Új Szó, 1967. augusztus (20. évfolyam, 320-240. szám)

1967-08-02 / 211. szám, szerda

I EGÉSZSÉGÜGYI TANÁCSADÓ Érdemes élni — meghalni kár Sajtónkban szokatlan tárgy, többnyire csak a hírrovat ritka témája az öngyilkosság. Mai tanácsadónkban L. P.-né levele alapján foglalkozunk vele. Bevezetőben hadd idézzünk olvasónk soraiból: „Aggasztó jelenség az öngyilkossági kísérletek és a végrehajtott öngyilkosságok nagy száma. Egy tavalyelőtti statisztikából megtudtam, hogy abban az évben Szlovákiában 345 ember dobta el magától az életet és ezenkívül 1098 személyt mentettek meg a haláltól. Különösen szomorú, hogy az öngyilkosok közt gyermekek is vannak. Hogyan ismerjük fel az öngyilkos jelöltet, miképp menthetnénk meg az életnek?" 2. A statisztikai adatok valóban aggasztóak, ámde nemcsak hazánkban, hanem világszerte. Ma már különböző tudományágak együttes, komplex kutatómunkája képezi az öngyilkosság elleni társadalmi harc alapját. Nálunk az orvostudomány és az egészségvédelem dolgozói mutattak rá az elsők közt, hogy sok esetben megelőzhetnénk az öngyilkosságokat, és csökkenthetnénk számukat, ha jobban ismernénk az emberek egyéni problémáit, különösen konfliktusaikat, amelyek lelkivilágukban, családjukon, munkaközösségükön belül vagy szerelmi partnerek közt merülnek fel. Ehhez azonban fel kell készülnünk, hogy a bajbakerült, kétségbeesett személyt a legmegfelelőbb módon át tudjuk segíteni a válságon. Prágában, Bratislavában és Banská Bystricán a „bizalom vonalán" már sokan fordultak szakemberekhez és bizony nem csekély azoknak a száma, akiket sikerült eltéríteni az öngyilkossági szándék megvalósításától és tanáccsal ellátni problémáik megoldására. Mindenütt meg kellene teremteni annak feltételeit, hogy az ember nehéz perceiben ne maradjon magára sötét gondolataival, amelyek végzetes lépésre indíthatják. Prievidžan például azon gondolkodnak, hogy a Városi Nemzeti Bizottság megszervezi egy orvosokból, pszichológusokból, jogászokból és más szakemberekből álló munkaközösség ügyeletét, amely mindig készen állna arra, hogy a hozzá forduló tanácstalan emberek és más rászoruló polgárok számára megoldást találjon. Ilyen ügyelet másutt is elkellene. Az öngyilkossági kísérlet vagy végrehajtott öngyilkosság: menekülés az élet nehézségei elől, midőn az emberi szervezet s az idegrendszer képtelen alkalmazkodni a kedvezőtlenül megváltozott körülményekhez. A visszavonulás, a menekülés ily megnyilvánulását leginkább éretlen, érzelmileg ingadozó, kiegyensúlyozatlan, gyakorta lelki beteg embernél tételezhetjük fel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden gyengébb vagy megviselt idegzetű embert öngyilkos-jelöltnek tekinthetünk. Embermentési célzattal sem avatkozhatunk be tapintatlanul mások magánéletébe és lelkivilágába. Ha bizonyos jelek arra mutatnak, hogy valakivel foglalkozni kell, mert még a végén vonat alá veti magát", erre orvos vagy más, lélektanban is járatos személy hivatott. Nagyméretű tapintatra van itt szükség. Ne beszéljünk senkinek a lelkére, ha ezt erőszaknak tartja, ellenben hallgassuk meg, ha ki akarja önteni a szívét, tárgyaljuk meg vele a helyzetét, adjunk tanácsot neki, ha erre van szüksége, s ha tehetjük, egyébként is adjunk meg neki minden támogatást. A baj elhárítása érdekében fokozott figyelmet és gondoskodást kell tanúsítani különböző ideg- és lelki betegségek egyéni megnyilvánulásainál, amelyeket sem lebecsülni, sem túlbecsülni nem szabad. A betegeket állapotuk szerfnt házi vagy intézeti kezelésben kell részesíteni. De nemcsak betegekről van szó. Az egyébként normális, egészséges