Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-19 / 197. szám, szerda

Az ipar mostohagyermeke A termelés gazdaságosságáról tárgyaltak ÉRTEKEZLET A KELET-SZLOVAKIAI VASMŰBEN Az immár hét esztendeje épülő Kelet-szlovákiai Vasmű pártés gazdasági vezető dolgozóinak a napokban megtartott kétnapos értekezletén a már készülőben levő 1968. évi termelési tervvel; valamint az ezzoi összefüggő legfontosabb gazdaságpolitikai, termelési és műszaki problémákkal foglalkoztak. A TERV LEGYEN REÄLIS hangsúlyozta bevezetőjében jaromír Brezina főmérnök, a Vasmű vállalati igazgatójának első helyettese. Felhívta a figyelmet, hogy az új gazdaságirányítás feltételei között a laza, a termelési adottságoknak nem megfelelő terv olyan fegyver, amely visszafelé sülhet el és nagyon szomorú következményeket vonhat maga után, éppen a legérzékenyebb helyen, a bérezésben. A továbbiakban ismertette a jövő évi terv irányszámait s ez ezekkel kapcsolatos tennivalókat. Ennek alapján a Vasműnek 1968-ban másfélmillió fonna acélt kell előállítania és hengerelnie lemezzé a hazai és külföldi megrendelők kívánsága szerinti vastagságban. A Jövő évi terv összeállításáról aprólékosan Ladislav Šároši, közgazdasági igazgatóhelyettes számolt be, aki többek között hangoztatta: „Szem előtt kell tartanunk, hogy senki'öl sem kapunk semmit, mindenre saját magunknak kell előteremtenünk a szükséges anyagi eszközöket. Ezzel szorosan összefüggi- a termelőeszközök teljes kihasználása, gyártmányaink gazdaságos elöái.i'tása és gyors piaci értékesítése .'.." SIKERES ELSŐ FÉLÉV Az elkövetkezendő feladatok gondos felmérése mellett a Vasmű politikai és gazdasági vezető dolgozói értékelték az idei első félévi terv teljesítését, ami sikeresnek mondható a termékek mennyiségét Illetően. A kokszoló ' dolgozói terven félül húszezer tonna kokszot, a nagyolvasztó dolgozói negyvennégyezer tonna acélt, a hengerdék dolgozói pedig csaknem huszonnyolcezer tonna hengerelt anyagot állítottak elő. HARC A FEGYELEMSCRTŰK ELLEN Az értekezleten sok szó esett a munkafegyelemről. A felszólalók alapjában véve egybehangzó álláspontjából kiérződött: a munkafegyelem a Vasműben még távolról sem oldódott meg. Ezért csak helyeselhetjük azt a döntést, mely szerint a legszigorúbb eljárást foganatosítják a fegyelemsértőkkel szemben, eltávolítják a víilalatokból azokat, ak'k nem járnak rendesen munkába, vagy onnan a megengedettnél korábban távoznak, akik érdemtelen jövedelemre ukarnak szert tenni stb. Nagyon hasznos értekezlet volt ez, amelyen a Vasmű vezető dolgozói a közös problémák taglalása során még közelebb kerültek egymáshoz az együttműködés elmélyítésének útján. Remélni lehet, hogy mindez elősegíti vállalatuk gazdaságossága érdekében kifejtett törekvéseik mielőbbi megvalósulását. (-ik) Már a XIII. pártkongresszust megelőző vitában is sok szó esett arról: miért oly mostoha az elektrotechnika helyzete a népgazdaságban. Miért nincs egységes vezetése, annak ellenére, hogy a tudományos-műszaki forradalom egyik előrevivője és nélküle az ipar, a közlekedés, a mezőgazdaság további fejlődése, de a háztartá-. sok korszerűsítése sem képzelhető el. Ez ideig sajnos, olyan a helyzet, hogy az elektrotechnika még mindig csupán a gépipar függeléke, pedig részesedése a gépipari gyártmányokból az egykori 5 százalékról már 25 százalékra növekedett és jelentősége szüntelenül fokozódik. Sok iparág érvényesíti az elektrotechnika eredményeit, sokaknak szolgál — még sincs védnöke, senki sem vallja magáénak, nem törődnek kutató-fejlesztési bázisa kifejlesztésével, sem az elektrotechnikai oktatást biztosító főiskolák erkölcsi és anyagi támogatásával. Pedig hazánkban, s ezen belül Szlovákiában is, jelentős hagyományokkal rendelkezik az elektrotechnika. A bratislavai kábelgyárat közel száz évvel ezelőtt alapították, a Bratislavai Elektrotechnikai Művek ebben az évben ünnepli fennállásának 65. évfordulóját, s hasonlóképpen az energiatermelés