Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-02 / 211. szám, szerda

I

tt ül velem szemben antik bútorzatú, József Attila utcai otthonában és tompavorös-fehór csíkos, egyszerű vászonruhában gőzölgő feketekávét, Jógkockával hűtött Whiskyt kínál. Így civilben semmi sem emlékeztet arra, hogy egy olyan kiváló színésznő ül előttem, akinek már a neve is fogalom... Sulyok Mária, Korsuth-díjas, Kiváló művész ... Talán csak szemének időnként fel-felvillanó parazsa őriz most is valamit abból a lenyűgöző erőből, amellyel esténként a színfalak közé lép. A művésznőt évekkel ezelőtt, a budapesti Vígszínház bratislaval vendégszereplésekor láttam először színpadon. Megilletődve szorongottain kezemben az erkély utolsó előtti sorába szóló kedvezményes diákjegyet, agyamban pedig idegesen lüktetett a gondolat: „közelről", életben láthatom majd a mozivászonról ismert rangos művészeket: Bulla Elmát, Ruttkal Évát, Sulyok Máriát, Benkő Gyulát, Páger Antalt és a többieket! Latinovics Zoltán váratlan megbetegedése miatt Sulyok Mária csak Thurzó Gábor: Záróra című színművében játszott. Egy második világháborúbeli kétes karSzabálytalan portré Négyszemközt Sulyok Máriával rierű nyilasfőhadnagy feleségét alakította kivételes színpadi művészettel, ügyelve a figura jellemének legkisebb árnyalataira is. Amikor az első részben színre lépett — akárcsak a többi nagyszerű művész belépésénél, — fogadtalásui hosszan tartó vastaps szakította meg az előadást. Ügy érzem, nem a véletlen csalfa játéka, hanem az ő hivatásszeretete okozta, hogy személyesen is éppen Thália biradolmában találkoztunk először, előadás közben a budapesti Körszínház öltözőjében. Tagadhatatlan: határtalan lelkesedés kell ahhoz, hogy a fárasztó szinházévad után, pihenés helyett, a tikkasztó hőségben is új címszerepet vállaljon valaki. A budapestiek kedvelt nyári színpadának, a Körszínháznak szűkes öltözőjében pillantottam meg hát Sulyok Máriát valóban „közelről". Arcán nyoma sem volt a fáradtságnak, Petőfi egyetlen befejezett drámája: a Tigris és hiéna előadásának első része után, mindössze egy legyezővé alakított újsággal próbálta enyhíteni az este sem szűnő kánikulát. „Nagy hőség van, de játszani muszáj! Petőfi feltétlenül megérdemli!" mondta mosolyogva s egy üres székre mutatva hellyel kínált. Én azonban csupán egy négyszemközti találkát kértem. Meglepett a válasszal: „Maga miképpen tervezte? Ön a vendég ..." Észerevette, mennyire készületlenül ért a fordulat, mert ismét mosollyal nyújtott kezet: „Megfelel holnap délután nálam? Pontban négykor várom." M

ost pedig itt ül velem szemben, s izzó szem villanásaival önkénytelenül hasít belém Thurzó Steingrubernéjának vagy Petőfi Predszlávájának emléke. De csak egy-egy pillanatra, hogy aztán ismét az elmúlt évek számtalan előadása során már talán több ezerszer is más-más jellemet öltő arcot figyeljem. Most, sa ját gondolataiba mélyedve, smink nélkül utánozhatatlanul eredeti... A csúcsig, a mai elismerésig és rangig nagyon göröngyös út vezetett. A kezdés pedig szinte szokatlan: tizenhét éves korában jut eszébe színésznőnek lenni. Pesten élő nővéréhez látogat, és találomra felvételi vizsgát tesz a Színiakadé mián. Sikerrel! Addig csaknem kizárólagosan szülőfalujában: a napjainkban Ausztriához tartó zó Királyhidán élt. Maradi, fojtogató erkölcsű falusi légkörben. Két példát említ illusztrálásképpen: ötödrangú, ripacskodó műkedvelő színtársulat előadását és egy-egy mozilátogatást is rossz szemmel néző iskola. Egy megfizethetetlen erényt azonban épp Királyhidáról hozott — a felelősségérzetet. A kora gyermekfejjel árvaságra jutott emberek ösztönös, korlátlan felelősségtudatát... Valóban. Az arca: fejét a fotel támlájának támasztva, a hőség ellen leredónyözött ablakokon betörő fénycsíkok szinte elhatárolják egymástól az arcrészeket. A magas, parancsoló homlokot, az élesen batárolt szigorú szemöldököt, az egyszer kerekre táguló, másszor keskenyre húzódó szemet, a bearanyló fénysugár színében halvénypiros árnyalatot kapó száj. Van ebben az arcban valami duzzogás, valami határozott fegyelem. És az élete is ilyen: duzzogással, fegyelemmel szigorított szívós küzdelem. B