ember problémái közepette magára hagyva [pl. 15 éves leányanya, a megcsalt feleség, a főnökével konfliktusba került dolgozó, a munkaképtelen nagyapa stb. j depressziójában úgy ítélheti meg helyzetét, hogy egyetlen kiútja a halál. A fiatalok néha túlérzékenyek, ha dorgálás, sikertelenség, szerelmi csalódás vagy más kellemetlenség éri őket. Az öngyilkosság gondolatának felvetődése, a szándék kifejeződése és kivitelezése néha csak igen rövid idő kérdése náluk. Korosabb emberek pedig úgy érzik olykor, feleslegesen élnek, gyermekeik vagy a társadalom terhére vannak, félnek a jövőtől, a betegségektől és a szenvedéstől. Hogyan éljünk, hogy környezetünkben ne kerüljön sor öngyilkosságra? Gyermekeinket neveljük emberséges, öntudatos,. magabiztos, edzett emberekké. A szülő a megértő bizalmast, a családi otthon pedig a védelmező biztonságot jelentse számukra. Az ifjúkori veszélyekre idejekorán figyelmeztessük őket, problémáikban álljunk mellettük, és segítsük rendbehozni, amit elrontottak. A családi életben a gyermekek, testvérek és a nagyszülők harmonikus együttélésére van szükség. Az életszemlélet, a világnézeti és nevelési elvek összhangja, a házastársi hűség, a családtagok egymás iránti tisztelete és szeretete, a kölcsönös bizalom légköre teremt oly körülményeket, hogy otthonában mindenki ne csak jól érezze magát, hanem meg is legyen a szerepe és munkája, amivel előmozdítja a többiek jólétét és megelégedését. Igyekezzünk minél többet tenni a családért, de becsüljük meg azt is, amit lehetőségeikhez mérten főleg idősebb hozzátartozók végeznek el a ház körül. Külön kell itt hangsúlyozni a nők munkájának megbecsülését s annak fontosságát, hogy a család férfitagjai a nehéz és piszkos házimunkából, valamint a nevelési feladatokból is kivegyék erejükhöz mért részüket. Ilyen légkörre van szükség az Iskolák, az Internátusok, a munkahelyek, a laktanyák és más közösségek életében is. Az emberek életmódját, napirendjét, de problémáit és konfliktusait is az egymősra utalt társak Rölcsönös viszonya, a felettesek bánásmódja, az egyén magatartása és más hasonló tényezők határozzák meg. Ha megfigyeljük, hogy embertársunk öngyilkossági szándékot forgat a fejében, gyanúsan viselkedik vagy hangoztatja is, hogy véget vet életének, kötelességünk, hogy figyfilmesztessük a közbiztonsági szervet és az orvost. Az öngyilkosságok megelőzése, az életben maradt betegek gyógykezelése elsősorban a pszichiáterre tartozik, az ő közreműködésével alkalmazhatók a tudatra és az értelemre ható gyógyszerek ls. Az öngyilkossági kísérlet vagy végrehajtott öngyilkosságok felfedezésénél az áldozat megmentése érdnkében higgadtad, de gyorsan alkalmazni kell az elsősegély megfelelő módszerét, pl. a tüdőből tüdőbe fúvást, a szívmaszszázst. (amit mindenki elvégezhet, aki ezt megtanulta) a hánytatást, a gyomormosást (amit az orvos végez el). Dr. SZÁNTÓ GYÖRGY es E

LSŐ HALLÄSRA valószínűleg szokatlanul tűnik ez a két fogalom így egymás mellett. Hogyan lehet tájékozottságból tekintély, s miképpen függhet a tekintély a tájékozottságtól? Más szóval, mi köze van egyiknek a másikhoz, hiszen az eddigi tekintélymeghatározásokban nem igen találkozhattunk azzal a szóval, hogy tájékozottság, inkább olyanok fordultak elő, mint hatalom, pénz, vagyon, tudás, magatartás, erény, erő, tehetség és így tovább. így gondoltam ezt én is egészen addig, amíg a hlohoveci drótgyárban Ilyen közvetlenül és konkrétan fel nem vetődött a következő kérdés: „Hogyan lehet tekintélye a pártszervezetnek, a járási funkcionáriusoknak, ha nem tudnak válaszolni az emberek