Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-20 / 198. szám, csütörtök

expo67 j VLADIMÍR ŽILA KANADAI RIPORTSOROZATA 6. Futtában a világkiállításon Hosszú hasábokra lenne szükség, ha részletezni akarnám a világkiállítás valamennyi érdekességét és látványosságát, ezért azt a módszert választom, amelyet mindazoknak is ajánlok, akik csak néhány napra jutnak el Montrealba. Elsősorban — mindjárt a csehszlovák pavilon meglátogatása után —, amíg még nem vagyunk fáradtak, feltétlenül fel keli keresnünk a szovjet pavilont, amely mindazt bemutatja, amivel a szovjetország bővelkedik — az ukrán babáktól az elektroeróziós szerszámgépekig, a tengeri hajók modelljeitől a szuperszonikus TU144-es gép kicsinyített másáig (ez a géptípus három óra alatt teszi meg a Moszkva—Montreal közti utat), a laserektől a mesterséges holdak makettjeikig, sőt látható itt egy eredeti Vosztok űrhajó is, olyan, amilyenben Gagarin repült és amely megjárta a világűrt. Százméteres sorokban állnak nap mint nap a látogatók tömegei a szovjet pavilon előtt. Nemegyszer négy óra hosszat is várakozniuk kell, míg bejutnak, hogy érdeklődéssel, néha meglepődve, sőt ámulattal megállapítsák: a Szovjetunió olyan nagyhatalom, amely a legkorszerűbb berendezéseket gyártja, legyen az ciklotron vagy nagyfrekvenciás kemence. A szovjetek országa a jövő városait építi, a világon a legtöbb embernek biztosít szakképzettséget, végtelen tisztelettel őrzi a történelmi értékű műveket és emlékeket, benépesíti és termékennyé teszi a sztyeppeket és a sarkkörön túli vidékeket, ahol mesterséges légkörrel és utlraibolya sugárzással rendelkező üvegkupolás városokat tervez. A rengeteg látnivaló és a sok benyomás bizony alaposan elfáraszt és kimerít — és ez talán a szovjet pavilon egyedüli árnyoldala, amelyet sok szakember is kifogásol: mintavásári palota benyomását kelti. Az amerikai látogatók számára ez azonban mégis nagy, sőt mondhatjuk a legnagyobb látványosság. Intimen ismerkednek meg Itt azzal az országgal, amelyről nagyrészt torz elképzeléseik vannak. További utunk Nagy-Britannia pavilonjába vezet, amelynek kiállítását a mienkével egyenrangúnak tartják. A szigeti erődítményre emlékeztető ragyogóan fehér falú pavilon mesterséges vízfelületből emelkedik ki, fölötte világítótorony dominál. A briteknek nagyjából ugyanaz sikerült, mint nekünk: bemutatják országuk dicső múltját és gazdag történetét, kihangsúlyozzák, hogy Nagy-Britannia sok tucatnyi lángész, tudós, feltaláló és művész bölcsője volt, akiknek nevéhez az emberi előrehaladás, civilizáció és kultúra kibontakozása fűződik. A kiállítás elrendezésében azonban a szigetország lakosainak makacssága is tükröződik és nem leplezik fanyar humorukat és önmaguk kigúnyolását sem — ež pedig csak a nagy és erős nemzetek sajátossága. Harmadik megállónk Kanada nemzeti pavilonja és központi építészeti különlegessége: a csúcsára állított gúla. Az eszkimók nyelvéből átvett „Katímavik" nevet viseli, ami találkozóhelyet jelent. Előtte egy óriási jávorfa magaslik. Leveleit nylon transzparensek képezik, amelyeken a kanadai embertípusok nagyított képei díszelegnek, azt szemléltetve, hogy a mindösze 20 millió főből álló nemzet olyan, természeti kincsekben rendkívül gazdag területet ural, amely felér a Szovjetunió területével. Az Egyesült Államok pavilonja acélcsövekből és plexiüvegből készült „buborék", műépítészed és szerkezeti szempontból is sláger; a Holdon vagy más kozmikus testeken a jövőben létesítendő városok előhírnöke. Elhanyagolhatjuk a sok fölöstegességet ennek a buboréknak a belsejében — egyesek szegényes tartalma miatt „vattának" nevezték el — nem kell Időznünk a viaszbábuk, a különböző foglalkozású emberek sapkái és egyéb fejdíszei, a hollywoodi filmszínészek sok száz arcképe, a westernek és kémfilmek kellékei, az állattenyésztésben használt jelkiégető eszközök stb. mellett, viszont leköti figyelmünket az észak-amerikai kozmikus program alapos kiállítása, amelyet eredeti űrhajók és mesterséges holdak, űrhajósszékek, az űrséta során használatos felszerelés és segédberendezések, valamint a kozmikus csomagolásban látható űrhajóskoszt illusztrálnak. Feltétlenül meg kell nézni a francia pavilont is, amelynek külseje elegáns és szolid, belseje elbűvölő és ízléses, ezenfelül nagy miivészi tökéllyel van elrendezve. A SECAM nevű színes tv-rendszer mellett láthatjuk például nem erőszakos kombinációban a modern bútor elképzelését is három kivitelben. A francia elektronikai újdonságok, az energia felhasználása, a fizika, az optika, a csillagászat, a genetika és egyéb tudományágak terén elért előrehaladáson kívül megcsodálhatjuk itt a párizsi Louvre remekműveit, de a legújabb francia művészeti irányzatokat szemléltető alkotásokat is. Sorrendben 6.