Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-26 / 204. szám, szerda

ilEany vonattal — Bratislavába A

Kúty—Bratislava közötti vonalszakaszon a vonatok mostanában gyakran csökkentik sebességüket. Végső fázisához ért a vasúti szakasz átépítése, villamosítása. Az építő központ grafikonja szerint a munkálatok több mint 90 százalékát már elvégezték. Most már csak az alagút villanyvezetékének a beszerelése van hátra és november hetedikén majd befut az e'lső villanymozdony Bratislavába. Vajon növekszik-e majd ezáltal a személyvonatok sebessége? — teszi fel az ember a kérdést a hír hallatára. És joggal, hiszen a legtöbb embert közvetlenül ez a kérdés érinti leginkább. Elsősorban azt a néhány százezret, aki munkába menet naponta vagy hetenként esetleg több száz kilométert is megtesz. A prágai Közlekedési Múzeum menetrendgyűjteménye bizonyítja, hogy hazánkban enyhén szólva nem nagyon fokozódott az utóbbi fél évszázad alatt a személyvonatok sebessége. A Bratislava—Prága közötti szakasz megtételére 1917-ben is 7—8 óra kellett, akárcsak napjainkban. A villamosítás befejeztével sem számolhatunk azzal, hogy a menetidők majd lényegesen lerövidülnek. A villamosítás legnagyobb haszna az lesz, hogy egy időegység alatt majd több szerelvény átfuthat ugyanazon a vonalszakaszon. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy két szerelvény átfutása között majd hoszszabb tartalék idő áll a vasutasok rendelkezésére. A villamosítással tehát tartalékot teremtenek, ami által majd biztosítható lesz a menetrendi határidők teljesítése. A villamosítás után tehát voltaképpen majd mégis fokozódik a sebesség, az ember biztos lehet benne, hogy a tervezett időben be is ér a végállomásra. Az utóbbi időben a vasútvonalak igénybe vétele már annyira túl volt feszítve, hogy a legkisebb üzemzavar is „felborította" fél ország menetrendjét. A Kúty —

Bratislava közötti szakasz villamosítása során a legigényesebb munkát az alagút átépítőinek kellett végezniük. A bratislavai alagút az ország legrégibb ilyennemű építménye. A múlt században az építők nem számoltak vele, hogy majd sor kerül a vonal villamosítására, igy az alagutat szűkre szabták. Két lehetőség állt az építők előtt. Vagy az alagút tetejéből „faragnak" le jó félméternyi réteget, vagy az alját mélyítik ki ugyanennyivel. A szakembered a másik lehetőséget találták előnyösebbnek, igy napjainkban az alagútban a régebbinél már jó fél méterrel mélyebben fut a vonat. A villanyvezeték beszerelése. előtt a szigetelés is Igen szakszerű munkát igényelt. A KisKárpátoknak ezen a részén számtalan kis ér fut a kőzetben. Ezek vizét száz százalékos biztonsággal el kellett szige'telni a vezetéktől, mert csak így biz1917-es sebesség — 1967-ben • Az ország legrégibb aíagútjának rekonstrukciója • A villamosítással tartalékot teremtenek • Iskolapadban a gőzmozdonyvezetők tosítható a holnap villanyvonatainak üzembiztonsága. Az alagutat előreláthatólag már október közepén átadják a villamosított forgalomnak, hogy november 7ig az esetleges hibákat még kijavíthassák és hogy a rendelkezésre álló két-három hét alatt a próbaüzemeltetést elvéghezhessék. Bratislava az ország egyik legfontosabb vasúti gócpontja, így a vonal korszerűsítése nemcsak a kérdéses szakaszra hat majd ki. Több balkáni ország, Magyarország, Lengyelország vasúti közlekedése is „megérzi" majd, hogy korszerűsítették, villamosították itt a közlekedést. Egy-egy időszakban — különösen csúcsforgalom idején — a nemzetközi gyorsvonatok helyi jellegű bonyodalmak miatt néha több órát is késtek. A villamosítás különösen majd akkor érezteti hatását, ha a jövő évben már a Bratislava— Érsekújvár és az Érsekújvár Komárom közötti szakaszok villamosítását is befejezik. A közgazdászok már kiszámították, hogy az üzemvitel gazdaságosabbá tételével, a villamosítással az ország csak a Bratislava—

