Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-02 / 180. szám, vasárnap

expc>67 Vladimír Žila kanadai riportsorozata 2. Mi lesz az EXPO 67-el kapuzárás után? Kanada felelős tényezőinek már ma is sok fejtörést okoz, mi lesz a világkiállítás épületeivel és berendezéseivel 1967. november 30. után, amikor végleg bezárulnak a nagy rendezvény kapui. Jean Drappeau, Montreal polgármestere mint nemzetközi várost kívánja fenntartani a szigeteken az EXPO 67-61, amelyet évek múlva is — mint látványosságot — látogatnának a turisták. Mások ezzel szemben nagyszerű alkalmat látnak, hogy nemzetközi egyetemi várost létesítsenek a világkiállítás területén. Az 1958. évi brüsszeli világkiállítás főbiztosa azonban Montreal meglátogatása után jóindulatúan figyelmeztette az érdekelteket, legyenek józanok. — Brüsszelben meggyőződtünk arról, hogy csupán az acélból és betonból készült épületeket érdemes megtartani és átalakítani — mondotta egyebek között. — A többiek menthetetlenül romlásra vannak ítélve, Kétségtelenül igaza van. Tudatosítani kell ugyanis, hogy a montreali EXPO 67-en a kiállítás nagy része műépítészen szempontból ugyan kétségtelenül érdekes, sőt eredeti pavilonokban van rendezve, ámde az épületek tartósságát csak egy-két évre tervezték. A pavilonok zöme könnyű konstrukciójú, külső falaikat vászon, könnyű műanyagok, fóliák vagy falemezek képezik. Ilyen például Dél-Korea, Tajvan, Mexikó, Jugoszlávia, Görögország, Izrael és Kanada pavilonja. A tajvani közülük — mint tudjuk —, hamarosaa tűzvész martalékává vált. Számos további tematikai kiállítás épülete ezzel szemben nyersacélból készült. Az építészek „esztétikai szempontokból" megtiltották őket tartósítani, ezért későbbi használhatóságuk szintén problematikus. A világkiállítás szervezői óriási eszközöket fordítottak a mesterséges szigetek létesítésére, ezért nyilvánvalóan már nem maradt sem pénzük, sem idejük a végső simításokra: a mesterséges szigetek partjai tulajdonképpen befejezetlen töltések, amelyekről hiányoznak az eredetileg tervezett korlátok és kilátóteraszok. Nem került sor a 350 méter magas monumentális kilálótorony felépítésére sem, amelynek az EXPO 67-en a brüsszeli Atómium szerepét kellett volna betöltenie. A be nem avatott látogató azonban nem látja ezeket a hiányosságokat, hiszen annyi benyomásban van része, hogy nem is tudatosítja a negatívumokat. 3. Ilyen a kanadai nép Barátaim sokszor feltették már nekem a kérdést: mi tett rám legmélyebb benyomást montreali tartózkodásom alatt? Első helyen mindig Kanada lakosait említem. Ecsetelni igyekszem, milyeneknek láttam őket, ml tetszik rajtuk, és mi nem. Elöljáróban: Kanadában tudatosítjuk, hogy az amerikai kontinensen vagyunk ugyan, ámde nem Amerikában, amint általában az Egyesült Államokat nevezik. A kanadaiak büszkék hazájukra, amelyben az angolszász és francia eredet hagyományai az észak-amerikai életstílussal kereszteződnek. Mégis: ha azt mondanók a kanadainak, hogy amerikai, körülbelül úgy reagálna rá, mintha Ausztria lakosáról azt állítanánk, hogy nyugatnémet. Egy szép májusi vasárnapon, körülbelül fél tizenkettőkor délelőtt megálltunk Quebec város főparkja . mellett s olyan lenyűgöző jelenetnek voltunk tanúi, amelyet mintha egy színes panorámafilmből vágtak volna ki. Jeane d'Arc lovasszobra előtt egy századnyi katona sorakozott fel a királyi gárda történelmi egyenruhájában. Vörös dolmányt és magas medvebőr-kucsmát viseltek, mintha a londoni Buckingham palota elől érkeztek volna. Mellettük a gránátosok szakasza állt — első világháborúbeli szürkéskék egyenruhában. Aztán kezdetét vette a méltóságteli díszfelvonulás. A katonák kemény díszlépésben meneteltek a helyi honoráciorok előtt, akik Ugyancsak történelmi egyenruhába öltöztek. Mellükön érdemrendek, kitüntetések és széles díszöv... Mindez a Francia Köztársaság kék-fehér-piros színű zászlói alatt zajlott le, amelyek a bájos város házairól kétemeletnyi magasságból lobogtak. Ha nem tudtuk volna, hogy az Atlanti-óceán túlsó oldalán vagyunk, valóban úgy éreztük volna magunkat, mint valamelyik barátságos francia városban. Ilyenek a francia kanadaiak. Szilárd kötelékek fűzik