-ként Ausztrália pavilonját kerestem fel. Kívülről józan, szögletes és feketésen csillogó, belül pedig túlnyomóan narancssárgán világít, mintha a sivatag színe tükröződne benne. Az a benyomásom, hogy az ebben a pavilonban érvényesített módszer szemlélteti a kiállításrendezés jövendő útjait. Beülünk egy magas kárpitozott füles fotelbe, mire jobbról is, balról is raffináltan elrejtett hangszórókból információkat kapunk Ausztrália legérdekesebb adatairól és életéről. Ha eltekintünk egynéhány képtől és a forgó pultokon látható tájékoztató szövegektől, nincs a pavilonban egyetlen kiállítási tárgy som, tehát telessen a beszélt szóra összpontosíthatjuk figyelmünket — és megpihenhetünk. A pavilon olyan, mint a csend, a nyugalom és ismeretlen természet oázisa. Minden látogatónak meg kell néznie a Bell telefontársaság pavilonját, videofonjait és cirkoráma-moziját. A cirkoráma olyan színes filmvetítési rendszer, amelynek előadását halálunkig nem felejtjük el. Előadás közben először a királyi gárda felvonuló alakulatában találjuk magunkat. Előttünk egy katonatiszt menetel, hátratekintünk: a zenekar követ, jobbról és balról tömegek integetnek .. . Csak ezek után vettem tervbe a tematikai és a többi nemzeti pavilonok meglátogatását, majd végül megpihentem a kiállítási térség felett létesített kis parkban, ahol a világ 50 szobrászának müveit helyezték el. És itt, alig néhány tucatnyi méterre a főbejárattól, a kellemes csendben, Picasso utólérhetetlen szobrászműveinek szomszédságában bizonyára másoknak is ugyanaz jut az eszébe, mint nekem: Nem lenne-e szebb, okosabb, hasznosabb és humánusabb, ha az emberiség mindig így, az alkotásban és nem az értékek rombolásában versenyezne, ha az anyagi áldozatokat és szellemi erőfeszítést a nemzetek közeledésére és nem elidegenítésére összpontosítaná, ha a munka és a szellem gyümölcseit ilyen nyilvános szembesítésre állítanak ki és nem háborús feltételek között próbálnák ki őket. Mennyivel szebb lenne a világ, ha olyan lenne, amilyennek az EXPO 67 jelszava kívánja tenni. Ha Földünk valóban „az emberek földje" lenne és az ember merészen állíthatná, hogy az „ő világú" ez. ' ZALKA MIKLÓS: B Ö R Z E K É S A léptek közeledtek. Otemesen. Egyszerre. Végre kinyomta magát a palánk tetejére, s átvetette a lábát. A tenyere fájt. A seb mély volt, erősen vérzett. Ráfújt, mintha attól e4múlna a fájdalom. De fájt. Lehuppant a földre. Hátra, a szomszéd felé, alacsony léckerítés. Azon keresztüljutni, semmi. De az csak léc. Átlátni rajta . .. Odébb megint léckerítés... Áztán keresztutca. A kocsiút szélén árok. Lecsavarta a szuronyt a román katona puskájáról, s a lábszárvédőjébe dugta. A puskát szép csöndesen lefektette egy fa tövébe. Aztán eszébe jutott, hátha valami gyerek akad rá, kivette be!őle a zánat, úgy tette vissza. A föld döngött a léptek alatt. Nyolc darab nyelesgránátja volt még a derékszíjába tűzködve. Négyet elővett, sebtében egy-egy kukoricagránátot kötött a nyelvükhöz, lerakta maga elé, és rágyújtott. Várt. A ház valósággal ragyogott a holdfényben. A tenyere sajgott. A vér egyre csöpögött belőle. A gránátokra pillantott véresek voltak, és véres volt a puska is. A katonák léptei dobogtak. Szerette volna látni őket. De csak a ház felét látta. Az ablakok csillogtak, villogtak, mint a tükör. „Ha század, akkor legalább zászlóaljat küldenek a helyébe. Vagy ezredet'' A csillagokra nézett. Mintha halványulnának mór. Vagy csak úgy tűnik, üiintha halványulnának? Mert nagyon k'.vánja? Kinyújtott macskanyávogáj hall itszott. összerezzent. Sorban kirángatta a bi^