árdolatlan tehetségként csöppent akkor, évtizedekkel ezelőtt, az új környezetbe. A főiskola elvégzése után a Művész Színházban kezdett, tagja volt a Nemzeti Színháznak, majd a Vígszínház alapítótagjainak egyike. Alakításai? Csak négyet-ötöt említek: Gertrúdisz a Bánk Bán-ban, királynő a Hamletben, Margit a III. Richárdban, Krisztina az Amerikai Elektrában, Hekabe a Trójai nőkben. — Mindent játszottam már. Sztvszorongató tragédiát és Jtsrfcgás-könnyeket fakasztó bohózatot. Az én eadifii repertoárom bizonyítja, hogy egy színészt nem lehet „specializálni", örökre beosztani egy alkatához illő szerepkörbe. Egyszerűen lehetetlenség, hogy valaki belecsavarodjon egy bizonyos jellemkategóriába. Így mondja: belecsavarodjon! Aztán megtoldja még: — Képtelenség, hiszen lesorvadnak képességei és ambíciói. Érdekes hangja van. A színpadon ércesen, tisztán zengő, a magánéletben enyhén fátyolos, egyegy szava szinte férfiasan mély. Hirtelen föláll és a szomszéd szobába invitál. Egy képre mutat: — Nézze! Csehszlovákiai emlék ... Évekig ebben a házban laktam Tótmegyeren a férjemmel, aki helybeli volt. A kép? Pirostetős, emeletes, kerttel övezett csinos családi ház festett mása. A művésznő szerint egyik ablakából egészen a Nyitra vidéki hegyeket, a másikból pedig „csak" Tardoskeddet lehetett látni. Az íróasztalból vaskos fényképalbum kerül elő. Vendéglátóm visszaül a fotelba és hosszú percekre a képekbe felejtkezik. Tőkés Anna, Urai Tivadar, Somlai... Mondat-töredékek kerülnek csak a noteszomba: „Érdekes szereg volt... Volt benne egy érdekes monológ... Számára ennyi is elég ahhoz, hogy számtalan emlék keljen életre. — Szerencse, hogy az ember többnyire elfelejti a kellemetlent s az évek múltán csak a szép marad meg — mondja később. T

artása, ahogy cigarettájából mélyet szippantva a fotel belsejébe süpped, teljesen laza, egyszerű. Úgy tűnik — pihen. Gondolataimban olvashat, mert töprengve mentegetőzik: — Nem vagyok jó pihenő. Állandóan tennem kell valamit. Erre a nyárra is, a Petőfi-dráma mellé, filmszerepet is vállaltam. Igaz, Petőfi, a drámaíró! Sulyok Mária rengeteget küzdött, nüg „meggyúrta" Predszláva szerepét. Rengetegszer elolvasta, a próbák alatt néha úgy érezte: képtelen szavahihetően eljátszani a hiénát. Rengeteg gyötrő fejtörést, egyéni próbálkozást követelt a figura bonyolult karakterének megkeresése. Hogy mégis kiválóan sikerült, arról csak annyit mond: „Győztem, megbirkóztam a feladattal!" A színház mai küldetésére, a színikritika sarkalatos kérdésére terelődik a beszélgetés. — A színházak világszerte új formákat keresnek. Válság? Soha! Buzgó törekvés és óriási távlatok! Most kezd csak kialakulni a színházélet valódi egyéni profilja. Az emberek érdeklődését napjaink szédületes életritmusában, teljesen új lélektani szempontokból kell megnyerni.... Már lobog benne a fáklya, elragadtatással beszél mindenről, ami a színházzal kapcsolatos. A színi kritika? „Veszélyes kérdés... Az az érzésem, néha inkább egymással vitatkoznak a bírálók, míg a színész teljesítményét elemzés helyett csak egy általános jelzővel intézik el." Mi a jó színész titka? „A fantázia." Miképpen alakítja át minden este a saját jellemét? „Másfél órával a kezdés előtt bemegyek a színházba és teljes lelki erővel összpontosítok. Az ajtón kívül hagyom a köznapok gondjait és minden mozdulatom már az eljátszandó figuráé." Éles mennydörgés csattan. Csak most tudatosítom, hogy aranyló fénysugarak helyett rég ónAmikor a színésznő — színésznőt ját sztk... f Radzlnszklj: Filmet forgatunk c. darabjában/. színű szürkeség bújik a szobába. Újabb dörrenés. Heves nyári záport sejtve, sietve fölállok. Véletlenül egy évtizedekkel ezelőtti fénykóp esik a szőnyegre. — És a kezdés? Milyen emlékei maradtak arra az időszakra? — kérdem még hirtelen. — A szép, boldog öntudatlanság és a mesterségi ösztönök között lebegtem — mondja kacagva, de szemében ismét az érett Steingrúberné vagy Predszláva ismert, éles emléke villan. G