kérdéseire? Hogyan lehet az, hogy pártonkívüliektől, nem ritkán trécselni szerető vénasszonyoktól előbb tudunk meg dolgokat, mint a pártszervezettől vagy más hivatalos forrásból. Az emberek sokszor furcsa híreket terjesztenek, meglepő dolgokat állítanak, s a kommunisták nem tudnak válaszolni, ha megkérdik őket: igaz-e ez vagy az. Hol Itt a munkásosztály, a párt vezető szerepe, hogyan agitálhatunk, hogyan győzhetjük meg az embereket, ha gyakran a legegyszerűbb problémákban sem látunk tisztán?!" Ezt kérdezték, s furcsa módon nem is vártak választ. Nyilván nem én voltam az első, akinek panaszukat elmondták, s miután eddig senkitől sem kaptak magyarázatot, tőlem sem remélték. És igazuk volt. Hirtelenjében nem tudtam volna mit mondani, hiszen erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű megfelelni. N

EM AZ LEPETT MEG, hogy a kellő tájékoztatást hiányolják. Ebben — sajnos — nincs semmi új, hiszen az informálás, a tárgyilagos és valósághű tájékoztatás körül sok-sok vita kerekedett az utóbbi időben, s megjavítását központi bizottsági határozat is sürgette, feladattá tette már. Más kérdés természetesen, hogy ez a sok vita és az említett határozat mennyit változtatott a helyzeten, azaz a tájékoztatáson. Általában minden fórumon, minden felelős vezető részéről elhangzott már, hogy rendszeresebbé, alaposabbá, rugalmasabbá, gyorsabbá kell tenni és akarják is tenni a tájékoztatást. Ennek a törekvésnek első eredményeit a legközelebbi múltban már többször tapasztalhattuk. Rendszeresen jelennek meg közlemények a központi párt- és állami szervek munkájáról; laptudósítók vesznek részt üléseiken, s a hallottakat tolmácsolhatják az olvasóknak. Járási, kerületi pártaktívák gyűlnek egybe, amelyeknek a Központi Bizottság funkcionáriusai, miniszterek, tudósok és közéletünk más vezető tényezői számolnak be az időszerű kül- és belpolitikai kérdésekről. Gyárak, iskolák látnak vendégül őllami vezetőket, s nagygyűléseken hallgatják beszédüket. Van tehát javulás a múlthoz viszonyítva. Igaz, ez csak „javulás", és még nem az a tökéletes, amire szükség volna. Ugyanis ez a tájékoztatás sem érint még minden közérdekű problémát, s nem olyan konkrét, mint szeretnénk. Az ls problematikus továbbá, hogyan jut el a „felsőbb" szintről a tömegekhez. Egy járási értekezletről — amelyen, mondjuk, a miniszterelnök tájékoztatott — a pártalapszervezetben be lehet számolni jól is meg rosszul is, de előfordulhat, hogy nincs, aki beszámoljon. Vagyis „felsőbb" szinten elhangzott a tájékoztatás, válaszoltak a kérdésekre, de a tagság ezekről a válaszokról nem mindig értesül, tehát úgy veszi, mintha aktívaértekezlet — tájékoztatás — nem is lett volna. így fullad kudarcba a szándék, amely a titkolódzás múltban (különösen az ötvenes években) kialakult erős burkát akarja áttörni a tömegek irányában. A sajtó, rádió, televízió lehetőségei sem korlátlanok, hiszen ezek bizonyos tájékoztatást jóformán tsak tovább adnak, esetleg kiegészítenek, magyaráznak. Központi forrásokra vannak utalva, s az esetek többségében e források készsége, rugalmassága, gyorsasága a döntő. H