őket őshazájukhoz. Francia iskoláik és tanítóik vannak. Van saját értelmiségük, vannak vállalkozóik, bankjaik és nagy ipari vállalataik. Francia nyelven beszélő papjaik vannak, sajátosan francia az erkölcsük és a humorjuk s nem nélkülözik a franciás gondatlanságot és nagyvonalúságot sem. Ugyanakkor vállalkozószellemmel is meg vannak áldva, amely azonban már az amerikai befolyásból ered — ezt az ismert „make money", azaz „teremts pénzt" jelszó fejezi ki. Ez a francia elem és a francia nyelv kísér bennünket a keleti partvidék Quebec tartományában sok mérföldnyi szakaszon a kitűnő — egyébként amerikai módon épített — autópályákon, és ez tükröződik a helyi táblákról és tájékoztató feliratokról is. Csak a Montreal és Quebec közti útszakaszon mintegy húsz olyan községet érintettünk, amelyek valamelyik szent nevét viselik. A katolikus egyház befolyása tekintélyes: érezteti hatását az egész társadalmi életben és az iskolaügyben is. A kanadaiak másik érdekes és kétségtelenül szimpatikus vonása a szertelenség iránti érzék, helyesebben az, hogy nem veszik tudomásul a szélsőség és a szokatlanság megnyilvánulásait, különösen az öltözködésben nem. Mi még részben mindig azt tartjuk, hogy a ruha teszi az embert. Kanadában bajosan' különböztetjük meg délután, az utcán vagy a volán mögött a managert a bankpénztárostól, vagy a milliomost az utcai árusítótól. Ha lilatollas kalapot teszünk a fejünkre, senki sem néz utánunk. Biztosak lehetünk abban is, hogy ha mondjuk rövid nadrágot és tarka inget veszünk magunkra, egyáltalán nem keltünk feltűnést. Ami a nőket illeti, eť a szabály kétszeresen érvényes. A kanadai nők nem kuncognak, nem suttognak az utcán, nem figyelmeztetik egymást, ha történetesen egy fiatal hölgy jön velük szemben, akinek lábán széles szabású fekete nadrágot lebegtet a szél, térde alatt pedig apró rézfclGY VIKING-HAJÖ HÜ MÁSA, AMELLYEL ÉSZAKEURÖPA ŐSLAKOSAI ELJUTOTTAK KANADA PART JAIHOZ. csengők csilingelnek. Mert ilyesmit is láttam Montrealban. Egyszóval: a kanadaiak feleslegesen nem avatkoznak egymás dolgaiba. A kanadai polgár olyan kényelmet teremt maga számára, amilyen a legjobban kielégíti és ezt oly módon teszi, hogy senkit sem háborít fel, sem nem zavar. Még akkor sem, ha például a férfi az utcajárda szélén ülve társalog az autóban ülő hölgygyei. A kanadaiak további jellemvonása a gyermekekhez való spártai viszony. A kanadai keveset becézgeti csemetéit, legkevésbé a nyilvánosság előtt. A gyermekeket a hátukon cipelik, vagy „pórázon" magák után húzzák őket. Amennyiben az emberfióka sírni kezd, sem az anya, sem az apa nem csitítja. Ennek a spártai viszonynak a gyökerei talán még a telepesidőszakba nyúlnak vissza, ámde a természettel vívott szüntelen harc következményének is minősíthető. A kanadaiakat ugyanis erős szálak fűzik a természethez, jól érzik magukat benne, szívesen keresik fel — ha nem is gyalog, hanem mint motoros turisták A VÍCTORIA TÉREN A GÉPKOCSIK EZREI PARKOLNAK. Wmi (A szerző felvételei) ZALKA MIKLÓS: BÖRZEKÉS Derékszíjába tüzködte a kézigránátokat, vállára lódította a géppuskaállványt, 5 szedte a lábá

1, lefelé a vonatról. — Az autóra kell szerelni — mondta a lengyel. Az első és a hátsó ülés közé állították a fegyvert. Az állvány lábait dróttal kikötöznék. Befűzték a hevedert is. A motor dohogott. Rágyújtottak. — Mit csináltál a fejeddel? — kérdezte a lengyel. Vállat vont: Beverem, amikor megálltunk. >- Sikerült - állapította meg elismerően a lengyel. Kis szünet után megjegyezte: - Ha megyünk, jobb lesz, kicsit fújja majd a levegő ... Ó erre megtörölte a homlokát. — Fölszedték a síneke