yorsan búcsúzom, hiszen szüksége van még kilencven percre, hogy ma is teljesen Predszlavává változzon az esti előadásra. És még oda is kell érnie a Körszínházba ... MIKLÓSI PÉTER MIRŐL ÍRNAK A SZOVJET LAPOK A. Voznyeszenszkij költészetének bírálata I. Szelvinszkij a Lityeraturnaja Gazeta 17. számában foglalkozik a mai szovjet dráma, líra és elbeszélő költészet egyes kérdéseivel. Kritikájának a szovjet líra helyzetét mérlegelő részében többek között megállapítja, hogy Jevtusenko, Voznyeszenszkij és Rozsgyosztvenszkíj Irodalmi tevékenysége „kétségkívül új fejezet a szovjet költészet történetében". Közös érdemük abban rejlik, hogy — elvetve a kritika által hosszú időn át dédelgetett költők stílusbeli egyhangúságát — „Blok, Hlebnyikov, Majakovszkij, Paszternak és Bagrickij költészetével kezdtek érvelni". Ez az „újrafelfedezés" — mondja a kritikus — az egész országban új erőt kölcsönzött a fiatal költők mozgalmának, és erről nem szabad megfeledkezni. „Azonban — állapítja meg a továbbiakban — e munka elvégzése után költészetünk jelenlegi fejlődési állapotában időszerűvé vált, hogy elbeszélgessünk a költők bármelyikével". A cikk írója itt csupán Voznyeszenszkijjel vitázik, anélkül, hogy kétségbe vonná a fiatal költő „rendkívüli tehetségét, temperamentumát, éleslátását és szívének melegségét." Szerinte a tulajdonságbeli értékek biztosíthatnák azt, hogy Voznyeszenszkij „örökre emlékezetben maradó műveket" alkothasson, de abban gátolja Személyi szabadság és konformizmus őt az „esztétikai" felfogás és az, hogy gyakran az eredetieskedés vakvágányára téved, mondván: minden az enyém, ami nagy, ami jó, csak nehogy hasonlítsak valakire! A vitacikkíró végül leszögezi, hogy a költészet újítói mind szembefordultak tanítóikkal, „szétrombolták" elődeik poétikáját, és megalkották a magukét. A szürrealisták ugyanúgy, mint a futuristák vagy a konstruktivisták. „Voznyeszenszkij azonban — újítónak vallva magát — csupán a rombolást tűzte ki célul. A poétika szétrombolását általában. Ö semmilyen versmértékel nem ismer, például ütemes ritmussal kezdi, aztán áttér az időmértékesre, végül újságprózával fejezi be. Neki az sem számít, egyáltalán milyen szavak állnak egymás mellett. Hisz ez kész paródia. Tehát költészetbeli ízléstelenség." Véleményünk szerint Szelvinszkij kissé elfogultan és szkeptikusan szemléli a kísérletező fiatal szovjet költészetet. S ha bizonyos tekintetben igaza is van, a vita módszerét illetően egyáltalán nem helytálló, hogy a húszas években írt agitversekkel és csasztuskákkal érvel. A költészeti ízlés azóta nagyot változott s ezt ma nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel a címmel írt érdekes tanulmányt a Lityeraturnaja Rosszija egyik legutóbbi számában I Kon, a filozófiai tudományok doktora. Bevezetésképpen ismerteti Solomon Ach amerikai szociálpszichológus egyik kísérletének eredményét. Ach két papírlapot állított a kísérleti személyek egy nagyobb csoportja elé. Az egyik lapra három különböző hosszúságú vonalat rajzolt, a másikon az ellenőrző vonalat tüntette fel. A kísérleti személyeknek meg kellett mondaniuk, hogy a három vonal közül melyik azonos az ellenőrző vonallal. A vonalak hosszúsága között annyira szembeötlő volt a különbség, hogy egyéni próbálkozás során senki sem tévedett. A kísérletnek az volt a titka, hogy a „naiv kísérleti személyeken" kívül a kísérlet több résztvevője „cinkostársa" volt a kutatónak, és szándékosan adott helytelen választ. A kérdés az volt, hogyan oldja meg feladatát a vizsgált személy, akinek