Kúty szakaszon 180 ezer koronát nyer naponta, jelentős mennyiségű energiát lehet majd megtakarítani, de más szempontok is a villamosítás mellett szólnak. Például az, hogy a villamosítással Bratislava levegője évente sok ezer tonna koromtól és más szennyező anyagtól mentesül. A vegyi üzemek mellett eddig a vasút volt a város egyik legveszedelmesebb szennyező góca. Ennek az „előnynek" az értékét pénzben nem is lehet kifejezni. A korszerűsítés után az ingajáratú munkásvonatok üzemeltetése is lehetővé válik. Ennek az értékét szintén lehetetlen koronában kifejezni. Tény, hogy a villamosítással az embereit százezreinek az életkörülményei is pozitívan megváltoznak. Bratislavában már folyik a gőzmozdony-vezetők átképzése. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a villamosítással a vasutasok több mint 300 ezres se'regének élet- és munkakörülményei is jelentősen megváltoznak. A tervek szerint 1970ben a forgalmat 85 százalékban már villany- és Diesel-elektromos mozdonyok segítségével bonyolítják le. Ez azt jelenti, hogy a vasúti közlekedést — mind a biztosító, mind pedig az üzemviteli berendezéseket illetően — teljesen átépítik. Néhány foglalkozási ág majd teljesen megszűnik. A korszerűsített szakaszokon például feleslegessé válik a váltókezelő. A váltókat majd automatikusan állítják be, mert ez biztonságosabb. Már rég bebizonyosodott, hogy az automata lényegesen kevesebb hibát követ el, mint az ember, így a korszerűsítéssel a közlekedés biztonsága is fokozódik. De vajon fokozódik-e majd az utazás kulturáltsága? — kérdi a vasúton gyakran utazó ember, miután kiszáll a ma használa tos, túlzsúfolt, poros, kényelmetlen kocsikból. E téren a legközelebbi évek sok biztatót nem ígérnek. Szlovákia területén a személyszállítási grafikon teljesítéséhez 2137 személykocsira lenne szükség. A személykocsik száma viszont mindössze 2074 . . . — Hogyan biztosítják ennek ellenére is a folyamatos személyszállítást? — kérdeztük a vasútigazgatósúgon. — Toldozással-foltozássa! — felelték a személyszállítás központi irányítói. Lényeges javulást csak a sze mélykocsi-állomány lényeges gyarapításától várhatunk. A tervek szerint 1967 és 1970 között a szlovákiai vonalszakaszokon 454 új személykocsit helyeznek üzembe. Ha ténylegesen ennyivel növekedne az állomány, számos probléma meg oldódna. A valóságban azonban a kocsik száma csupán nyolc vannéggyel emelkedik, mert az említett időszakban 370 kocsit kiselejteznek. Olyan kocsik ezek, amelyek már valóban megértek erre. TÓTH MIHÁLY RODIN PRAGABAN August Rodin a hírneves francia szobrász halálának 50. évfordulójáról a prágaiak az Óvárosi Városházán megrendezett kiállítással emlékeznek meg. A párizsi Rodin-Múzeumból kölcsönkapott, méretekben ugyan kisebb plasztikákból (például a Franciaországot jelképező, finom vonalú, kifejezésteljes Női fej), tanulmányokból és rajzokból (valamennyi az 1884—1904 közti évekből valój hihetetlen