is hosszú múltra néz vissza. Az utóbbi időben az elektrotechnikai ipar kibontakozásának vagyunk tanúi. Elég megemlíteni a TESLA korszerű üzemeit, a Bratislavai Elektrotechnikai Művek új transzformátorgyárát, a prešovi mérőműszergyárát, az új hőerőműveket és az épülő atomerőművet. Az elektromérnökök száma Szlovákiában az 1953—1966. években hatszorosára nőtf. Az elektrotechnikusok ennek ellenére nem elégedettek azzal, hogy szükségleteik nemegyszer minimális megértésre találnak a gazdasági vezetőknél. Nem elégedettek a műszaki főiskolák elektrotechnikai karának oktatói sem, mert nincs olyan legfelsőbb elektrotechnikai szerv vagy intézmény, amely támogathatná a jövő elektromérnökök és szakemberek nevelését. A .gépipari, az építőipari és a vegyipari reszort különböző módon segíti az oktatást és a kutatást az illetékes fakultásokon, az elektrotechnikusoknak nincs ilyen patrónusuk. Nélküle pedig csak nagy nehézségek árán teljesíthetik küldetésüket és oldhatják meg igényes kutatási feladataikat. Ilyen körülmények között az elektromérnök-jelöltek a főiskolán nem ismerkedhetnek meg a gyakorlatban már használt legkorszerűbb berendezésekkel, mérőműszerekkel és egyéb elektrotechnikai felszerelésekkel, mert a főiskolák ezekkel nem rendelkeznek. Még jó, hogy a bratislavai elektrotechnikai karnak hasznos kapcsolatai vannak üzemekkel és a Szlovák Tudományos Akadémiával — ez azonban kevés, ha nem támaszkodhatnak valamelyik felsőbb gazdasági szerv segítségére. Amennyiben a jövőben is teljesíteni akarjuk mindazokat a feladatokat, amelyeket az erősáramú és gyengeáramú elektrotechnika, az energetika, a távközlés, a villamos fogyasztók, a mezőgazdaság és a háztartások villamosítása támasztanak, és ha gyártmányainkkal a világpiacon ls meg akarjuk állni a helyünket, feltétlenül új utakat kell keresnünk. Vannak a dolognak ugyanis nagyon praktikus vonatkozásai is. Villanyvezeték-hálózatunk például eléri a világszínvonalat, transzformátoraink veszteségei azonban túlságosan nagyok. Olyan elektronikai berendezéseket tudnánk g-yártani, amelyek a külföldi piacon is jól érvényesülnének — mégis csak rádiókat és tv-készülékeket gyártunk amelyeket nehezen tudunk értékesíteni. Igényes kutatást végzünk a szupravezetés terén, amely forradalmasíthatja a műszaki gyakorlatot, kifejlesztettünk számos progresszív elektrotechnikai berendezést és számítógépet — de nem akad, aki vállalná a gyártásukat. A számítógépek gyártását például az egyik traktorgyárban szerették volna megkezdeni — és ez, nem anekdótal Ilyen a gépipar viszonya az igényes elektrotechnikai berendezésekkel szemben ... Az elektrotechnika jelentősége a termelésben, a tudományban, a közlekedésben, a háztartásokban, a távközlési technikában szüntelenül növekszik. Ha nem akarunk lemaradni, mielőbb le kell vonnunk a szükséges következtetéseket. Mert az elektrotechnika, mint a korszerű energiatermelés, az automatizálás és az elektronika anyja, csak akkor teljesítheti küldetését, ha megteremtjük számára a kibontakozás lehetőségeit. Ezek a feltételek pedig ma — különösen az egységes vezetés hiánya miatt — nagyon szegényesek. Reméljük, az új gazdasági mechanizmus feltételei között rövidesen megtaláljuk a megoldás útiát. DOSA JÓZSEF f~lyönyörüen süt a ^ nap. Kint hűsöli)

1.: az erkélyen és figyelem a homokban játszadozó gyermekeket. Egy kis fiúra leszek figyelmes, aki miután megtöltötte játék-vödrét homokkal hazafelé indult. A gyerek hatéves lehetett, csinos, napbarnította fiúcska. Egyszóval ment, ballagott, egyik kezében a homokkal teli vödörrel, másikban a kislapáttal. A gyerek mellé egyszerre csak odasodródik egy 13—14 éves suhanc és megállitia. Nem hallottam, mit mond neki, valószínűleg azt, hogy: JVézz csak odal" mert karfával az ég felé mutatott. A kisfiú a jelzett irányba fordult és kíváncsian bámult fölfelé. Ebben a ptlllanatban a suhanc jókorát rúgott a gyerek vödrébe, amelyből szertefröccsent a homok. A kisftú