IBA LENNE azonban a tájékoztatás fogyatékosságait csak a központi szervek rovására írni. A sokféle tájékoztatás közül ugyanis egyiket-másikat éppen azok hanyagolják el, akik a jobb informálást erélyesen követelik. Maguk a munkások, mesterek, művezetők, kommunisták és pártonkívüliek. A drótgyárból való a példa: felvesznek egy új munkást, odaállítják az egyik „szaki" mellé, nézze, mit csinál. Aztán egy bizonyos Idő elteltével a mester megkérdi, tudná-e már kezelni a gépet. Az új „seaki" azt mondja: megpróbálhatom. És odaállítják a géptájéííazattôáfy teäintéíif hez. Mit tud ez az új munkás a gyárról, a munka fortélyairól, saját lehetőségeiről, jogairól? Csak a minimumot. Pedig mennyivel többet tudhatna, és mennyivel jobban dolgozhatna, ha tüzetesen tájékoztatták volna! Kicsit szélsőséges eset, de a fentiekkel együtt jól jelzi, milyen nagy területen játszik szerepet, s milyen bonyolult dolog is ez az informálás. S ha már idáig jutottunk, és ha elfogadjuk a tájékoztatás összefüggését a tekintéllyel, akkor mindebből világosan következik, hogy nemcsak a pártszervezetek, a pártfunkcionáriusok tekintélye függ attól, tudnak-e tájékoztatni, kérdésekre megfelelni. De hát függ-e ettől egyáltalán a tekintély? Nem nehéz eldönteni: függi Függ, és nemcsak azért, mert ez a gondolat valakinek eszébe jutott. Függött eddig is, csak legfeljebb nem annyira, mint ma. A társadalmi helyzet, a gyorsan zajló világesemények, az a tény, hogy tulajdonképpen minden jelenség, probléma bennünket közvetlenül is érint, rendkívül felfokozta a tájékoztatás jelentőségét. A társadalom, az új Irányítás minden eddiginél nagyobb lehetőségeket biztosít a kollektív és az egyéni érvényesülésre, kezdeményezésre. S a társadalom igényli is ezt az érvényesülést és kezdeményezést, hiszen egyre inkább ettől függ a fejlődése. Az utasítások, direktívák korszakában „elég" volt, ha ezeket ismertük és teljesítettük. Ma azonban mást akarunk tudni, s kell is, hogy tudjuk azt, mit és hogyan lőhet s mi lesz az eredménye. Egyszóval, hogy hányadán állunk. Persze, gyakran olyat is tudni szeretnénk, amit senki sem tud. Egyelőre. De amit tudhatnánk, és csak a rossz tájékoztatás miatt nem tudjuk, abból kárunk származik, nemcsak nekünk különkülön, hanem a társadalomnak is. Ezért hozott határozatot annak idején a párt Központi Bizottsága a tájékoztatás megjavítására. A

LIGHA VAN IGAZUK azonban a bevezetőben elhangzott kérdés feltevőinek abban, hogy egyedül a válaszolni tudástól teszik függővé pártszervezetek vagy funkcionáriusok tekintélyét. A párt vezető szerepe sem ezen múlik elsősorban. A párt politikájának irányvonalában, a pártszervek határozataiban adva van a válasz a legfontosabb kérdésekre. De miután sokan ezeket a határozatokat, ezt az irányvonalat sem ismerik eléggé, nem csoda, ha esetenként nem tudnak érvelni meggyőzően. Igaz, nem minden párthatározat vált valóra, s ez csalódást okozott. Az is igaz, hogy egyes álhírek ellen nevetséges volna párthatározatokkal hadakozni. Az sem hihetetlen, hogy az agitáló kommunistái — különösen, ha szócsatákba kevéssé edzett — nem nehéz „lefegyverezni" az olyan kérdéssel, hogy: „No, aztán megint emelik a lakbéreket?", vagy: „Hát a kenyér mikor lesz drágább?" ... és hasonlókkal. Vagyis mindenképpen igaz, hogy a célok, elvek, határozatok mellé kellenek a tények, mert megbízható adatokkal, biztos tényekkel lehet a legkönnyebben, de a leghatásosabban ís argumentálni, agitálni, meggyőzni. Végeredményben tehát sok egyéb között azt sem árthat tudni (ha már eldőlt), hogy valóban emelkednek-e a lakbérek, vagy hogyan alakul az árszint. (Persze, közgazdász legyen a talpán, aki ezt ma meg tudja határozni.) A vezető szerepnek sem, a tekintélynek sem a legfőbb mércéje ttíhát a válaszolni tudás, a tájékozottság. Viszont egy percig sem lehet vitás, hogy döntő, egyre nagyobb súllyal latba eső kritériuma. Ezért is indokolt és jogos az alaposabb, gyorsabb tájékoztatás követelése. A