erő, helyenként határtalan szenvedély, másutt viszont éppen ellenkezőleg, leheletkönnyű, meghatóan féltő gyengédség, de mindenekelőtt, és ez valamennyi alkotásra vonatkozik: a művész korlátokat nem ismerő fantáziája sugárzik. A Párizsból érkezett szobrok társaságában régi jó ismerősökként köszöntjük azoknak a Rodin-müveknek egy részét, amelyeket fővárosunk annak idején, még a mester életében vásárolt meg tőle. Ezek egyébként állandó helyükön, a prágai Nemzeti Galériában találhatók. Közülük való például mindjárt a kiállítás bejáratánál elhelyezett lenyűgöző mű: a Vaskorszakot jelkéjaező izmoktól duzzadó férfitest, melyből csattanó egészség, kimondhatatlan erő árad. A szobor tökéletességét talán az igazolja a legjobban, hogy eredeti bemutatásakor a műértők — így mondják — lélegzetüket viszszafojtva, dermedten álltak meg előtte. Rodint azzal gyanúsították meg, hogy nem magát a szobrot, hanem élő ember testét öntötte bronzba. A kiállításon bemutatott fénykéjjekből és kéziratokból is sok minden kitűnik. Például az, hogy Rodin 65 esztendővel ezelőtt Prágában járt és hogy őszinte, meleg barátság fűzte hazánk legkiválóbb művészeihez. Különösen Mánesről, a nagy cseh festőről volt kitűnő véleménnyel. J. Maratka cseh szobrász Párizsban hosszú éveken keresztül volt Rodin tanítványa. Tulajdonképpen az ő érdeme — ebben ugyan a véletlennek is jutott némi szerep — hogy 1902-ben a prágai Mánes-kör fővárosunkban Rodin nagyszerű müveiből kiállítást rendezett, melyen maga a művész ls részt vett. Ez volt az első külföldi képzőművészeti bemutató Prágában, melynek előzményei Párizsban játszódtak le. J. Maratka ugyanis egy najjon Rodin párizsi műtermében, a mester távollétében saját honfitársait látta vendégül: Prága városi tanácsának tagjait. Rodin váratlan, idő előtti visszatértekor a talpraesett Mai-atka nem jött zavarba. A tanácstagok jelenlétét azzal Indokolta meg, hogy Prágában Rodin-kiállításra készülnek és a vendégek a bemutatóra éppen a hivatalos meghívást óhajtják tolmácsolni a mesternek. Rodin meghatottan mondott köszönetet a figyeleméri és természetesen megígérte, hogy részt vesz a prágai kiállításon. így történt, hogy a mit sem sejtő Mánes — egyéb lehetőség híján — kénytelen volt Ideiglenes pavilont felállíttatni erre a célra Smíchovon, a mai Kinský-kert tövében, ahol végül is méltó keretek közt, nagy pompával ünnepelték Rodint és művészetét. Felesleges hangsúlyozni, hogy a kiállítás nagy sikerének visszhangja az ország határain túl Is óriási feltűnést és érdeklődést keltett. A. Rodin hazánkban tartózkodása során J. Uprka ismert morva festőművészt is felkereste, akihez ugyancsak szívélyes baráti szálak fűzték. Morvaországi benyomásairól, különösen pedig a morvaszlovák folklórról — melyben a mester nem győzött eléggé gyönyörködni — szívesen és gyakran beszélt otthoni barátainak és ismerőseinek. Amint az az elmondottakból is kitűnik, nemzeteink barátságának Rodinnal hagyományai vannak, melyekre büszkék lehelünk. Ezért tartjuk jó ötletnek a legnagyobb francia szobrász remekműveinek bemutatását hazánkban. Ám nagy kár, hogy munkás életének felmérhetetlenül sok alkotása közül alig néhánnyal kell beérnünk Prágában. De azért ennek a néhánynak is örülünk, meri ebben az esetben a kevés is több a semminél. —km — DÉNES GYÖRGY: A pillanat rabságában Csak a pillanatot, csak azt tudnám megragadni, s mint tüzes nyári