úgy védekezett, hogy a megmaradt homokot a suhancra szórta. — Majd adok én neked, te taknyos! — kiabált a suhanc és köny-, nyűszerrel a földre gyűrte a gyereket. Ütötte-verte, ahol érte. A gyerek jajveszékelni kezdett és anyja után kiáltozott. Az meghallotta s már rohant is a lyen fia van — kiáltotta vissza az asszoiiy. — Csak próbálja meg, agyonütöm az úton — feleselt a suhanc. Az asszony látja, hogy kár a szóért. InFurcsa szórakozás ház mögül. A suhanc észrevette az asszonyt, igyekezett elszelelni, de már késő volt. Az anya elkapta és — egészen a balkonra hallottam a pofonok csattanását. A suhanc úgy szabadult kínos helyzetéből, hogy jókorát rúgott az asszony combjába, akinek eltorzult az arca fájdalmában és könnyekre fakadt. Sántikálva Indult fiával ha zafelé. A suhanc nem szaladt el, úgy száz méternyire tőlük megállt és csúfondáros szavakat kiabált feléjük. — Várj csak, majd elmegyek az apádhoz, megmondom neki, mikább magába jojtja a mérgét... A másik eset jellemzőbb. Találkozom a szomszédom 18 éves fiával, aki szájára szorított zsebkendővel ballagott velem szemben. — Mi az, Péter, kihúzták a fogadat? — kérdem tőle tréfálkozva. — Dehogyis ... Megütöttek ... kiütötték a... — Ejnye csak nem verekedtél? — Én nem, de... belémkutüttek ... vagyis ... Savanyú képpel kezdi mesélni, mi történi vele. — Tegnap este elmentem táncolni a Kultúra és Pihenés Parkjába. fóska meg Laco is velem voltak, lót szórakoztunk, sokat táncoltunk. — Ügy tíz óra tájban az asztalunkhoz jött egy srác. Egyedül ültem, a barátaim táncoltak. A fekete képű fiú csak annyit mondott: — Na, mi van? — A következő pillanatban úgy szájon vágott, hogy elborított a vér. Két fogamba került, de lóg a harmadik is. — A barátaim nyomban odaszaladtak. Kerestük, kutattuk a fiút, de úgy nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el... Nyeszlett alak volt, nem gondol tam volna, hogy Ilyen erős ökle van. íla egy szer találkozom vele. beverem a fejét, be én... Hogy mik vannak? Akadnak srácok, akik az öklükkel szórakoztatják gyanútlan ember társaikat. —des— ZALKA MIKLÓS: BÖRZEKÉS Kiverte o veríték. A fogai összecsikordultak. Káromkodott. A gránátot el kell dobni, mert a kezében robban.. . Elhajította. Az ajtót abban a minutóban tépték föl. A gránát pontosan a küszöbre hullott, a meghökkent katona elé, s o lába közé pattant. A katona önkéntelen mozdulattal utánahajolt. Ö közben rántotta elő a nagánt. Tűz villant a gránátból. Robbanás. A katona kizuhant a bódéból az utca kövére. A bódéban valaki sikoltott. Éles, magas, majdnem női hangon. Nyögés hallattszott, és jajongós. Puskás alak toppant az ajtó keretébe. A téren megelőzte. Rálőtt. A katona megingott. Elejtette o puskát, s mellédőlt maga is. O az ajtóhoz ugrott. Odabenn fetrengő emberek a földön. A bódé - mint akármelyik katonai őrszoba. Kecskelábú asztal, priccsek, lócák. Valami elkerített fűikéi keresett, a tisztét, de nem volt. „Akkor csak ellenőrizni jött... — villant agyába. — Vagy csak tiszthelyettes . . ." Az asztalon petróleumlámpa. Vibrált a fénye. Fölemelte a revolvert, belelőtt. Egy pillanatra sötét lett, aztán a láng szétfu'ott a szerteloccsant petróleumon, magasra lobogva égett, fekete füstöt bodorított. A füst büdös volt, fojtó szagú csípte a szemét. „Itt is rossz a petróleum .. .* Megfordult. A társa egy lépésnyire mögötte állt. Intett neki. Iramodtak tovább. A csillagok, akár távoli lámpák. A pokolba kívánta őket. Mindig az árnyékban. Surranó léptekkel, gyorsan. Fegyverzörgés. „Járőr..." Magában hálót cdott cn43. nak, aki ilyen girbe-gurbára építette az utcákat. Kerítés tövébe lapultak. Holdfény villogott a feltűzött szuronyokon. Nyeles gránátot Készített elő megint. Nem szerette a nyeleset, valohogy nehézkesnek érezte -, sem a velejáró számolgatást. Mégis azt vette ki az övéből, hogy előbb fogyjon. Csizmadobogás. A társa szorosan mögötte. A tankáján érezte a leheletét - Eléjük dobd . . - suttogta