Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-15 / 193. szám, szombat

(A tehetetlenség) Júniusban, júliusban nem egy bolsevik vezető úgy gondolta: itt a pillanat, hogy kirobbantsák a második forradalmat. Lenin ellenezte ezt. A júliusi tüntetés leverése után élesen nekitámadt azoknak, akik nem értik, hogy többé nem lehet alku­dozni. Szeptember 1-én felajánlotta a mensevikeknek és szociálforradalinároknak, vegyék át a hatalmat, s a bolsevikok vállalják az ellenzék szerepét. Ponto­san két héttel később levelet írt a Központi Bizott­ságnak: most már csak egyetlen út van, a fegyveres felkelés. Ilyen gyakran változtatta a véleményét a legdön­tőbb kérdésben? Ilyen gyakran és gyorsan változott a helyzet: a forradalom a legváratlanabb bakugrások egész sorozatára képes. S attól a pillanattól, hogy a felkelés mellett döntött, nem volt többé nyugta. Há­rom nappal azután, hogy elküldte levelét a Központi Bizottságnak, semmivel sem törődve, otthagyta Hel­singforst; nem tudta elviselni, hogy ilyen távol legyen a fővárostól. Az egyre gyorsuló események egyre gyorsabb döntéseket követeltek, s ő minden hírről egy-két napos késéssel értesült. Viborgba költözött, az orosz határ közvetlen közelébe. De nem akart ott­inaradni; amikor Sotman közölte vele a Központi Bi­zottság határozatát, hogy nem szabad Petrográdra költöznie, tombolt, és egyre azt hajtogatta: „Ezt nem fogom tűrni." l)e tűrnie kellett. Azt is, hogy a Központi Bizott­ság nem hallgat rá, hogy elvtársai éppúgy nem értik meg, mint áprilisban. Csakhogy akkor velük volt, szenvedélyesen védhette meg az álláspontját, győzhet­te meg társait. Most nem vehetett részt a Központi Bizottság ülásein, csak javaslattal bombázhatta őket — és a javaslatokra gyakran nem is feleltek; azt a|ánlotta a pírt bojkottálja a Demokratikus Tanács­kozást ós az Előparlamentet — a Tanácskozás bolse­vik tagjai megszavazták a részvételt; felhívást fogal­mazott a in likasokhoz, katonákhoz, parasztokhoz, ne tűrjék tovább az Ideiglenes Kormányt — a felhívás nem jelent meg; összeült a párt petrográdi konferen­ciája — nem vehetett részt rajta; újra meg újra figyel­meztette elvtársait, hogy a felkelés elkerülhetetlen — s úgy érezte, oda se figyelnek a szavára. Amit pontosan tudni lehetett, az a kél főváros álla­pota volt. Nemcsak azért, mert a politikusok itt éltek, s a maguk szemével tapasztalták, ami történik. Most derült ki igazán, mit jelent az, hogy a Szovjeteket akkor választják újra, amikor a válaszlók akarják. Moszkva és Petrográd hangulata szinte napról napra változott, s napról napra változtak a Szovjetek is: új emberek bukkantak föl, új programmal, új követelé­sekkel. A Kornyilov-puccs olyan volt, mint a gátszakadás. S nemcsak a puccs, még inkább, hogy a Szovjet ez­után sem akarta átvenni a hatalmat. Azt mindenki látta, hogy Kornyikov elsöpri a kormányt, ha a Szov­jetek nem kelnek a védelmére. Azt pedig a munkások pontosan tudták, mi lett volna a sorsuk, ha a kozák­csapatok elfoglalják a fővárost. Most már a bőrükre ment a játék. S a Szovjet, ahelyett, hogy az ő életük­kel törődött volna, még mindig csak tárgyalt. S még mindig inkább a puccs támogatóival egyezkedett, mint velük. A puccs Idején a Petrográdi Szovjet küldötteinek egyharmada volt bolsevik. Égy héttel a puccs kudarca után a két főváros Szovjetjeiben a bolsevikok voltak többségben. A Petrográdi Szovjet elnökévé Trockijt választották, akit néhány nappal azelőtt engedtek ki a börtönből. (A párt) Amit