utolsóként kell válaszolnia, s aki a többség helytelen, de egyöntetű véleményének nyomása alatt áll. A 123 „naiv személy" közül 12-en azt a választ adták, hogy mind a három vonal megfelel az ellenőrző vonalnak. És a vizsgált személyek több mint egyharmada helytelen feleletet adott; az emberek inkább hittek a tömegnek, mint a saját szemüknek. Teljesen alárendelték magukat mások akaratának. Az egyén engedékenységét, a tömeg hatásával szembeni tehetetlenségét, más szóval — elvtelenségét, a mindenáron való alkalmazkodást a pszichológusok konformizmusnak nevezik. Ugyanezt a kísérletet A. Szoiikov leningrádi pszichológus is elvégezte gyerekekkel. Az eredmény hasonló volt. Szolikov közlése szerint a lányok 10 százalékkal hajlamosabbak a konformizmusra, ezenkívül azt is megállapította, hogy a tömeghatástól csak nehezen vagy egyáltalán nem lehet megszabadulni. A fenti eredményeket I. Kon társadalomerkölcsi szempontból vizsgálja tovább. Leszögezi, hogy az etikai és az esztétikai viták során gyakran szembeállítják az olyan kategóriákat, mint a társadalom szolgálata és a „személyiség önmegvalósítása". A probléma mélyebb dialektikus értelmezésekor azonban kiderül, hogy a társadalom szolgálata és az önrealizáció ugyanaz a fogalom. A közös ügyben való igazi érdekeltség, a közösség sorsáért való felelősség az embert vitára, saját véleményének és akaratának keresztülvitelére, annak realizálására sarkallja. Ezzel szemben a konformista magatartás mögött gyakran a közönyös individualista rejtőzik, aki saját tetteiért a felelősséget mindig másokra igyekszik hárítani. Az ilyen ember „mindig a kollektívával tart", de csak azért, hogy a kényelmét ne kockáztassa, s ne kelljen gondolkodnia. A mindenáron való alkalmazkodás és az elvtelenség megöli az egyéniséget. Erkölcsi szempontból sem bocsátható meg, ha saját véleményünket „jobb időkre" tartogatjuk. Az elvtelenség és a kompromisszum-keresés képmutató karrieristákat szül, akiknek saját véleményük „csak személyi használatra" van. Ily módon — hangoztatja a tanulmányíró — a magas fokú konformizmus erkölcsi és jellembeli elszegényedéshez, a személyiség sztereotipizálásához vezethet. A mi feladatunk pedig az, hogy aktív, bátor, öntudatos embereket neveljünk. Ezért két fronton is harcot kell vívnunk: az egyiken — az individualizmus, a másikon — a konformizmus ellen. Moszkvai szemmel a csehszlovák és a magyar Még mielőtt ismeretes lelt volna, hogy az Apa című magyar film „Az újságíró" című szovjet versenyfilmmel megosztva kapja meg az V. moszkvai nemzetközi filmfesztivál nagydíját, s hogy „A kürt románca" című csehszlovák filmet ezüstéremmel tüntetik kl, sok szó esett a két ország versenyfilmjeiről. L. Pogozseva a Lityeraturnaja Gaxeta 28. számában részletes cikkben von párhuzamot a „Fordulat" című bolgár és a mi filmjeink között. L. Pogozseva az Apá ról, a fiatal Szabó István filmjéről már elöljáróban megállapítja, hogy bonyolult és néhány jelenetében vitatható alkotás. Mindenekelőtt az teszi érdekessé, hogy világosan kifejezésre jut benne a személyiség önigazolásának szükségessége. Az Apa általában jellemző és nagyon komoly versenyfilmről alkotása a fiatal magyar filmművészetnek. A kritikus kiemeli ennek a filmnek azt a gondolatát, hogy a ma embere felelős mindenért, ami körülötte történik, s hogy az embernek világos életcéljának kell lennie, s meg kell tudnia határozni a helyét az életben. Otakar Vávra „A kürt románca" című filmje — írja L. Pogozseva — maga az őserő, költészet és zene. Minden részletében mesterlen átgondolt és megvalósított alkotás. Ez a film az ember védelmében született, naa a humaniz Líd 1987. Minden pátosza mus pátosza." A kritikus Vávrát mint rendezőt elsősorban azért részesíti elismerésben, mert a „film tör- vili. vényei szerint gondolkodik, ködös rajtjelek és furcsa szimbó- * lumok nélkül" fejezi ki monda- m\ nivalóját. (k. j.| w