PÁRTNAK nagy történelmi harcai során mindig az őszinte igazmondás volt egyik leghatásosabb fegyvere. Ez az igazmondás volt mindig a tömegekkel, a néppel alkotott egységének egyik alappillére. És erre a fegyverre, pillérre ma sincs kevésbé szükség, mint bármikor azelőtt. SZABÓ GÉZA „MEG TALALKOZUNK..." Lopás, betörés, rendbontás—és mi lesz tovább? Rövid újsághír: „Tegnap Prága 10. körzetében közrendbontásért letartóztatták a többszörösen büntetett előéletű Vladimír P-t, aki légpuskával az utcáról az egyik ház erkélyén napozó tízhónapos csecsemőre lövöldözött. Szerencsére célt tévesztett, úgyhogy a sörét csupán a gyerekkocsit érte." A hír hallatán, az esetleges következményeket elképzelve, minden Jóérzésű emberben meghűl a vér. Felháborodással teszi fel a kérdést: — Hogyan, hát ez ls lehetséges? Méghozzá világos nappal? Ugyan milyen ember lehet az, aki ártatlan, védtelen csecsemő életére tör? Elvetemült szadistával, őrülttel vagy talán gyilkossal állunk szemben? Válaszért a prágai közbiztonsági szervekhez fordultunk. Rendelkezésünkre bocsátották Vladimír P. vaskos bűnlajstromát. Tizenhárom éves korában kerékpár-lopással kezdte. Tizenhatéves volt, amikor szembeszállt a közbiztonság egyik tagjával ... 1962 februárjában, bár még csak tizenhetedik tavaszát taposta, a közrendbontáshoz már elég erősnek érezte magát. . . Két hónappal később a munkahelyén követ el bűncselekményt: Kutná Horán kirabol egy boltot. A közbiztonsági szerv kutyájának, amely üldözőbe veszi, felmetszi a hasát . .. És így folytathatnánk az elvetemült fickó minden évben rendszeresen megismétlődő „hőstetteit" — amelyeket a büntetőtörvénykönyv betörés vagy lopás, esetleg betöréses lopás és hivatalos közeg elleni erőszak címén tart nyilván — egészen 1967 júliusáig. Az utóbbi időben a légpuska a szenvedélye. Ezzel céloz boldograboldogtalanra, nem Is egészen sikertelenül. A Vencel téren a napokban sörétje egy fiatalasszony lábába fúródott .. Akkor a nagy kavarodásban egérutat nyert a gazember. . Mi történik, ha az erkélyen levő csecsemőt is eltalálja? Gondolni ls rossz rá. Szerencsére ez nem következett be, noha szándóka nem kétséges: azért lövöldözött, hogy eltalálja áldozatát. És mert ez nem sikerült neki, nem érzi magát bűnösnek. Ezért alkalmazott eröszakot letartóztatásakor, amelynek során durván ellenszegült. Ugyanakkor arra is futotta ideiéből, hogy az erkélyen kétségbeesetten jajveszékelő asszonyt — a csecsemő anyját felemelt öklével meglenyegesse: — Még találkozunk, akkor aztán leszámolok veled! Vladimír P-t a közbiztonság egyelőre ártalmatlanná tetté. De minden jel arra mutat, hogy csak egy !;lőre, mert hiszen a vád ellene, mint már annyiszor, most is: közrendbontás. Ezért pedig még a súlyosbító körülményeket tekintetbe véve — azt, hogy recidivista —• sem jár hosszabb szabadságvesztés 1—2 évnél. Ha pedig büntetése kitöltése folyamán rendesen viselkedik, feltételesen hamarabb is szabadon engedik. Akkor pedig több mint valószínű, folytan! fogja közveszélyes tevékenységét ott, ahol abbahagyta . . . De az sincs kizárva, hogy a vizsgálati fogságban, egészségi állapotának kivizsgálásakor megállapítást nyer, hogy Vladimír P. könnyebbfokú elmezavarban szenved. Egyelőre tehát nem tudjuk, ml vár a hetyke lovagra, a prágai „sörényesek" vezérére, legutóbbi és elűző bűncselekményeinek „Jutalma" fejében. Ma még az sem világos, mi tetteinek tulajdonképpeni Indítóoka: elvetemültség vagy betegség. Annyi azonban bizonyos, hogy további garázdálkodásainak megakadályozása érdekében olyan büntetésben, esetleg gyógykezelésben kell részesülnie, mely nemcsak bandájának szolgál elrettentő például, hanem neki is örökre elveszi a kedvét a hasonló „hőstettéktől". KARDOS MARTA