Lenin még tudhatott: a párt létszá­mának növekedését. A februári forradalom idején mintegy 20 000 bolse­vik párttag volt, áprilisban 80 000, júliusban 240 000, októberben 400 000. Petrográdon áprilisban 14 000 bol­GYURKÓ LÁSZLÓ: Szovjetben megszerezték a többséget; a parasztok és a katonák a bolsevikokat fogják támogatni, mert tőlük kaphatnak földet és békét; Németországban, Csehországban, Olaszországban megmozdult a prole­tariátus. A veszély. A szövetségesek fegyverszünetet köthet­nek Németországgal, hogy megfojtsák a világforra­dalmat; Kerenszkij megnyitja a frontot, és átadja Petrográdot a németeknek; a reakció újabb puccsot szervez; a nép belefásul, hogy senki sem cselekszik, s ha a bolsevikok sem szánják rá magukat a cselek­vésre, belőlük is kiábrándul. Az ellenség gyengesége A nép kiábrándult a kor­mányból, mely nem adott sem kenyeret, sem földet, sem békét; kiábrándult a Szovjet vezetőkből is, mert nem vették át a hatalmat, a szociálforradalmárok és mensevikek körében egyre nagyobb a fejetlenség. Mi szól a felkelés ellen? A felkelés ellenzői így érveltek: Az erö. A bolsevikok napról napra erősebbek lesz­nek. Az ellenfél gyengesége. A kormány s a többi szo­cialista párt egyre inkúbb elveszti befolyását. A saját gyengeségük. Igaz, hogy a bolsevikok a két fővárosban megszerezték a többséget, de ez még nem jelenti azt, hogy az országban is többségben vannak. Az ellenfél ereje Igaz, hogy a nép kezd kiábrán­dulni a kormányból, de a legütőképesebb csapatok még Kerenszkijt támogatják, s ilyen erővel a bolse­vikok nem rendelkeznek. A veszély. Ha a bolsevikok támadnak és leverik őket, végképp megsemmisítik a forradalmat. Lenin végkövetkeztetése ez volt: ml erősek va­gyunk, az ellenfél gyenge, tehát támadni kell, hogy megszerezzük a hatalmat. Ha nem támadunk, a forra­dalmat kockáztatjuk. A felkelés ellenzőinek végkövetkeztetése ez volt: ml erősek vagyunk, az ellenfél gyenge, tehát minek tá­madni, a hatalom úgyis a mienk lesz. Ha támadunk, a forradalmat kockáztatjuk. A Központi Bizottság szeptember 15-1 ülésének jegy­zökönyve, melyen Leninnek a felkelésről Irt leveleit vitatták meg: Elhatározták, hogy a közeljövőben Központi Bizott­sági ülést hívnak össze, melyen megbeszélik a takti­kai kérdéseket. Sztálin elvtárs Javasolja, küldjék el a leveleket a legfontosabb szervezeteknek, és szólítsák fel őket, vi­tassák meg azokat. Elhatározták, hogy ezt a javaslatot a következő Központi Bizottsági ülésen tárgyalják meg. Szavaznak arról, hogy a leveleket csak egy példányi ban őrizzék-e meg. Erre szavaz — 6, ellene — 4, tar­tózkodik — 6. Kamenyev elvtárs javasolja, fogadják el a követ­kező határozati javaslatot: „Miután a Központi Bizottság megvitatta Lenin leve­leit, elhatározza, hogy a bennük levő gyakorlati ja< vaslatokat elveti. A Központi Bizottság felszólít mini den szervezetet, hogy csak a Központi Bizottság utasíi tásaít kövesse, s még egyszer megismétli, hogy jelerv­leg mindenféle utcai akció megengedhetetlen. A Közi ponti Bizottság ugyanakkor felszólítja Lenin elvtár­sat, dolgozza ki külön brosúrában a leveleiben vázolt kérdéseket a jelenlegi helyzetről és a párt politikájá­ról." A határozati javaslatot elutasítják. Végül a következő határozatot hozzák: „Megbízzák a Központi Bizottságnak a Katonai Szervezetben és a Petrográdi Bizottságban dolgozó tagjait, intézkedjenek, hogy a laktanyákban és az üzemekben mindenféle megmozdulást megakadályoz­zanak." Leninnek a Központi Bizottsághoz, a