szél, ujjongva szárnyra kapni, megcibálni a csendesen szunnyadó lombokat, a vén bükkösben tespedő bilincses óriásokat, hogy zúgjanak, hörögjenek a bölcs tűrés után, döngessék bomlott vággyal az Idő kapuját. ZALKA MIKLÓS: BORZEKÉS Szolnokon, o vóroshózón találkozott először ezzel a mosollyal. Amikor Szolnok újra vörös lett. Akkor is Tibort kisérte. Állt a szobában. Rettenetesen fáradt volt, és nem ült le. Félt, ha leül, nyombon elalszik. Az ablakhoz támaszkodott. Tibor egyre unszolta, hogy üljön le. De nem ült |e. Emberek jöttek Tiborhoz mindenféle ügyekkel. Mint mindig. Aztán egyszer csak Bőhm Vilmos a hadseregfőparancsnok lépett be. Repülőgépen jött. Mondta, hogy gyűlést tart a katonáknak, éppen csak bekukkantott egy kicsit, megnézni, mit csinálnak az elvtársak, üdvözölte Tibort, és oda lépett hozzá, neki is kezet nyújtott. Igaz, csak úgy mellékesen de neki akkor nagyon jólesett, és acra gondolt, szerencse, hogy nem ült le. Biztosan elaludt volna. Blamólnó Tibort, és a hadseregfőparancsnok nem fogott volna kezet vele. Állt az ablaknál — tiszteletből nem támaszkodott hozzá —, Bőhm pedig Tiborral váltott szót. Tibor a katonákról beszélt. A hősiességükről, helytállsukról. Böhm mosolygott. Hallgatta Tit>ort, és úgy mosolygott, mint a forgalmista. Ő nézte az arcát - furcsának tűnt a mosoly. Aztán Tibor befejezte, és Böhm bólintott: „Persze, nagyon szép ... Dicséretes. Kár, hogy ez a hősies önfeláldozás... — legyintett, majd kis szünet után halkabban hozzátette: - Sajnos, a mi helyzetünk •reménytelen ..." — és az arcán ez a jelJegtelen mosoly. Ö csak bámult, Hirtelen pislogni kezdett. A hadseregfőpanancsnok. Vagy megőrült és rosszul hall? De Tibor ökle az asztalra csapott, és valósággal kiáltott a másikra: - Ezt akarja mondani a katonáknak?! Most?! Amikor győznek? Minden fronton győznek, és maga ezt akarja? Defetista prédikáció?! Maga?! - az asztal ismét megdobbant az ökle alatt. Bőhm makogott, magyarázkodott, hogy nem úgy gondolta, roszszul értette Tibor de a mosoly ott maradt az arcán, és sietve távozott. Ti. bor pedig járkálni kezdett a szobában le. 55. s fel, aztán hirtelen megállt előtte, és rámordult: - ülj le, Sokol elvtárs! - Ö behúzta a nyakát, és a fejét csóválta: „Nem én temetem a proletárdiktatúrát, Tibor elvtárs! Ne velem kiabálj..." Erre Tibor elnevette magát, és visszaült az asztalhoz, dolgozni, ő pedig állt tovább az ablaknál, a deszkához támaszkodott, és az járt a fejében, hogy sok ilyen ember kellene, mint Tibor, és kevesebb olyan, mint a hadsereg főparancsnok. A mosoly megragadt az emlékezetében, a viszolygással, és a kívánsággal egyetemben. Sokszor találkozott vele azóta, és egyre jobban gyűlölte, és egyre jobban félt tőle. Nem tudta megmagyarázni, miért — csak úgy ösztönösen. Úgy érezte gyerekesen naivnak tartotta ezt az érzést, mégis — mintha az ellenforradalom mosolya lenne. A vonat robogott. Körül sötét. Sziszegett a gőz. Tenyerét a forró vaslemezre fektetve melengette dermedt ujjait. A teste jobbra-balra rándult, ahogy a vonat rázkódott. A torkában mintha gombóc szorongott volna. Ha valaki úgy mondja neki rémhírnek hiszi az egészet, közönséges rágalomnak, ellenforradalmi szóbeszédnek. Rosszul esett, hogy a saját szemével fülével látta, hallotta. A hadseregfőparancsnok. Egy népbiztos. Ügy érezte akkor magát, mintha az arcába csaptak volna. Akár a monitorok lázadása után. De