamban, az én szégyenemben, ezt mondta nekem. Hát nem a megváltóm volt? Elhallgatott, az alakja, a kendős, megtiport alakja tompán olvadt bele a ködbe. Tűnődve állt, lehorgasztott fejjel, és már csak sejteni lehetett, hogy ott van. De aztán meglebbent a köd, és Alom Tivador már csak meszsziről, nagyon messziről hallotta a lány elhalkuló hangját: — De az is lehet, hogy csak egy megfáradt, öreg katona volt, ahogyan maga mondja ... Alom Tivadar még percek múlva is ott állt a magányban, az estben és a ködben, és úgy érezte, a Ióny szavai még mindig ott szállnak valahol az ágyútépte erdők és qrónótszaggatta földek felett, és hangtalanul suttogta bele a csöndbe: — Nem, kisasszonyom, ő férfi volt. Igazán férfi volt. AZTAN LASSAN SARKON FORDULT, és elindult a szö. gesdróttal körülkerített, sötétségbe süppedt tábor felé. Puffancs és a mi házunk S

enki sem tudta, hogyan került a házba. Egy délután, munkából hazatérve, a lépcsóházban találtam A házbeli gyerekek örömtáncot jártak körülötte, és a legelképesztőbb dolgokkal etették. Származását sötét titok fedte. Lehet, hogy valami előkelő, mogorva vadászeb vére csörgedezett ereiben. De az sincs kizárva, hogy anyai ágon valami íncifinci ölebecskét mondhat ősének. Lényegében mindez nem is fontos. Az ebecske mindettől függetlenül létezett, és a miénk volt. Mert azt talín mondanom sem kell, hogy a jövevényt az egész ház egyből adoptálta. Amolyan kollektív kutya lett. Mindenkié. Valaki elnevezte Puffancsuk — kicsi volt, gömbölyű, ét cipőgombszeme úgy fénylett, mint a gyémánt. Az örökbefogadási aktus után már csak a kvártély kérdését kellett eldönteni. A ház lakóinak választása Szabóékra esett, mivel Ők a földszinten laktak, és ngyebár Puffancstól senki sem kívánhatja, hogy emeleteket másszon. A lakók, az egészen más ... Pár napig zavartalanul örvendhettünk Puffancsnak. Egyszer azonban megszólított Rigó szomszéd, az ötödikről. — Szomszéd úr, maga ugyebár törvényIsmerő ember . . . Miért kell a Puffancsnak Szabóéknál lenni? — Hát csak kell, hogy valahol álomra hajtsa a fejét, — mondottam nem túlságosan törvényismerő módon. — Igen, igen ... Csakhát az az eb nem az övék... Az mindenkié. Jobban mondva senkiéi — ütötte a vasat a szomszéd. — Persze. Senkié. S mint ilyet, át kell adni a pecérnek, — helyeseltem buzgón. Rigó szomszéd akkor nem szólt semmit, de a házban másnap elterjedt a híre, hogy én szadista vagyok, és el akarom adni Puffancsot a pecérnek. S különben ís, ki tudja, a Sóváriék eltűnt ölebét is csak olyan egyén adhatta el, aki ismerős volt a helyi viszonyokkal. Egyszeriben megutált az egész ház. Kiss kiköpött, amikor elhaladt mellettem, Kovácsék azt mondták, hogy a kölcsön adott tévé antennára már nincs szükségük, tessék, viszszahozták, majd lesznek pár napig antenna nélkül. Csucsor! lemondta a szombati közös kirándulást. A ház tüntetően kezdte szeretni Puffancsot. A lépcsőházban minden ajtó előtt csontok, tejestinyérok között botorkáltunk. Engem nem túlságosan érdekelt a dolog. De akkor, amikor a feleségem kiragadta a kezemből a félig lerágott csirkecombot, hogy kell a Puffancsnak, kissé sokallottam a dolgot. Annyival is Inkább, mert a porcogót imádom. Puffancs pedig egy kettőre birtokába vette a házat, s az én ágyamat is. Azonban újabb bonyodalmak támadtak körülötte. Egyik nap megbetegedett. S mivel előző nap Kerekesné csirkebecsináltat adott neki, Csiperkéné az ötödikről azt a hírt kezdte terjeszteni, hogy meg kellene akadályozni, hogy Puffancs mindenféle kétes tudású gazdasszonyok főztjét legyen kénytelen megenni. A hír vétele után Kerekesné erőltetett tempóban végig akart gyalogolni Csiperkénén, csak a báz lakóinak kollektív meggyőző akciója után halasztotta későbbi időszakra ax agresszió megvalósítását. Nem is tudom, hová fejlődött volna a dolog, ha egy reggelre Puffancsnak bűi! helye nem támad. Eltűnt, olyan érszevétlenül, ahogy jött. A gyerekek expedíciót szerveztek felkutatására — eredménytelenül. S Puffanccsal együtt eltűnt a ház békéje is. Mert talán mondanom sem kell, hogy mindenki az ebecske elleni aljas merényletről beszélt. Egyszerre mindenki visszaemlékezett meggondolatlan kijelentésemre a pecérrel kapcsolatban, tgy az első számú gyanúsított én vagyok, de a többiek sem kivételek. Csiperkéné váltig azt állítja, hogy Puffancs a csirkebecsináltak elől szökött meg, ezzel világosan Kerekesnére célzott. Ragályi a harmadikról azt állítja, hogy Csncsori autójában egy pléd szakasztott olyan, mint a Puf~ fancs bundája. Erre Csucsor! megesküdött, hogy Puffancsot Ragályi adta el egy birkáért, állami gazdaságban dolgozó számadőjuhász öccsének. Szavamra, nem tudom, miért szökött meg Pnffanc8. Nincs benne a kezem a dologban. Hiszen jómagam is megszerettem. Sőt még sajnálnám is, ha nem kellene arra gondolnom, hogy ezek ntán a csirkecsontokról én fogom leszopogatni a porcogókat — nem pedig Puffancs. AGÚCS VILMOS