1 — mondta a lengyel. — Árért álltunk meg. Biccentett. Szívták a cigarettát. Végre Tibor is jött. Megnézne a géppuskát, próbálta elég szilárdan á'il-e a helyén. Bólintott és ezt mondta: — Rendben lesz... - kinyitotta a kocsi ajtaját, beszállt a sofőr mellé. Ők ketten, a lengyellel, a hátsó ülésre telepedtek. A bőrhuzat átforrósodott a napon, valósággal perzselt. Tibor inteti a sofőrnek: i- Mehetünk ... A nap sütött. A sofőr megnyomta a dudát. Mindig megnyomta, mielőtt elindult az autóval. A motor egyre dohogott. A sofőr az utat nézte. „Na, mi az?" = csodálkozott rá a sofőrre. A sofőr erre-arra tekerte a kormányt, min'ha vezetne. De az autó állt, A motor dohogott. Rettenetesen meleg volt. A lengyel mosolygott. A mozdonyból gőz szisszci-rt. Aztán meflint = három fújás, szisszenés. 15. A lengyel feje úgy rázkódott, mint amikor az autó zötyögteti az embert. De az autó állt. A sofőr forgatta a kormánykereket. Pislogott. Megőrültek ezek? Tibor feje is, akár a lengyelé ... A motor... A mo*or dohogott. . A lengyel a félkezével a géppuska fogantyújába kapaszkodott. Iszonyú hőség ... A lengyel vállához kapott, meg akarta rázni, de tenyere mintha a semmibe markolt volna. A lengyel ott ült mellette, fogta a géppuskát, mosolygott, és ő nem érezte a testét, hiába markolászta, a keze, úgy jáŕ a lengyel testében, mint a levegőben. A döbbenettől tágra meredt szemmel bámulta, és a lengyel csak mosolygott. Ű pedig szeretett volna felkiáltani, de egyetlen szó, egyelen hang sem préselődött ki a torkán. Előrehajolt az ülés támlája fölött, .megragadta Tibor vállát, fülébe akarta ordítani, hogy árulás, áll az outó és mindenki úgy *esz mintha robognának. Akár egy szobor vállát fogta volna a kezével, Tibor csak ült, mintha kővé változott volna, nem fordult hátra, nem is pillantott felé, csak ül*, mereven előre nézett. Ö a száját harapdálta kínjában, agyába nyilallt: rohanni, nem rohanni, száguldani, repülni, kell, be, Soltra a faluba. Már azt is tudta, lőni fogják az autót, és ő is lőni fog. Végigpásztázza az egész utca hosszát, a házsort, és az autó robog, a hátuk mögött porfelleg, a lelke majd kirázódik a rossz úton, és a lengyel az ülés támlájának dőlve egyengeti a hevedert, a géppuska kattog, a töltényhüvelyek pattognak az autóban. Tibor kezében pisztoly, az autó rohan, ott stoppol a sofőr a fészer előtt.. Porfelhő borul rájuk. Ki az autóból, be a fészerbe... Abban a pillanatban látta o fészer*-; a megbilincselt foglyokat és a kecskelábú asztalhoz kötözve azt az embert. A keze keresztben az asztalhoz kötve, és az asztalon hevertek az ujjal, o földön pedig a véres kapa... Az az ember nézte GÍ asztalon szerteszét heverő ujjait. Úgy nézte, mintha nem is az övéi lettek volna. Nem sírt, nem jajgatott, döbbent csodálkozással meredt rájuk, és azt motyogta: „az ujjaim..." Ö elfordult, nem bírta látni, ahogy az nézi az ujjait; felnyögött, kirohant a fészerből... Tibor valamit kiáltott neki, de mintha nem is hallotta volna. Rohant... Az ©Iső hirtelen bukkant elé, s pisztolyt szorongatott a markában. Megelőzte. A szeme közé lőtt. Tová bb... A férfi karja remegett, ahogy a levegőbe emelte. A fehér Ing fölött fekete melléryt viselt, kordbársony barna bricseszt, boxcsizmát. A csizma szárán — mintha víz permetezett volna rá — apró pöttyök. i- Én csak szegény paraszt vagyok ... A hangja reszketett, akár a karjai. 16. Ő a pöttyöké* nézte. — Töröld le! A férfi értetlenül bámult rá. Ö a csizmára bökött. A másik erre leengedte a fél karját, a nadrógzsebébe akart nyúlni. « A kezeddel! - förmedt rá. A férfi kicsit megrándította vállát, előredőlt. •r Mutasd! Piros maszatok a tenyerén ... Az arcára pillantott. „Már érti ..." « állapította meg, és közelebb lépett hozzá. ^ Nem én .., — motyogta a másik, rt Én nem bántottam, én csak... A pisztoly magasba lendült, a beszélő arcba sújtcét. A férfi megtántorodott, a földre zuhant. Nem lőtt bele. Addig verte a pisztoly agyával, amíg mozdult. Akkor belerúgott. Tovább ... Csendőregyenruha. Fölemelt kéz. — A Nemzetközi Vöröskereszt... A lövés pontot tett a mondat végére. A fogait csikorgatta, és rohant tovább. Fogoly nem volt. Egyetlen fogoly sem volt... Az autóban ült megint és Tibor vállát fogta. Tibor, mint a szobor. A motor dohogott, és a sofőr forgatta a kezében a kormánykereket, Megrázta Tibor vállát. „Hát nem érted?! Az elvtársaik..." —, de egy hang sem jött ki a torkából. Olyan érzése volt, hogy üvölteni kell; kiabálni, és akkor a lengye! megint a lengyel lesz. Tibor pedig Tibor. így az autó elindul végre, és berobognak Soltra, neki látnia kell azt az embert, ahogy nézi az ujjait, látnia kell, hogy ne tudja nézni és rohannia kell az utcán ... (Folytatjuk)