Moszkvai Bi­zottsághoz s a bolsevik szovjet küldöttekhez Intézett leveléből: „Ha most nem vesszük kézbe a hatalmat, ha „vá­runk", fecsegünk a Központi Végrehajtó Bizottságban, ha kielégít minket a „harc a szervért" (A Szovjetért), a „harc a kongresszusért", az annyit jelent, hogy romlásba döntjük a forradalmat. Abban, hogy a Központi Bizottság még csak nem is válaszolt a Demokratikus Tanácskozás kezdete óta ilyen szellemben tett előterjesztéseimre, hogy a Köz­ponti Lap törli cikkeimből azokat a részleteket, ahol rámutatok a bolsevikok olyan égbekiáltó hibáira, mint az Előparlamentben való részvételről hozott szégyen­letes határozat, mint az, hogy a mensevikeknek helyet biztosítottak a Szovjet elnökségben stb., stb. — min­denben „gyöngéd" célzást kell látnom arra, hogy a Központi Bizottság még csak meg sem akarja tárgyal­ni ezt a kérdést, gyöngéd célzást arra, hogy el akar­nak hallgattatni, és azt ajánlják, álljak félre. Kénytelen vagyok a központi bizottsági tagság alóli felmentésemet kérni, amit ezennel meg is teszek, fenn­tartva magamnak a Jogot az agitációra, a párt alsó szervezeteiben és a pártkongresszuson." (A második forradalom) Mi késztette Lenint, hogy a felkelés mellett döntsön? S egyáltalán mit lát­hattak a vezetők, akiknek a tényekhez kellett szab­niuk a terveiket, abból, ami Oroszországban történt? Elég keveset. A tízezer kilométeres birodalmat nem ™" lehetett áttekinteni; százmillió ember állandóan vál­19B7 tozó akaratá t és hangulatát nem lehetett pontosan • nyomon követni. Annnylt mindenki tudott, hogy a pa­I. 15. rasztok lázonganak és földet akarnak; a katonák' lázonganak és nem akarnak harcolni; a munkások 5 lázonganak és kenyeret akarnak. De hogy ezek az általánosságok pontosan mit jelentenek, azt senki sem tudhatta. Lenin, Október (RÉSZLETEK) sevikot tartottak nyilván, októberben 50 000-et. Moszk­vában áprilisban 7000-et, októberben 20 000-ret A Moszkvai Területi Bizottsághoz tartozó tíz kormányi zóságban áprilisban 18 000-et, októberben 70 000 et. A februári forradalomig a Központi Bizottság Orosz Irodáját Sljapnyikov, Molotov és Szaluckij vezette. Lenin hazatéréséig Kamenyev a Pravda szerkesztő­je, Sztálin, a Központi Bizottság tagja s Muranov bol­sevik Duma-képviselő vezette a pártot. Az áprilisi konferencián megválasztott Központi Bizottság: Fjodorov, Kamenyev, Lenin, Miljutyin, No­gin, Szmilga, Sztálin, Szverdlov, Zinovjev. A júliusi kongresszuson megválasztott Központi Bi­zottság: Berzin, Bubnov, Buharin, Dzserzsinszkij, Ka­menyev, Kollantaj, Kresztyinszkij, Lenin, Miljutyin, Muranov, Nogin, Rikov, Saumjan, Szergejev, Szmilga, Szokolnyikov, Sztálin, Szverdlov, Trockij, Urlckij, Zi­novjev. A párt titkárságát Szverdlov irányította; az ő kezé­ben futott össze minden szál. A júliusi pártkongresszuson 171 küldött kérdőívet töltött ki. A küldöttek átlagos életkora 29 év volt, a legidősebb 47 éves volt. Átlagosan 10 éve dolgoztak a mozgalomban, 72 munkás vagy katona volt, 94 vég­zett főiskolát, vagy középiskolát. Az iskolai végzett­ség-rovatba néhányan azt írták: börtön. Átlagosan minden küldöttet háromszor tartóztattak le, s 3 évet töltött börtönben, száműzetésben, kényszermunkán. 1917-ben a párttagok 60 százaléka volt munkás. 