akkor már nem: rosszul esett — akkor már fájt. Keserűen, marcangoláan, és nem tudott szabadulni az érzésétől, mint a hadseregfőparancsnok után. Pedig nem népbiztos mondta. Csak a felesége. Nem is mondta, magából kikelve rikácsolta: „Maguk,,, maguk miatt!" — és a szobájába rohant, apró mészdarabkák potyogtak mellőle a földre. Ö pedig ott maradt a folyosón, és elképedten bámult az ajtóra. Egy népbiztos felesége . . . Hát akkor a népbiztos? Emberek jöttek és mentek el mellette a folyosón, beszélgetés zaja hallatszott a lépcsőházban, valaki nevetett - ő pedig iszonyúan magányosnak érezte magát, akár egyes-egyedül élne a világon, és nem tudott máshová figyelni, csak az ajtóra. Nézte sokáig, aztán lehorgasztotta a fejét, lassan baktatott föl, a szovjetház tetejére, a géppuska mellé, készen arra, hogy akár az élete árán is megvédelmezze a házat, és benne a vádaskodó asszony bőrét az ellenforradalmi bondák ellen. Agyában pedig megült a kérdés, mint madár a fészekben: „Hót akkor a népbiztos? . .." Megkérdezte. A népbiztos mindenekelőtt elnézését kérte a felesége ideges kifakadásáért. Az ágyúzás nagyon megviselte az asszony, ka idegeit. Aztán elvileg kifejtette, hogy a helyzet úgy áll: túlságosan szigorú a diktatúra, enyhébb kell, mert a túlszigorú intézkedések okot nyújtanak az ellenforradalmi elemeknek a lázongásra... közben mosolygott, azzal a jellegtelen mosollyal, mint jó ajJa az ostoba gyerekére. Végighallgatta türelmesen - semmi értelmét nem látta vitába bocsátkozni vele megköszönte a magyarázatot, és a mosolyt elraktározta agyában, a hadseregfőparancsnoké mellé. A mosoly pedig mintha szétterült volna a földön, és a vonat is mintha, mosolytengeren keresztül robogna. A síneken a messzefutó vöröses fény. A kerekek ütemesen kattogták: „ .. .Áru-lás... á-ru-lás ..." A kazán is azt dohogta. A gőz is sziszegte. A szél süvöltötte. Szédült, és a feje fájt a robajtól. 56. A géppuska fogantyújába kapaszkodott. Dühös lett Tiborra megint. Mert itt van. Jött volna más. Akárki. A hadseregfőparancsnok, vagy a feleséges népbiztos. Mindegy hogy ki. Egy fülledtagyú szobahumanista. Szerette volna megrázni Tibor vállát és belekiáltani a fülébe: — Hát te sem érted? Minden mocsok. Rajtad. Rajtunk. Legalább te értsd meg... Elöl, messze, fények. Olyan egyszerű az egész. A vonat robogott. Hosszú elnyújtott füttyjel. Agyában ütemesen zúgott-zakatolt: Í, .. Á-ru-lás ... á-ru-lás..." - ahogy a kerekek csattogtak. Ebben a pillanatban világosan tudta, hogy csak az óra ketyeg. Megérkeznek Sopronba, és az állomáson nem fogják elhinni, hogy ők valóban azok, akiknek mondják magukat, — mozdonyvezetőnek, fűtőnek nézik őket. Arcuk fekete a koromtól. Nincs vesztegetni való idő. Nem a vonaton, az állomás mellékhelyiségében mosdanak meg. Sebtében, éppen csak az arcukat. Tudta. Csak az óra ... De agyában még mindig ott dübörgött a kerekek ütemes zaja, a kazán dohogósa, a gőz sziszegése, az orkán süvöltése. A deputációra gondolt — arra, amelyik megkérte Tibort, hogy ha valaki lejön Sopronija, hát bárki jöjjön, csak Szamuely ne. Szeretett volna találkozni velük. Az arcukat látni: az ő arcukon is ott-e a mosoly? Az óra dallamosan tik-takolt. Valósággal muzsikált a hangja. Nagy állóóra volt. A két ablak között díszelgett, üveg alatt, és a szerkeszetet négy, fából faragott szoboralak tartotta. Közelebb lépett hozzá. Szemügyre vette. FOLYTATJUK