hátra. . Kilencen voltak. Négy kalapos, négy csúcsos-sapkás. Libasorban. Elől egynek a fején képi, a kezeben kivont kard. „ökör... — gondolta. Biztos volt benne, hogy tiszt. Csak egy tiszt lehet ennyire agyalágyult. . Karddal ..." - a fejét csóválta. A ház éles szélű, nyújtott háromszög alakú árnyékot vetett az útra. Amikor a tiszt a fekete folthoz ért, elhajította a kézigránátot, és felkiáltott. - Stuj! A tiszt önkéntelenül megtorpant. A társa akkor hajította a gránátjót. Az övé már robbant. A levegőben. A tiszt összerázkódott ijedtében, és hátrakapta a tejét. A másik gránát dörrent. Szilánkok surrogtak. Halk koppal potyogtak a kőre, s hallotta, hogy pattognak. Az utca fölött füstgomoly. Elő a nagánt. A járőr feküdt. Sorban, ahogy jöttek: élen a képis, de a sapka már nem volt a fején, és még sóhajtozott, aztán román katona - csendőr, megint román, megint csendőr. A két középső élt. A csendőrnek semmi baja, csak reszketett, és azt mondta: „Ne bántsanak... Ne bántsanak" — annyira remegett, hogy még a kakastól! is rezgett a kalapján, mintha ozt is a hideg lelné. Nem bántotta. Agyonlőtte. A román karjából vér csöpögött, és tekintete a csendőrre dermedt. Iszonyodva nézte, ahogy a test a kőre vágódik. Az ajka megvonaglott, és a fogai hangosan vacogtak. Valamit mormogott. Nem értette, hogy mit morog. Legyintett: — Te, katona vagy, nem csendőr... Leakasztotta a puskát a román válláról, a saját vállára vetette. — Eredj. . . A román állt. A vér csöpögött a karjából. Ugyanúgy állt mint a siheder, amikor Tibor azt mondta neki, hogy elmehet. — No, menj... - a kezével megtaszította egy kicsit, hogy induljon már. De a román csak állt. A szemében rettegés. Eszébe jutott, mennyire kívánt egy cigarettát a csónakban, s aztán izgalmában elfelejtett rágyújtani. Elővette a dobozt, hármat húzott ki j>előle. Egyiket a társának nyújtotta, a másikat meggyújtotta, bedugta a román szájába, a harmadikat maga kezdte szívni. A román engedelmesen pöfékelt. — Most már menj orvoshoz. Megmondhatod a királyodnak, hogy itt a Vörös Hadsereg ... A katona értetlenül nézett rá. Parancsolón intett, hogy menjen. De a román nem akart elindulni. Lökődte odébb. A román végre megindult. Lassan ment, víssza-visszanézett. „Fél, hogy agyonlövöm ..." — gondolta. Rosszul esett neki, hogy a román fél. Érthetné, hogy más a besorozott, egyenmhába kényszerített proli, és megint más a csendőr. Egészen más. A fejét rázta. — Várj, amíg eltűnik ... Nézték a távolodó embert. Egyre gyorsabban lépkedett, aztán szaladt már. Akkor visszasurrantak a fal mellé, s továbblopakodtak. • • • 44. A hold világított. Magában számolgatta, mennyi idő telhet el addig, amíg a támadások híre a parancsnokságig jut, A két másik csónak is befutott már bizonyosan. De még csönd volt. Aztán hirtelen dörrenések. Fegyverropogás. „Leadták a névjegyet..." - gondolta. Felsóhajtott. Ezek szerint rendben megérkeztek. Mentek tovább. A revolver a kezében. Megint dörrenések — más irányból. Csak mentek. Gyorsan. Zaj nélkül. ütemes léptek hallatszottak. Útkereszteződés előtt álltak. Társa ott maradt, ő a sarokhoz osont, kilesett o ház mögül. Menetoszlop. Négyes sorok. A puskákon szurony. Nézte, ahogy közelednek. „Század... Vagy több..." - gondolta. Nem tudta kivenni az oszlop végét. A léptek mind hangosabbak lettek. „A frontra mennek" - állapította meg. Ha ellenük alarmírozták volna őket, akkor nem biztosítás, és földerítés nélkül jönnének. Visszaszaladt a társóhoz. Rövid ideig tanakodtak. A sarkon egy-egy ház, mögöttük kert húzódott, egyiket deszka palánk, másikat téglakerítés övezte. ö maradt az innenső oldalon. A kertajtó zárva. A palánk magas. Fölugrott, elkapta a deszka végét. Mintha eleven parázsba markolt volna. „Szögesdrót..." - viliont agyába. A karja majd kiszakadt. Fogait csikorgatva húzódzkodott följebb. A tenyere égett, sajgott. A lába hiába keresett támasztékot, lecsúszott a sima deszkáról. (Folytatjuk) MIKLÓSI PÉTER