1 -xítósíOgeket a kézig rónátokból. Kettőt 'nPzbe veti. „három ... négy .. A föld enyhén remegett c talpa alatt. 45. Tenyerén a seb — akár a tűz. Fájt, égett, lüktetett egyszerre. „Nyolc ... kilenc .. A „tizet" már nem mondta magában. Meredek ívben hajította el a gránátot, rézsut a ház fölött, s minden erejét beleadta a dobásba. Mindjárt küldte utána a másikat, hirtelen mozdulattal markolta föl a földön heverő kettőt, dobta is rögtön, de rövid ívben, közvetlenül a ház elé, a túlsó oldalra. Máris lódult o kerítés felé. A négy .robbanás majdnem egyszerre hangzott, s összevegyült a társa gránátjainak dörejével. Átvetette magát a kerítésen. Rosszul esett. A lába megbicsaklott. Szaladt to. vább. A hóta mögött ordítozás. Rendetlen puskatűz. Elöl dörrenések. „A mieink" — gondolta a dörrenésekről. Megint kerítés. Át. Egyetlen lendülettel akart átugrani, és az ugrás megint rosszul sikerült. A nad. rágja beakadt valamibe, reccsenve hasadt szét. Rohant. Elszámította magát. Az utca messzebb volt — pedig úgy emlékezett, hogy idejövet jól a fejébe vésett minden szögletet —, és szélesebb, mint gondolta, az árok viszont alig ásónyi mélyedés. A puskatűz erősödött a háta mögött. Kirántotta a nagánt a derékszíjból, és felszisszent fájdalmában. A tenyere — akár parazsat tartott volna benne. Odébb ház - alacsonyabb kerítéssel. Arra ... Az ajtót meg se próbálta. Át a kerítésen. Reszketeg hang szólt rá: - Ki az? — ördV - vasvillával ... — vetette oda futtában és rohant tovább. Kerítések és újra kerítések. A puskaropogás erősödött. Elöl ismét dörrenések. Valahonnan messziről pedig dühös moraj. A morajt figyelte. „Ágyúk..." és föllélegzett. Akkor a fronton megkezdődött... A tüdeje zihált. Az izmai remegtek. A tenyere égett és lüktetett. Kert. Két épület között keskeny hézag. Egy pillanatra nekidőlt a falnak. Lihegett. A puskák ropogtak. A dördülések mintha mind közelebbről és közelebbről hallatszottak volna. Ló nyerített. „Istálló" — gondolta. Ellökte magát a faltól. Oldolt fordulva éppen elfért a két épület közötti hézagban. „Bután építették . .." Szemközt is épült. Földszintes. Lakóháznak látszott. Megfordult az agyában, nem lenne-e jobb, vissza ... Nagy udvar, sok lakás ... A puskák ropogtak. „Proliház ..." A tenyere sajgott. Kikukkantott az udvarra. Proliház. Akár Csepelen, vagy Angyalföldön. Az udvar közepén kút. A vödör félrehúzva a káváján. Vályú. Visszarántotta a fejét. A ház elején, a falnál, csúcsos-sapkás katona lapult. Valósággal a falba olvadt, úgy lesett az utcára. A puskák egyre ropogtak. Mintha egészen közel sütötték volna el őket. Óvatosan kinézett megint. A katona, akár a szobor, a falnál. Az utcán egy lélek se. Golyók füttyentek. A katona megmoccant. Vállához emelte a puskáját, és lőtt. Kilépett a hézagból. Lassan lopakodott előre. A katona csőre töltötte a puskáját. Kattant a zár. A hold hosszúra nyújtotta az árnyékát 46. a ház falán. Aggodalmasan méregette. A nagánt átvette a baljába, s a lábszárvédőből kimankolta a szuronyt. A katona megint célzott, és lőtt. Az árnyék már a feje magasságában settenkedett a falon. Nem figyelt rá. De mintha megérezte volna a veszélyt. Hátrapillantott, és fordulni akart feJé. ö okkor mór mögötte állt. A torkába döfte a szuronyt. A golyók szisszenve húztok el oz utcán. Otthagyta a szuronyt a katona torkában. A puskát kivette a kezéből. Indult vissza. Az istállót nézte: alkalmas-e ott meghúzódni, amíg a nagy vihar elvonul. Félt a lovaktól. Pontosabban: ottól, hogy a lovak megriadnak tőle, az idegentől és fölverik a házat. Ajtó nyikordult. összerezzent. Női hang suttogott. - Jöjjön. Töprengés nélkül befordult az ajtón. De a nagánt azért készen tartotta, s eszébe ötlött a parancs: élve a kezükbe kerülni tilos. Az ajtó becsukódott mögötte. Lámpa nem égett. A nő körvonalait látta csak — hosszú fehér hálóinge homályos foltnak tűnt a sötétben >-, és eszé. be jutott, lehet, hogy céda: pénzért mindenkinek mindenét odaadja. Állt az ajtó mellett ,és holkan megkérdezte: - Maga kicsoda? Kicsit késett a válasz, és ingerült volt: - Nem mindegy?) Munkásasszony. 1967 A szeme nehezen szokta a sötétet. yjj A nő a függöny mellett kilesett az utcá4 (Folytatjuk) ^