7 százaléka paraszt, 33 százaléka alkalmazott, vagy más foglalkozású. (Az érvek) Mi indokolta a felkelést? Lenin így érvelt: Az erő. A bolsevikok a két fővárosban s Jó néhány (Erőszak és szükségszerűség) Kamenyev úgy gondolta: ha minden kötél szakad, ha sarokba szorít­ják őket, akkor harcolni kell, de addig semmi esetre sem. Lenin: akkor kell harcolni, amikor még nem szorították sarokba őket. Talán ez volt a legnagyobb különbség közöttük. Az erőszak maga a Rossz, mely a legjobb célt is elrontja. Ez az egyik véglet. A másik: az erőszak az egyetlen eszköz, mellyel célhoz lehet érni. Sem Lenin, sem Kamenyev nem tartozott egyik vég­lethez sem. De az óvatos, habozó Kamenyev ösztönösen azt kereste, ami ellene szólt a cselekvésnek, elsősor­ban az akadályokra, a nehézségekre, a kudarc lehe­tőségeire gondolt. Lenin minden figyelmét a győze­lemre összpontosította, a buktatókat számba vette, de mint nehézségeket, melyeket le kell gyóznl. Kamenyev így fogalmazhatta volna meg az állás­pontját: az erőszak rossz, de a nagyobb rossz elkerü­lése érdekében mégis Jogosult. A kényszerűség az egyetlen, ami az erőszakot igazolja. Lenin: hogy )o­gos-e az erőszak, azt nem a kényszerűség, hanem a szükségszerűség szabja meg. A helyzet határozza meg az eszközt; más és más helyzetben ugyanannak a cél­nak az elérésére más és más eszközök használata szükségszerű. Az erőszak se nem jó, sem nem rossz; az ls rossz, ha olyankor alkalmazzák, amikor nem szükségszerű, és az is, ha nem alkalmazzák, amikor szükségszerű lenne. Elméletben nem volt alapvető különbség köztük. Lenin azt mondta: most; Kamenyev: majd később. De a rendkívül kiélezett helyzetben az árnyalati különb­ség is alapvető lesz; a cselekvés kényszere a legki­sebb különbségeket is végletessé élezi. Egyáltalán, miért volt szükség erőszakra? Ha a nép többsége a bolsevikokat támogatja, minek erőszakkal megszerezni a hatalmat? Ha pedig nem, jogosult-e a hatalomra törni? Csakhogy mit jelent az: a nép többsége? Megsza­vaztatni egy népet, óhajt-e forradalmat, és ha igen, mikor: még gondolatnak ls nevetséges. De még ha le­hetséges is lenne: a forradalmak jellegzetessége, hogy az emberek maguk sem tudják pontosan mit akarnak. S még kevésbé tudják, mit akarnak majd holnap. A forradalomra nem érvényesek a matematika tör­vényei. S a népnek nemcsak tömege van, dinamikája Is; ugyanannyi ember hol erősebb, hol gyöngébb, hol többet, hol kevesebbet Jelent. A többség nemcsak számszerűség, hanem erő kérdése ls. „A munkások és parasztok többségének akarata —> Irta Lenin —, vagyis, kétségtelenül, a lakosság több­ségének akarata valamennyi forradalomban a demok­rácia mellett volt. S a forradalmak őrlási többsége mégis a demokrácia vereségével végződött... Gondolkozzunk csak a jelenlegi forradalom tapasz­talatain. A határozatok többsége mind 1917 március­áprilisban, mind Július—augusztusban a Szovjetek mellett foglalt állást, a nép többsége a Szovjetek mel­lett volt. És mégis mindenki látja, tudja, érzi, hogy március—áprilisban a forradalom fellendülőben volt, július—augusztusban pedig hanyatlik. A nép többségé­re való hivatkozás tehát a forradalom konkrét kér­déseiben még semmit sem dönt el. Ez a hivatkozás egymaga, mint bizonyíték éppert a kispolgári illúzió iskolapéldája, azt jelenti, hogy nem akarják elismerni, hogy a forradalomban le kell győzni az ellenséges osztályokat, hogy meg kell dön­teni azt az államhatalmat, amely védi őket, ehhez pedig elég a „nép többségének akarata", ehhez azoknak a forradalmi osztályoknak az erejére vari szükség, amelyeknek van harci kedvük és harcképes­ségük, olyan erőre, amely a döntő pillanatban és a döntő helyen felmorzsolja az ellenséges erőket.

Next

/
Thumbnails
Contents